27. mese: A virágos kert

 

Margó néni már sok éve egyedül volt, pont azóta, amióta Papó már a Mennyben élt. Legnagyobb boldogságát a virágos kertje jelentette számára, az egész faluban az a hír járta, hogy az övé a legszebb és leggondozottabb kert. Valóban gyönyörű kert volt, látszott, hogy Margó néni a háztartási munkák és a háztáji jószágok körüli teendőkön kívül szinte minden szabad percét ott tölti. Szépséges virágai meghálálták a gondoskodást, még a szomszéd faluból is a csodájára jártak. A kert tele volt színpompás virágokkal, tulipánnal, ibolyával, rózsákkal, krizantémokkal és a méhek boldogan zümmögtek körülöttük, mohón gyűjtötték a  finom nektárt.

Margó néni szeme néha a már kissé rozoga kerítésre tévedt.

-Ráférne egy festés már… -kalandoztak el a gondolatai, miközben hol a lenyugvó napot, hol a kerítést figyelte. –Jövő héten megcsináltatom! Megkérem a szomszéd Tibor bácsit, segítsen, - határozta el- ő úgyis egy ezermester.

Ám aztán mindig közbejött valami teendő és a kerítés javítása elmaradt. Hol a házban akadt sürgős teendője, hol főznie kellett, hol pedig a szomszédasszonyokkal találkozott és sétáltak a friss levegőn, máskor meg éppen beszélgettek vagy kártyáztak egy jót együtt.

Lassan közeledett az ebédidő, a néni már melegítette is a finom ebédet. Miután megebédelt, úgy döntött, lepihen egy kicsit délután. Mostanában rászokott erre, nagyon jól esett kipihennie a délelőtt fáradalmait, sokkal frissebbnek érezte magát a nap többi részében. Kissé korábban ébredt, mint kellett volna, valami zajt hallott a bejárati ajtó felől. Igyekezett gyorsan felkelni és az ajtóhoz sietett. Mikor kinyitotta, majdnem elájult attól, amit meglátott. A kert teljesen szét volt dúlva, az egyik virág balra, a másik jobbra dőlt és az egykor rendezett kertet kisebb-nagyobb gödrök tarkították. A kert közepén pedig egy kutya randalírozott. Épp a csontját ásta el, miután nagy nehezen eldöntötte, melyik csinos gödröt válassza.

Margó néni felocsúdva a megdöbbenésből, olyan éktelen haragra gerjedt, amin még önmaga is meglepődött, mivel mindenki csupaszív-csupanyugalom természetűként ismerte. Hát, ebben a pillanatban minden volt, csak nyugodt és kedves nem. Felkapta a seprűjét és kiabálva elkergette a csibész kutyát. Az ijedt ebnek még épp annyi ideje maradt, hogy drága kincsét, a csontot a szájába kapja és elszaladt.

Margó néninek több órába telt, mire rendbe szedte a kertet. Estére minden porcikája sajgott a sok munkától. Még el is sírta magát és nem csak a fáradtságtól, hanem elkeseredettségében is, mennyi munkája veszett oda. Vacsora után nehezen jött álom a szemére.

Másnap reggel, ébredés után a néni sietve igyekezett a kertre nyíló ablakhoz és aggódva pillantott ki, de megnyugodva látta, hogy a kert ugyanolyan rendezett, mint ahogyan este hagyta. Ebéd után újra lepihent. Később azonban megint szokatlan zajra ébredt. Rossz előérzete támadt, ahogy felült az ágyában, majd az ajtóhoz sietett. Mikor kinyitotta és meglátta a kertet, szóhoz sem jutott. Hát nem újra ott randalírozott a tegnapi kutya? Annyi szerencséje volt, hogy most a virágok már nem érdekelték, a betemetett gödrök annál inkább. Margó néni újra seprűt ragadott és újra elkergette a lókötő kutyát. Aznap is késő este lett, mire sikerült rendbe tennie a kertet az ásások után. Fáradtan roskadt az ágyba, vacsorázni sem volt kedve.

-Vajon hol szökhetett be? –töprengett gondterhelten. –Biztosan a rozoga kerítés lécei között. Most már tényleg ideje megjavíttatnom! –határozta el. –Hát nem hagyhatom, hogy ez a kutya minden egyes nap szétszedje a gyönyörű kertemet! –háborgott. –Nem győzöm erővel, ha naponta kell rendbe tennem. –gondolta fáradtan és szomorúan.

Reggel megint aggódva nyitotta ki a bejárati ajtót, de éppúgy, mint előző nap a reggeli órákban, mindent rendben talált. Imádkozott, hogy a kutyus ne cincálja szét még harmadszorra is a kertet.

Ebéd után ismét lepihent. Délután, mikor megint zajt hallott, azonnal a rosszcsont kutya jutott eszébe. Olyan fürgeséggel pattant ki az ágyból és ment az ajtó felé, hogy még maga is meglepődött. Azon viszont még jobban, hogy most nem a kutya okozta a zajt, hanem egy idegen, aki éppen Margó néni féltve őrzött ezüstjei között kutakodott. Az ajtó tárva-nyitva volt, biztosan ott tört be. Mikor a tolvaj észrevette, hogy rajta kapták, fenyegetően a néni felé indult. Ahogy odaért elé, ütésre emelte a kezét. Az idős hölgy rémülten csukta be a szemét és megadóan várta, mi következik. Azonban hirtelen a tolvaj élesen felkiáltott. Mire Margó néni szeme kinyílt, már csak azt látta, hogy a kóbor kutya, amelyik eddig a kertjében olyan nagy rendetlenséget csinált, most a rémülten, jajveszékelve menekülő bűnözőt kergeti, ám előtte a lábát még megharapta és a nadrágját is alaposan megszaggatta. Sokáig kergette, jó messzire, hogy eszébe se jusson többet visszajönni. Haragos és védelmező ugatása, amivel tetteinek nyomatékot adott, messzire elhallatszott.

Mikor a kutyus kifáradva visszaért, a kerítés mellett a kapuban az aggódó néni már várta. Hálásan hajolt le hozzá és szorosan magához ölelte. Az elejtett csontot visszaadta a kutyának és miután behívta a házba, a legnagyobb és legfinomabb húst sütötte ki megmentőjének. A bátor kutyus olyan nagyon éhes volt, hogy hamar befalta az ízletes falatokat.

Attól a naptól fogva elválaszthatatlanok lettek. Margó néni Macinak nevezte el a bátor kutyust, a házikójára egy szép névtáblát is készíttetett. Mindig együtt töltötték a napot. Ha a néni főzött, Maci a konyhakőre heveredett és nedves orrával izgatottan szippantotta be az ígéretes illatokat. Este az ágy mellett őrizte az idős hölgy álmát és ha a néni a csirkéket etette, akkor a kényelmes óljában szunyókált vagy a kerítésnél figyelte a környéket. Egyik nap Tibor bácsi megjavította a kerítést, Margó nénivel közösen festették szép fehér színűre.

A kutyus új otthonra lelt és nagyon megszerették egymást. Margó néni hálája jeléül a kert egy részét elválasztotta a virágoktól és ott Maci annyit ásott, túrt és annyi csontot rejthetett el, amennyit csak akart. 

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül.

26. mese: A házikó

 

Egy madárcsicsergéssel és kedves zörejekkel teli erdő szélén volt egy kisebb halom kő. Régen talán egy kis lak lehetett, de vagy egy nagy vihar rombolta le vagy a lakói valamilyen okból elköltöztek és az idő vasfoga a hosszú évek alatt lassan megette a házat és mostanra már csak a romjai maradtak. A körvonalai még megvoltak, mindenhol benőtte a fű és a gaz, mégis látszott, hogy egykor nagyon szép lehetett. A körülötte lévő kerítés is elég rozoga volt, a festék rajta már erősen megkopott, néhol a lécek is hiányoztak. A romok mellett álló fán mégis ott élt egy bagoly. A ház lakói hiába költöztek el, ő mégis ott maradt. Várta-várta és titkon nagyon remélte, hogy egyszer csak hátha ismét lakók érkeznek ide, akiknek majd megtetszik ez a szép hely és pont itt szeretnének letelepedni. Azonban évek óta hiába várt erre, mert akik mégis ide tévedtek és meglátták a romokat, azonnal azt gondolták, hogy milyen sok munka lenne ezt mind helyre hozni, majd végül mindig arra jutottak, hogy eszük ágában sincs ezzel vesződni. Így hát a bagoly maradt -és vele együtt a romok is.

Azt hihetnénk nagyon magányos lehetett, de ez egyáltalán nem volt igaz. Jó barátja és társasága mindig akadt. Barátja volt a Nap, ami hideg időben melengette és a szél, ami a forró nyári napokon lehűtötte. Kedélyesen elbeszélgetett mindig az éjjeli vadászat előtt a kedves pillangóval, aki általában a régi levélszekrényke tetején pihent meg, úton hazafelé a mezőről. Olykor, mikor tiszta volt az éjszakai égbolt, együtt nézték a Holdat, a csillagokat és a bolygókat. Elképzelték, milyen sebesen haladnak el mellettük a néha arra járó űrhajók. Néha arra repült egy kóbor papírsárkány is a közeli dombról, amit vidám kacagással vagy kétségbeesett kiáltásokkal kergettek a gyerekek, hogy visszaszerezzék, mert a huncut szél egy óvatlan pillanatban kikapta a kezükből a madzagot és elcsente a papírsárkányt tőlük. A romok mellett szépen nőtt a fű, még egy egykor jobb időket élt kertecske nyomai is láthatóak voltak. A fán finom puha moha nőtt, ami mindig más színű zöld volt és az arra járók persze kíváncsian megsimították. Nőtt még a közelben sok szép, de nem ehető gomba, csodás illatú, színpompás virágok és persze jöttek a zümmögő dongók és méhek, hogy kelyheikből nektárt szippantsanak. A bokrokon áfonya és szeder nőtt, a kirándulók mindig leeszegették a maradékot, ha éppen az erdei állatok hagytak nekik belőle.

Így éldegélt tehát a kis bagoly az erdő szélén és biztosan tudható volt, hogy nem magányos.

Egy nap, mikor éppen a pillangótól elköszönt, szokatlan neszre lett figyelmes. Már az éjjeli vadászatra készülődött, nagyon éhes volt, de ez elterelte a figyelmét. Az erdő felől érkezett a zaj. Csendben ült a fa egyik vastag ágán és figyelt.

Az erdő fái közül hamarosan kisétált egy farkas. Ő a bagollyal ellentétben magányosan éldegélt, nem igazán szerette a társaságot. Mikor kiért az erdőszélre, jól körülnézett, hol tudna éjjel meghúzódni. Mivel semmit sem látott, ahova bebújhatna, az egyik bokor tövébe telepedett le és ott töltötte az éjszakát. A bagoly látta, hogy a farkas nem veszélyes, nem rombol, még csak nem is vonyít, így vadászatra indult és mire zsákmányával visszatért, a farkas már mélyen aludt.

Jó időbe telt, mire összebarátkoztak, mert a farkas megszokta az egyedüllétet és elég nehezen állt szóba a barátságos bagollyal. De mivel a bagoly mindig kedves volt vele, a farkas rájött, hogy nem is olyan rossz, ha van társasága és van kivel beszélgetnie az Élet nagy dolgairól.

Így éldegéltek már hosszú ideje, mikor egyik nap megint szokatlan zaj hallatszott az erdő felől. A farkas épp a fa árnyékában pihent, a bagoly pedig a fa tetején szunyókált, mikor meghallották. Ez nem nesz volt, hanem erős zaj, valami nagy állat okozhatta. Fel is riadtak és kicsit félve néztek a fák közé, várva, ki érkezik.

Nagy meglepetésükre, egy oroszlán volt. Míg ők annyira meglepődtek, hogy még a szájuk és csőrük is tátva maradt, addig az oroszlán felettébb örült, hogy végre kikeveredett a nagy erdőből, ugyanis eléggé eltévedt. Bizalmatlanul méregették egymást, az oroszlán üvöltött is párat a biztonság kedvéért, hogy ha nem lenne egyértelmű mások számára, hogy ki is köztük a legerősebb. Végül rájött, hogy ezt a többiek tudják és eszük ágában sincs ujjat húzni vele. Az oroszlán is magányosan élt, így úgy döntött, hogy marad egy ideig, de csak amíg jónak látja.

Hármasban gyorsan teltek a napok, sosem unatkoztak. A pillangó vagy az oroszlán orrára vagy a hátára szállt, miközben beszélgettek, és a többiek is gyorsan rájöttek, hogy az oroszlán ugyan nagy és félelmetes, de mégis jó barát.

A rossz idő közeledtével és a nagy nyári viharok után bőrig ázva vissza-visszatért beszélgetéseikkor a gondolat, hogy kellene valami búvóhely, ahova az eső és majd a hideg idő beköszöntével a melegben, védett helyen meghúzhatják magukat, mivel a fa töve és a bokrok alja nem sok menedéket adott nekik.

Addig törték a fejüket, míg nem arra jutottak, hogy a romokból újjá építik a kis házat. Az alapok még megvoltak, így könnyebb dolguk volt. Köveket hordtak, rakodtak, tapasztottak, ástak, illesztettek fáradhatatlanul. Még a Nap, a szél és a fák is segítettek nekik a maguk módján: a Nap kevésbé melegen sütött, hogy ne a legnagyobb melegben kelljen dolgozniuk, a szél pedig nem fújt viharosan, csak enyhén, hogy a melegben enyhülést hozhasson és a fák is úgy hajladoztak a szélben, hogy még nagyobb árnyékot adhassanak a fáradhatatlanul dolgozó állatoknak.

A házikó még nem volt teljesen kész, mikor újabb nesz hallatszott az erdő felől. Végül egy kíváncsi róka osont ki a fák közül. Vele is összebarátkoztak és a róka kezdeti félelme az oroszlántól és a farkastól is hamar elillant, mivel szeretettel fogadták. A róka azonban kicsit más volt, mint ők. Idővel kiderült, hogy elég lusta és esze ágában sincs segíteni nekik a ház építésében. Hiába hívták, mindig talált valami kifogást.

-Most vadászni megyek, éhes vagyok!-jelentette ki.

-Jaj, ma olyan meleg van, hogy tudtok így dolgozni?-nyafogta.

-Majd holnap segítek, csak ma hadd pihenjem ki magam, olyan álmos vagyok az éjszakai vadászat miatt.-húzta ki magát újra a munka alól.

A többiek próbáltak a lelkére beszélni szép szóval, de az mit sem ért. A bagoly is dolgozott nappal, pedig ő is éjjel vadászott, de megbeszélték, hogy ő emiatt a nappal egy részében pihen, a másik részében segít a ház építésében, így mindenki jól járt. Csak a rókának nem fűlt a foga a munkához. Az oroszlán is mordult egyet-kettőt, de mivel békés fajta volt, nem cincálta meg a lusta róka bundáját, pedig megérdemelte volna. És a ravasz róka ezt ki is használta. A többiek sokszor jelentőségteljesen egymásra néztek, mikor fáradtan a léhűtő rókára pillantottak és mindannyian ugyanazt gondolták: „Jön még kutyára …ööö… rókára dér!”

Végül nagy munkával hetek múlva készen lett az igazán takaros kis házikó. Szépen berendezték, hogy mindenkinek legyen kényelmes fekhelye, még a bagolynak is jutott a kandalló szélén egy kényelmes zug, ahol az éjjeli vadászatok fáradalmait pihente ki. Meg is ünnepelték, hogy a házikó elkészült. Finom vacsorát készítettek közösen és nagyon jóllaktak. Azonban ahogy beköszöntött az este, a dolgos állatok összenéztek és a rókát éjszakára kitessékelték a házból. A róka hevesen tiltakozott, de az oroszlán szigorúan összevont szemöldöke meggyőzte arról, hogy jobb, ha tovább nem vitatkozik.

Így hát aznap is és onnantól kezdve kint töltötte az éjszakát a szabad ég alatt. Egyik nap a fa tövében, másik nap az erdő széli fák közelében, majd a bokor alá behúzódva. Az éjszakák egyre hidegebbek lettek, a róka nagyon fázott. Olykor titokban a kunyhó ablakán bepillantva irigykedve nézte, ahogy bent a többiek a kandalló melegénél beszélgettek és már nagyon bánta, hogy nem segített nekik a ház építésében. Kétségbe volt esve, hogy hogyan fogja így kibírni az őszt és majd a jeges telet. Az is eszébe jutott, hogy újra útra kel és keres magának egy másik helyen egy barlangot, ahol meghúzódhat a hidegben. Néha majdnem bekopogott, hogy fogadják be éjszakára, de végül nem merte megtenni és a lelke mélyén tudta, hogy igazuk van, hiszen hiába kérték többször is, mégsem segített nekik, amikor szükségük lett volna az ő munkájára is, hogy a közös ház hamarabb elkészülhessen.

Egyik éjjel, amikor már nagyon fázott, annyira didergett, hogy észre sem vette, hogy a többiek az ablakból sajnálkozva figyelik.

-Ó, de nagyon fázhat!-mondta szomorúan a bagoly.

-Igen, szerintem is. De nem segített a ház építésében, és ne felejtsétek el, hogy csak nevetett rajtunk, mikor elejtettünk valamit, vagy a falak kezdetben leomlottak a rossz illesztés miatt. –mondta lehangoltan, de figyelmeztetően az oroszlán.

-Igazad van! Nagyon csúnyán viselkedett!-szólalt meg egyszerre a pillangó és a farkas.

Hosszú csend következett. Majd teljesen egyszerre kiáltottak fel:

-Na de mégsem hagyhatjuk, hogy szegény pára odakint megfagyjon!

Azon nyomban behívták a meglepett rókát, bebugyolálták, forró teával kínálták. A róka hálásan pislogott és mikor végre abba tudta hagyni a vacogást, bűnbánóan bocsánatot kért és megígérte, hogy innentől kezdve minden munkából kiveszi a részét. Be is tartotta, amit ígért, szorgalmasan segített a házi munkában és a ház körül is. Mikor közösen rendbe hozták a kertet, ő ásott a legkitartóbban, mindig legutolsóként fejezte be a munkát és a kerítés felújítását és festését sem engedte át másnak. A fára még egy madáretetőt is fabrikált, ahova kedves kismadarak költöztek.

A többiek látva, hogy milyen dolgos, megbocsájtottak neki. A kertben jó időben sütögettek, nappal kirándultak, tanulmányozták a virágokat, csinosítgatták a házat és jókat játszottak, sokat beszélgettek.

Hideg téli estéken behúzódtak a házikóba, ahol a kandallóban vidáman pattogott a tűz és a kunyhó megtelt melegséggel. Később a pillangó és az oroszlán a házikóból, a kismadarak pedig a madáretetőből integettek az éjszakai vadászatra induló bagolynak és rókának.

 

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül.