29. mese: A panda maci és az ártatlan bárány

Egy hófehér bárány a sűrű erdőn keresztül baktatott, egyre kétségbeesettebben. Keresett valakit, de egyre reménytelenebbnek tűnt a dolog. Benézett a bokrok alá és mögéjük, még az ágak közé is. Ellenőrzött minden kisebb barlang bejáratot, árkot és patak partot.  Már átszelte az erdő minden zegzugát, de a család fekete bárányát sehol sem találta. Fáradtan roskadt le a hegy tetején egy nagy fenyő árnyékában, és szomorúan figyelte a vidáman kergetőző bárányfelhőket az égen.

Erős lelkiismeret furdalása volt, bűnbánóan gondolt arra, hogy ha visszatekerhetné az idő sebesen nyikorgó kerekét , akkor biztosan mindent másképp tenne.  Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, meg sem hallotta a határozott lépteket a háta mögül. Csak amikor egy barátságosan dörmögő hang megszólította, akkor ugrott fel ijedtében egy akkorát, mint amekkorát egy kőszáli kecske is igencsak megirigyelt volna.

-Szia, bárányka! Miért vagy itt egyedül? –kérdezte egy panda maci. –Ó, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni!  -folytatta gyorsan, amikor meglátta, hogy mennyire megijedt a bárányka.

-Áh, szia, semmi baj, csak nagyon elgondolkoztam, nem is hallottam, hogy jön valaki… -felelt a bárány. –Ó, nem találom a testvéremet! –fakadt ki szomorúan és kétségbeesve. Újra a sírás kerülgette, mint pont azelőtt, hogy a panda megjelent volna. Most már nem is bírta visszatartani.

A panda bátorítóan átölelte és hagyta, hogy a bárányka kisírja magát a vállán, ami elég sokáig tartott. Amikor aztán megnyugodott, a panda elhatározta, hogy kikérdezi őt egy kicsit.

-Elmeséled nekem, mi járatban vagy itt, ha már megnyugodtál? –szólt vigasztalóan.

-A család fekete bárányát keresem.  -szólt lehangoltan a bárányka. –Világgá ment! Egy levelet is hagyott. Tűvé tettem érte az erdőt, de sehol sem találom!

-Miért bujdokolt el?-érdeklődött a panda kíváncsian. –A bárányok nem szoktak csak úgy világgá menni…

-Csakis miattam. Bármilyen csínytevés történik nálunk otthon a családban, mindig azt hiszik, hogy ő csinálta, hiszen ő a család fekete báránya. -mesélte szomorúan a bárány. –Pedig mindet én csináltam. Amikor apukám lekaszálta a füvet és egy szép nagy kupacba rendezte, kiosontam hajnalban és szétszórtam. Amikor összehasogatta a tüzelőnek való fát, azt is leromboltam. A testvérem fekete gyapjújából tettem oda kis darabokat, hogy azt higgyék ő volt. Aztán amikor a mamám kiteregette a szárítókötélre a frissen mosott ruhákat, leszedtem róluk a csipeszeket és szanaszét vitte őket a szél. És amikor új ceruzákat kaptunk, összefirkáltam vele az egyik falat. A ceruzát pedig az alvó testvérem kezébe tettem.  Minden alkalommal azt hitték, hogy ő volt, hiába tiltakozott.

-Na de hát miért tettél ilyet? -kérdezte döbbent arccal a panda. –Nem is értem!

-Tudod, -kezdte bűnbánóan a bárány-, engem azért, mert hófehér vagyok, mindenki ártatlannak tart, mint a ma született bárányt. Meguntam, hogy sohasem csinálhatok semmi rosszat. Rám sosem figyelnek annyira, nem is feltételezik, hogy valami csibészséget tennék. Irigyeltem a testvéremet, és ki akartam tolni vele…

-Ez nagyon csúnya dolog volt tőled! –szidta le a panda. -Azonnal meg kell keresnünk a testvéredet és jó lenne, ha bocsánatot kérnél tőle. Ha hazaértetek, akkor pedig a  szüleidnek mondd el, hogy te csibészkedtél, mert így nagy bajba hoztad a testvéredet.

-Muszáj elmondanom? Nagyon mérgesek lesznek a szüleim! –kérdezte nyafogva a fehér bárány.

-Hogy muszáj-e? Szerintem ha ahhoz elég bátor voltál, hogy ezeket elkövesd, akkor elég bátor vagy ahhoz is, hogy bevalld, mit csináltál és vállald a következményeit. A testvéred ártatlanul kapott büntetéseket miattad. Jó  lenne, ha megpróbálnád jóvátenni valahogy, de ezt szerintem te is tudod, ugye? –és a panda csak csóválta a fejét. –Ne vesztegessük az időt, induljunk, hamarosan besötétedik, meg kell találnunk a testvéredet!

-De én már mindenütt kerestem és sehol nem találtam! Mi lesz így vele, ha nem találjuk meg? Úgy félek, hogy baja esik! –jajgatott a bárány.

-Tudok egy titkos helyet, a Visszhang Szurdokot senki sem ismeri! Talán ott lehet, ha sehol máshol nem találtad. Induljunk! –szólt a panda és sietve neki iramodott.

Már-már rohantak, úgy siettek a szurdok felé. És a pandának igaza lett. A fekete bárány a szurdok egy rejtett zugában feküdt összekuporodva és keservesen sírt. Sírása már messziről visszhangzott, aki ismerte a titkos helyhez vezető ösvényt, azonnal hallhatta, ahogy rálépett. A hangot követve hamar megtalálták az elkeseredett bárányt.

Hófehér testvére elérzékenyülve odaszaladt hozzá és szorosan átölelte puha, éjfekete gyapját. Így sírtak hosszú percekig. A fehér bárány mindent bevallott neki, másikuk pedig annyira meglepődött, hogy még göndör gyapja is pár percre kiegyenesedett. Majd dühös lett, de ez hamar elmúlt és végül ismét csak szomorúan meredt maga elé.

A hazafelé vezető úton azonban kibékültek, olyan szorosan fogták egymás patáját, amennyire csak lehetett. Sietniük kellett, a nap már nagyon alacsonyan járt az ég alján, égővörösre festve a Visszhang Szurdokot és az egész erdőt. Szüleik és barátaik már aggódva keresték egész álló nap a két kicsinyüket, amerre csak lehetett.

Boldogságuk határtalan volt, mikor meglátták a testvéreket és a pandát közeledni a kunyhójuk felé. A család hófehér báránya mindent bevallott, majd mindannyian sírva ölelték át egymást.

A báránynak büntetésül innentől kezdve minden nap segítenie kellett a házimunkában és a ház körül a szüleinek. Nem sokkal később a fekete bárány is már besegíthetett neki, így hamarosan a családban mindenki kivette a részét a házimunkákból.

 

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül. 

 

 

28. mese: Gerda kalandja

 

Gerda, a kisgida és mamája, Gilda egy hatalmas erdőben éltek már elég régóta. Mindig Gilda vigyázott a kicsinyére, már születése óta. Annyira féltette és óvta, mint amennyire az őzmamáknál ez szokás volt. A gida már kezdett önállósodni, sokszor elszaladt a mamája mellől, és huncut kacagással kiáltotta neki messziről, hogy elbújt, találja meg. Gilda mindig mosolyogva belement a játékba, bár mostanában sokszor rossz előérzete támadt.

Egy nap megint eleségért indult, így szokás szerint elrejtette csibész kis gidáját egy tisztás melletti, eldugott bokorban és kedvesen, de szigorúan a lelkére kötötte, hogy nehogy előjöjjön, ha hangokat hall, mert sok idegen járhat az erdőben és veszélyes lehet.

Gerda lelkesen, sűrűn bólogatott, mialatt a mamája intelmeit hallgatta, de hangja már nagyon távolinak tűnt, mert gondolatai messze jártak, hiszen arra gondolt, mit fog csinálni, ha a mamája végre magára hagyja. Gilda megígérte neki, hogy a lehető leghamarabb visszatér, majd egy könnyed szökkenéssel sietve eltűnt a az erdő fái között.

Gerda épp erre várt. Pár percig még nézelődött, szimatolt, majd kibújt a bokor takarásából. Kis testének nyomát a bokor tövében lelapult fű nyomai őrizték már csak.  Először előre indult, felfedezni a környéket, de közben vissza-visszanézett, ahogy a mamája tanította, hogy a háta mögött lévő táj képét megjegyezve, visszafelé is pont ahhoz a bokorhoz találjon, ahol édesanyja keresni fogja. Biztos volt benne, hogy még idejében visszaér, még jóval azelőtt, hogy felfedezné a mama, hogy mégsem fogadott szót neki.

Igen ám, de csekélyke tapasztalata miatt szinte törvényszerű volt, hogy hamarosan eltéved, és sajnos, így is lett. Sokat ugrándozott vidáman erre, majd arra, és közben szimatolt körbe-körbe, mélyen beszívva az erdő illatát. Követett fürge gyíkokat, színes pillangókat, fákon ugrándozó mókusokat és a magas fák ágai között kandikáló kék égen habosan suhanó bárányfelhőket. És bizony egy idő után rájött, hogy eltévedt. De nagyon. Nem voltak ismerősek a fák, ha visszaidézte a tájat, egyik sem hasonlított arra, amit megjegyzett a vissza pillantgatások alkalmával. Egyre inkább kétségbeesett. Senki nem volt a környéken, aki segíthetett volna neki és közeledő zajokat hallott az erdő belsejéből. Igyekezett a lehető leggyorsabban elbújni az egyik bokor tövében. Mire a kirándulók odaértek, még a piciny orra hegye sem látszott ki a bokorból.

Csendben lapult, levegőt is nagyon óvatosan vett, nehogy meghallják. Ügyes volt, mert az emberek nem vették észre, csak lépteik egyre távolodó zaja jelezte, hogy milyen messze kerültek már tőle. Mikor elült az összes nesz, kibújt a bokorból. A nap állásából már látta, hogy ideje visszaindulni a lehető leghamarabb, mert a mamája halálra fog rémülni, ha nem találja ott a bokor tövében, ahol hagyta.

Ijedten kereste a visszafelé vezető utat, de egyre csak hiába. Ekkor azonban kedves, kék madárkák gyűltek köréje:

-Te ki vagy? Hol jársz erre, ahol csak a madár jár? –csipogták. –Talán eltévedtél?

Gerda a könnyeivel küszködve felelte:

-Igen, eltévedtem és nem találom sehogy sem a visszafelé vezető utat. A mamám egy távolabbi bokorban hagyott, amíg eleségért ment, de már hamarosan visszaér, és ha nem leszek ott, halálra fog rémülni. Vissza kell jutnom minél hamarabb… -szipogta szomorúan a kisgida.

-Ha megmondod, mi volt a bokor közelében, felrepülünk, fentről megkeressük, és visszajövünk érted, hogy hazavezessünk. Várj pár percet és akkor segítünk neked szívesen. –csiripelték segítőkészen a madarak.

-Itt akartok hagyni? –kérdezte rémülten Gerda. –De nagyon félek már itt egyedül.

-Dehogy hagyunk, dehogy hagyunk, -csivitelték megnyugtatóan –egyikünk veled marad, míg mi visszaérünk, ne félj!

Így is lett. Hamar megtalálták a tisztást, ami mellett a bokor volt, ahonnan a gida elkószált. Sietve repültek vissza és segítségükkel hamarosan a kisgida ugyanott pihegett, ahol pár órával korábban az anyukája hagyta. Ekkor azonban újabb kirándulók zaja verte fel az erdő nyugodt csendjét. És most nem volt Gerdának szerencséje, mert észrevették őt a bokor tövében. A madarak az egyik fenyő ágára repültek és onnan figyelték az eseményeket.

A család egyre közelebb jött Gerdához. Nagyon tetszett nekik Gerda, a gyerekek ujjongtak örömükben, hogy végre igazi őzgidát simogathatnak meg. Mikor ezt a madarak meghallották, rémült csivitelésbe kezdtek:

-De ha megsimogatják, rákerül Gerdára a szaguk és a mamája nem fogja megismerni! Magára fogja hagyni! Azonnal tennünk kell valamit! 

-Nem halljátok?! Még haza is akarják vinni! Azt hiszik, elhagyta a mamája, pedig csak eleségért ment! Meg kell akadályoznunk, hogy magukkal vigyék! Segítsetek!–csiripelte egy másik rémült kismadár.

Azon nyomban oda repültek a családhoz és addig repkedtek körülöttük, amíg nagy erőfeszítések árán távolabb terelgették őket. A család hessegette őket, nem tudták mire vélni, mi üthetett a madarakba hirtelen. Mikor már a fák közül is furcsa zajok hallatszottak, inkább felhagytak korábbi tervükkel, hogy gidát simogassanak. Később a turistaháznál, ahol megpihentek, elmesélték, mi történt velük, és akkor a többi kiránduló elmondta nekik, hogy a talált gidákat nem szabad megsimogatni, mert a látszattal ellentétben nem magára hagyta a mamája, csak eleségért ment.

Gerda már a bokor tövében szunyókált békésen, mire a mamája szelíden körbeszaglászta és ellenőrizte, nem-e esett baja. A gida nem tudta, hogy Gilda sokkal korábban visszaért már, és a fák rejtekéből rémülten követte az eseményeket. Ahogy azt sem, hogy a fák közül jövő furcsa zajok okozója is a mamája volt, hogy segíthessen a madaraknak kisgidája megmentésében.     

  

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül.