/Fotó: Jungle Creations/
/Illusztráció: Szeretet Mesék/
Boszorkatica a Kerekerdő legtávolabbi részében egy tó mellett
éldegélt. Mióta csak az eszét tudta, magányosan. A tó vize hol mélyzöld volt,
mint a boros palack, hol türkizkék, majd halványzöld. Télen befagyott, boszorkatica
akkor felcsatolta fehér, kissé már megkopott korcsolyáját és lobogó
szarvacskákkal rótta a köröket a tó vastag jegén. Szívesen szánkózott télen, a közeli
hegytetőről suhant lefelé vele a pirosra festett, tölgyfából készült szánkó,
majd elérve a tó szélét, a jégen suhant tovább sebesen, míg lendületét vesztve
meg nem állt a tó közepén vagy éppen a háza előtt. Onnan újra felment a
hegytetőre, majd lesiklott újra és újra, míg teljesen ki nem merült. Tavasszal
bodzát, málnát és csipkebogyót gyűjtött és finom szörpöt készített belőle. A
közeli gyümölcsfákról leszedte a gyümölcsöket, epret is szedett, ezekből
ínycsiklandó befőtteket, kompótokat főzött télire. Finom csalamádét,
csemegeuborkát csinált a kis zöldséges kertjében saját maga termesztette káposztából,
uborkából és répából. A zöldségekből isteni leveseket főzött, csak úgy az íze kedvéért is, majd mikor kissé meghűlt, jóízűen falatozott belőle. Télen sokkal melegebben ette, hagyta, hogy a hidegben elgémberedett tagjait átjárja, megmelengesse a fenséges, meleg leves. Nyáron rengeteg dinnyét evett,
szinte nem is kívánt mást, esetleg néha egy ínycsiklandó, jól behűtött gyümölcslevest. Tavasszal csodálta a színpompás virágzó fákat,
beszívta bódító illatukat, kedvtelve nézte a gyűjtögető méheket. Nyáron élvezte
az árnyat adó fák lombjának susogását, ahogy a lágy szél játszott velük,
próbálta megfejteni, mit üzennek. Sokat hűsölt az árnyékban, ha éppen nem a
napellenzővel is felszerelt kicsi tutaján ringatózott a tavon, hallgatva a
lubickoló halak halk csobbanását. Csak néha verte fel a nyugodt pihenést a
békák kedves kuruttyolása, egyébként ők is békésen pihentek a tó lágy ölén
lassan ringatózó hófehér, rózsaszín és korall színű tavirózsák nedves, hűs, zöld
levelein. Sokat úszkáltak, szinte egész nap fejest ugráltak és estefelé sűrűn
bele brekegtek a csendesülő, nyugovóra térni készülő erdőbe. Ősszel leveleket
gyűjtött, nem tudott betelni az őszi erdő zörejeivel, az avar ropogásával, a
hirtelen jött őszi esők összetéveszthetetlen, mámorító illatával. A bordó, narancs,
zöld, sárga színpompa varázslatos különlegessége teljesen lenyűgözte hosszú
erdei sétái során.
Kunyhóját erős fa gerendákból építette, kéményén télen
játékosan szökött tova a füst. Házát kívül és erős kerítését is teljesen beborította
a rengeteg színes, csíkos, pöttyös és tiri-tarka mézeskalács. Ezzel várta az
eltévedt vándorokat, megszökött hercegnőket, elcsellengett vagy felfedező útra
indult gyerekeket. De hosszú évek óta senki nem járt arra. Mindenki félt tőle,
ugyanis az a hír járta, hogy félelmetes varázslatokkal átváltoztatja az arra
tévedőket. Ezt ő is tudta, a kóbor szél szava elvitte hozzá is a híreket,
amelyek róla terjedtek a közeli faluban. Az erdő felénél egy már eléggé korhadt figyelmeztető
tábla is jelezte az arra tévedőknek a rájuk leselkedő veszélyt. Ijesztő és hatásos
volt, mert aki arra tévedt és véletlenül meglátta, fejvesztve hátrált és
menekült még a környékről is. Emiatt a vasszívókájú boszorkatica egyedül élt.
Esze ágában sem volt a faluba menni, nem mintha félt volna, inkább nem akarta
senkinek sem bizonygatni, hogy ő nem is gonosztevő. Arra gondolt, a Sors majd
úgyis elrendezi a dolgokat úgy, ahogy annak lennie kell.
Egyik nap a faluba egy vándor tévedt, egy fekete százlábú. Mivel
messziről jött és csak átutazóban volt, végigjárta a falut, egy-két éjszakát
megszállt a helyi fogadóban, majd tovább indult. Mivel ilyen kevés időt töltött
itt, a falubeliektől nem volt alkalma a rémisztő pletykákról még csak
sutyorgást sem hallani. És így nem tudhatott a figyelmeztető tábláról sem. Bár
ha tudott volna róla, sem biztos, hogy ért volna valamit, ugyanis érkezése
másnapját óriási vihar támadt a faluban és az egész környéken. Erős, haragos
vihar jött, ömlött az eső, mindenki futott valami menedéket keresni, az erdőbe
pedig ilyenkor természetesen nem merészkedett senki. Ezért nem is tudhatták,
hogy a Boszorkatica-lakhoz vezető ösvény mellé felállított, veszélyt jelző
tábla olyan korhadt volt már, hogy egy kisebb zivatar is már kidöntötte volna,
nemhogy egy ekkora óriási erejű, tomboló vihar. A tábla már igen viseltes volt,
karban sem tartották, mert nemigen merészkedett senki még odáig sem, ezért az
időjárás a hosszú évek alatt igencsak megviselte, és alaposan elnyűtte az idő
vasfoga. A mostani vihar pedig kifordította a helyéről, teljesen ledöntötte és
ha ez még nem lett volna elég, a szomszédos fa óriási ágát is letörte, majd a
viharos szél a földre dobta, pontosan úgy, hogy a kidőlt, veszélyt jelző táblát
teljesen betakarta. A figyelmeztető tábla kissé megijedt mindettől, azonban
igazából hálás volt, hogy nem a villám csapott bele.
Így hát, mikor a fekete százlábú az erdő feléhez érkezett,
nem vette észre a vihar utáni állapotokban, hogy a táblát beborítja a
leszakított, lombos faág és gyanútlanul tovább indult. Egy falubeli még látta,
hogy tovább megy, épp a Boszorkatica-lak felé, de hiába kiabált utána, a
százlábú nem hallotta meg. A falubeli fejvesztve rohant vissza a faluba és
hamar elterjedt a hír, hogy a nemrég érkezett százlábú épp a vesztébe rohan az
erdőben.
Időközben a százlábú természetesen rátalált a boszorkatica
házára, aki szívélyesen betessékelte és megvendégelte egy igazán fenséges
lakomával a fáradt, eltévedt vándort. Kellemesen elbeszélgettek, boszorkatica
kedvesen marasztalta, hiszen nagyon örült a váratlan vendégnek. Pár napot
eltöltöttek együtt, nézték a naplementét és napfelkeltét, ringatóztak a tutajon
a tavon, bográcsoztak, késő estig beszélgettek, mielőtt nyugovóra tértek. Egyik
nap, mikor már a bizalmába fogadta, boszorkatica még azt is megmutatta a
százlábúnak, hogyan tud vidáman repkedni pitygang-seprűjén fel s alá. Vagy hogy
vas szívókájával hogyan tud trombitálni este, jelezve a tavirózsáknak, hogy ideje
becsukni a szirmaikat, mert este van.
Pár nap után azonban kiderült, hogy a százlábú a kedvenc
világjáró útikalauzát valószínűleg a fogadóban felejtette. És valóban. A szoba
asszony futrinka takarítás közben az ágy alá esve talált rá, de már csak akkor,
mikor a százlábú tovább indult. Mikor kiderült, hogy valaki látta a százlábút a
Boszorkatica-lak felé menni, szomorúan gondolt arra, hogy az útikalauz most már
soha nem fog visszakerülni a gazdájához, mert a boszorkatica biztosan
elvarázsolja az eltévedt vándort. Kishíján elájult, mikor egy nap újra meglátta
a százlábút a fogadó recepcióján, ahol az elveszített útikalauza után
érdeklődött. Futótűzként terjedt el a hír, hogy a fekete százlábú csodával
határos módon sértetlenül visszatért boszorkaticától, még egy szőrszála sem
görbült.
A falubeliek döbbenten és ámuldozva hallgatták a fekete
százlábú kedves történeteit azokról a napokról, amelyeket boszorkaticánál
töltött. Ketten voltak annyira bátrak, hogy elmentek a százlábúval, be az erdő
felén túl, a tó mellé a boszorkaticához. És lám, ők is megtapasztalták, hogy
igazából nem is rémisztő a katica és nem bántja őket. Ennek is hamar híre ment
a faluban, és ezután rendszeresen nagy vendégségeket rendeztek boszorkaticánál,
eljártak kirándulni, terméseket gyűjteni, télen szánkózni és korcsolyázni vagy
éppen naplementét nézni. Aki a napfelkeltére is kíváncsi volt, ott maradt
éjszakára vagy több napra boszokaticánál és együtt felejthetetlen élményekkel
gazdagodtak, szoros barátságok köttettek.
Végül a vihar által kidöntött táblát felújították, ünnepélyesen felavatták és figyelmeztető tábla helyett a Boszorkatica-lak útjelző táblája lett. Innentől kezdve a boszorkatica soha többé nem volt magányos és mindenki boldog volt. Még az útjelző tábla is.
-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.