13. mese: A vas szívókájú boszorkatica

/Fotó: Jungle Creations/

/Illusztráció: Szeretet Mesék/

Boszorkatica a Kerekerdő legtávolabbi részében egy tó mellett éldegélt. Mióta csak az eszét tudta, magányosan. A tó vize hol mélyzöld volt, mint a boros palack, hol türkizkék, majd halványzöld. Télen befagyott, boszorkatica akkor felcsatolta fehér, kissé már megkopott korcsolyáját és lobogó szarvacskákkal rótta a köröket a tó vastag jegén.  Szívesen szánkózott télen, a közeli hegytetőről suhant lefelé vele a pirosra festett, tölgyfából készült szánkó, majd elérve a tó szélét, a jégen suhant tovább sebesen, míg lendületét vesztve meg nem állt a tó közepén vagy éppen a háza előtt. Onnan újra felment a hegytetőre, majd lesiklott újra és újra, míg teljesen ki nem merült. Tavasszal bodzát, málnát és csipkebogyót gyűjtött és finom szörpöt készített belőle. A közeli gyümölcsfákról leszedte a gyümölcsöket, epret is szedett, ezekből ínycsiklandó befőtteket, kompótokat főzött télire. Finom csalamádét, csemegeuborkát csinált a kis zöldséges kertjében saját maga termesztette káposztából, uborkából és répából. A zöldségekből isteni leveseket főzött, csak úgy az íze kedvéért is, majd mikor kissé meghűlt, jóízűen falatozott belőle. Télen sokkal melegebben ette, hagyta, hogy a hidegben elgémberedett tagjait átjárja, megmelengesse a fenséges, meleg leves. Nyáron rengeteg dinnyét evett, szinte nem is kívánt mást, esetleg néha egy ínycsiklandó, jól behűtött gyümölcslevest. Tavasszal csodálta a színpompás virágzó fákat, beszívta bódító illatukat, kedvtelve nézte a gyűjtögető méheket. Nyáron élvezte az árnyat adó fák lombjának susogását, ahogy a lágy szél játszott velük, próbálta megfejteni, mit üzennek. Sokat hűsölt az árnyékban, ha éppen nem a napellenzővel is felszerelt kicsi tutaján ringatózott a tavon, hallgatva a lubickoló halak halk csobbanását. Csak néha verte fel a nyugodt pihenést a békák kedves kuruttyolása, egyébként ők is békésen pihentek a tó lágy ölén lassan ringatózó hófehér, rózsaszín és korall színű tavirózsák nedves, hűs, zöld levelein. Sokat úszkáltak, szinte egész nap fejest ugráltak és estefelé sűrűn bele brekegtek a csendesülő, nyugovóra térni készülő erdőbe. Ősszel leveleket gyűjtött, nem tudott betelni az őszi erdő zörejeivel, az avar ropogásával, a hirtelen jött őszi esők összetéveszthetetlen, mámorító illatával. A bordó, narancs, zöld, sárga színpompa varázslatos különlegessége teljesen lenyűgözte hosszú erdei sétái során.

Kunyhóját erős fa gerendákból építette, kéményén télen játékosan szökött tova a füst. Házát kívül és erős kerítését is teljesen beborította a rengeteg színes, csíkos, pöttyös és tiri-tarka mézeskalács. Ezzel várta az eltévedt vándorokat, megszökött hercegnőket, elcsellengett vagy felfedező útra indult gyerekeket. De hosszú évek óta senki nem járt arra. Mindenki félt tőle, ugyanis az a hír járta, hogy félelmetes varázslatokkal átváltoztatja az arra tévedőket. Ezt ő is tudta, a kóbor szél szava elvitte hozzá is a híreket, amelyek róla terjedtek a közeli faluban.  Az erdő felénél egy már eléggé korhadt figyelmeztető tábla is jelezte az arra tévedőknek a rájuk leselkedő veszélyt. Ijesztő és hatásos volt, mert aki arra tévedt és véletlenül meglátta, fejvesztve hátrált és menekült még a környékről is. Emiatt a vasszívókájú boszorkatica egyedül élt. Esze ágában sem volt a faluba menni, nem mintha félt volna, inkább nem akarta senkinek sem bizonygatni, hogy ő nem is gonosztevő. Arra gondolt, a Sors majd úgyis elrendezi a dolgokat úgy, ahogy annak lennie kell.

Egyik nap a faluba egy vándor tévedt, egy fekete százlábú. Mivel messziről jött és csak átutazóban volt, végigjárta a falut, egy-két éjszakát megszállt a helyi fogadóban, majd tovább indult. Mivel ilyen kevés időt töltött itt, a falubeliektől nem volt alkalma a rémisztő pletykákról még csak sutyorgást sem hallani. És így nem tudhatott a figyelmeztető tábláról sem. Bár ha tudott volna róla, sem biztos, hogy ért volna valamit, ugyanis érkezése másnapját óriási vihar támadt a faluban és az egész környéken. Erős, haragos vihar jött, ömlött az eső, mindenki futott valami menedéket keresni, az erdőbe pedig ilyenkor természetesen nem merészkedett senki. Ezért nem is tudhatták, hogy a Boszorkatica-lakhoz vezető ösvény mellé felállított, veszélyt jelző tábla olyan korhadt volt már, hogy egy kisebb zivatar is már kidöntötte volna, nemhogy egy ekkora óriási erejű, tomboló vihar. A tábla már igen viseltes volt, karban sem tartották, mert nemigen merészkedett senki még odáig sem, ezért az időjárás a hosszú évek alatt igencsak megviselte, és alaposan elnyűtte az idő vasfoga. A mostani vihar pedig kifordította a helyéről, teljesen ledöntötte és ha ez még nem lett volna elég, a szomszédos fa óriási ágát is letörte, majd a viharos szél a földre dobta, pontosan úgy, hogy a kidőlt, veszélyt jelző táblát teljesen betakarta. A figyelmeztető tábla kissé megijedt mindettől, azonban igazából hálás volt, hogy nem a villám csapott bele.

Így hát, mikor a fekete százlábú az erdő feléhez érkezett, nem vette észre a vihar utáni állapotokban, hogy a táblát beborítja a leszakított, lombos faág és gyanútlanul tovább indult. Egy falubeli még látta, hogy tovább megy, épp a Boszorkatica-lak felé, de hiába kiabált utána, a százlábú nem hallotta meg. A falubeli fejvesztve rohant vissza a faluba és hamar elterjedt a hír, hogy a nemrég érkezett százlábú épp a vesztébe rohan az erdőben.

Időközben a százlábú természetesen rátalált a boszorkatica házára, aki szívélyesen betessékelte és megvendégelte egy igazán fenséges lakomával a fáradt, eltévedt vándort. Kellemesen elbeszélgettek, boszorkatica kedvesen marasztalta, hiszen nagyon örült a váratlan vendégnek. Pár napot eltöltöttek együtt, nézték a naplementét és napfelkeltét, ringatóztak a tutajon a tavon, bográcsoztak, késő estig beszélgettek, mielőtt nyugovóra tértek. Egyik nap, mikor már a bizalmába fogadta, boszorkatica még azt is megmutatta a százlábúnak, hogyan tud vidáman repkedni pitygang-seprűjén fel s alá. Vagy hogy vas szívókájával hogyan tud trombitálni este, jelezve a tavirózsáknak, hogy ideje becsukni a szirmaikat, mert este van.

Pár nap után azonban kiderült, hogy a százlábú a kedvenc világjáró útikalauzát valószínűleg a fogadóban felejtette. És valóban. A szoba asszony futrinka takarítás közben az ágy alá esve talált rá, de már csak akkor, mikor a százlábú tovább indult. Mikor kiderült, hogy valaki látta a százlábút a Boszorkatica-lak felé menni, szomorúan gondolt arra, hogy az útikalauz most már soha nem fog visszakerülni a gazdájához, mert a boszorkatica biztosan elvarázsolja az eltévedt vándort. Kishíján elájult, mikor egy nap újra meglátta a százlábút a fogadó recepcióján, ahol az elveszített útikalauza után érdeklődött. Futótűzként terjedt el a hír, hogy a fekete százlábú csodával határos módon sértetlenül visszatért boszorkaticától, még egy szőrszála sem görbült.

A falubeliek döbbenten és ámuldozva hallgatták a fekete százlábú kedves történeteit azokról a napokról, amelyeket boszorkaticánál töltött. Ketten voltak annyira bátrak, hogy elmentek a százlábúval, be az erdő felén túl, a tó mellé a boszorkaticához. És lám, ők is megtapasztalták, hogy igazából nem is rémisztő a katica és nem bántja őket. Ennek is hamar híre ment a faluban, és ezután rendszeresen nagy vendégségeket rendeztek boszorkaticánál, eljártak kirándulni, terméseket gyűjteni, télen szánkózni és korcsolyázni vagy éppen naplementét nézni. Aki a napfelkeltére is kíváncsi volt, ott maradt éjszakára vagy több napra boszokaticánál és együtt felejthetetlen élményekkel gazdagodtak, szoros barátságok köttettek.

Végül a vihar által kidöntött táblát felújították, ünnepélyesen felavatták és figyelmeztető tábla helyett a Boszorkatica-lak útjelző táblája lett. Innentől kezdve a boszorkatica soha többé nem volt magányos és mindenki boldog volt. Még az útjelző tábla is.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

12. mese: Mesés Űrutazás

Az esti mese után, mikor már a szüleik is nyugovóra tértek, az unokatestvérek: Levi, Ákos és Anna titkos, mesés űrutazásra indultak. Peti otthon maradt, ő még túl kicsi lett volna egy űrutazáshoz. Az űrhajó már a kertben várta és sorra vette fel őket, 3 különböző helyszínről, hiszen nem egy helyen laktak. Vittek tubusos elemózsiát és vizet is, mert nem tudták, milyen sokáig fog tartani az út. Azt viszont biztosan tudták, hogy legkésőbb reggelre, mire hétvégén a szülők ébredezni kezdenek, nekik már feltűnés nélkül vissza kell érniük és betakarózva az ágyban szenderegni, mintha mi sem történt volna, nehogy kiderüljön, merre kalandoztak az éjjel. Jó is, hogy együtt mentek, mert nehezen tudták volna magukban tartani a sok kalandot, és bizony hamar lebuktak volna, ha beszélgetve elszólják magukat. Petinek persze elmesélik majd a kalandokat, de ő még csak a babanyelvet beszéli, így tőle aztán nem tudhatnak meg semmit sem a szülei, ettől nem kellett tartani.

A Mese Tejúton kezdték meg az utazást, kikerülve több kisebb vagy épp hatalmas meteort és fényes csillagot. A Nap mosolyogva integetett és kívánt nekik jó utat, érdekes kalandokat:

-Boldog űrutazást Levi, Ákos, Anna asztronauta!-kiáltotta utánuk lelkesen.

A Hold sem volt morcos, pedig űrhajójuk halk, monoton zúgása felébresztette őt. Szürke, pom-pom-os hálósipkájában álmosan, kedélyesen intett utánuk.

Tőlük nem messze egy másik űrhajót is felfedeztek, mégis a távolság miatt nem láthatták, kik utaznak rajta. Talán Peti? De hát az nem lehet, ő még túlságosan pici egy űrutazáshoz, biztosan már édesdeden alszik a kiságyában. Legalábbis ezzel nyugtatták magukat. Anna feladata lesz majd ellenőrizni, Peti megvan-e, mikor hazaérnek.

Miután elhagyták a Napot, elsuhantak a bolygók előtt szép sorban. Először, legközelebb a Naphoz, a szürkés Merkúrt csodálták meg, még jó közel érezték a Nap forró sugarait. Majd következett a Vénusz, másik nevén Esthajnalcsillag, narancsos-vöröses színe rávetült az űrhajójukra is. Otthon mindannyian szerették a tiszta, felhőtlen égbolton megkeresni elalvás előtt az Esthajnalcsillagot. Ezután következett a Föld, mert ugye, innen indultak, de egy kis kitérő után a Nap felé, visszafordultak, hogy sorban felfedezhessék a bolygókat. Így kezdték meg űrutazásukat. A Hold azóta már újra nyugovóra tért, halkan szuszogott kis csillagpárnáját szorongatva. Megpillantották a Kisgöncölt és elhatározták, hogy mindenképpen megkeresik a Nagygöncölt is. Ám időközben már közeledtek is a Mars felé, már messziről vöröslött, el sem lehetett volna téveszteni, merre kell menniük. Megdöbbentek a Jupiter nagyságán, egészen kicsi pontnak érezték magukat, mikor elhaladtak előtte. A Szaturnusz hatalmas jégdarabokból és aszteroidákból álló gyűrűi teljesen lenyűgözték őket, egyszerűen nem hittek a szemüknek. Az Uránusz aszteroida gyűrűinek látványával nem tudtak betelni, órákig nézték volna még, de haladniuk kellett tovább. A Neptunusz kék színét ámuldozva csodálták, főleg a fiúk, hiszen az igazán fiús szín. Végül pedig meglelték az összezavarodott Plútót, amit hol kivettek a bolygók közül, hogy vissza tettek, végül törpe bolygónak nyilvánították. Közösen az összes bolygóra kitették a fehér táblákat, melyeken a bolygók neveinek jele látható, hogy innentől fogva más mesebeli űrutazók könnyebben felismerhessék őket.

Itt útjuk feléhez érkeztek, hiszen még haza is kellett jutniuk épségben. Utazásuk közben elámultak a Nagygöncöl szépségén, minden egyes űrbéli csodát lefényképeztek, majd  visszafelé vették az irányt. 

A Nagygöncölhöz nem tudtak túl közel menni, mert egy hatalmas Űrkígyó őrizte, nyelvét nyújtogatva próbálta maga előtt felfedezni az utat. Félelmetes sziszegése betöltötte az egész Tejutat. Találkoztak egy narancs színű Űrmanóval, akinek vállán legjobb barátja, egy Űrrigó pihent. Láttak Űrszivárványt, rajta utazott egy hófehér, csodálatos Űrgólya, aki az Űrlények kicsinyeit vitte házhoz otthonukba. A sok Űrlény csemete szállításától, ha nagyon sűrű napja volt és kezdett már fáradni, egy szál haja teljesen bekunkorodott, de boldog volt. Egy kisebb Űrsárkány valósággal a frászt hozta rájuk, pedig ártalmatlan volt, csak ismerkedni szeretett volna velük.  Az Űrnyuszi pici, rózsaszín orra folyamatosan szaglászta az űrt, merre ugrándozzon keresztül-kasul a bolygók között hatalmas tappancsával, ízletes Űrrépák után kutatva. Az Űrcica dorombolása felért egy nagyobb dörgéssel, de miután rájöttek, hogy kedvesen közelít feléjük, hagyták, hogy az űrhajójukhoz dörgölőzzön. Az Űrteknős komótosan ballagott a Tejút közelében lévő hatalmas Űrtenger felé, hogy csatlakozzon társaihoz. Kemény, barnás páncélja csak úgy csillogott, ahogy a csillagok és üstökösök fényei visszaverődtek rajta.

A Szaturnuszon egy kis űrlényt fedeztek fel, aki lelkesen integetett nekik is, lobogtatva saját készítésű, élénk narancs „Szaturnusz” feliratos kis zászlaját. Régóta szeretett volna egy Űrcsemetét a feleségével, ezért így, zászlóját lobogtatva, türelmetlenül várta az Űrgólyát, nehogy célt tévesszen. Mielőtt majdnem beleütköztek egy hatalmas, barna kutyába, észrevettek egy másik űrhajót, ami nem is hasonlított az övékhez egy cseppet sem, mert nem hosszúkás, hanem kerek formája volt. Bizonyára a meglógott, de igen lelkes, zászlóját lobogtató űrlényért mentek, aki a Szaturnusz tetején csücsült. Az Űrkutya puha mancsával megállította, majd alaposan megszaglászta az űrhajójukat, megnyalta az űrhajó oldalát, majd kedves vakkantásokkal búcsúzott el tőlük. Ezután találkoztak egy olyan hatalmas Űrsárkánnyal, amelyik a korábbinál sokkal de sokkal nagyobb volt, nem kis riadalmat okozva látványával a fedélzeten. Ám kiderült, hogy ez az Űrsárkány is szelíd, mint az Űrbárány. Bár Űrbáránnyal éppenséggel eggyel sem találkoztak. Végül megpillantottak egy óriási Űrmókust, aki szétszóródott űrmakkjait próbálta össze szedegetni a Tejúton. Nemsokára elérkeztek a Tejút végéhez, indulniuk kellett hazafelé. Egy pillanatra megálltak és kedvesen elbúcsúztak az űrbéli lényektől:

Sziasztok!-integetett boldogan Levi. –Jó bulizást!-búcsúzott kedvesen Ákos. Anna még nem tudott beszélni, ezért csak a cumiját cuppogtatta lelkesen, egy szál haja huncutul kunkorodott a feje búbján.

Szerencsére még időben hazaértek, mindenkit elvitt az űrhajó a saját otthonába, Anna még Peti kiságyába is bekukkantott, hogy ott van-e, és mire a Nap első, meleg, narancs sugarai elérték az ég alját, jelezve, hogy hamarosan felkel, addigra már betakarózva, tervezgetve a következő izgalmas mesés űrutazást, mély álomba szenderültek.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

11. mese: Levi és Henry

Levi választotta Henryt egy boltban, sok-sok évvel ezelőtt. Igazából futóbicikliért mentek be, de a szép zöld, amit korábban kinéztek, éppen elfogyott és rendelni kellett. Családias kis játékbolt volt, az amúgy csendes külváros egyik, kicsit forgalmasabb részén, több más bolt mellett. A kicsi bolt kedvesen hívogató volt óriási kirakatával, ahol a rengeteg játék pihent és csalogatta oda a kíváncsi gyermekeket. A hatalmas kirakaton beömlő arany napsütés barátságos sárga fényével bevilágította az egész boltot.

Mivel az üzlet otthonos volt, pont ez volt az előnye is. Az éppen elfogyott futóbicikliből készségesen újra rendeltek és az ígérték, pár nap múlva meg is érkezik. Helyes kis hely volt, nem túl nagy, igazából inkább egész kicsi a bevásárló központokhoz képest. Hangulatos is, rengeteg fa játékkal, melyek illata körbelengett egész nap a játékok között. Még a sűrűn nyíló ajtón beszökő friss levegő sem tudta kikergetni ezt a kedves illatot. Levi sokat járt ide az anyukájával. Mindig volt valami alkalom vagy épp csak úgy erre jártak és bejöttek körülnézni. Ahogy az lenni szokott, bemenni egy játékboltba egy gyerekkel lehet üres kézzel, de kifelé már bizony szinte lehetetlen. Mert természetesen mindig akadt valami, ami még otthon nincs. Anya azt mondta akkor Levinek, hogy ne sírjon, hogy a futóbicikli később érkezik majd, de hogy ne legyen szomorú, választhat magának valamit, ami tetszik neki. De lehetőleg olyat, amilyen még tényleg nincs. Majd anya rájött, hogy ez elhamarkodott mondat volt, hiszen itt rengeteg olyan játékot láttak, amilyen nekik még nincs. Akkor meg nem fognak tudni választani, mert ez is kellene, meg az is. Kétségbeesve pillantott körül, várva a fejleményeket.

Levi ugyanis elindult, hogy körül nézzen a polcokon. Egyszerűen nem tudott betelni a temérdek játék látványával. A két és fél évesek pici, de kritikus szemével pásztázta a polcokat, már ameddig felérte azokat. Amelyiket nem, ott jelezte anyának, hogy fel kellene emelni, de gyorsan. Anyukája segített neki, többféle játékot megnéztek, alaposan körbe járták a bolt minden zugát, melyik játék jöhet szóba. Aztán Levi azt mondta, amitől anyát egyből kiverte a víz. Hogy neki mind kell. Merthogy egyik sincs még otthon. „Ebből újra sírás lesz…” gondolta rémülten Anya. Vett egy nagy levegőt, majd azt mondta: -Tudod, sajnos annyi pénzem nincs, hogy meg tudjak venni itt mindent, és otthon sem férne még el ennyi játék. És ha mindent elvinnénk, a nénik se tudnának mit eladni, kifogyna a készletük. De... nézzük át ezeket a játékokat még egyszer, biztosan találunk egy valamit, ami igazán különleges. (Magában persze sűrűn imákat mormolt, nehogy sírásba fulladjon a keresgélés, mert fogalma sem volt, akkor hogy fogja Levi figyelmét elterelni vagy megnyugtatni.)

És akkor Levi meglátott az egyik középső polcon, pont szemmagasságban egy kék elefánt mögött egy fa hernyót. Fa vonata már volt, amit össze lehetett akasztani, a mozdony mögött két vagonnal, rajta fa autókkal, volt rajta zsinór, pont a mérete, azt szokta is húzogatni maga után, mikor játszóra vagy sétálni mentek Anyával a környékre. Meg is csodálták mindenhol, mert senki nem húzott a gyerekek közül ilyet a környéken. És volt egy másik is, aminek a vagonjaiból pici fa pöckök álltak ki, azokra lehetett két kockát egymás tetejére húzni és menet közben, ha forogtak a vagonok kerekei, akkor forogtak a fa kockák is, amin betűk és képek voltak. Ezeket még építőkockázáshoz is használhatták.

A kis fa hernyó is ilyen húzogatós játék volt, mint a vonatai. Levi eldöntötte magában, hogy neki ez kell vagy semmi más. Anya fellélegzett. Levi csak úgy repült ki a boltból, maga mögött húzva a hernyót. Sietős fizetés után Anya ott rohant mögötte, hogy utolérje, így indultak hazafelé. Menet közben azt találgatták, milyen nevet adjanak neki. Náluk majdnem mindennek neve volt. A plüssöknek, fürdős játékoknak, még a mosógépnek is. (Ind.sit márkája után Dézi lett.) Azt tudták, hogy fiúnév kell, hiszen egy kisfiú még jó, hogy csak valami klassz fiúnevet kell, hogy válasszon újdonsült barátjának. Már csak a hernyó fiús színe miatt is. Akkoriban nagy Thomas a gőzmozdony mese rajongók voltak. Így a kis fa hernyó végül a Henry nevet kapta, az egyik szereplő után. Henry kedélyesen döcögött Levi után, rugós szarvacskái csak úgy lobogtak a feje tetején, végén a piros kis fagolyócska pedig huncut táncot járt ide-oda. A fa hernyó csak úgy suhant a göröngyös, néhol egyenetlen, buckás és nyár lévén elég forró betonon. Kerekei kedvesen zörögtek, finom fahangot adva séta közben, friss faillatot húzva maga után. Levi erősen markolta Henry sárga zsinórját, a hernyó pedig lelkesen zötyögve kis gazdája mellett, követte őt új otthona felé.

Levi nagyon szerette, ha Henry csíkot húz, mint a repülők, ezért mint a húzogatós fa vonataival, úgy Henryvel is minden egyes útjukba eső, nyári vagy őszi zivatar után maradt valamire való pocsolyán át kellett ám menni, mert Henry csak úgy vont aztán vizes kerekeivel dupla csíkot a betonra, amit a nyári meleg persze percek alatt felszárított. Az őszi sétákat Levi jobban szerette, mert akkor a Henry által húzott csíkok kevésbé hamar illantak el a langyos betonról, kivéve, ha a szél kicsit rásegített.

Átkelésnél fel kellett venni Henryt vagy legalábbis Anya megemelte, hogy nehogy egy autó elüsse és persze hogy időben átérjenek a zöld lámpánál is. Több zebrán is átmentek és minden zebránál fel kellett venni Henryt. Anya azt mondta, hogy ott, ahol hosszabb ideig zöld a lámpa, ott át lehet kelni úgy is, hogy Henry is gurul velük a zebrán át, de a rövideknél nem, mert fontos, hogy sérülések nélkül mindannyian haza érkezhessenek. A zebra előtt megálltak, körülnéztek még akkor is, mikor zöldre váltott a lámpa, hogy biztonságosan át tudjanak kelni.

Levinek nem volt ám olyan könnyű húzni és közben még egyenesen is tartani Henryt, minden figyelmével koncentrált. Anyának később ugrásra készen figyelnie kellett, mert egy alkalommal Henry kereke megakadt, így a zsinór kiesett Levi kezéből a földre. De a lámpa már villogott, sietni kellett, hogy átérjenek. Vagy olyan is előfordult, hogy Levi majdnem egy autó elé szaladt, mikor Henry kigurult az útra, ezért mindig belül ment a járdán, hogy ha Henry szabadon elgurulna, Anya még időben elcsípje. Anya azt mondta, sajnálná, ha Henrynek baja esne, de azt még jobban, ha Levinek lenne baja, ezért bármennyire is kedves nekünk egy játék, ha kikerül az úttestre, nem szabad utána szaladni, mert az autó elüthet. Henryből lehet venni újat, másikat, kisgyerekekből viszont nem. Ők megismételhetetlenek, különlegesek.

Így került a családba Henry és lett Levi kedves játéka hosszú évekre, friss fa illata sokáig belengte a gyerekszobát. A lakásban kezdetben a fa vonatok és Henry csak az előszobáig mehettek, hiszen koszos volt a kerekük, majd kitalálták, hogy alapos lemosás -de nem szétáztatás után- a szoba padlóján pihenhetnek. Télen ritkán jutottak ki, bár a hóban is kipróbálták, de ott nem gurultak igazán, elakadtak a nagy hóban. Ám mini hógolyókat lehetett rajtuk vinni, ha épp már olvadó félben volt a hó és az út közepén már eltakarították.

A fa vonatok idővel bekerültek a fa építőkockás dobozba és csak elmélyült vonatozásokkor kerültek elő, amikor a rajta lévő fa kockákból mindig másféle kaput vagy tornyot építgettek belőle Anyával. Henry viszont a polcra került, a könyvek elé. Megbecsült helye volt. Titokban Henry mindig figyelte Levit, hogyan játszik, milyen gyorsan nő. Többször költöztek, így Henry mindig gyors imákat mormolt, nehogy a dobozból kiessen és elvesszen út közben, mert el sem tudta képzelni, mi lenne vele Levi nélkül. De szerencséjére odafigyeltek rá, így ez nem történhetett meg. Minden új helyen a könyvespolc alsó, könnyen elérhető részére tette Anya, hogy Levi ne veszíthesse szem elől. Henrynek is kapóra jött ez, hiszen innen beláthatta az egész szobát és nézhette Levit, ahogy játszik és részese lehetett az eseményeknek. Innen nem mozdították el, csak akkor, mikor Anya hetente port törölt. Akkor őt is letörölgette, majd a tiszta polcra vissza tette. Henryt lomtalanításkor a frász kerülgette, mert Anya akkor is és néha sűrűbben is kitalálta, hogy át kell nézni a játékokat, és amivel nem lehet már játszani, mert törött, sérült -és emiatt baleset veszélyes-, vagy elfeledett, mert kinőtték, azokat vagy elajándékozzák vagy kidobják. Mikor Anya néha elmélázva felvette ilyenkor, Henry rémülten gondolt arra, hogy eljött az ő ideje is. De Anya mindannyiszor vissza is tette a helyére. Henry nem tudta, hogy nem volt szíve kidobni, Levi hiába nem játszott már vele régóta. Kedves emlék volt, ahogy együtt húzogatták a pocsolyákon át, és Anya mindig arra gondolt, majd az unokájának is megmutatja, amikor lesz, reménykedve, hogy Henry még nem mállik szét addigra. Talán a gyerekek még akkor is örülni fognak egy ilyen különleges, húzogatható kis pajtásnak. Henrynek évekig egy barátja is volt, egy szintén húzogatós fa tigris, négy narancs kerékkel. Tulajdonképpen az egész tigris narancs színű volt, kivéve persze a fekete csíkjait, még bajuszt is festettek rá és lehetetlenül kerek feje és füle volt. Csak a csíkokból lehetett tudni, hogy ő bizony egy tigris. Őt is ugyanott lelték meg, ahol Henryt. Ő volt Tigri-bigri. Az évek óta használt és elszakadt zsinórja helyett Anya egy idő után három, igazán fiús színű, szilikonszerű zsinegből font új húzó zsinórt. Klassz lett. Aztán Tigri-bigri teljesen szétmállott a sok pocsolyán átkeléstől, és darabokra hullott, így tőle el kellett búcsúzniuk. Anya később megbánta és fájó szívvel gondolt arra, hogy nem tette el emlékbe. De elhatározta, hogy minden fa játék boltban, ahol jár majd, addig keresi az újjászületett Tigri-bigrit, amíg rá nem talál.

Henry titokban éjszakánként már évek óta az alsó könyvespolcról merészen lehuppant a hosszú szálú, puha szőnyegre, majd odagurult Levi játékos dobozai elé, az ágya mellett. Nagy nehezen feljutott a legtetejére. Rászokott, hogy a könyvespolc helyett onnan, jóval közelebbről figyelje Levit, ahogy alszik. Néha felriadt és dermedten figyelte Anyát, ahogy éjszaka egyszer vagy párszor –attól függően elaludt-e a másik szobában vagy sem-, átjött betakargatni, megsimogatni és megpuszilni Levit. Henry hiába félt, mert Anya a félhomályban egyszer sem vette észre, hogy ő nem a megszokott helyén, a polcon figyel, hanem Levi ágya mellett, a dobozokon fekve őrzi az álmát.

De furfargos volt, mert hajnalban, még Anya előtt ledöcögött nagy erőfeszítések közepette a dobozok tetejéről, átgurult a szőnyeg zöld rojtjai között és felkúszott a könyvespolcra, hogy mire Anya felébred és jön, hogy keltse Levit, már újra a helyén legyen, minden feltűnés nélkül.

Így telt el pár év, Levi és Henry évek óta nem jártak kint, de az esti rituálé, Levi simítása, ha épp valamilyen könyvért nyúlt és a portörlés Anyával megmaradt.

És évek múlva eljött a pillanat, amire Henry várt: most nyáron, két hete újra sétálnak…  Egyik sétájuk alkalmával, mikor Henrynek még mindkét szarva megvolt, találkoztak egy igazi csigával is! Micsoda élmény volt! A csiga az út közepén haladt, félő volt, hogy eltapossák, ezért betették a közeli bokor tövébe. A második sétájukkor a Bábszínházas előadás felé Henry egyik szarvacskája letört, és kiderült, hogy nem javítható. De épp ettől lett ő is egyedi és különleges. Majd Anya újra festette három részes, megkopott, narancs színű fa pocakját, éjkék kerekeit és szép új, friss, élénk piros arcpírt is kapott. Lehet, hogy nemsokára az új Tigri-bigri is megérkezik…

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.