Kismaci szomorúan ült a szobájában.
Kora ősz volt, estére már igencsak
hűvös lett a szobában, ami ilyenkor, délután még fűtetlen volt. Ugyanis
Kismaciék csak estére gyújtottak be, spórolni kellett a tüzelővel. Szívesen
olvasott volna, de nem volt mit. Pedig imádta a képeskönyveket és a betűket.
Olykor a postás hozott neki régi újságokat, azokat nézegette, ám néha a
hidegtől elgémberedett kezével nehezen ment a lapozás. Még óvodás volt, de
imádta a betűket. Testvérének szívesen betűzött, a kicsi kíváncsian hallgatta.
Mamája sokszor ígérte, hogy kapnak majd egy-két könyvecskét, de sajnos, mindig
közbejött valami fontosabb, amit be kellett szerezni. Így rendszerint ez
elmaradt. És így volt ez már nagyon régóta.
Mama maci sokszor volt fáradt,
ideges, leginkább attól, hogy mi kerüljön minden egyes étkezésnél az asztalra.
Pedig sokat dolgozott, mióta újra munkába állt azután, hogy a legkisebb medve
gyermek is bölcsődébe került.
Régebben jobb volt nekik, mert
akkor Mama maci konyhán dolgozott, ismerték, szerették, ezért hagyták, hogy
leginkább ő vigye haza a maradék ételt, rá tekintettel ritkán osztották el
egymás között. Ott csak helyettesített, majd amikor a másik macihölgy
visszajött dolgozni, akinek a helyére felvették és más munkakör nem volt a
végzettségéhez mérten, onnan elküldték. Egy ideig visszajárhatott, mert a
többiek félretették neki ugyanúgy a maradékot, -a főnök megengedte-, de aztán a
cég bezárt, így ez a lehetőség megszűnt. Azóta új munkája lett, de konyhára nem
sikerült bejutnia, pedig "látszott rajta, hogy csontsovány, biztosan nem
lopja az ételt"-mondta az egyik helyén a főnök, oda így került be.
Míg kitartott a pénzük, még
valahogy elvoltak, de miközben munkát keresett, kevés pénze maradt és ezt igen
megérezték otthon is. A férje és a nagyszülők már nem éltek, segítsége emiatt
nem igen volt.
Szegényesek voltak a bútorok, még a
nagymamáék hagyták rájuk, mikor felköltöztek a Mennybe. Olyan sok mindent
szeretett volna adni a kis bocsainak, de sajnos az étel volt az első, amit meg
kellett vennie, játékra és főleg könyvekre, amit a kis bocsok nagyon szerettek
volna, már nem igen jutott. Sokszor ő sem igen evett, ha elosztotta a maradékot
a bocsok között. Hát, ezért volt olyan vékony. Evés közben szeretettel nézte a
csemetéit, és szomorúan gondolt arra, hogyan tudna könnyebb életet biztosítani
nekik. Sok helyen kutatott munka után, még a bölcsődében is megkérdezte, ahova
a kisebbik járt, hogy nem-e keresnek a konyhára új munkaerőt. Szerencséje volt,
mert épp akadt munka, bár nem a konyhán, de legalább a kisebbik a közelében
volt. Néha titokban megleste a csoport szoba üveges ajtaján keresztül, mit
csinál, mivel játszik.
Legtöbbször babakönyveket
nézegetett, el se nagyon mozdult a könyvespolc elől. A szíve ilyenkor
elszorult, mert otthon nem igen volt egy könyvük sem. Pedig Mama maci régen
szeretett olvasni, de a költözés után az a kevés is, ami volt, elveszett és
azok sem gyerekkönyvek voltak, még a nagymamától kapták ajándékba. Mindig
feszülten figyelt, nehogy észrevegyék, hogy a kisebb bocsot nézi.
Munkatársai hamar megszerették,
mert szorgalmas volt, becsületes, sokat dolgozott. Így egy idő után a maradék
ételt innen is hazavihette.
A Mackó bölcsőde vezetőnője régóta
figyelte őt, de Mama maci ezt nem vette észre, annyira belefeledkezett vagy a
csemete figyelésébe vagy a munkába, mert nem akarta, hogy esetleg emiatt innen
elküldjék. Egy nap a vezetőnő, behívta magához Mama macit. Mamát a frász
kerülgette, nem tudta, mit csinálhatott rosszul, pedig nagyon figyelt, azt
gondolta, biztos valamit elrontott és most ki akarják rúgni. De jaj, akkor mi
lesz velük, mire új munkát talál, mit fognak enni? Pár hónapja kuporgatott,
hogy tudjon venni a kis pénzből a bocsainak valamilyen olcsó gyermekkönyvet,
többet is. Ha elküldik, fel kell élniük a kis kuporgatott pénzt, és megint nem
tud venni nekik könyvet. Néha szomorú volt, néha dühös. Hogy mindig közbejön valami
és mindig elmarad a könyvvásárlás, pedig a macigyerekeknek annyira szeretett
volna örömöt okozni!
Félve lépett az irodába, de
kiderült, hogy a vezetőnő egyáltalán nem akarja kirúgni. Beajánlotta egy másik
állásra, máshol. Egy ismerőse, egy idősebb, tehetős Mackó nagymama keresett jó
ideje maguk mellé idősgondozót és házvezetőnőt egy személyben, de senki
megbízhatót nem talált. Így a vezetőnő beajánlotta Mackó mamát nála, holnap
reggel munka előtt várja egy bemutatkozásra, mert mindenképpen az alapján dönti
el, megfelel-e a számára ajánlott posztra.
Mackó mama még idegesebb lett
ettől, alig bírta a vacsorát megmelegíteni, izgalmában korábban gyújtott
be, mint szoktak, és egész éjjel szinte le sem hunyta a szemét, szüntelenül
csak forgolódott.
Másnap izgatottan keltegette a kis
bocsokat, be kellett érniük hamarabb a bölcsibe és az oviba, majd időben odaérni
Mackó nagymamához. Nagy kapkodással és a szokásos reggeli nehézkes indulással,
de megérkezett mindenki oda, ahova kellett.
Mackó mama rongyosra gyűrte a
papírt, amelyre gondosan feljegyezte fáradt, remegő kezeivel a címet, ahova
várták. Rettentően izgult, torkában dobogott a szíve, a gyomra görcsben volt
már tegnap délután óta, nem is evett azóta, való igaz, izgalmában egy falat se
ment volna le a torkán.
Mikor megtalálta a címet és
meglátta a kastélyt, a döbbenettől majdnem elájult. Ilyen pompás helyet ő még
sohasem látott. Egy lakáj bekísérte, miközben alig tudott menni nagy
ámulatában. Hatalmas rezidencia volt, végeláthatatlan kerttel, mit kerttel,
parkkal, puha, bársonyos pázsittal. Nem bírta ki, titokban leguggolt és
megsimította, miközben a lakáj a kaputól bekísérte...
Egész személyzet gondoskodott az
idős, úri Mackó házaspárról. Sokat beszélgettek, jobban megismerték egymást.
Szigorúan, de kedvesen, barátságosan fogadták, ismerték a történetét.
Megbeszélték az elvárásaikat, majd
megkérdezték, lenne-e kedve náluk dolgozni, megbecsült tagjaként a
személyzetnek. Mackó mama nem jutott szóhoz, nagy nehezen rebegett el egy halk
igent.
Mikor már azon kezdett izgulni,
hogy ezután hogyan oldja meg a medve gyerekek elkísérését reggel és délután,
kiderült, hogy bentlakásos munkáról lenne szó. Vagyis itt élhetnének egy
takaros kis szobában a gyerekekkel, innen indulhatnának reggel és ide
érkeznének délután.
Meg is mutatták a lakhelyet. Mackó
mama ilyen kedves, takaros kis otthont még soha nem is látott, a könnye is kicsordult.
Hát még mikor kiderült, hogy a kastélyhoz egy Könyvtárszoba is tartozik, ahova
szabad bejárása lesz a bocsoknak is. Sokáig nem tért magához.
A maci gyerekek először nem hitték
el, mikor elmesélte nekik, mi történt vele munka előtt. Csak akkor döbbentek
rá, hogy ez tényleg nem álom, hanem valóság, mikor már a kis lakban csomagolták
ki szegényes táskájukból a holmijaikat, amely olyan kevés volt, hogy egyetlen
egybe is belefért.
Első éjszaka nem aludtak egy
szemernyit sem, akkora volt az újdonság. A szobában meleg volt, puha volt a
takaró, és nem volt dohos szagú. Volt meleg étel. Sok. Holnap innen mennek már
a bölcsibe, oviba. És a legjobb, hogy délután és onnantól kezdve minden egyes
nap bemehetnek a Könyvtárszobába körülnézni. Alig várták.
Délután szaladtak már a kerítéstől,
pedig a lábuk alig bírta. A Könyvtárszobában pedig várta őket Medve nagymama és nagypapa. Miközben a Mamájuk
dolgozott a ház körül, a házaspár felváltva olvasott fel nekik. Vagy egymás
mellett olvastak, és mindenki csendben lapozgatott vagy olvasott a rojtos,
bársonyos szőnyegen, a Medve nagyszülők ölében vagy a karosszékben . Ez volt a
csendes óra délután, a pihenő idő. Estére el lehetett kérni egy-egy könyvet az
esti meséhez, de szigorú szabály volt: reggel vissza kellett tenni indulás
előtt a helyére, nehogy elkallódjon.
Innentől kezdve, minden eddig
elmaradt történetet és mesét pótoltak. Olvastak a Könyvtárszobában, a parkban,
a kertben a fák alatt, a kis kerti tó mellett, az istállóban a lovaknak egy
vödrön ülve, a kutyáknak a teraszon a napernyő alatt, a paplan alatt titokban
éjszaka és egymásnak is.
Este pedig a Mama olvasott.
Innentől kezdve minden nap.-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.
