25. mese: A fagyis kocsi

 

A fagyis autó egy csendes kisvárosban élt a tulajdonosával, a fagyis bácsival. Jó időben mindig a házuk előtti óriási fa árnyékában parkoltak le, ahol délutánonként várták a szüleikkel hazafelé tartó gyerekeket. Hideg időben pedig a bácsi boltjában lehetett süteményeket és téli fagyit kapni, aki szerette, kis cukorszórással a tetején.

Idén alighogy beköszöntött a tavasz, a bácsi kiállt a fagyis kocsival a szokásos helyükre. Jöttek is a kicsik és nagyok, jóízűen nyalták a finom fagylaltot. Minden nap késő estig, szinte amíg be nem sötétedett, nyitva voltak. A fagyis kocsi pár hónap után nagyon fáradtnak kezdte érezni magát. A hosszú napok után alig maradt idejük egymásra ketten a bácsival. A fagylaltos kocsit az is zavarta ám, hogy idejét sem tudta, mikor csavargott egyedül utoljára a környéken. Ez már nagyon, -mondhatni elberreghetetlenül-, hiányzott neki. Próbált uralkodni magán, de egyre türelmetlenebb lett a hosszú napok után, már alig bírta kivárni, hogy mindenki haza menjen és bezárjanak.

Egy napon pedig betelt nála a pohár. Reggel, mikor felébredt, még a bácsi előtt, megmakacsolta magát, és úgy döntött, hogy ma –ha törik, ha szakad-, elmegy egyet csavarogni a környéken. Így is tett.

Éppen hétvége volt, még jó korán, a családok még aludtak a kimerítő hét után. A fagyis kocsi kedélyesen rótta az ismerős, csendes utcákat, amíg el nem fáradt. Kicsit megpihent, aztán tovább ment. Úgy gondolta, most kicsit messzebbre merészkedik. Elindult hát a város mellett lévő erdő felé. Magas volt a domboldal, később a hegyoldal meredek is, jól kifáradt. Nem figyelte a jelzéseket, csak gurult-gurult, rótta a kilométereket és kimondhatatlanul jólesett neki. Rájött, hogy ez a szabadság nagyon hiányzik neki, hogy néha magában legyen, gondolkozhasson, új tájakat lásson, és feltöltődhessen. Arra is rájött, hogy nagyon-nagyon rég volt már, hogy ilyen hosszú útra elmerészkedett a bácsi nélkül.

Gondolatai addig-addig jártak mindenfelé, amíg egyszer csak azt vette észre, hogy az útnak vége van. Felért a hegytetőre. Kicsit el is tévedt, mert nem volt ismerős erre semmi sem, de hát nem bánta, mert végre magában lehetett egy kis időre. Biztonságos távolságban a hegy szélétől leparkolt, lekapcsolta a motorját és csak nézte a tájat, hallgatta a madarakat, a szél zúgását és hagyta, hogy a nap sugarai felmelegítsék fáradt alkatrészeit. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy itt marad és nem megy vissza a kisvárosba. Itt nyugodtan elvan, nincs szüksége a nagy zsivajra, a tolongásra, a bácsi is majd meglesz nélküle. Most nem akar fagyis kocsi lenni. Úgy döntött, szabadságolja magát egy időre és csak sima kisbusz lesz, aki erre-arra gurul az erdőben és mindenfelé, amerre csak szeretne. A nap állásából tudta, hogy lassan itt az ideje a nyitásnak, de nem törődött vele. Most csak jól akarta magát érezni és nem érdekelte semmi más. Jó, persze, a bácsi majd biztos aggódik érte egy kicsit, de úgy gondolta, majd megérti őt és úgysem fogja keresni.

Annyira jól érezte így magát, hogy észre sem vette, hogy már délidőben jár a nap. Időközben a bácsi is felébredt és először fáradtan, majd egyre ijedtebben kezdte keresni szeretett fagyis kocsiját, de sehol sem találta. Tűvé tette a garázs környékét, a szomszédokat faggatta kétségbe esetten, hogy nem-e láttak, hallottak valamit, mert biztosan tolvajok ellopták az ő kis fagyis kocsiját. De senki nem hallott és nem látott semmit.

Nyitásra már a gyerekek is tolongtak a megszokott helyen, de se a fagyis kocsit, se a fagyis bácsit nem találták… Most már aztán mindenki nagyon kétségbe volt esve, ezért megbeszélték, hogy kiderítik, hová tűnt az aranyos fagyis kocsi.

Pedig az aranyos fagyis kocsi most éppen nem annyira volt aranyos, mert pont abban a pillanatban határozta el, hogy soha többé nem megy vissza és nem lesz többé fagyis kocsi, hogy napokig egy helyben álljon, alig utazzanak, a tél nagy részét meg a kisbolt mellett töltse. 

-Jó lesz itt nekem az erdőben, arra és akkor csavargok, amikor csak akarok, nem szól bele senki. Olyan tájakat fedezek fel, amiket még sosem láttam! Mindent látni akarok, olyan nagy a világ!-és örömében még kürtölt is egy nagyot.

Amíg a fagyis kocsi jól érezte magát –úgy érezte, életében először, pedig ez egyáltalán nem volt igaz-, addig a kisvárosban futótűzként terjedt el a hír, hogy a fagyis  kocsit ellopta valami becstelen tolvaj. Mindenki aggódott, mindenki sopánkodott, a bácsi pedig vígasztalhatatlan volt. A városiak úgy döntöttek, összefognak és közös erővel kiderítik, mi is történt valójában, és ha sok időbe telik is, de addig nem nyugszanak, amíg meg nem találják az eltűnt fagyis kocsit.

Ahogy teltek a napok, hetek, úgy kezdték feladni a reményt, mert bár a város minden szegletét, minden csücskét átnézték, a kis kocsi nem lett meg. Ó, ha tudták volna, hogy a fagyis kocsi nem is gondol rájuk…! Minden nap órákon át szelte a hatalmas erdő ösvényeit, néha elmerészkedett a környékbeli városokban is körül nézni. Nem törődött semmivel és senkivel, csak élvezte a szabadságot és úgy érezte, hogy nagyon is jól tette, hogy otthagyta a fagyis kocsi létet. Mivel volt ideje száguldozni vagy csak lassan gurulgatni, megpihenni, figyelni a tájat. És csend volt, nem az a nagy zsivaj naphosszat. Ahogy így morfondírozott, észre sem vette, hogy egy terepjáró gurul mellé. Csak mikor már percekig mellette állt, akkor rezzent össze a tudatra, hogy nincs egyedül. A terepjáró észrevette, hogy megijedt, így bocsánat kérően odaszólt neki:

-Ó, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! Hol jársz itt, ahol a madár se jár? Vagy éppen már csak a madárkák? Én az erdész autója vagyok, néha el szoktam jönni egy kis sétára, hogy kiszellőztessem a fejem a sok munka után. Csak előtte mindig szólok a gazdámnak, hogy elmegyek pár órára, hogy nehogy aggódjon, mi van velem.

-Á, te ilyen félős autó vagy? Beszámolsz a gazdádnak, hova mész? De hát én azt csinálok, amit akarok, az sokkal jobb! Nekem elegem lett, hogy sosem furikázhatok, amerre akarok, így eljöttem és most így jó nekem!

-De hát olyan poros a szélvédőd is, neked talán nincs gazdád, aki lemosson? Hasonlítasz arra a fagyis kocsira, amelyik pár hete eltűnt a szomszéd kisvárosból, láttam a plakátokat, milyen aggódva keresik. Nem te vagy az? Keres téged a gazdád, és az egész város: a gyerekek, a családok, mindenki. Miért nem szólsz nekik, hogy jól vagy?? Nagyon aggódnak érted! A gyerekek közül is többen sírnak, nagyon hiányolják a kedvenc fagyis kocsijukat. Azt mondják, senki másnál nincs olyan finom fagylalt, csak amit nálatok kapni. Mert nagy gondossággal és igazi szeretettel készül… Haza kellene menned, nem gondolod?

-Haza? Nem, nem! Itt most jól megvagyok, megvan mindenem, ami kell. És a legfontosabb, hogy szabad vagyok! Soha nem mehettem sehova, hát most oda megyek, ahová csak akarok!

-Hát, a szabadság jó dolog, de ha nincs kivel megosztanod ezt a sok szép dolgot, akkor mire mész vele? Ha nincs kivel beszélgetned, hogyhogy nem vagy magányos? Talán nem engedtek el téged sehova? Megtiltották?–kérdezte kíváncsian a terepjáró.

-Mondtam már, nekem így jó! És nem megyek haza, punktum! Hagyj békén! –mordult rá a fagyis kocsi és otthagyta.

A terepjáró haza ment és elmesélte a történteket az erdésznek. Az erdész telefonált egy párat, majd beleült és átmentek a szomszéd kisvárosba, elmondani, mi történt.

Időközben a fagyis kocsi elfáradt. Behúzódott az árnyékba, de a nagy széltől ott védtelen volt. Közeledett egy vihar, majd mikor már úgy elázott, hogy egy száraz felülete sem volt és már fázott is, eszébe jutott a lakhelye, a jó meleg, fedett garázs. Azután eszébe jutott a gazdája, aki nagy szeretettel mosta le minden alkalommal, amikor csak egy pici kis foltot vagy egy ragacsos kis mancsnyomot talált rajta a hosszú, fárasztó napok után. Mindig kedvesen beszélt hozzá. Rendszeresen elvitte a szerelőhöz, hogy karban tartsa. Árnyékos helyet is miatta választott, amikor a fagyit árulta. Ezt most már a fagyis kocsi is tudta. Hiányzott neki a gondoskodás, a családok zsivaja, a gyerekek kedves kacagása, az emberek közvetlensége. Úgy döntött, hogy ha a viharnak vége, hazamegy.

Még a város széléig sem ért, mikor meglátta a terepjárót pont szemben közeledni, benne az erdésszel, mellette a fagyis bácsival, aki hol hevesen integetett felé, hol a könnyeit törölgette örömében. Őket követte számtalan autó, benne az aggódó városi emberekkel, akik mind-mind érte jöttek és haza várták. A fagyis kocsi azonnal szünet nélkül nyomta a dudáját.

-Itt vagyok, itt vagyok, hazajöttem!-dudálta örömében.

Mindenki köré sereglett, ujjongtak, hogy végre megkerült. A fagyis kocsi annyira meghatódott az emberek szeretetétől, hogy soha többé nem kóborolt el.

Ettől a naptól fogva vagy a bácsival mentek kirándulni vagy hetente egy nap egyedül ment, -de már sosem szó nélkül-, vagy a városiakhoz csatlakoztak, amikor nagy családi pikniket szerveztek az erdőben vagy a környező városokban. 

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül. 

24. mese: Kispista Józska és a favágó

 A mese szerzője: Cs. Levente

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengertől hát, egy kicsit balra, meg még azon is túl, tudjátok, van az a kurta farkú malac, amelyik túr, -na, az pont nem látszott-, na, arra volt egy nagy ország. Ennek az országnak volt egy királya, a királynak egy népe. Itt élt egy nagyon szegény anyuka, akinek volt egy fia, akit úgy hívtak: Kispista Józska. Már egy jó ideje el akarta küldeni egyetlen gyermekét szolgálni valahova, de egy dolog tartotta ettől vissza: meg akarta várni, amíg fia eléri a tizennyolc éves kort.

Amikor végre betöltötte, így szól hozzá az anyja:

-No, fiam, már sok ideje várok, most már elküldelek szolgálni. Menj, s egy esztendő leteltével gyere csak vissza!

-Igen, anyám.-mondta.

Minden úgy is lett. Kispista Józska elindult szolgálatot keresni. Ahogy így megy-mendegél, egyszer egy erdőbe ér. Ott meglát egy öreg fakunyhót. Bekopogtatott. Egy öreg favágó nyitott ajtót. Megkérdezte:

-Hol jársz erre, ahol  madár se jár?

-Szolgálatot keresek, uram.

-Gyere be/el hozzám szolgálatra. Egyéb dolgod nem lesz, mint nekem segítened a favágásban, majd az összes fát felteszed a szekérre, s kiviszed a vásárra, s mindet eladod. Természetesen a fa egy részét nem viszed el, mert azzal fogunk tüzelni.-mondta a favágó.

El is felejtettem mondani, hogy a favágónak volt egy gyönyörű leánya: Rózsa Mariska. Amint megpillantották egymást, egyből egymásba szerettek. Ez örömmel töltötte el a favágót, mert Rózsa Mariskának éppen férjet keresett.

Majd mikor megmutatta a favágó Józska szobáját, azt mondta neki:

-Na, te legény, én az mondom, szolgálatod leteltével azt kérhetsz tőlem, amit akarsz.

-Rendben.-felelte a fiú.

Másnap megkezdődött a munka. Aznap Józska hamarabb kelt, és nekikezdett a munkának. Egyébként nem tudom, hogy mondtam-e, de Józska nagyon kíváncsi is volt, ennek köszönhetően az utolsó napon, az utolsó fa kivágásának közepette elgondolkodott azon, hogy vajon mi lehet az erdő többi részén. Elindult hát.

Az erdő másik felén egy barlang volt, amelynek óriási bejárata volt. Józska bement és nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy mennyire le kellett hajolnia, hogy beférjen. Egyszer csak hallotta, hogy valaki itt horkol. Körülnézett. Hát, egyszer csak észreveszi, hogy ott van egy ici-pici kis ágy, benne pedig alszik egy ici-pici kis törpe. Amikor Józska ki akart menni, véletlen fellökött egy kis szekrényt, amelyen egy kis cserépedény állt. Hát, ez a kis cserépedény leborult és mérete ellenére akkorát csörrent, hogy még a király udvarában is lehetett hallani.

Na, a törpének sem kellett több, úgy felébredt, ahogy csak lehet, és úgy ordított, hogy csak na:

-Ki tört be a házamba?! És ki vagy te? Takarodj innen!-üvöltött a törpe és azzal a lendülettel nekiszaladt Józskának és kiöklelte a házából. Erre Józskának sem kellett több, megfogta  a törpét és úgy magyarosan odavágta a fához. Ezzel a törpe ottmaradt. Egyszerre csak megszólal a barlang:

-Köszönöm, hogy megszabadítottál ettől a gonosz törpétől! Jutalmul neked adom a törpe összes rabolt aranyát és egy zsákot. –Majd a barlang száján kijött minden.

Józska visszament a favágóhoz. Letelt az utolsó nap is. Kérte a fizetségét, s a favágó odaadta a leányát. Szereztek egy papot, összeadták őket, ott volt még Józska anyja is. Nagyon örült. Aztán hazamentek és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 -A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző(k)/Alkotó(k) engedélye nélkül.