4. mese: Szuperkutyák

A parkban igazán jó levegő volt, itt találkozott Polli, Pepe és Zsömi. Nem ismerték egymást, most látták egymást először. A gazdáik hozták ki őket a friss levegőre egy kicsit futkározni és játszani. A padon ültek, beszélgettek, fél szemmel a kutyákra figyelve, közben pedig botokat, labdákat dobáltak  nekik. A nagy meleg miatt muszáj volt pihenni is és sokat inni a sok szaladgálás közben. Az egyik ilyen pihenő időben Pepe megszólította a többieket.

-Sziasztok! Pepe vagyok. És ti?

-Én Polli vagyok.

-Én Zsömi.-mutatkoztak be.

-Nem szoktatok ide járni, ugye? -kérdezte Pepe. –Mi mindig ide járunk sétálni és játszani, de még sosem láttalak itt titeket.

Zsömi így felelt:

-A gazdimmal csak megálltunk itt, hogy a következő terápia előtt kifutkározhassam magam a jó levegőn.

-Terápia? Milyen terápia? Valami bajod van?-kérdezték ijedten a többiek.

-Nem, dehogy! –válaszolt büszkén és kicsit leereszkedően Zsömi. -De én terápiás segítő kutya vagyok. –Nehéz teszteken mentem át, a kiképzésemen sokféle helyzetet kellett megoldanom.  Csak úgy lehet egy kutyából terápiás kutya, ha sosem lesz ideges vagy agresszív, ha ilyen helyzetekbe kerül. Itt is jól teljesítettem! Most gyermekeknek és felnőtteknek is segítünk a lelküket meggyógyítani, ha más módszer nem válik be. Ó, én nagyon szeretem a munkámat! És te mivel foglalkozol, Polli?-kérdezte, miközben a kedvenc labdáját csócsálta, amiből már régen kiszedte a csipogót, mert nem bírta elviselni a hangját.

-Én vakvezető kutya vagyok, Lilinek segítek.  -mondta Polli. –Nehéz volt egy év után elszakadni a családtól, akik neveltek, mert nagyon megszerettük egymást, de a fővárosba kellett költöznöm, hogy részt vehessek a kiképzésen. Ha nem lehettem volna vakvezető, akkor  mentőkutya, terápiás kutya vagy tűzvizsgáló kutya szerettem volna lenni.

Képzeljétek, az egyik testvéremet el kellett hozni a nevelő családtól, mert rosszul bántak vele, ezért új helyet kellett neki keresni. Nagyon izgultunk, de szerencsére sikerült. Engem 6 hónapig képeztek,  jó hosszú volt, már alig vártam, hogy vége legyen, mert a tanpálya is elég nehéz volt. A testvéremnek könnyebb volt, neki gyorsabban ment, vidéken másképp van, mint itt a városban, ott kint az utcán képzik ki a kutyákat. Hamarabb lett vezetőkutya, mint én, pedig úgy igyekeztem… -sóhajtotta kissé szomorúan Polli.

 

-Sokan szeretnének vakvezető kutyát? -kérdezte Zsömi, ám közben le nem vette a szemét egy süniről, ami a bokor tövében szunyókált. Azon morfondírozott, hogyan piszkálja majd ki onnan. De végül inkább az imént talált botját rágcsálta tovább.

 

-Hát, azt hallottam, hogy ez nagyon változó. Azok az emberek, akik idősebb korukban veszítik el a látásukat, már nem vállalkoznak arra, hogy kutyát tartsanak. Van, aki nem bízik bennünk, és van, aki nem is szeret minket kutyákat. Olyan is van, akinek nincs pénze arra, hogy kutyát tartson, és van, aki olyan helyen lakik, ami nem alkalmas arra, hogy egy kutya ott lakjon vele.

 

-És mit szólnak az emberek, kedvesek? -Velem és a gazdimmal igen! –vágott fel ismét Zsömi.

 

Polli elgondolkodott: -Hát, ha így belegondolok, akkor általában igen, sokan kedvesek, előzékenyek, megkérdezik, miben segíthetnek, nagyon aranyosak, bár néha kissé tájékozatlanok, sajnos. Jó lenne, ha már korábban megtanítanák az embereknek, hogy a segítő kutyákkal hogy lenne jó viselkedni. Mikor dolgozom, a gazdimat kell vezetnem, a közlekedésre, útvonalra figyelnem, nagyon erősen koncentrálok, mert nem hibázhatok, és ilyenkor nem jó, ha folyton kizökkentenek azzal, hogy meg szeretnének simogatni, mert szép és okos vagyok.

-És szerény… -gondolták magukban a többiek. Bár meg kell hagyni, tényleg nagyon bájos lány kutyus volt.

 

-Szóval –folytatta Polli-, sajnos előfordult az is, hogy nem tudunk leülni a járműveken az első ülésre, ami nekünk van kijelölve, mert néhány ember figyelmetlen és elfoglalják azt a helyet. Vagy a gazdámnak alaposan figyelnie kell, hogy úgy helyezkedjünk el, hogy nehogy a lábamra lépjenek.

 

-És te hamar megismerhetted a leendő gazdidat?-kíváncsiskodott Zsömi, aki a botját közben már teljesen körberágta és lecsupaszította, semmi kéreg nem maradt rajta.

 

-Mivel én a városban tanultam, -mesélt Polli- ott csak a képzés utolsó két hetében van az összeszoktatás a leendő gazdimmal és elsősorban a tanpályán tanulok. Már annyira vártam, hogy találkozhassak vele! Ja, a testvérem a vidéki kiképzőben  másfél hónapig tanult és a leendő gazdijának a  lakóhelyén. Így sokkal könnyebb volt neki szerintem. Bár én meg önállóbb leszek, sokkal hamarabb, mert rá vagyok kényszerülve, hogy gyorsabban tanuljam meg azt, amit kell. Képzeljétek, aki pedig magániskolában tanulhat, őt utána külföldre adják oda egy gazdinak. Én személy szerint nagyon örülök, hogy a testvérem nem egy másik országba került, nem is tudom, hogyan bírnám ki nélküle.

 

-Milyen érdekes, amiket mesélsz! –jegyezte meg Pepe. Őszes bajusza csak úgy remegett, hogy új híreket hallhat.–Na és ti sokat utaztatok már? A gazdimmal bejártuk már majdnem az egész országot!

 

Polli felelt is hamar: -Mi is sokat utaztunk, mert vidéken nőttem fel, onnan vittek be mindig a városba a kiképzésre. És most is sokat utazunk, mert a gazdim dolgozik. -Legutóbb a buszmegálló felé tartva egy kapualjból tolatott ki egy autó, még épp idejében észerevettem és gyorsan odébb löktem a gazdimat, így nem lett bajunk.-mesélte büszkén Polli.

 

-Nahát! De ügyes vagy!-dicsérték ámulva a többiek.

 

-És milyenek a kiképzők? Kedvesek? -kiváncsiskodott tovább Pepe.

 

-Igen, -felelték szinte egyszerre-. de azért komolyak és szigorúak is. Újra Polli vette át a szót: -A képzés alatt ők is fekete napszemüvegben és bottal közlekednek velünk, mint a gazdink, pedig ők látnak amúgy.

 

-Képzeljétek, azt hallottuk, hogy az egyik oktatót a kutyájával múltkor leszállította egy buszvezető, azt mondta, azért, mert nem bírja a kutyaszagot! –mesélte izgatottan Zsömi. -Egy másik csoportban meg azt mesélték, hogy egy baráti vak házaspárt a segítő kutyáikkal nem engedett fel egy sofőr, pedig a távolsági buszokon csak a hobbi kutyák száma van megszabva, a segítő kutyáké nem.

Polli hirtelen közbevágott:  -Velünk az is előfordult már, hogy nem jelölték meg és nem tudtuk, melyik a kutyás hely, vagy olyan kicsi valahol a hely, hogy be sem fértem oda, pedig nem is vagyok olyan nagy! -Polli hiúságát kicsit bántotta is ez. -És megesik az is, hogy a sofőr azzal szórakozik, ha vak ember áll kutyával a megállóban, hogy direkt úgy áll meg, hogy ne ott legyen az ajtó, ahol az illető számít rá. Hát szerintetek milyen furcsa ember játszik ilyet?

 

Most Pepe szólalt meg:

-Neked azért nagyon jó, mert te vakvezető kutya vagy és midenhova bemehetsz, ugye?

 

-Bizony, így van. –helyeselt büszkén Polli.-És képzeljétek, -hajolt közelebb, hogy jobban hallják-, múltkor amikor utaztunk, kiderült, hogy valaki beöltöztette a kutyáját vakvezetőnek, csak hogy ingyen utazhasson a járműveken, de lebukott. Jó nagy perpatvar volt belőle a buszon!

 

A többiek álmélkodva hallgatták.

Pepe szégyellősen megszólalt:

-Én csak hobbi kutya vagyok, idős is, nincs semmilyen végzettségem. De… nagyon szeretem a gazdimat, bármit megtennék érte!

 

-Tudjuk Pepe, ne búsulj, szuperkutya vagy te is!-biztatták a többiek.

 

Polli szeretett sokat beszélni, ezért folytatta: 

-Képzeljétek, én Íriszt helyettesítem egy jó ideig, ő most éppen nem dolgozik, kölykei születtek a napokban. Nagy volt a meglepetés, mert 10 óra alatt 10 kölyköt hozott a világra, volt egy kedves segítője is. Egy bába, azt hiszem, az emberek így mondják. Egy anyagazdi, aki támogatta a szülés során. Azt is hallottam, Írisz igazán gondoskodó mama, a babakutyáit az infralámpa alá tologatta egytől egyig, hogy mindig melegben legyenek. Egyiküket a szájában vitte oda, mert nem volt elég ereje odakúszni. Elragadó, nem? Jövő héten több időnk lesz, a gazdáimmal meglátogatjuk őket. Jöttök ti is?-érdeklődött kíváncsian.

 

-Ha sikerül a gazdijainkat is összehozni, akkor mindenképpen!-felelte Zsömi. 

-Nemsokára indulnunk kell a terápiára, azt hiszem, addig kellene majd valamit kitalálnunk!

 

-Akkor azon leszünk, hogy hamar összebarátkozzanak, ugye?-kacsintott Pepe.

 

-Rajtam nem fog múlni…-kacsintott vissza Zsömi. –De előtte gyertek, kapjatok el, ha tudtok! –majd labdáját a szájába kapva elviharzott a virág borította domb felé. Selymes bundáján megcsillant a napfény, ahogy tovatűnt a bokrok mögött.

Pollinak több se kellett, a fülei csak úgy lobogtak, ahogy próbálta Zsömit utolérni.

Pepe csak komótosan indult utánuk, kissé fájtak ma a lábai.

–Fiatalság, csibészség…-gondolta, őszes pofija alatt mosolyogva. 

*Jó szívvel ajánlom a témával kapcsolatban az egyik kedvenc könyvemet, Shelia Hocken: Emma meg én című könyvét. Érdemes elolvasni! Ha elolvastad, írd meg nyugodtan, hogy tetszett! 

*Olvassátok el Császár Angelika bejegy.zését arról, hogy miért NE simogassuk a segítő kutyákat munka közben. Elolvashatod itt: http://kutyabarat.hu/hasznos/2947/miert_ne_simogassuk_a_segitokutyakat_munka_kozben )

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.