5. mese: Lili és az álommanó

Lili szobája igazi kislány szoba volt. Rózsaszín és lila virágos kép díszítette az egyik falát, ezt egyik hétvégén közösen festették anyával. Szép virágok illatoztak a polcán, minden másnap együtt öntözték meg anyával és néha, ha szükséges volt, át is ültették őket. 

Az ablakon bekandikáló huncuűt napsugarakat és éjjel a Hold fényét a selymes függönyök szűrték meg, mire megpihent Lili selymes haján vagy a szőnyeg mintáin. Esténként a pihe-puha paplan süppedő melegsége fogadta, amin mindig ott maradt anya vagy apa illata, mindig azé, aki éppen este mesét olvasott neki.

 A szobában a legkedvesebb könyveit az éjjeli szekrényen tartotta, nem a könyves polcon, hogy mindig a közelben legyenek, ha éppen kedve támad lapozgatni őket. Rózsaszín doboza tele volt szebbnél szebb színes ceruzával, bojtos mamusza az ágy mellett sorakozott. Rajzait vagy az asztalánál vagy a mély, süppedős, meleg szőnyegen rajzolgatta, mindig nagy gondossággal. Ezek bekerültek egy nagy mappába végül, ahol anya gyűjtögette őket. Az éjjeli szekrény fiókja rejtette a hercegnős koronáját és a csillámos-bojtos, csilingelő tollát is, mellette a ceruzás doboz és egy nagy köteg rajzlap. 

Külön fiőkja volt a sok csatnak, csodaszép hajgumiknak és a fésűknek. A komód legalsó fakkjában pedig legkedvesebb babája, Panni ruháit tartotta, amiket anya egyik barátnője varrt neki ajándékba. Csillámos labdái vagy a játékos dobozban pihentek, vagy a szőnyegen hevertek erre-arra. 

Lili mostanában nehezebben aludt el este, a délutáni alvást pedig egyenesen utálta már. Úgy érezte, ennyi alvás neki nem kell, ez egyszerűen túl sok, ezért nem értette, hogy az anyukája miért erőlteti ennyire. Tegnap délután sem volt hajlandó még két órára sem lepihenni, hiába kérlelte az anyukája, aki végül belefáradt és feladta.

A mai nap nagyon hosszú volt, óvodai ebéd után még játszótérre mentek, majd a boltba. Lili már nagyon kimerült volt, de még mindenképpen játszani szeretett volna fürdés után. A mese végét is alig hallotta végül, pedig a kedvence volt. Édesanyja már kiment a szobából, azt hitte, Lili végre elaludt, de bizony nem. Csak úgy tett, mintha… de valahogy mégsem jött álom a szemére.

Kis fény még beszűrődött az ajtón át, anyukája mindig kicsit résnyire nyitva hagyta neki, mert Lili félt a sötétben. Végül vettek neki egy szép rózsaszín lepkés éjjeli fényt, ami egész éjjel halványan világított neki, hogy ne féljen. Ez segített, hogy ne féljen, mikor egyedül marad a szobájában.

Alig várta, hogy anyukája kimenjen a szobából, mert elég fárasztó volt úgy tenni, mintha már aludna. "Ez a tettetés igazán nem nekem való..." -gondolta. Szóval türelmetlenül megvárta, hogy édesanyja kimenjen a szobából, behajtsa az ajtót, és abban a pillanatban kipattant a szeme. Nézte az árnyakat, a szobája ablakán beszűrődő halvány fénysugarakat, az ablaka alatt elsuhanó autók lámpáinak érdekes fényét, hallgatta a bagoly huhogását, és az utcájukban álló magas fák lombjának susogását. Ezek a szokásos fények, zörejek, neszek megnyugtatták.

Miközben azon morfondírozott, holnap mit játsszon, babázzon vagy főzőcskézzen, egyszer csak megszólalt egy kedves hang: -Lili, hát te miért nem alszol?

Nagyot dobbant a szíve, és majdnem összepisilte magát ijedtében, úgy meglepődött. A hang irányába nézett, de a félhomályban nem igen látott semmit. Majd kisvártatva rájött, hogy a kis polcon ülő manócska felől jött a hang.

-Te beszélsz, kismanó?-kérdezte Lili.

-Hát persze, hogy én.-felelte a manó.

-Tudod, hogy nagyon megijesztettél?

-Sajnálom, Lili, nem szándékosan tettem. De miért nem alszol még? Elég késő van, holnap nagyon álmos leszel.

-Áhh, anya is mindig ezt mondja, olyan unalmas már!-duzzogott Lili. -Te is csak piszkálni akarsz?-kérdezte dühösen.

-Nem, dehogy. Igazából álommanó vagyok, azokhoz a gyerekekhez kerülök, akik nehezen alszanak el vagy nem is akarnak este aludni. Hallottam, hogy már a délutáni alvást sem akarod. Miért?

-Hát, mert egyáltalán nem vagyok fáradt, és az unalmas alvás helyett inkább az időt játékkal tölthetném.-mondta Lili.

-Én úgy láttam, mintha ma különösen elfáradtál volna. Kicsit úgy van ez, mint a szomjúsággal. Ha szomjúságot érzel, az azt jelenti, hogy aznap keveset ittál és ki vagy száradva. Ha pedig kimerült vagy, lehet, hogy alig pihentél napok óta.  A játék sem esik olyan jól fáradtan, nem igaz? Mindenkinek szüksége van nyugodt alvásra, mert különben a testünk kifárad, teljesen lemerül, mint az elem a zenélő játékaidban.

-De anya mindig erőlteti a délutáni alvást és este is időben le kell feküdnöm! –panaszkodott Lili.

-A felnőttek szívesen cserélnének veled, tudod? Ők kevesebbet tudnak aludni, mint a gyerekek, mert sok a dolguk és mellette a gyerekeikkel is szeretnének időt tölteni. Az alvás jó dolog ám! Anyukád csak azt szeretné, hogy vidám, jókedvű legyél és ez csak úgy sikerülhet,  ha időben lefekszel és kipihened magad. Így másnap sokat tudsz játszani és futkározni.  

Magad mellé veheted Panni babádat is, takargasd be, és pihenjetek délután 1-2 órát. Mikor majd iskolás leszel, ott már nem lesz délutáni alvás, akkor pedig lehet, hogy hiányozni fog. És meglátod, akkor már estére úgy kifáradsz, hogy könnyen el fogsz tudni aludni, és kipihentebben fogsz ébredni reggel.

-Este csak akkor szeretek aludni, ha már nagyon fáradt vagyok.-mesélte Lili.- És hétvégén se tudok mindig aludni. Kimegy az álom a szememből, hétköznap meg pont fordítva van, még úgy aludnék. Nem is értem ezt.

-Néha az időjárás változása is megzavarja a gyerekeket.-szólt szelíden a manó. -Ha alvásra készülődve behunyod a szemed és csendben elképzeled, mit és kivel szeretnél majd játszani, ha felébredsz vagy arra gondolsz, hogy milyen jó dolgok történtek veled addig aznap, az is segít a pihenésben. 

Lili a tincseit tekergetve a manó szavain töprengett egy darabig, majd így szólt:

-Anyu mindig azt mondja, jobb a kedve és erősebbnek érzi magát, ha sokat alszik. Este lefekvés előtt mindig jól kiszellőzteti a szobámat, hogy friss levegő legyen. Ilyenkor mindig kicsit magamra kell húznom a takarómat, de nemsokára a meséléstől mindig felmelegszem itt belül. Szeretem, ha együtt megágyazunk, és mellém bújva átölel, úgy olvassa a mesét.  Akkor titokban mindig beszippantom az illatát, simogatom a kezét vagy a ruháját. Miközben olvas, néha lehunyom a szemem és csak hallgatom a hangját. Ezt így nagyon szeretem. Utána mindig szépeket álmodom.

Néha meditálunk anyuval, ha látom, hogy épp ezt csinálja a nappaliban, és ő mindig megengedi, hogy odaüljek és hallgassam vele a zenét és én is csinálhatom, amit ő. Vagy iszunk egy kis citromfű teát. Tényleg finom citrom íze van!

És képzeld! Ha kimarad a mese este vagy délután, akkor előfordult már, hogy rosszat álmodtam. Bár néha már nem is emlékszem a mese végére, mert már rég alszom, mire anya vagy apa végigmeséli a mesét. De a kedvenc mesémet kívülről fújom! Aztán néha kedvességből úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy lerövidítik a szöveget, pedig észreveszem ám... De te miért vagy itt?

-Tudod, Lili, mi álommanók nem ülünk ám mindenkinél a polcon. Megérezzük, hol van ránk szükség. Odarepülünk, belesünk az ablakon, meghallgatjuk veletek együtt az esti mesét, és ha már félálomban vannak a gyerekek, besurranunk az ablakon át, meghintjük a gyermekek szemét varázslatos Álomporral, így könnyebben elalszanak, szebbeket álmodnak. Lányoknak rózsaszínt vagy sárgát, fiúknak kéket vagy zöldet használunk.

-Nahát, tényleg?-ámuldozott Lili.

-Tényleg.-felelte kedvesen az álommanó. -De az álompor csak akkor hatásos, ha a gyerekek is már kicsit álmosak, betakaróztak és próbálnak lehunyt szemmel elaludni. Használhatod a sárga, puha, bársonyos alvós rongyikádat is, ha úgy érzed, az is segít az elalvásban vagy öleld át Panni babádat. Ha lehunyod a szemed, és számodra kedves dolgokra gondolsz, akkor már hamarosan érkezhet az Álompor.

-Jó, jó, álommanó, de most már ne beszélgessünk! -ásított nagyot Lili. -Nagyon álmos vagyok, aludni szeretnék, holnap sok dolgom van!-pislogott. -Szép álmokat, álommanó! Hintsd majd rám azt a varázslatos Álomport! A rózsaszínt!

-Úgy lesz, Lili, szép álmokat neked is!-simogatta meg az arcát az álommanó, majd meghintette a kislány félig lehunyt, álmos szemeit a különleges, rózsaszín Álomporral.

Másnap Lili anyukája ebéd után ámulva látta, hogy Lili készülődik a délutáni alváshoz. Beágyazott magának és Panni babának, betakargatta, majd így ringatta:

-Gyere, Panni babám, pihenjünk így ebéd után most is egy kicsit, hogy utána frissek legyünk délutánra! Teadélután lesz, a maci család jön vendégségbe, rajzolni is szeretnék és táncolni! Azután este megint jöhet anyával a mese, majd a varázslatos Álompor! Most a sárgából kérek majd!

Hirtelen eszébe jutott, hogy talán az oviból Zalánnak is jó lenne otthonra egy ilyen zöld vagy kék Álompor. -Majd beszélek este a manóval... -határozta el, mielőtt elaludt.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

4. mese: Szuperkutyák

A parkban igazán jó levegő volt, itt találkozott Polli, Pepe és Zsömi. Nem ismerték egymást, most látták egymást először. A gazdáik hozták ki őket a friss levegőre egy kicsit futkározni és játszani. A padon ültek, beszélgettek, fél szemmel a kutyákra figyelve, közben pedig botokat, labdákat dobáltak  nekik. A nagy meleg miatt muszáj volt pihenni is és sokat inni a sok szaladgálás közben. Az egyik ilyen pihenő időben Pepe megszólította a többieket.

-Sziasztok! Pepe vagyok. És ti?

-Én Polli vagyok.

-Én Zsömi.-mutatkoztak be.

-Nem szoktatok ide járni, ugye? -kérdezte Pepe. –Mi mindig ide járunk sétálni és játszani, de még sosem láttalak itt titeket.

Zsömi így felelt:

-A gazdimmal csak megálltunk itt, hogy a következő terápia előtt kifutkározhassam magam a jó levegőn.

-Terápia? Milyen terápia? Valami bajod van?-kérdezték ijedten a többiek.

-Nem, dehogy! –válaszolt büszkén és kicsit leereszkedően Zsömi. -De én terápiás segítő kutya vagyok. –Nehéz teszteken mentem át, a kiképzésemen sokféle helyzetet kellett megoldanom.  Csak úgy lehet egy kutyából terápiás kutya, ha sosem lesz ideges vagy agresszív, ha ilyen helyzetekbe kerül. Itt is jól teljesítettem! Most gyermekeknek és felnőtteknek is segítünk a lelküket meggyógyítani, ha más módszer nem válik be. Ó, én nagyon szeretem a munkámat! És te mivel foglalkozol, Polli?-kérdezte, miközben a kedvenc labdáját csócsálta, amiből már régen kiszedte a csipogót, mert nem bírta elviselni a hangját.

-Én vakvezető kutya vagyok, Lilinek segítek.  -mondta Polli. –Nehéz volt egy év után elszakadni a családtól, akik neveltek, mert nagyon megszerettük egymást, de a fővárosba kellett költöznöm, hogy részt vehessek a kiképzésen. Ha nem lehettem volna vakvezető, akkor  mentőkutya, terápiás kutya vagy tűzvizsgáló kutya szerettem volna lenni.

Képzeljétek, az egyik testvéremet el kellett hozni a nevelő családtól, mert rosszul bántak vele, ezért új helyet kellett neki keresni. Nagyon izgultunk, de szerencsére sikerült. Engem 6 hónapig képeztek,  jó hosszú volt, már alig vártam, hogy vége legyen, mert a tanpálya is elég nehéz volt. A testvéremnek könnyebb volt, neki gyorsabban ment, vidéken másképp van, mint itt a városban, ott kint az utcán képzik ki a kutyákat. Hamarabb lett vezetőkutya, mint én, pedig úgy igyekeztem… -sóhajtotta kissé szomorúan Polli.

 

-Sokan szeretnének vakvezető kutyát? -kérdezte Zsömi, ám közben le nem vette a szemét egy süniről, ami a bokor tövében szunyókált. Azon morfondírozott, hogyan piszkálja majd ki onnan. De végül inkább az imént talált botját rágcsálta tovább.

 

-Hát, azt hallottam, hogy ez nagyon változó. Azok az emberek, akik idősebb korukban veszítik el a látásukat, már nem vállalkoznak arra, hogy kutyát tartsanak. Van, aki nem bízik bennünk, és van, aki nem is szeret minket kutyákat. Olyan is van, akinek nincs pénze arra, hogy kutyát tartson, és van, aki olyan helyen lakik, ami nem alkalmas arra, hogy egy kutya ott lakjon vele.

 

-És mit szólnak az emberek, kedvesek? -Velem és a gazdimmal igen! –vágott fel ismét Zsömi.

 

Polli elgondolkodott: -Hát, ha így belegondolok, akkor általában igen, sokan kedvesek, előzékenyek, megkérdezik, miben segíthetnek, nagyon aranyosak, bár néha kissé tájékozatlanok, sajnos. Jó lenne, ha már korábban megtanítanák az embereknek, hogy a segítő kutyákkal hogy lenne jó viselkedni. Mikor dolgozom, a gazdimat kell vezetnem, a közlekedésre, útvonalra figyelnem, nagyon erősen koncentrálok, mert nem hibázhatok, és ilyenkor nem jó, ha folyton kizökkentenek azzal, hogy meg szeretnének simogatni, mert szép és okos vagyok.

-És szerény… -gondolták magukban a többiek. Bár meg kell hagyni, tényleg nagyon bájos lány kutyus volt.

 

-Szóval –folytatta Polli-, sajnos előfordult az is, hogy nem tudunk leülni a járműveken az első ülésre, ami nekünk van kijelölve, mert néhány ember figyelmetlen és elfoglalják azt a helyet. Vagy a gazdámnak alaposan figyelnie kell, hogy úgy helyezkedjünk el, hogy nehogy a lábamra lépjenek.

 

-És te hamar megismerhetted a leendő gazdidat?-kíváncsiskodott Zsömi, aki a botját közben már teljesen körberágta és lecsupaszította, semmi kéreg nem maradt rajta.

 

-Mivel én a városban tanultam, -mesélt Polli- ott csak a képzés utolsó két hetében van az összeszoktatás a leendő gazdimmal és elsősorban a tanpályán tanulok. Már annyira vártam, hogy találkozhassak vele! Ja, a testvérem a vidéki kiképzőben  másfél hónapig tanult és a leendő gazdijának a  lakóhelyén. Így sokkal könnyebb volt neki szerintem. Bár én meg önállóbb leszek, sokkal hamarabb, mert rá vagyok kényszerülve, hogy gyorsabban tanuljam meg azt, amit kell. Képzeljétek, aki pedig magániskolában tanulhat, őt utána külföldre adják oda egy gazdinak. Én személy szerint nagyon örülök, hogy a testvérem nem egy másik országba került, nem is tudom, hogyan bírnám ki nélküle.

 

-Milyen érdekes, amiket mesélsz! –jegyezte meg Pepe. Őszes bajusza csak úgy remegett, hogy új híreket hallhat.–Na és ti sokat utaztatok már? A gazdimmal bejártuk már majdnem az egész országot!

 

Polli felelt is hamar: -Mi is sokat utaztunk, mert vidéken nőttem fel, onnan vittek be mindig a városba a kiképzésre. És most is sokat utazunk, mert a gazdim dolgozik. -Legutóbb a buszmegálló felé tartva egy kapualjból tolatott ki egy autó, még épp idejében észerevettem és gyorsan odébb löktem a gazdimat, így nem lett bajunk.-mesélte büszkén Polli.

 

-Nahát! De ügyes vagy!-dicsérték ámulva a többiek.

 

-És milyenek a kiképzők? Kedvesek? -kiváncsiskodott tovább Pepe.

 

-Igen, -felelték szinte egyszerre-. de azért komolyak és szigorúak is. Újra Polli vette át a szót: -A képzés alatt ők is fekete napszemüvegben és bottal közlekednek velünk, mint a gazdink, pedig ők látnak amúgy.

 

-Képzeljétek, azt hallottuk, hogy az egyik oktatót a kutyájával múltkor leszállította egy buszvezető, azt mondta, azért, mert nem bírja a kutyaszagot! –mesélte izgatottan Zsömi. -Egy másik csoportban meg azt mesélték, hogy egy baráti vak házaspárt a segítő kutyáikkal nem engedett fel egy sofőr, pedig a távolsági buszokon csak a hobbi kutyák száma van megszabva, a segítő kutyáké nem.

Polli hirtelen közbevágott:  -Velünk az is előfordult már, hogy nem jelölték meg és nem tudtuk, melyik a kutyás hely, vagy olyan kicsi valahol a hely, hogy be sem fértem oda, pedig nem is vagyok olyan nagy! -Polli hiúságát kicsit bántotta is ez. -És megesik az is, hogy a sofőr azzal szórakozik, ha vak ember áll kutyával a megállóban, hogy direkt úgy áll meg, hogy ne ott legyen az ajtó, ahol az illető számít rá. Hát szerintetek milyen furcsa ember játszik ilyet?

 

Most Pepe szólalt meg:

-Neked azért nagyon jó, mert te vakvezető kutya vagy és midenhova bemehetsz, ugye?

 

-Bizony, így van. –helyeselt büszkén Polli.-És képzeljétek, -hajolt közelebb, hogy jobban hallják-, múltkor amikor utaztunk, kiderült, hogy valaki beöltöztette a kutyáját vakvezetőnek, csak hogy ingyen utazhasson a járműveken, de lebukott. Jó nagy perpatvar volt belőle a buszon!

 

A többiek álmélkodva hallgatták.

Pepe szégyellősen megszólalt:

-Én csak hobbi kutya vagyok, idős is, nincs semmilyen végzettségem. De… nagyon szeretem a gazdimat, bármit megtennék érte!

 

-Tudjuk Pepe, ne búsulj, szuperkutya vagy te is!-biztatták a többiek.

 

Polli szeretett sokat beszélni, ezért folytatta: 

-Képzeljétek, én Íriszt helyettesítem egy jó ideig, ő most éppen nem dolgozik, kölykei születtek a napokban. Nagy volt a meglepetés, mert 10 óra alatt 10 kölyköt hozott a világra, volt egy kedves segítője is. Egy bába, azt hiszem, az emberek így mondják. Egy anyagazdi, aki támogatta a szülés során. Azt is hallottam, Írisz igazán gondoskodó mama, a babakutyáit az infralámpa alá tologatta egytől egyig, hogy mindig melegben legyenek. Egyiküket a szájában vitte oda, mert nem volt elég ereje odakúszni. Elragadó, nem? Jövő héten több időnk lesz, a gazdáimmal meglátogatjuk őket. Jöttök ti is?-érdeklődött kíváncsian.

 

-Ha sikerül a gazdijainkat is összehozni, akkor mindenképpen!-felelte Zsömi. 

-Nemsokára indulnunk kell a terápiára, azt hiszem, addig kellene majd valamit kitalálnunk!

 

-Akkor azon leszünk, hogy hamar összebarátkozzanak, ugye?-kacsintott Pepe.

 

-Rajtam nem fog múlni…-kacsintott vissza Zsömi. –De előtte gyertek, kapjatok el, ha tudtok! –majd labdáját a szájába kapva elviharzott a virág borította domb felé. Selymes bundáján megcsillant a napfény, ahogy tovatűnt a bokrok mögött.

Pollinak több se kellett, a fülei csak úgy lobogtak, ahogy próbálta Zsömit utolérni.

Pepe csak komótosan indult utánuk, kissé fájtak ma a lábai.

–Fiatalság, csibészség…-gondolta, őszes pofija alatt mosolyogva. 

*Jó szívvel ajánlom a témával kapcsolatban az egyik kedvenc könyvemet, Shelia Hocken: Emma meg én című könyvét. Érdemes elolvasni! Ha elolvastad, írd meg nyugodtan, hogy tetszett! 

*Olvassátok el Császár Angelika bejegy.zését arról, hogy miért NE simogassuk a segítő kutyákat munka közben. Elolvashatod itt: http://kutyabarat.hu/hasznos/2947/miert_ne_simogassuk_a_segitokutyakat_munka_kozben )

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

Óév és Újév

Talán Te is úgy érzed, hogy ez az év (is) nagyon gyorsan eltelt.

Az év utolsó napjaiban érdemes egy számvetést készíteni, amikor visszaemlékszel, mennyi minden történt Veled ebben az évben. Jó is és kevésbé jó. Elérted-e a célodat/céljaidat vagy melyik valósult meg belőle, és mik várnak még Rád ebben az évben.
Mik a terveid, mit szeretnél elérni, hova jutottál a terveiddel és hova szeretnél eljutni még?

A jó történéseket tartsd meg emlékezetedben, mert a nehezebb napokon abból tudsz erőt meríteni.
A kevésbé jókat vagy igazán negatív tapasztalatokat pedig próbáld tanításként értelmezni.
Mi volt a célja, miért történhetett veled? Milyen következménye volt? Végül hova vezetett, milyen másik útra terelt Téged?

Sok minden történt a blogon ebben az évben és az úgymond "Kreatív életemben".

Érdemes év elején egy dobozkát vagy egy sima befőttes üveget elővenni és minden jó dolgot, szép eseményt felírva egy kis cetlire, összehajtva beletenni.
Az év utolsó napján pedig vedd elő és a számvetést megkönnyítendő idézd fel, mennyi-mennyi jó és kedves dolog történt Veled vagy körülötted, amire talán már nem is emlékeztél.

Néha mikor számot vetek év végén, eszembe jut, mennyi mindenem NINCS, ami másoknak van, majd rögtön el is szégyellem magam, hiszen utána eszembe jut, hogy de hiszen annyi mindenem VAN, ami pedig másoknak nincs. Fordítsd meg a gondolkodásod! Koncentrálj arra, amid van, ne arra, amid nincs! Mindjárt átértékelődik sok minden...

A tanulságokat levonva remélem, inkább a jó események felé dől majd a mérleged!

Kipihenve a 2018-as év izgalmait és fáradalmait az ünnepek alatt, kívánom, hogy teljesüljön egy nagy célod/álmod a 2019-es évben!

Boldog Új Évet kívánok Neked!
Találkozzunk 2019-ben is!

Facebook: https://www.facebook.com/Zsanna-K%C3%A9pek-%C3%A9s-Mes%C3%A9k-1741204909516390/

Instagram: https://www.instagram.com/zsuzsanna_kep_es_mese/

Hány éves kortól, mikortól olvassunk mesét?

                                 
Nem kell megvárni, amíg a baba eléri az 1 éves kort, biztosan nagyon sokan úgy csináljátok, hogy már a pici babájuknak is mutatnak először csak képeket babakönyvekből, amelyek kaphatóak vízhatlan változatban is, tehát a napi fürdetés része is lehet, amikor pancsol a baba a kádban, hogy közben a benne lévő képeket nézegetitek. Sok lapozgató van, amellyel önállóan vagy segítséggel is el tudnak a babák játszani.

Érdemes elsőnek olyat választani, nekünk volt puha, bársonyos anyagból, aminek igen kellemes az érintése, szívesen veszik és tartják kézben a babák. Vidám színekkel, pici baba-tükröcskével készítették, volt olyan oldala is, amelyikbe bele volt varrva valami zörgős anyag, aminek a hangja is nagyon érdekes a gyerekek számára, mert csörög, zörög, szabadon, élvezettel gyűrögethető.
Az ilyen típusú könyveket a baba könnyedén megtartja saját maga is, anyaga bársonyos, emiatt szívesen veszi a kezébe, mosható, nincs leváló darabja, tehát nem baj, ha a szájába veszi, megkóstolja.

Ha megszokja, hogy pici korban is már lapozgathat, az jó út ahhoz, hogy később a kemény táblás könyveket is örömmel lapozgassa, nézegesse, tépkedje.
Amikor már markol, erősebben fog a baba, érdemesebb még kevésbé sérülékeny könyvet adni, amelynek a lapjait nem tudja összegyűrni, kitépni, a szájába tenni és a darabokat megcsócsálni, megrágni, elnyammogni a szülők nagy "örömére". ;)

Egész pici korban is lehet már esténként a napi rutin részeként a fürdés-lefekvés rituáléjához hozzávenni a meseolvasást és biztos nagyon sokan így is csinálják.
Kellemes fáradtság van már akkorra vagy ha éppen túlpörgött a gyermek, és nem akar odafigyelni ránk, meg lehet próbálni csak úgy magunkban leülni az ágyára, és elkezdeni olvasni a mesét.
Hamarosan mellénk fog kucorodni vagy bebújik a paplan alá, hogy nehogy lemaradjon a meséről.

Ha lát minket olvasni és megszokja, olyan közegben cseperedik, ahol sok az élőszavas -akár fejből mondott, akár felolvasós-, mese, akkor igénye lesz rá.

Öröm látni, ha majd magától kéri a kedvenc mesét újra és újra vagy kíváncsian levesz egy másik könyvet, hogy még ezt is nézzük meg, olvassuk el és így majd a saját tempójában eljutunk odáig, hogy magától is odamegy és választ magának egy könyvet, esetleg többet és ha gyanús a csend a gyermekszobában, lehet, hogy örömmel tapasztaljuk, hogy éppen a szőnyegen hasalva lapozgat vagy az ágyán fekve olvasgat, körülvéve könyvekkel, mert érdekli.

A következő nagy élmény, mikor megtanul olvasni, mikor rájön, hogy a betűkből szavak, majd abból mondatok és végül egyre hosszabb és hosszabb történetek lesznek.
Az újabb mesebeli élményekre szomjazni fog majd, és ha szeret is mesét nézni, visszavágyik majd a könyvek elvarázsolt, kalandos világába az a kisgyermek, aki ilyen közegben nő fel, ahol a könyvek és az általuk kapott élmények mindig újabb és újabb örömöt hoznak számára.

Azok a gyermekek, akiknek sokat olvasnak fel, majd maguk is sokat olvasnak, bővül a szókincsük, könnyebben fogalmaznak vagy fejezik ki magukat élőszóban is. :)

Mutassunk sok szép könyvet a gyermekeinknek, mutassuk meg Nekik a mesék és történetek kalandos, varázslatos világát! :)






-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

3. mese: A tulipán és a méhecske

Túlia egy cserfes tulipán lány volt. Egy nyári napokon napsütötte,  gyönyörű, hatalmas, lágy és selymesen susogó fűvel borított, néhol kavicsokkal tarkított mezőn élt tulipán társaival együtt.  

Egy harangvirág is élt közöttük, ő volt az egyetlen a környéken, senki sem tudta, hogyan került közéjük, de ha már így alakult, a tulipánok örültek az új jövevénynek és kedvesen befogadták.

A tulipánok sokat beszélgettek, nevetgéltek napközben, és ha éppen nem történt semmi érdekes a mezőn és már a mosolygós Nap által nyújtott sütkérezésbe is beleuntak, akkor megvitatták a múltbeli eseményeket, majd a mostaniakat. Mindig történt velük vagy a mezőn valami, mindig akadt valami téma, ami foglalkoztatta őket, így sosem unatkoztak és sosem fordult elő, hogy kifogytak volna a témából, mert cserfes kis virágszálak voltak.

 Legutóbb éppen azt idézték fel, mekkora meglepetés volt, mikor felfedezték, hogy egy kis harangvirág keveredett közéjük és érdeklődve figyelték, hogyan növekszik velük együtt. Épp erről beszélgettek, mikor az erdőből az egyik kis csapáson felbukkant egy kisfiú az édesanyjával és kényelmesen sétálva a mező széle felé tartottak. Még kihasználták a jó időt és kirándultak egy nagyot az erdőben, felfedeztek egy másik ösvényt és azon végig haladva jutottak ki ide a mezőhöz. Ámulva nézték a hatalmas, csodaszép tulipánokkal borított mezőt a szikrázó napsütésben és most már biztosak voltak benne, hogy jól döntöttek, mikor ezt a másik ösvényt választották, pedig nem is sejthették, milyen látvány tárul majd eléjük.

Ahogy elsétáltak mellettük, csodálva a tulipánokat, a kisfiú hirtelen észrevette a közöttük élő, színe miatt a tulipánok közül kirívó harangvirágot. Csodálkozva megállt, döbbenten meredt a harangvirágra, majd a tulipánokra, majd megint a harangvirágra.

Végül felkiáltott: -Nézd, Anya! Elájult a tulipán!!!

Anyukája először meghökkent, majd kedves kacagásban tört ki.

-Hahaha! Jaj, de aranyos vagy, kisfiam, hát, ez nagyon tetszik!!! Hahaha!

Ó, ne haragudj, nem kinevetlek, csak olyan aranyosat mondtál, azon nevetek! Tudod, ez nem tulipán, hanem egy harangvirág, ennek a virágnak ilyen lefelé hajló szára van. Más, mint a tulipánok, még a színében is. Nahát, ezt otthon elmeséljük apának, hadd dicsérjen meg ő is és be is írom abba a kis füzetbe, amibe fel szoktam jegyezni, már kicsi korodtól kezdve azokat az aranyos mondatokat vagy szavakat, amiket mondasz, nehogy elfelejtsem. Aztán később visszaolvasva nagyokat kacaghatunk rajta, ha úgy érezzük, kell valami, ami felvidítson. Aranyköpéseknek is hívják őket. Ez azt jelenti, mikor valaki valami nagyon aranyosat vagy találó dolgot mond valamiről vagy valakiről.

Így már a kisfiú is vele nevetett, kacarászva haladtak tovább a mezőn. Ahogy távolodtak, hangjuk egyre halkult, majd teljesen elveszett, maradt a bogarak neszezése, a szellő lágy susogása, a fák leveleinek sustorgása és a madarak dalolása.

Ezen a napon ennyi történt, más különösebb, a szokásos dolgokon kívül nem  nagyon, de ez igazán feldobta az egész mezőt, minden tulipán kedvesen mosolygott a kisfiú mondatán.

Este későn hajtották álomra a szirmukat, a nap már réges rég lement, mire ők is nyugovóra tértek. Túlia az utóbbi időben rosszul aludt vagy mondhatni inkább, hogy keveset, mert sokat beszélgettek, sokszor éjszakába nyúlóan is. Ezen a napon sem volt másképp, későn tértek nyugovóra a kis harangvirággal és kis tulipán társaival, mert elcseverészték az időt. Mindig így volt, ha éppen nem történt semmilyen érdemleges esemény a mezőn, amit jó alaposan ki lehetett beszélni, meghányni-vetni a történteket. Most meg még ráadásul a harangvirágos történet is felvidította őket, egyáltalán nem volt kedvük lepihenni, nemhogy időben. De nem sokkal később Túlia már mélyen aludt, kimerült volt, mivel előző este is majdnem pirkadatig cseverésztek a szomszéd tulipán lánnyal.

Túlia korán reggel éktelen zajra ébredt. Legalábbis ő ilyennek hallotta. A zaj miatt sokkal korábban ébredt, ráadásul igen kialvatlanul és emiatt igazán fáradtnak érezte magát. Legszebb álmából ébresztették fel, ezért nagyon mérges lett. Mikor kicsit magához tért, óvatosan kinyitotta szirmait, jól megnyújtóztatta őket, és rendkívül álmosan, félig csukott szirmokkal és pillákkal megpróbált körbenézni, hogy kiderítse, mi okozza ezt az éktelen zajt.

Ahogy ébredezett, az éktelen zaj először zizegéssé majd zümmögéssé szelídült. De még így is nagyon zavarta, hogy felébresztették. Mérgesen nézett körbe, kereste a hangzavar okozóját. De mire igazán felébredt és magához térve körbepillantott, a zaj megszűnt. Kicsit zavarta, hogy nem derült ki, mi volt az, de mivel még mindig fáradt volt, ezért összecsukta szirmait és tovább aludt. Másnap kora reggel megint felébredt, pedig előző este már időben nyugovóra tért mindenki a mezőn, és még szívesen aludt volna tovább. De az a zaj újra felébresztette. Mire azonban megint összeszedte magát, a zaj ismét elhalkult, majd megszűnt. És ez így ment hosszú napokig.

Túlia elhatározta, hogy este korábban lefekszik és hajnalban felkel, hogy végre kideríthesse, mi is ez a zaj, ami már napok óta minden reggel felébreszti mély álmából. A többiek hiába nyugtatgatták, hogy ne foglalkozzon vele, biztos nincs semmi különös, nem foglalkozott velük.  Persze, ők olyan mélyen tudtak néha aludni, hogy szinte sosem ébredtek fel semmilyen zajra, de Túliának már elég volt egyetlen pici napfénysugárka hajnalban és már kipattantak a szirmai, hacsak nem volt teljesen kimerülve. Az elhatározást tett követte, sziklaszilárdan elhatározta, hogy ha megfeszül bele az összes szirma és még a levelei is, akkor is kideríti, mi folyik itt, mert nyugodtan szeretett volna végre aludni.

Miután az elmúlt éjszakákon a korábbiakhoz képest kialudta magát, elég kipihentnek érezte magát ahhoz, hogy korán felkeljen és ébren várja majd a hajnalt, és azt követően a reggelt. Terve csak félig-meddig sikerült, mert annyira nem akart elaludni, hogy végül mégiscsak mire összeszedte magát, ismét késő lett. Így aznap este megkérte az egyik pici bogarat, akivel régi jó barátságban voltak, hogy másnap hajnalok hajnalán csiklandozza meg a leveleit és a szirmait ébresztés céljából és addig ne hagyja abba, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Túlia teljesen felébredt.

Így is történt. Hajnali cirógatás, majd csikizés, ébredezés, sziromnyújtóztatás, sziromnyitogatás, majd teljes sziromnyitás következett, és Túlia immár teljesen éber volt, feszülten várakozott és figyelt minden kis neszre.

És lám csak, a zaj is hallatszott nemsokára a távolból és egyre közeledett. Kicsit izgult, de kíváncsisága nagyobb volt. Egyszercsak a zaj vagy inkább zümmögés kíséretében megérkezett egy méhecske. Túlia értetlenül nézte. Eddig nem jártak nagyon erre méhek, csak igen ritkán, mert a hírek szerint volt egy másik, népszerűbb mező a környéken. Túlia megszólította a méhecskét.

-Szia, Túlia vagyok. Hát, te ébresztesz fel engem minden reggel? Mit keresel errefelé? Tudod, hogy napok óta nem tudunk tőled aludni?! Hajnalok hajnalán erre kószálsz, és felversz mindenkit. Mi dolgod errefelé? Nincs jobb dolgod, mint minden nap felébreszteni mindenkit???

-Szia, Túlia, Méhi vagyok. Nem akartalak felébreszteni, tényleg sajnálom, ha megzavartalak. De tudod, virágport kell gyűjtenem, ez a feladatom. Sokat dolgozunk minden nap a társaimmal.

-De miért ide jársz? Eddig itt csend volt és nyugalom, nem volt itt hajnalban vagy reggel minden egyes nap zaj és zümmögés meg mindenféle felfordulás.

Van itt a környéken egy népszerűbb mező, miért nem oda jártok?

-Tudod, Túlia, azt a mezőt letarolták és építkeznek rajta. Ide hozzátok nem hallatszik el a zaja? Az a mező pedig a legjobb virágpor és nektárlelőhelyünk volt eddig. Most azt a feladatot kaptuk a méhkirálynőtől, hogy induljunk felfedező útra a környéken és keressünk egy másik termékeny virágos mezőt, ahol folytatni tudjuk a gyűjtést.  A többiek is napok óta járják a környéket, hogy megfelelő mezőt találjunk és ott folytathassuk a munkát. Úgy tűnik, én most rátaláltam itt nálatok egy ilyen szép és termékeny mezőre, így hát vinnem kell a hírt, hogy a munka folytatódhat, ugyanis nem késlekedhetünk, folyamatosan dolgoznunk kell.

Ekkor már a többiek is felébredtek a beszélgetésre és kíváncsian nézegették a kis méhecskét, majd kérdezgették:

-És akkor mától már mindig ide fogtok hozzánk jönni? Minden nap? Beporoztok minket? A harangvirágot is? Hozzánk eddig ritkán tévedtek méhecskék, és kevesebben, akkor most nagyobb lesz itt a forgalom?

-Hát, előre láthatólag igen, nagyobb.-felelte Méhi. Egész nap dolgoznunk kell szorgalmasan, csak napszállta után térhetünk nyugovóra, és addigra már nagyon fáradtak vagyunk. Kicsit pihenünk, azután másnap újra indulunk gyűjtögetni.

A harangvirág szerényen, csendesen megszólalt:

 -Én nagyon szeretem a méhecskék zümmögését, dallamos muzsikáját! A méhek igen szorgalmas munkások, buzgón szedik a mézet minden egyes nap. Igazából maguknak szedik. De mégis ki eszi meg? Az emberek. Mindenki. Bár a kisbabáknak 1 éves koruk előtt nem szabad adni, mert veszélyes lehet rájuk nézve a botulizmus nevű betegség miatt. A méhek nap mint nap megkeresik a nektárral teli virágokat. Azután pedig lassú repüléssel hazacipelik dolgosan megszerzett édes terhüket.

Méhek nélkül nincs kávé és a mandula is eltűnne, akárcsak az alma, a hagyma, az avokádó és rengeteg bogyós gyümölcs is. A gyümölcsök, zöldségek, a gabonák és a magvak nagy része a méhecskék munkájára szorul.

-Én is, én is szeretem a méhecskéket!-szóltak sorban a többiek is.

-Hát, jó…-szólt Túlia-, nagyon kedvesnek tűnsz, és annyi jót tudunk mesélni a méhecskékről, ezért természetesen szívesen látunk benneteket itt nálunk. Ez lehet az új mezőtök, ahol gyűjtögethettek.

Ettől a naptól kezdve, már hajnaltól halk, majd egyre erősödő zümmögés ébresztette kedvesen minden nap a mező tulipánjait és az egy szál harangvirágot, de nem bánták. Zajlott a munka rendületlenül, teltek a napok, hónapok, nagyon megszerették egymást a virágok és a szorgos méhecskék.

Egyik nap azonban Túlia és a többiek ébredés után hiába várták kora reggel a méheket. Később jöttek, lassabban is, és valahogy máshogyan repültek, mint korábban, és kicsit halkabban. Túlia azonnal keresni kezdte a szemével Méhit, de nem fedezte fel a többiek között. Azonban szinte azonnal meglátott egy ismeretlen méhecskét, aki a többi méhecskét vezette a mezőre. Túlia és a többi tulipán és persze a harangvirág is, nézte őket egy ideig, végül csak megszólaltak:

-Szia, méhecske! Hát, te ki vagy? És hol van Méhi? Miért jöttök ilyen megkésve és ilyen halkan zümmögve?-kérdezték meglepve a tulipánok és a harangvirág.

-Sziasztok, én Mézi vagyok. Nagy megpróbáltatás és nagy szomorúság ért minket.  Engem irányítottak át ide hozzátok. Tudjátok, megtámadták a kast és Méhi is a védelmező méhkatonák között volt, rettenthetetlenül, hősiesen és felettébb harciasan védte az otthonunkat és az értékes nektárt, de szúrnia kellett, hogy megvédje a kast, ezért elvesztettük őt. Méhi már nem tud többé jönni. Most már a mennybéli tulipánmezőkre költözött a lelke és ott gyűjti tovább szorgosan a dolgos méhecskékkel együtt a mennybéli nektárt. Tudjátok, a méhecskék csak egyszer tudnak szúrni, ellentétben a darazsakkal, amelyek közül némelyik többször is, és jó, ha tudjátok, hogy a dongó pedig egyáltalán nem csíp.
 A természet csodaszép körforgásában minden élőlény részt vesz, a növények és mi, méhek az egyik legfontosabb teremtmények vagyunk.  A méhkirálynő azt mesélte, hogy egyszer a híres tudós, Albert Einstein is azt találta mondani, hogy a méhek nélkül az emberiség nagyjából 4 évig élne még, annyira hasznos és nélkülözhetetlen munkát végzünk. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a méhek kihalása nagy hatással lenne a mezőgazdaságra és ezáltal az élelmiszer ellátásra is. Méhi elvesztése nagy szomorúság nekünk, hiszen ő is csak minket és a méhkast próbálta minden erejével védeni. Holnap lesz Méhi búcsúztatója, kérlek, tartsatok velünk!-kérlelte őket Mézi.

Mindenki, legfőképpen Túlia és a kis harangvirág megrendülten hallgatták a szomorú hírt. Másnap méltó búcsút vettek Méhitől, és emlékét mélyen megőrizték a szívükben.

Sosem felejtették el Méhit, a kedves emlékeket sokszor felidézték, mikor beszélgettek. Minden alkalommal, mikor felkelt a nap és az égre néztek, szeretettel gondoltak rá.

A mennybéli mezőkön és réteken sürgő-forgó, szorgos hős Méhi pedig kalandosabbnál kalandosabb történeteket mesélt munka közben odafent kis társainak a kedves és cserfes mezei virágokról.
_______________________________________________________________________________

A meséhez kapcsolódva egy érdekesség a lenti képen.
-Egy ekkora üveg mézért 1152 méh dolgozott meg szorgalmasan.
-Mindössze 1 gramm mézért 2.304 méhecske dolgozik.
-1 kis méhecske 15.625 km-t repül ezért az üveg mézért.
-1 méhecske 3.906 /egész pontosan 3.906,25/ virágot látogat meg, hogy ezt az 500 grammnyi   mézet összegyűjtse.
-1 gramm mézhez 36 km-t kell repülniük.
 Elképesztő, ugye?

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

Milyen mesét nézzen a gyermek?

Nézzen-e egyáltalán? Persze, hiszen a tiltás csak pont az ellenkezőjét éri el.
A meseolvasásnál nincs jobb..., bár erről is mindenkinek más a véleménye.
Legyen meg az egészséges egyensúly a meseolvasás és mesenézés között.

Néha ha hétközben rohanunk és még az esti meseolvasás előtt vagytok, vagy hétvégén éppen napközben nincs időtök mesét olvasni vagy gyakorló anyukaként éppen valami dolgod van és a kicsid sehogy sem akar ellenni éppen a játékaival, akkor jön a gyors praktika, hogy nézzen mesét.
Na, de milyet?
Ha már oda kell tenned a gyermeked a tv vagy a tablet/laptop elé, mert másképp nem tudod vagy nem akarod a hirtelen kialakult helyzetet kezelni, akkor mindenképpen olyan mesét válassz, amilyet már ismersz, vagyis már -én úgy hívom-, hogy cenzúráztad, tehát tudod, miről szól a mese, milyen szereplőkkel és hogy miről fog szólni.
Ilyen esetekben nem ajánlott egy általad nem ismert mese elé ültetni a gyermekedet, mert lehetnek benne olyan részek, amelyek váratlanul érik vagy meg is ijeszthetik akár és ezáltal egy rossz élmény lesz számára ez a mesenézés. Lehetőleg legyen melletted vagy a közeledben, hogy szemmel tudd őt is tartani és a mesére adott reakcióját is láthatod és reagálhatsz is rá. Ez is lehet nagyon jó élmény, közös élmény, még ha nem is te olvasol most épp fel neki.
Több gyermeknél nehezebb, hogy melyik mese legyen, ezt játékosan el lehet dönteni, hogy most egyikük választ, legközelebb meg a másikuk vagy a tervezett idő felében az egyikük kedve szerinti, a másik felében pedig a másikuk kedve szerinti mese legyen, így elkerülhető a vita. Ha azon is vita lenne, hogy kié legyen az első fele, akkor cukorkás zacsiból vagy bármilyen különböző formájú kekszes dobozból becsukott szemmel lehet egyet húzni és mondjuk, aki a piros cukorkát vagy a csillag alakú csokis puszedlit húzza ki, akkor az általa választott mese lesz először, mert neki kedvezett a szerencse.
Lehetőleg ne több órát üljön a mese előtt a gyermek, hanem csak fél-1 órát és utána próbáld egy játék felé terelgetni.

Más mesenézés az, amikor nem bébiszitterként használjuk a mesét, hanem együtt nézzük a mesét. Ez azért is jó, mert egy közös élmény, te is tudsz pihenni közben, és ha felmerülnek kérdések a mese közben, azt meg is tudjátok beszélni vagy utána a témáról tudtok beszélgetni is a gyermekeddel/gyermekeiddel.

Lehet mese sorozat egy része, ami  hetente új részekkel van, vagy interneten valami meseadó, közösen inkább a hosszabb mozifilmek, amikor be tudtok kuckózni rágcsálnivalókkal, innivalóval és egy nagy családi mozizást rendeztek otthon meghitten.
Ha van kivetítőtök, és egy viszonylag üres egyszínű falatok, oda is kivetíthetitek a mesét, és akkor még inkább mozi-feeling-je lesz a közös mese vagy rajzfilm nézésnek
Ha van diavetítőtök és diafilmetek még, azok is igazi hangulatot tudnak adni, igazi kikapcsolódás egy kis közös pihenéshez.
Lehet még igazi retro diafilmeket kapni a régi aranyos mesékkel, rajfilmeket találni az interneten, meghitten hallgatni Szabó Gyula mesélését a Magyar Népmesékben, a Mátyás király meséket, Bogyó és Babócát.

Jó szórakozást!


-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

2. mese: A falevél

Volt egyszer egy kis falevél, Levelentyű, amely a többi falevéllel együtt egy fa ágain üldögélt. Társai között voltak kisebbek-nagyobbak, közepesek is. Nyár vége volt jócskán, de az időjárás még bizonyos napokon meglepő módon nyárias volt.

A fa egy nagyváros viszonylag csendes részén állt, sok másik fával együtt, egy parkos részen.

Kora ősszel, mikor még éppen csak elkezdődött az iskola és újra jártak bölcsibe és oviba is a gyermekek, már nagyon várták a falevelek, hogy leeshessenek a fáról és elindulhassanak kalandos útjukra. A kora őszi időjárás olyan változékony volt, mint egy kamasz hangulat ingadozásai. Egyik nap igazán meleg, másik nap hirtelen igazi őszi hűvös időjárás volt, sok esővel, nagy széllel, amely kishíján többször is leszakította száráról Levelentyűt. De aztán olyan hamar elvonult a felhőszakadás, ahogyan jött, újra kisütött a nap délutánra, majd a következő napokban is.

Levelentyű vegyes érzésekkel várta a közelgő természetes száradást és a lepottyanást, mert bizony egészen rémisztő történetek is jártak szájról-szájra a fa lombjában körbe-körbe, hogy mi is történik majd a falevelekkel, miután leestek a fáról.

Egyikük azt mondta, hogy ha éppen nincs szél, még egy incifinci szellő sem, akkor csak a fa tövébe hullanak. Ha pedig így van, és a szél eláll, akkor nem sodorja őket tovább semerre, így lemaradnak egy csomó kalandról. Jön egy parkgondozó és összeszedi a lehullott avart, amit rengeteg kis lehullott társukkal alkotnak a falevelek. Ebben épp csak annyi kaland van, amíg kiderül, hogy gereblyével dolgozik a parkgondozó vagy egy avarszívó gépezettel, amely egy nagyobb porszívóra hasonlít, csak az kifejezetten az avar gyorsabb összeszedésére való. A gereblyézés jobb, mert ott még a szabadban lehetőség van megszökni, ha egy kósza Szélúrfi arrafelé fúj, és segít néhány falevélnek meglógni, mert ha már összegereblyézték őket, mennek is azonnal egy nagy fekete műanyag zsákba, majd elviszik őket, elégetik, és füstjük jelzi majd további létezésüket.

A szippantásos verzió sem tetszett neki sokkal jobban, mert ott a nagy szívóerőtől félt nagyon, meg attól, hogy vajon milyen lehet a gépezet belsejében, amíg kiveszik őket, majd ismét műanyag zsák és égetés vár rájuk, vagy jobb esetben, komposztnak való felhasználás, de ez inkább családi házaknál, környezettudatos gazdáknál fordulhat elő.

Azt mondták, falevélként egy erdőben leesni a fáról a legjobb. Mert ott rengeteg fa van, friss erdei illat, néha kirándulók zaja, és nagy kaland, ha egy kiránduló meghömpölyögteti őket, mikor a majdnem térdig érő avarban végiggázol vagy épp fetreng benne, kezével belemarkol az avarba és örömében fel-feldobálja őket. Nagy buli, a gyerekek nagy örömmel csinálják mindig, ha épp száraz idő van. Szóval erdőben lenni jobb, de Levelentyű életében jelenleg másképp alakult.

Tehát kis falevélkénk mindenképpen abban reménykedett, hogy ha eljön leesésének az ideje, akkor éppen valamekkora szél lesz, hogy tovább utaztassa őt ismeretlen kalandok felé. Erre nagyon vágyott. Hogy kicsit kalandozhasson, hogy örömet okozzon valakinek, mielőtt végleg elszárad és újra hasznos része lesz a természetnek.

Eltelt egy hónap, amikor úgy igazán hűvösre fordult a hőmérséklet, és ez állandósulni látszott. Most már olyan igazi őszi idő volt, hideggel, hűvös, erősödő széllel, sok esővel.

Egy nagy vihar közben Levelentyű el is szakadt a fától, több más társával együtt és a vihar után a fától nem messze, a fűben kötöttek ki.

Nagyon izgult, hogy még támadjon fel ennél is erősebben a szél, mert nem akarta avarként komposztként végezni, kalandozásra vágyott.

De megjelent a parkgondozó, minden lehullott falevél rémálmával, egy ÚJ, nagy gereblyével és nekilátott a gereblyézésnek. Levelentyű is a kupacba került, szerencséjére nem az aljára, hanem az oldalsó részére. Reszketve rimánkodott magában még egy jókora szélért, hogy kiszabadulhasson innen.

Vágya teljesült, mert a szél felkapta és elég messze repítette a fától kis társaival együtt. Még a parkban voltak, várakozva néztek körül, mikor hirtelen csaholva megjelent egy szeleburdi, játékos barna szőrgombóc, egy kiskutya. Mindent izgatottan megszimatolt, a kavicsokat, a földet, a leveleket, némelyiket meg is nyalta. Aztán egyszer csak felemelte a lábát és pisilt egy nagyot. A falevelek többsége elázott, szerencsére Levelentyű kimaradt ebből a nem éppen kellemes kalandból. Ha szerencséjük lesz, jön egy nagy eső és lemossa róluk hamarosan a harmatos kutyapisit.

Levelentyű megkönnyebbült, hogy nem járt úgy, mint a többiek. De mire észbekapott, egy járókelő, aki arra sietett, a lábával tovább repítette, jóval messzebb társaitól. Berepült a homokozóba, ott pedig egy baba próbálta meg kíváncsian a szájába gyömöszölni a rémült falevelet. Anyukája odapillantva a barátnős beszélgetésből, ijedtében akkorát sprintelt, hogy még egy rövidtávfutó is megirigyelte volna, de még idejében odaért és kikapta a baba kezéből Levelentyűt, mielőtt a szájába tehette volna. Utána az anyuka eldobta őt jó messzire, a babát pedig felvette és elvitte.

Szél, gereblye-veszély, kutyakaland, szájba gyömöszölés… mi jöhet még?-morfondírozott Levelentyű. Még ideje sem volt felocsúdni, mikor egy vidáman szökdécselő, szőke copfos kislány megállt mellette, alaposan szemügyre vette, majd hirtelen a kezébe kapta.

-Anyaaaaa, nézd milyen szép zöld levelet találtam! Vigyük haza, préseljük le vagy fessük be és nyomjunk szép falevél mintákat a rajzlapomra! –és már zsebre is akarta tenni. De anyukája hevesen tiltakozott.

-Szó sem lehet róla kislányom, gyorsan dobd el azt a falevelet, az előbb láttam erre egy mindent összepisilő szeleburdi kölyökkutyát, biztos ezt a falevelet is összepisilte, ezt biztosan nem visszük haza! Ha tovább sétálunk, az út túloldalán nincs kutyafuttató rész, nagyobb az esélye, hogy tiszta faleveleket gyűjthetünk, amiket haza is vihetünk. Tedd le, Panni, kérlek és menjünk tovább!-mondta a kislány anyukája és Panni érdekes módon annyira fellelkesült, hogy több falevelet is gyűjthetnek, hogy hamar félredobta Levelentyűt és az anyukája után sietett.

Levelentyű fellélegzett, hogy megmenekült a lepréseléstől és összefestéstől, de szinte azonnal újra felkapta a szél, ami jóval nagyobb volt, mint előtte. Elrepítette egy emeletes ház ablakára. A párkányon belesve látta, ahogy éppen egy apuka dorgálta meg kislányát, aki filccel összefirkálta nem csak a szoba falát, de az asztalát és az ágyát is. Végül megbeszélték, hogy lemossák, de a kislánynak is segítenie kell, ha ő firkálta össze és abban maradtak, hogy a jövőben egy hatalmas fehér karton lapot fognak felragasztani az ajtóra vagy a szekrényre, és arra már lehet firkálni naphosszat, amíg be nem telik.

A szomszédos párkányon belesve azt látta, hogy egy kisfiúval társasjátékozik az apukája, hogy könnyebben teljen az idő, amíg otthon kigyógyul a bárányhimlőből. Egy emelettel feljebb egy kedves, idős házaspár nézte a tv-t. A nagymama kötögetett közben, a nagypapa pedig néha felnézett az újságjából, ha valami érdekeset hallott a tv-ben, eközben teáztak, beszélgettek. Felvitte a szél a 10. emeletre is, innen jól látta a szivárványt, ami a két ház között látszódott az eső után, mert időközben kisütött a nap. Az 5.-en egy anyuka éppen megetette a kisbabáját, majd tisztába tette, közben énekelt neki, itt is sokáig elidőzött Levelentyű. A 3.-on egy szabad napos apuka éppen barkácsolt, estére a feleségének és a gyerekeknek készült meglepetéssel, közben vidám zenét hallgatott. A 2.-on egy kismama táncolt meghitten a férjével, az elsőn pedig egy gyógyulófélben lévő kislány az anyukájával óriási szivárványszínű buborékokat fújt rendületlenül a levegőbe a nyitott ablaknál. Mosolyogva nézték, merre viszi őket a szél vagy mikor pukkadnak ki. A földszinten egy kölyökcica hergelte játékosan az idős kutyust, aki békésen fekve tűrte, ahogy a kiscica cincálja a farkát, pofozza az orrát és ugrál a hátán.

Ekkor egy nagyobb széllökés tovább vitte Levelentyűt, át a villamos sínek fölött, ellibegett egy áruház mellett, majd két pékséget is látott, miközben a piac fölött repült el, azután a kertváros felé lökte tova a szél.

Itt látott bokrot nyíró nyugdíjas bácsit, a kutyájával futó szabadnapos kamionost, kertészkedő nénit, cicákat az ablakban heverészve, majd ahogy ide-oda dobálta, lebbentette fel-le a szél, végül kikötött egy kertvárosi iskola udvarán.

Csend volt, mert épp még folyt a tanítás, így Levelentyű itt is körül tudott nézni a szél segítségével, amely hol az emeleti, hol a földszinti ablakpárkányok valamelyikére rakta le. Az egyik teremben éppen informatika óra volt, behúzott függönyök mellett, ezért alig látott valamit a pici résen a függönyök között. Máshol énekóra volt, egy kedves dalt tanultak a gyerekek, mindegyiküknek másképp volt szép a hangja. Egy másik teremben éppen kémia óra volt, kísérleteztek; a harmadikban vidám, kedves rajzokat készítettek a gyerekek; egy negyedikben barkácsoltak, a földszinten a tornateremben ping-pongoztak éppen, a szomszéd teremben az olvasókönyvből meséket olvastak fel egymásnak, a mellette lévőben pedig környezet óra volt.

Levelentyű szinte mindent látott az iskola életéből, majd az ide-oda röpködés után, az udvari homokozóban landolt. Itt várta, hogy kicsengessenek, és jobban szemügyre vehesse az ajtón kiömlő gyerekeket és azt, hogyan játszanak.

Nem kellett sokáig várnia, hamarosan szinte tele lett az udvar, minden csoport mást játszott. Valaki labdázott, focizott vagy kergetőzött, mások beszélgettek vagy LEGO-ztak a barátaikkal. Egy kisfiú egy idő után kiszállt a játékból és a homokozóhoz sétált. Elmerült a gondolataiban. Majd hirtelen meglátta Levelentyűt. Körülnézett, vajon más is észrevette-e? Mikor megbizonyosodott arról, hogy nem, közelebb jött, hogy jobban szemügyre vegye őt, az egyetlen zöld falevelet a homokozó közepén. Levelentyűnek a torkában dobogott a szíve. Örült is és egyúttal a frász kerülgette, hogy észrevették, mert fogalma sem volt, mi fog történni vele.  Eddig annyi szép kalandban volt része, annyi mindent látott, hogy álmodni sem mert ilyet még ott a fa tetején.

A kisfiú, olyan 9 év körüli, szemüveges fiúcska, odaért, és óvatosan felvette. Lesöpörte róla finoman a homokot, alaposan szemügyre vette, jól megnézte, nem-e szakadt vagy lyukas, de minden rendben volt. Levelentyű nagyon izgult, mert a kisfiú hirtelen a kezébe rejtette, de a riadalom csak ezután jött, mert a kis falevél előtt minden elsötétült. A kisfiú ugyanis zsebre tette. Levelentyű izgult is, félt is, és legfőképpen a kisfiú mély zsebében semmit sem látott, csak nagy feketeség volt körülötte. Az udvari szünet után a falevélke még végighallgatott egy környezet –és egy matek órát a kisfiú zsebében. Aztán jöttek a kisfiúért, elindultak haza. A kisfiú remélte, hogy nem mennek boltba, mert akkor még tovább kell vigyáznia a kis falevélre, nehogy baja essen és számára nagyon fontos volt, hogy ez a falevél sértetlenül kerüljön haza. Aznap nem volt vásárlás, a kisfiú megkönnyebbült. Mikor hazaértek, a kisfiú megkérte az anyukáját, hogy üljön le a kanapéra, mert van egy meglepetése. Nagyon izgult. Az anyuka leült és várt, kinyitotta a tenyerét és becsukta a szemét, ahogy a kisfia kérte. A kisfiú óvatosan kivette a zsebéből Levelentyűt és az édesanyja kezébe tette.

Mikor az anyuka kinyithatta végre a szemét, ránézett a kezében lévő kis falevélre, amit a kisfia neki hozott, majd a szemeit egy szempillantás alatt elfutotta a könny és magához ölelte a kisfiát. Mert Levelentyű hihetetlenül gyönyörű szép zöld volt. És szív alakú.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.