2019. május 14., kedd

10. mese: Gólyaszerelem


Az új életem akkor kezdődött, amikor egy rettenetes, éles fájdalmat éreztem a szárnyaimban. Meglőttek. Annyira fájt, hogy hang sem jött ki a torkomon, hogy segítséget kérhessek a társaimtól. Igazából a többiek nem is tudtak volna segíteni, mindenki ijedtében olyan gyorsan repült el, amilyen gyorsan csak tudott, nehogy a vadászoknak esélyük legyen még valamelyiküket eltalálni. Én pedig ott maradtam egyedül a fájdalmammal, tehetetlenül, a szívem ijedtemben össze-vissza vert. Nem tudtam, mi tévő legyek. Megpróbáltam megmozdulni, hogy elmenjek, de az éles fájdalom, ami belém hasított, rögtön dermedtségre kényszerített. Egy idő után nem bírtam már elviselni a fájdalmat, akkor elsötétült előttem a világ. Most vége az életemnek, gondoltam, mielőtt belezuhantam a semmibe.
Melegségre ébredtem és valaki simogatott. Lassan kinyitottam a szemem. Először azt gondoltam, ez a mennyország, azután rájöttem, az nem lehet, mert egy ember hajolt fölém. Aggódva nézte, tudok-e mozogni. Hát, nem tudtam, minden apró mozdulat kínkeserves volt. A sebem nagyon fájt. Nem tudtam, mennyi idő telt el, amióta meglőttek, nem tudtam, mit akar tőlem ez az ember. Nagyon féltem tőle, megpróbáltam megmozdulni, elmenekülni, a fejemben csak az zakatolt, hogy el kell repülnöm, el kell repülnöm, mert ő is bántani fog… de az éles fájdalom, ami újra és újra belém hasított minden próbálkozásnál, megálljt parancsolt. Tehetetlenül feküdtem és vártam. Hol vagyok? Ő miért hozott ide? Vajon mit akarhat tőlem? A többiek már rég úton vannak Dél-Afrika felé, én pedig itt ragadtam.

De ez az ember nem mozdult mellőlem. Ellátta a sebemet, bekötözte, melegen tartott és féltőn, óvatosan simogatott. Adott ételt, gondoskodott rólam. Napok múlva, lassan megnyugodtam és rájöttem, nem fog bántani. Ő nem. Néha jöttek barátai, meglátogatták őt és engem is, Stjepannak szólították. Rám azt mondták, Malena. Kis idő múlva rájöttem, hogy Stjepan ezt a nevet adta nekem. Furcsa volt, de idővel megszoktam és igazából örültem neki. Úgy hallottam, hogy az emberek, ha nevet adnak egy állatnak, akkor szeretik és gondoskodnak róla. De szerettem volna gyorsan meggyógyulni, mert indulnom kellett a többiek után, még mielőtt beköszönt a hideg.
Telt-múlt az idő, a szárnyam nagyon lassan gyógyult. Pontosabban egyáltalán nem akart rendbe jönni. Mikor már tudtam mozgatni, próbáltam repülni, de nem sikerült. Rájöttem, hogy biztosan nem tudok már a többiek után menni, mert a szárnyam nem engedelmeskedik. Rémülten gondoltam arra, hogy soha többé nem tudok majd repülni. De ha nem tudok, mi lesz velem egyedül? Mit fogok enni? Hogy lesz társam, aki szeret? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Mikor tudatosult bennem, hogy minden próbálkozásom és Stjepan minden erőfeszítése ellenére sem fogok tudni soha többé repülni, magamba roskadtam. Napokig nem tudtam enni sem, Stjepan hiába kínált, kedveskedett, kérlelt. Az éhség azonban nagy úr, aki éhezett már, az tudja. Rájöttem, hogy valamiért életben hagyott a Sors és utamba vezette Stjepant, tehát élnem kell, dolgom van még itt a Földön. Várakozva figyeltem, hogyan alakul tovább az életem, miközben nagyon el voltam keseredve. Hogy felvidítson, Stjepan a garázsban berendezett nekem egy olyan fedett helyet, ami teljesen olyan volt, mint Dél-Afrika. Mintha ott lennék, ha már nem láthatom többet, ha már nem repülhetek oda többé. A legjobb egy akvárium volt, amelybe halakat rakott és halászhattam kedvemre. Így nem éreztem annyira kiszolgáltatva magam. Igazán hálás voltam neki mindenért. Hogy rám talált, befogadott, nem hagyott meghalni, hogy gondozott és próbált mindent megadni nekem, amire csak titkon vágytam, hogy ne érezzem annyira a repülés hiányát. Túléltem a hideget és mikor kitavaszodott, egy újabb meglepetés várt. Gazdám ölbe vett, hogy megmutathassa. Felvitt a tetőre és ott, akkor megláttam:  egy fészket épített nekem, ahol majd költhetek, ha eljön az idő. Nagyon megörültem, majd elbizonytalanodva arra gondoltam: de hogy lesz társam? Kinek kell majd egy szárnyaszegett, röpképtelen gólyalány? Folyton ez járt a fejemben. A hetek, hónapok elképesztő iramban követték egymást. Már hosszú idő óta így éltünk szeretetben Stjepannal.

Aztán jött egy újabb, meleg márciusi nap, éppen a tavaszi első napsugarak melegét élveztem, kényelmesen a fészekben. Egyszercsak suhogást hallottam, először azt gondoltam, képzelődöm. De nem. Szárnysuhogás volt. Egyre csak közeledett és közeledett, majd már egészen közelről hallottam a hátam mögül. Végül leereszkedett mellém. Mikor rápillantottam a gólyára, aki érkezett, tudtam, hogy elvesztem. A szemei megbabonáztak, percekig csak néztünk egymás szemébe, beleveszve az ismeretlen, mégis valahogy olyan ismerős, bizsergető érzésbe, ami hatalmába kerített. Ő hozzám bújt, olyan szorosan, mint még egy gólya sem soha.
Stjepan idővel őt is elnevezte, Klepetannak. Azt mondogatta, milyen szép pár vagyunk, összeillünk. Nehezen hittem, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy lehet társam, hogy boldogok lehetünk. A környéken a csodánkra jártak, sóhajtozva figyeltek minket, az idős nénikék szemüket törölgetve, a kisgyerekek sikongatva, mutogatva, ámulva nézték, ahogyan élünk. Mikor fiókáink kikeltek, párás szemmel figyeltem, ahogy Klepetan igazán gondoskodó apukaként repülni tanítgatta a kicsinyeinket. Úgy éreztem, ennél boldogabb már nem is lehetnék!

Eltelt a nyár, lassan jöttek hűvösebb idők. Észrevettem, hogy Klepetan nyugtalanabb lett. Rájöttem, hogy készülődik. Nem értettem, miért, hiszen olyan boldogok voltunk. Ijedten figyeltem, ahogy egyre hidegebb lett, elhessegettem minden bajlós gondolatot a fejemből. Azonban egyik reggel, korán, Klepetan rendkívül hosszan és erősen átölelt, majd elrepült. Mikor a szokásos idő múlva sem tért vissza, tudtam, hogy elindult. A többiekkel Dél-Afrika felé. Először úgy éreztem becsapott, a közös életünk, a felnevelt fiókák talán nem jelentettek neki annyit, mint nekem. De az nem lehet, Klepetan nem ilyen! Letörve aludtam el, napokig enni sem tudtam. Stjepan, hogy felvidítson, elvitt horgászni, hátha eltereli a gondolataimat. Nehéz szívvel múltak a hetek, hónapok. Később már a szép emlékekre gondoltam, az tartott életben.
Lassan -úgy éreztem, nagyon lassan-, kitavaszodott. Ültem a fészekben és mintha szárnysuhogást hallottam volna. Ilyen szárnysuhogás csak egyetlen egy van, ezer közül is megismerem!
Klepetan! Klepetan! –ujjongott a szívem. És valóban Ő volt. Hát, visszatért! Hozzám! Kimondhatatlanul boldog voltam! Ölelése semmit sem változott. Stjepan döbbenten nézett, mikor felfedezte mellettem a fészekben Klepetant, egyszerűen nem hitt a szemének. Sűrűn törölgette is szép hímzett zsebkendőjével, talán hogy jobban lásson.

Később, cseperedő fiókáinkat újra Klepetan tanította meg repülni. Az ősz közeledtével reménykedtem, hogy nem indul el újra. Félve láttam, hogy ismét készülődik. Ölelése szívszaggató volt. Megint napokig nem tértem magamhoz a szomorúságtól, ahogy a következő években sem, amikor újra és újra elindult. De szívem összes szeretetével vártam vissza Klepetant, mikor közeledett a tavasz és gondolatban vigyáztam rá. Stjepan legalább akkora izgalommal várta minden évben, mint én. És aztán eljött a nagy nap, a szárnysuhogás, ölelés, összebújás. Minden alkalommal, mikor végre meglátom a távolban Klepetant, fáradtan suhogó szárnyaival, örömteli szemeivel, repes a szívem és a félelmem tovaszáll, hogy nem láthatom soha többé. Klepetan kimerült tekintetéből mindig kiolvasom, hogy ő is szíve teljes szeretetével, idősödő szárnyai összes erejével indul útnak minden évben Dél-Afrikából, vissza hozzám.
Legutóbb több hét késéssel érkezett, ezért minden egyes napon Stjepannal feszülten, aggódva kémleltük az eget, mikor érkezik már, mikor hozza felénk a szél az összetéveszthetetlen szárnysuhogás bódító, örömteli hangját. Hűséges párom repül hozzám és értünk közel 8000 kilométert. A kerülő út egyre nehezebb számára és a többi gólya számára is, ahogy idősebbek lesznek, de a meleg áramlatok adta előnyöket kihasználva tudnak csak ekkora távokat teljesíteni. Aggódva gondolok rá, de hiszem, hogy szívem szeretetének ereje végig kíséri az úton, vigyáz rá oda és visszafelé is és megvédi minden veszélytől, ami rá leselkedik. Tudom, hogy viszi az ösztöne, ám miattam dacol az időjárással, az éhezéssel, a ragadozókkal és a vadászokkal, hogy újra meg újra viszont láthassuk egymást és együtt neveljük fiókáinkat minden évben.
A szíve évről évre újra hazavezeti hozzám, hiszen tudja, hogy hűségesen mindig csak Őt várom tántoríthatatlanul és a szeretetünk minden akadályt legyőz. Immár 17 éve.
Azt kívánom, ha eljön az idő és búcsúznunk kell a földi léttől, Klepetant ne út közben érje baj, hanem itt legyen mellettem a fészkünkben és együtt álmodjuk át magunkat a felhők fölé, ahol határtalan szerelmünk tovább él.


A mesét egy Horvátországban élő gólyapár igaz története alapján, Malena, a gólyalány szemszögéből  írtam.
A gólyapár megható, valós történetét elolvashatod itt:

2020. áprilisi hírek szerint: "2019-ben a hím megérkezése után nem sokkal elhagyta a fészket és többé nem tért vissza. A madárbarátok feltételezése: legyengülten érkezett, beteg lehetett, és -mivel nem tért vissza a fészekbe- feltételezések szerint elpusztult. :(
https://sokszinuvidek.24.hu/mozaik/2020/04/25/brodi-golya-vilaghiru-golya-malena-klepetan/


-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

2019. május 10., péntek

9. mese: A fa és a madárka


Fa egy erdő közepén állt már időtlen idők óta. Legalábbis így érezte. Szerette, hogy nincs egyedül, sokat susogtak a többi fával, ha szeles idő volt, szélcsend idején pedig maguk hajladoztak, rezegtették a leveleiket, így beszélgettek egymással. Télen, levelek híján nehezebb dolguk volt, akkor inkább recsegtek az ágaikkal, a fiatalabb csemeték inkább nyikorogtak, sután, viccesen hajladoztak.
Hosszú-hosszú évtizedek óta, mióta Fa az eszét tudta, így éltek és ő ezt bizony nagyon szerette. Együtt várták az első hópelyheket, aztán a tavasz közeledtét, a virágba borulást, rügyezést. Nap jó barátjuk volt, hozott egy kis melegséget, lágy, langyos szellőt, kacagó, habos bárányfelhőket, ha arra volt szükségük. Lengedezve hűtötték magukat a nyári forróságban akkor, mikor a furfangos Szél játszva fújkálta őket, csiklandozva leveleiket és ágaikat, majd ViharEső és Zivatar kegyes segítségével alkalomadtán szomjazva, mohón, jólesően szívták magukba a nedvességet. Ősszel kissé szomorúan búcsúztak el a száradó, lehulló leveleiktől, majd csupaszon várták újra türelmetlenül az első csilingelő hópelyheket vagy jégcsapokat, hogy ágaikra telepedjenek. Szerették ezt az állandó, megállíthatatlan, biztonságot nyújtó körforgást.
Egy nap az erdő lakói éppen csoportosan susogtak valami nagyon fontos dologról, mikor egyre inkább erősödő zaj ütötte meg az erdő lakóinak kérges fülét. Először kíváncsian, várakozón, majd egyre izgatottabban, kicsit félve néztek mindannyian először egymásra, majd a hang irányába, mely bizony csak közeledett. Ilyen zajt még sosem hallottak errefelé. Ez a táj és az erdő békés volt, ezért szerették a kirándulók is, akik rendszeresen erre jártak vagy sátoroztak. Áldották is az árnyékot és a kristálytiszta levegőt adó fákat, hűsöltek a fa tövében, hallgatták a madarak énekét, a fakopáncs kopogását, a szellő lágy zúgását. Száraz, leesett ágaikból tábortüzet raktak, szalonnát sütöttek, zsírját pihe-puha, házi kenyérre csöpögtették, éhesen befalták, közben vidáman daloltak.  Az erdő fái is szerették ezt a hangulatot, a békés emberek meghitt zaját. Most ez az idegen és hirtelen zaj rettentően megijesztette őket.
Hamarosan kiderült, hogy a lármát a közeledő munkagépek zaja okozza. Emberek érkeztek, sokan, több géppel. Megbeszélést tartottak, majd nekiveselkedtek és elkezdték a munkát. A fák legnagyobb rémületére az emberek valamiféle építkezésről beszéltek, hogy az kezdődik itt, ezért kell a hely. A fák nem értették. Ha kell a hely, akkor itt nincs, miért ide jöttek? Aztán rádöbbentek, miután egyiküket elkezdték kivágni, hogy a hely kérdést úgy akarják megoldani, hogy az az ő életükbe kerül. Rémülten susogtak a fák, de senki sem hallotta meg őket, a fejszék csattogása és a láncfűrész kegyetlen zúgása minden segélykiáltást elnyomott. Az erdőben élő állatok riadtan menekülőre fogták, szállt, rohant mindegyikük, amerre látott és tudott. Ekkora riadalom még a legnagyobb viharok idején sem volt, mivel az erdőben mindenhol akadt egy odú, egy lyuk, egy zegzug, ahol a kis állatok otthonra, oltalomra találtak. Mire az óriási zaj elült és a gépek mind elmentek, -teherautóik megrakva a kivágott fákkal-, az erdőből semmi nem maradt. Csak egyetlen árva fa.  Őt talán azért hagyták életben, mert nem tartották még elég idősnek a kivágáshoz és a tervezett park első fájának szánták. Fa még mindig nem tért magához, sokkos állapotban volt. Minden olyan hirtelen történt, hogy egész hirtelen tört rá ez a bénító ijedtség. Mi lesz most vele? Mi lesz a többiekkel? És az állatok? Csak ő maradt. Körbenézett, kéregszíve belesajdult a látványba. A többieket elvitték, örökre. Bánatában, mint hatalmas könnyeket, hullatta nap nap után a leveleit, amelyek búsan peregtek a földre. Szíve csak zakatolt, zakatolt, és nagyon nehezen, csak napok, hetek múltán tudott megnyugodni valamelyest, de ha körbenézett vagy reggel álmából ébredt, mindig rettentően elszomorította a látvány. Pedig remélte, hogy ez csak egy rossz álom volt, egy rémálom. De nem. A kivágott fatörzsek látványa mindannyiszor szíven ütötte, mikor ráébredt, hogy kedves rokonaiból, barátaiból, ismerőseiből csak kivágott fatörzsek maradtak. Fa várta a sorsát, nem tudta, mi lesz vele. Pár nappal később egy iszonyatos erejű vihar a maradék törzseket is kiszakította a helyéről. Ezek után Fa, ha lehet, még jobban elkeseredett.
Ahogy telt-múlt az idő, jobb ötlete nem lévén, folytatta életét, várva a sorsát, hogyan alakul. Nagyon hiányoztak neki a többiek, kimondhatatlanul magányosnak érezte magát. Egy ilyen mély elmélkedés közepette valami zajt hallott a távolból. Mintha susogás lett volna. De nem, csak a szél játszik vele, gondolta. Aztán még egyszer hallotta. Rájött, hogy amit hallott, az nem susogás, hanem suhogás. Szárnysuhogás! A hang irányába fordította megmaradt lombkoronáját. Egy nehezen repülő, ereje végén lévő madárka repült egyenesen feléje.
Végül kimerülten leszállt az egyik ágára. Madárka nem értette, hova tűnt az erdő, hiszen legutóbb, mikor itt járt, rengeteg fa volt még itt. Fa szomorúan mesélte el, mi történt. A madárka is szomorú volt, hiszen rájött, hogy akkor rokonai a fakivágás közben valószínűleg elmenekültek. A kismadár látva Fa mérhetetlen bánatát, szomorú szemeiben a magányosságát, megígérte neki, hogy vele marad. Barátságot kötöttek. Madárka fészket épített Fa egyik ágán, ott aludt jó időben. Mikor hűvösebbre fordult az idő, Fa az odújában adott kényelmes, meleg otthont MadárkánakMadárka minden reggel és este dalolt neki, sokszor napközben is és ettől fogva együtt várták az évszakok változását, nézték az ébredő és a lenyugvó Napot, élvezték a langyos Szellő simogatását, a Szivárvány látványát. EsősViharos időben régi történeteket meséltek. Igazán megszerették egymást.
Így teltek a hónapok kettecskén. Aztán egy nap, Fának hirtelen összeszorult érzékeny kéreggyomra, mert újra azt a bizonyos rémisztő hangot vélte hallani a távolból. Madárka is rémülten dugta ki a fejét a fészkéből. Ijedten kapaszkodtak egymásba. Fának sajnos igaza lett. Ismét munkagépek jöttek, sokan. Mint azon a bizonyos borzalmas napon. Reszketve várták a sorsukat. Az egyik munkagép menet közben pont Fa mellett ment el, egy kiálló része majdnem súrolva Madárkát, amitől ő úgy megijedt, hogy rémülten bújt ki Fa öleléséből és fejvesztve próbált elhajolni a munkagép elől. Fa utána kapott, hogy megnyugtassa. Madárkát többször is  majdnem eltalálták, a fészkét kis híján leverték. Nem tudták, mi lesz, de rendületlenül egymásba kapaszkodtak.
A gépek meg voltak pakolva és üresek is jöttek. Fa meg volt róla győződve, hogy most érte jöttek. Őt is kivágják, mint a többieket korábban! De akkor is csak figyeltek. Majd döbbenten azt látták, hogy a Vihar által kicsavart fatörzseket összeszedik és felpakolják a teherautókra. Majd ásni kezdtek. Fa és Madárka összenéztek. Ásnak? De minek? Mit akarnak itt megint? Aztán meglátták a teherautókon a karókat és a facsemetéket. Ezek az emberek most arról beszéltek, hogy mégsem lesz építkezés, hanem facsemetéket ültetnek minden kivágott fa helyére, hogy sok-sok idő múlva újra egy erdő lehessen belőlük, kristálytiszta levegővel, árnyakat adó fákkal, kedves állatokkal, békés kirándulókkal. Azt mondták, szép zöld erdő lesz, fákkal, bokrokkal, cserjékkel, állatokkal, zajokkal, illatokkal. Fa majdnem kiugrott a kérgéből, Madárka pedig a tollaiból örömében. Az emberek sokat dolgoztak és mikor végre elkészültek, odébb álltak. Újra csend lett, csak az új kis facsemeték susogtak izgatottan. Madárka hirtelen megtörte a csendet: -Fácskám, el kell mennem elintézni valamit, de hamarosan visszajövök!-ezzel elrepült.
Már esteledett, Fa nagyon aggódott, mi lehet Madárkával. De közben tudta, hogy ha a kismadár azt csiripelte, hogy hamarosan jön, akkor az úgy is lesz. És lám, egyszer csak susogást hallott. Felkapta a fejét …akarom mondani lombját. De rájött, hogy csak a fiatal csemeték susognak. Búsan hajtotta volna le a lombját, de akkor újra hallotta! Csak nem??? Szárnysuhogás? Mit szárnysuhogás! Szárnysuhogások hada! Ez hallatszott a távolból. Mire minden fa abba az irányba fordult, már látták a kis madárcsapatot, élükön Madárkával, akik Fa és a fiatal  facsemeték felé szálltak lelkesen. Fa ujjongott, hogy kis barátja visszatért. Kiderült, hogy az új erdő hírét elvitte messzebbre lakó barátainak, akik egy erdőtűz miatt éppen új otthont kerestek maguknak.


Fa és Madárka szeretettel ölelték át egymást. Ahogy a facsemeték cseperedtek, úgy népesedett be újra lassan a fiatal erdő újabb és újabb lakókkal: madarakkal, rovarokkal, kis állatokkal, közepén a bölcs Fával, fészkében Madárkával.


-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.