10. mese: Gólyaszerelem

Az új életem akkor kezdődött, amikor egy rettenetes, éles fájdalmat éreztem a szárnyaimban. Meglőttek. Annyira fájt, hogy hang sem jött ki a torkomon, hogy segítséget kérhessek a társaimtól. Igazából a többiek nem is tudtak volna segíteni, mindenki ijedtében olyan gyorsan repült el, amilyen gyorsan csak tudott, nehogy a vadászoknak esélyük legyen még valamelyiküket eltalálni. Én pedig ott maradtam egyedül a fájdalmammal, tehetetlenül, a szívem ijedtemben össze-vissza vert. Nem tudtam, mi tévő legyek. Megpróbáltam megmozdulni, hogy elmenjek, de az éles fájdalom, ami belém hasított, rögtön dermedtségre kényszerített. Egy idő után nem bírtam már elviselni a fájdalmat, akkor elsötétült előttem a világ. Most vége az életemnek, gondoltam, mielőtt belezuhantam a semmibe.

Melegségre ébredtem és valaki simogatott. Lassan kinyitottam a szemem. Először azt gondoltam, ez a mennyország, azután rájöttem, az nem lehet, mert egy ember hajolt fölém. Aggódva nézte, tudok-e mozogni. Hát, nem tudtam, minden apró mozdulat kínkeserves volt. A sebem nagyon fájt. Nem tudtam, mennyi idő telt el, amióta meglőttek, nem tudtam, mit akar tőlem ez az ember. Nagyon féltem tőle, megpróbáltam megmozdulni, elmenekülni, a fejemben csak az zakatolt, hogy el kell repülnöm, el kell repülnöm, mert ő is bántani fog… de az éles fájdalom, ami újra és újra belém hasított minden próbálkozásnál, megálljt parancsolt. Tehetetlenül feküdtem és vártam. Hol vagyok? Ő miért hozott ide? Vajon mit akarhat tőlem? A többiek már rég úton vannak Dél-Afrika felé, én pedig itt ragadtam.

De ez az ember nem mozdult mellőlem. Ellátta a sebemet, bekötözte, melegen tartott és féltőn, óvatosan simogatott. Adott ételt, gondoskodott rólam. Napok múlva, lassan megnyugodtam és rájöttem, nem fog bántani. Ő nem. Néha jöttek barátai, meglátogatták őt és engem is, Stjepannak szólították. Rám azt mondták, Malena. Kis idő múlva rájöttem, hogy Stjepan ezt a nevet adta nekem. Furcsa volt, de idővel megszoktam és igazából örültem neki. Úgy hallottam, hogy az emberek, ha nevet adnak egy állatnak, akkor szeretik és gondoskodnak róla. De szerettem volna gyorsan meggyógyulni, mert indulnom kellett a többiek után, még mielőtt beköszönt a hideg.

Telt-múlt az idő, a szárnyam nagyon lassan gyógyult. Pontosabban egyáltalán nem akart rendbe jönni. Mikor már tudtam mozgatni, próbáltam repülni, de nem sikerült. Rájöttem, hogy biztosan nem tudok már a többiek után menni, mert a szárnyam nem engedelmeskedik. Rémülten gondoltam arra, hogy soha többé nem tudok majd repülni. De ha nem tudok, mi lesz velem egyedül? Mit fogok enni? Hogy lesz társam, aki szeret? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Mikor tudatosult bennem, hogy minden próbálkozásom és Stjepan minden erőfeszítése ellenére sem fogok tudni soha többé repülni, magamba roskadtam. Napokig nem tudtam enni sem, Stjepan hiába kínált, kedveskedett, kérlelt. Az éhség azonban nagy úr, aki éhezett már, az tudja. Rájöttem, hogy valamiért életben hagyott a Sors és utamba vezette Stjepant, tehát élnem kell, dolgom van még itt a Földön. Várakozva figyeltem, hogyan alakul tovább az életem, miközben nagyon el voltam keseredve. Hogy felvidítson, Stjepan a garázsban berendezett nekem egy olyan fedett helyet, ami teljesen olyan volt, mint Dél-Afrika. Mintha ott lennék, ha már nem láthatom többet, ha már nem repülhetek oda többé. A legjobb egy akvárium volt, amelybe halakat rakott és halászhattam kedvemre. Így nem éreztem annyira kiszolgáltatva magam. Igazán hálás voltam neki mindenért. Hogy rám talált, befogadott, nem hagyott meghalni, hogy gondozott és próbált mindent megadni nekem, amire csak titkon vágytam, hogy ne érezzem annyira a repülés hiányát. Túléltem a hideget és mikor kitavaszodott, egy újabb meglepetés várt. Gazdám ölbe vett, hogy megmutathassa. Felvitt a tetőre és ott, akkor megláttam:  egy fészket épített nekem, ahol majd költhetek, ha eljön az idő. Nagyon megörültem, majd elbizonytalanodva arra gondoltam: de hogy lesz társam? Kinek kell majd egy szárnyaszegett, röpképtelen gólyalány? Folyton ez járt a fejemben. A hetek, hónapok elképesztő iramban követték egymást. Már hosszú idő óta így éltünk szeretetben Stjepannal.

Aztán jött egy újabb, meleg márciusi nap, éppen a tavaszi első napsugarak melegét élveztem, kényelmesen a fészekben. Egyszercsak suhogást hallottam, először azt gondoltam, képzelődöm. De nem. Szárnysuhogás volt. Egyre csak közeledett és közeledett, majd már egészen közelről hallottam a hátam mögül. Végül leereszkedett mellém. Mikor rápillantottam a gólyára, aki érkezett, tudtam, hogy elvesztem. A szemei megbabonáztak, percekig csak néztünk egymás szemébe, beleveszve az ismeretlen, mégis valahogy olyan ismerős, bizsergető érzésbe, ami hatalmába kerített. Ő hozzám bújt, olyan szorosan, mint még egy gólya sem soha.

Stjepan idővel őt is elnevezte, Klepetannak. Azt mondogatta, milyen szép pár vagyunk, összeillünk. Nehezen hittem, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy lehet társam, hogy boldogok lehetünk. A környéken a csodánkra jártak, sóhajtozva figyeltek minket, az idős nénikék szemüket törölgetve, a kisgyerekek sikongatva, mutogatva, ámulva nézték, ahogyan élünk. Mikor fiókáink kikeltek, párás szemmel figyeltem, ahogy Klepetan igazán gondoskodó apukaként repülni tanítgatta a kicsinyeinket. Úgy éreztem, ennél boldogabb már nem is lehetnék!

Eltelt a nyár, lassan jöttek hűvösebb idők. Észrevettem, hogy Klepetan nyugtalanabb lett. Rájöttem, hogy készülődik. Nem értettem, miért, hiszen olyan boldogok voltunk. Ijedten figyeltem, ahogy egyre hidegebb lett, elhessegettem minden bajlós gondolatot a fejemből. Azonban egyik reggel, korán, Klepetan rendkívül hosszan és erősen átölelt, majd elrepült. Mikor a szokásos idő múlva sem tért vissza, tudtam, hogy elindult. A többiekkel Dél-Afrika felé. Először úgy éreztem becsapott, a közös életünk, a felnevelt fiókák talán nem jelentettek neki annyit, mint nekem. De az nem lehet, Klepetan nem ilyen! Letörve aludtam el, napokig enni sem tudtam. Stjepan, hogy felvidítson, elvitt horgászni, hátha eltereli a gondolataimat. Nehéz szívvel múltak a hetek, hónapok. Később már a szép emlékekre gondoltam, az tartott életben.

Lassan -úgy éreztem, nagyon lassan-, kitavaszodott. Ültem a fészekben és mintha szárnysuhogást hallottam volna. Ilyen szárnysuhogás csak egyetlen egy van, ezer közül is megismerem!

Klepetan! Klepetan! –ujjongott a szívem. És valóban Ő volt. Hát, visszatért! Hozzám! Kimondhatatlanul boldog voltam! Ölelése semmit sem változott. Stjepan döbbenten nézett, mikor felfedezte mellettem a fészekben Klepetant, egyszerűen nem hitt a szemének. Sűrűn törölgette is szép hímzett zsebkendőjével, talán hogy jobban lásson.

Később, cseperedő fiókáinkat újra Klepetan tanította meg repülni. Az ősz közeledtével reménykedtem, hogy nem indul el újra. Félve láttam, hogy ismét készülődik. Ölelése szívszaggató volt. Megint napokig nem tértem magamhoz a szomorúságtól, ahogy a következő években sem, amikor újra és újra elindult. De szívem összes szeretetével vártam vissza Klepetant, mikor közeledett a tavasz és gondolatban vigyáztam rá. Stjepan legalább akkora izgalommal várta minden évben, mint én. És aztán eljött a nagy nap, a szárnysuhogás, ölelés, összebújás. Minden alkalommal, mikor végre meglátom a távolban Klepetant, fáradtan suhogó szárnyaival, örömteli szemeivel, repes a szívem és a félelmem tovaszáll, hogy nem láthatom soha többé. Klepetan kimerült tekintetéből mindig kiolvasom, hogy ő is szíve teljes szeretetével, idősödő szárnyai összes erejével indul útnak minden évben Dél-Afrikából, vissza hozzám.

Legutóbb több hét késéssel érkezett, ezért minden egyes napon Stjepannal feszülten, aggódva kémleltük az eget, mikor érkezik már, mikor hozza felénk a szél az összetéveszthetetlen szárnysuhogás bódító, örömteli hangját. Hűséges párom repül hozzám és értünk közel 8000 kilométert. A kerülő út egyre nehezebb számára és a többi gólya számára is, ahogy idősebbek lesznek, de a meleg áramlatok adta előnyöket kihasználva tudnak csak ekkora távokat teljesíteni. Aggódva gondolok rá, de hiszem, hogy szívem szeretetének ereje végig kíséri az úton, vigyáz rá oda és visszafelé is és megvédi minden veszélytől, ami rá leselkedik. Tudom, hogy viszi az ösztöne, ám miattam dacol az időjárással, az éhezéssel, a ragadozókkal és a vadászokkal, hogy újra meg újra viszont láthassuk egymást és együtt neveljük fiókáinkat minden évben.

A szíve évről évre újra hazavezeti hozzám, hiszen tudja, hogy hűségesen mindig csak Őt várom tántoríthatatlanul és a szeretetünk minden akadályt legyőz. Immár 17 éve.

Azt kívánom, ha eljön az idő és búcsúznunk kell a földi léttől, Klepetant ne út közben érje baj, hanem itt legyen mellettem a fészkünkben és együtt álmodjuk át magunkat a felhők fölé, ahol határtalan szerelmünk tovább él.

A mesét egy Horvátországban élő gólyapár igaz története alapján, Malena, a gólyalány szemszögéből  írtam.

A gólyapár megható, valós történetét elolvashatod itt:

https://magyarhang.org/eletmod/2018/07/19/horvat-golyapar-ad-lecket-szeretetbol/

2020. áprilisi hírek szerint: "2019-ben a hím megérkezése után nem sokkal elhagyta a fészket és többé nem tért vissza. A madárbarátok feltételezése: legyengülten érkezett, beteg lehetett, és -mivel nem tért vissza a fészekbe- feltételezések szerint elpusztult. :(
https://sokszinuvidek.24.hu/mozaik/2020/04/25/brodi-golya-vilaghiru-golya-malena-klepetan/

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.