Ezen a télen
nem nagyon akart esni a hó, pedig a gyerekek már annyira várták. Minden nap
ébredés után, kíváncsisággal vegyes vágyakozással húzták el a függönyt otthon
az ablak elől, várva, hogy egyik reggel már a környéket belepő puha hótakaró
látványa fogadja őket. Nagyon vágytak arra, hogy egymásba kapaszkodva
szánkózzanak a közeli domboldalon úgy, hogy kötött sapkájuk bojtja csak úgy
lobogjon a szélben, miközben szánjuk sebesen süvít lefelé, éles, kicsit csálé,
néha igencsak kacskaringós csíkot húzva a frissen leesett, szikrázóan fehér, porhanyós
hóban. Lesiklás közben egyikük mindig boldogan sikított, ha nagyon felgyorsult
a szán, ha pedig egy kisebb bucka megdobta a suhanó szánt, élvezték, ahogy
pillanatokra a levegőbe emelkednek, hogy utána tompán puffanjanak a roppanós
hóban. Hol egyikük, hol másikuk ült elől a szánon, és aki elöl ült, az a szán
zsinórját, a hátul ülő pedig az előtte lévő derekát markolta szorosan, nehogy
menet közben leessenek. Bár ha a hátul ülő épp lepottyant, azonnal kihasználta
az alkalmat egy kis hóban hempergésre.
Szerettek
hógolyózni is, kezükkel kisebb-nagyobb golyókat formázni, kicselezni egymást,
és jól telibe találni a nadrágjukat és kabátjukat a hógolyókkal. Minden
találatot lelkes ujjongás követett, ami elvegyült a hógolyózápor elől épp
visítva-kacagva menekülő társaik hangjával. Ruhájukon néha még hazafelé is ott
csücsültek a hógolyók találta foltok nyomai, kesztyűik szinte csuromvizesre
áztak a kezükben olvadó hógolyóktól. Néha a gyerekek saját maguk által
készített, kisebb hóembert vittek haza, hogy a szüleik betegyék egy lavórba,
majd vagy az erkélyen vagy a fűtött szobában kíváncsian és kissé szomorúan
megnézzék, ahogy a kis hóember a benti melegben helyes kis pocsolyává olvad.
Korcsolyázni
épp a múlt héten voltak, nemrég nyílt a szomszéd kerületben egy jégfolyosó, oda
sötétedés után is lehetett menni csúszkálni. Voltak, akik gyakorlott mozdulatokkal,
gyorsan suhantak a jégen és voltak, akik most még kissé bátortalan siklással
kezdtek neki a korcsolyázásnak, őket barátaik, szüleik segítették, hogy minél
kevesebbszer essenek el. Ha a jégre huppantak, nagyokat kacagtak egymáson, és
mielőbb próbáltak felállni, hogy feneküket ne fagyassza tovább a cudarul hideg
jég. Volt olyan kisgyerek, aki nem csak azért próbált minél hamarabb felpattanni,
ha elesett, mert érezte, hogy befagy a popója, hanem azért is, mert félt, hogy
a mögöttük jövő, lendületben lévő korcsolyások végigkorcsolyáznak a kezein. De
ettől nem kellett tartaniuk, mert ha valaki elesett, azt vagy nagyobb ívben
kikerülték az éppen érkezők vagy sietve igyekeztek felsegíteni.
Kirándulni
is szerettek hóban a gyerekek, a táj akkor olyan volt, mintha vastagon
porcukorral szórták volna be odafentről a hegyeket, a domboldalt, a fákat és a
bokrokat. A zúzmara különleges réteget vont az ágak köré, néhol jégcsapok is
lógtak a fákról. Az ég ilyenkor szinte
fehér volt, a beszívott levegő pedig elképzelhetetlenül friss és hideg. Csodálkozva
fedezték fel, hogy a kristálytiszta levegőben mindig kitisztult az orruk, ha
épp előtte be volt dugulva. A hó halkabban vagy erősebben –lépéseik erősségétől
függően-, ütemesen ropogott a talpuk alatt, friss nyomokat hagyva maguk után a
hóban. A hegytetőn a látvány minden fáradtságért kárpótolta őket, amit a
hegymenet közben éreztek. Hosszú percekig nézték az alattuk elterülő fákat, a
háztetőkön megpihenő vastag hótakaró vakító fehérségét és csillogását, a
kéményekből vidáman felszökő füst táncát. Ha felfelé menet fejükkel egy faágnak
ütköztek, a rajtuk csücsülő hótömeg tompa puffanással pottyant a kabátjukra, de
az is előfordult, hogy egy nagyobb mennyiség jeges-hideg zuhanyként esett a
sapkájukra vagy az alatta kissé kikandikáló, meleg homlokukra. Ilyenkor mindig
nevetve söpörték le magukról a havat.
Sosem
szalasztották el az alkalmat, hogy a hegytetőn vagy egy tisztáson csináljanak
hóangyalokat. Kinéztek egy hóval borított, teljesen érintetlen, tiszta helyet,
és néha bizony nem bírták megállni, hogy az érintetlen hótakarón addig
szaladgáljanak fel s alá, míg már egy ujjnyi hely sem maradt a lábnyomaik
nélkül. Máskor, ha olyan tisztást találtak, ahol még nem járt rajtuk kívül
senki sem, nagy levegőt vettek és hagyták, hogy háttal belehuppanjanak a
hótakaróba, mint egy hideg, roppanósan puha paplanba. Kezeikkel olyan gyorsan
kalimpáltak, hogy ha nem épp feküdtek volna, a hóangyalok egész biztosan
felemelkedtek volna a kristálytiszta levegőbe. Még időben keltek fel, mielőtt
nem teljesen vízhatlan ruhájuk átázott volna. Megfordulva vidáman
hasonlítgatták össze a testsúlyuktól kissé lesüllyedt, hóangyalokat formázó
hűlt helyüket, a sokféle vidám hóangyalt, amiből nem volt két egyforma és pont
ez volt benne a legjobb, a legkülönlegesebb. Ha épp esni kezdett a hó a hegy
tetején, fejüket hátra hajtva, szájukat nagyra tátva várták, hogy a
kisebb-nagyobb hópelyhek apró, hideg cukorkákként hulljanak a szájukba és
olvadjanak el szinte azonnal a nyelvükön. Így ettek havat, nem marokkal… Az
ilyen kirándulások után otthon, kellemes meleg töltötte el pirospozsgás
arcukat, mikor felengedett. Túrák után mindig meleg fürdőt vettek, hogy
elfáradt és kicsit elgémberedett tagjaik megmelegedhessenek.
Az időjárás
végül kegyes lett hozzájuk. Egy csoport kisgyermek hazafelé menet egy park
mellett haladt el és hirtelen ötlettől vezérelve, a frissen hullott, porhanyós hóból
közösen építettek egy hóembert. Igazán arányos, mondhatni helyes hóember lett
és nem is olyan kicsi. Egyikük hazaszaladt a papája régi, fekete, posztó
kalapjáért is, ami a hóember fejére került. Másikuk friss, roppanós, élénk
narancsszínű, jó illatú sárgarépát hozott, az lett a hóember orra. Szemei,
szája és hókabátjának gombjai különböző méretű kavicsokból, kövekből,
termésekből lettek. A gyerekek sokáig csinosítgatták a hóembert, míg teljesen
olyan nem lett, mint amilyennek elképzelték. Még hócsatáztak kicsit, csak úgy
süvítettek a hógolyók a levegőben, mielőtt hideg és fehér nyomot nem hagytak
hol a lányok, hol a fiúk kabátján és nadrágján. Hamarosan azonban ideje volt
indulni haza. Mikor már a hazafelé igyekvő és egyre távolodó gyerekek lelkes
csevegése is teljesen elhalkult, teljes csend ült a parkra. A hóember kedvesen
nézte az apróbb és nagyobb hópelyhek táncát a levegőben, amelyek éppen répa
orra előtt libbentek ide-oda. A hó rendületlenül esett, sok kis hópehely
landolt a hóember éjfekete posztó kalapján, pár másodperc erejéig pihegve rajta,
míg elolvadt, sok ezernyi pici, nedves foltot hagyva maga után. Kis idő múlva
már hidegebbre fordult az idő, így a hóember kemény kalapja felé szállingózó
hópelyhek már nem olvadtak el azonnal, hanem összegyűlve vagy külön-külön
kedélyesen csücsültek le a fekete kalap tetején vagy a karimáján. A hóember
gondolataiba merülve álldogált, mikor egyszer csak neszezést hallott a bokrok
felől. Fejét nem fordította oda, csak szeme sarkából kandikált arra felé.
Elhatározta, hogy nem mozdul, hanem kivárja, mi fog történni. Hamarosan halk
ugrások roppanását hallotta éppen maga mellett. A váratlan látogató egy
vakítóan fehér bundájú, rózsaszín orrocskájú, bájos nyuszi volt. A közeli erdő
felől tévedt ide, éppen élelmet keresett, korgó gyomra hajtotta az istenien
finom illat felé, amit már egy jó ideje érzett és követni kezdett. A nyuszi
óvatosan közelítette meg a hóembert, és ágaskodva szimatolt felfelé, ahol a hóember
orra volt.
-Hát,
megvan! -gondolta ujjongva. –Micsoda gyönyörű répa! És micsoda illat! –itt már
a szájában érezte a ropogós, friss répa máshoz nem fogható fenséges ízét. Aztán
elszomorodott. -De hogy fogom megszerezni olyan magasról?-morfondírozott
magában.
A hóember,
mintha kitalálta volna a gondolatait, ráköszönt. Bemutatkoztak egymásnak. Hóember
kedvesen lehajolt a félénk nyuszihoz, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. A
nyuszi ösztönösen hátrahőkölt volna, de a répa illata fogva tartotta. Főleg
mikor már ott volt az orra előtt, miután a hóember közel hajolt hozzá.
-Ó, jaj! –gondolta a nyuszi. –Olyan éhes vagyok…
Vajon hogyan kérhetném el ezt a répát a hóembertől? –gondolatait
félbeszakította gyomrának olyan hangos korgása, hogy még talán a szállingózó
hópelyhek is megálltak az esésben egy pillanatra.
A hóember
még közelebb hajolt hozzá. A nyuszi nagyon félt, de pici orra észvesztő
sebességgel szimatolt és szívta magába az ínycsiklandó répa
összetéveszthetetlen illatát.
-Éhes vagy?
–kérdezte a hóember. –Szereted a répát, ugye? Neked adom, jó?
A nyuszi
nagy tapsi füleit még nagyobbra nyitotta, mert nem akart hinni a fülének. Hálásan
és mohón fogyasztotta el a répát. És jól gondolta. Fenséges íze volt.
Hálálkodva megköszönte a hóember kedvességét és integetve visszaugrándozott az
erdőbe.
A hóember
ismét egyedül maradt. Nem vették észre, hogy a gyerekek közül az egyik kisfiú
lemaradt a többiektől és visszament, hogy még egyszer megnézze a hóembert, amit
készítettek. Egy fa mögül lesve, akaratlanul is tanúja lett annak, mi történt a
nyuszi és a hóember között. Gondolkodva indult hazafelé, mert tudta, anyukája
már nagyon várja.
Mami éppen
ebédet főzött, a levesnek valót készítette elő, miközben megbeszélték az aznap
eseményeit. Levi nem tudta levenni a szemét a zöldségekről, amelyeket anyukája
éppen pucolt és aprított. Volt ott karalábé, fehérrépa, zeller, krumpli és
persze a legfontosabb, ami Levi érdeklődését felkeltette: a sárgarépák. Mikor
anyukája egy kis időre átment a szobába, hogy kiteregessen, mert éppen végzett
a mosógép a mosással, Levi gondolt egyet és a legszebb répát a zsebébe
rejtette. Szólt az anyukájának, hogy egy kis időre át kell ugrania a
barátjához, mert valamit nála felejtett, majd felkapta a kabátját és már kint
is volt a kapun. Sietős léptekkel haladt a park irányába, fürge léptei nyomán
roppanós bakancsnyomokat hagyva a rendületlenül szállingózó hóban. Mikor
odaért, a friss répát felrakta a hóember arcára, így újra olyan lett, mint
amilyen korábban volt. Elégedetten fordult vissza, hogy minél hamarabb
hazaérjen.
Eközben
otthon Mami, miután végzett a teregetéssel, visszament a konyhába, hogy
folytassa a zöldségpucolást. Mikor a répákhoz ért, egy pillanatra megállt a
kezében a zöldséghámozó. -Mintha öt sárgarépa lett volna… -gondolta magában. -most
meg csak négy van…! Lehet, hogy pucolás közben falatoztam is, csak nem
emlékszem? Ejj, az én koromban már annak is örül az ember, ha nem veszíti el a
fejét… Sebaj, finom lesz így is a leves! –legyintett kedélyesen, majd folytatta
a pucolást.
A finom ebéd
után Levi sétálni hívta az anyukáját. A park felé vették az irányt. Mikor Mami
meglátta a hóember sárgarépa orrát, azonnal tudta, hova lett az ötödik répa. Kérdőn
nézett Levire, majd másodpercre pontosan egyszerre kacagtak fel. Mami azért titkon
megkönnyebbült, hogy mégsem az emlékezetével van gond…
Tavaszig a
havas időszakban sokszor tettek sétát a park felé és vittek közösen friss,
ropogós sárgarépát a hóembernek, ugyanis a félénk, de annál éhesebb nyuszi újra
és újra arra járt, a hóember pedig minden alkalommal odaadta neki friss
répaorrát.
Ha télen,
hóesésben orr nélküli hóembert látsz, gondolj arra, hogy a közelben egy nyuszi
lehet, aki épp jóllakott…
-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.
