Az illusztrációt gyermekem, Cs. Levi (10 éves kisdiák) készítette
Károly, a Varázsló, egy messzi, kristálytiszta levegőjű,
madárdaltól és csiviteléstől kedvesen zengő, zegzugos erdőben éldegélt. Takaros
kis kunyhója egyszerű, de rendkívül kényelmes és hasznos bútorokkal volt
felszerelve, itt tulajdonképpen minden Károly és legkedvesebb cicukája,
Hópehely kényelmét szolgálta. Igazi Varázs-otthon volt.
Hópehellyel évekkel ezelőtt találtak egymásra, mikor a cica
eltévedt az erdőben. Hangosan korgó gyomra a finom illatok után vezette, így
talált végül rá a Varázsló kunyhójára, ahol a nyitott ajtón egyszerűen
besétált. Károly épp egy nagy varázslás közepén volt, mikor apró neszt és halk
nyávogást, majd hangos korgást hallott a háta mögül. Mikor megfordult, így
visszagondolva, az lett élete egyik legszebb pillanata. A kissé megviselt,
fáradt kiscicán így is látszott, mennyi önzetlen szeretet van benne. A Varázsló
ételt és tejet adott neki, óvatosan megfürdette, így hamarosan láthatóvá vált a
kiscica selymes, pihe-puha, hófehér szőre. Sokat simogatta, kényelmes fekhelyet
alakított ki számára a kandalló mellett. Azonban Hópehely leginkább Károly
ölében pihent és hálásan dorombolt, ahogy a Varázsló szerető keze órákig
simogatta, cirógatta. Varázslás közben pedig a vállán pihent vagy a közeli
karosszékben. Sokat sétáltak, üldögéltek az erdei folyó partján, nézve a
madarakat és az erdei állatokat, hallgatva a békés csöndben csörgedező folyó
halk, de sebes csobogását. Igazán megszerették egymást. Hópehely nehéz szívvel
nézte, hogy Károly mostanában szomorú, mert valahogy egy ideje, elég régóta,
egyszerűen nem sikerültek neki a varázslatok. Illetve a varázslatok sikerültek,
csak éppen nem úgy sültek el, ahogyan azt Károly tervezte vagy szerette volna…
Például békákból sólymokat szeretett volna varázsolni. Igenám,
csakhogy a varázslat végén kiderült, hogy nem sólyom lett, hanem békalábú
csirke. Kezdetben ez nagyon bosszantotta Károlyt. Ezért megpróbálta újra és
újra a varázslatot, de minduntalan újra és újra, és még azután is csak egy
csirke sikerült, békalábakkal. Törte a fejét, hogy vajon a pálcája ment tönkre
vagy inkább rossz varázsigét mondott-e el? Remélte, előbb-utóbb kiderül… A
sikertelen varázslatok sokasága után inkább az az ötlete támadt, hogy tüzetesen
átnézi az otthoni bájitalait, hogy abból Szerelem-bájitalt főzzön. Úgy dobálta
bele egymás után az összetevőket, hogy csak úgy loccsant-fröccsent mindenfelé. De
ez semmi volt ahhoz képest, amikor az utolsó összetevőt beletette, ugyanis az
akkor hirtelen felrobbant. Egyszeriben a padlót, a kunyhó egész berendezését és
ráadásul Károlyt is bájital borította be tetőtől talpig.
A Varázsló elkeseredetten indult lefürödni, majd a felmosóért
ment, hogy feltakarítson. Mikor készen lett, úgy gondolta, muszáj elmennie
sétálni egy nagyot, hogy kiszellőztesse a fejét és tisztázza a gondolatait. De
amint kilépett a kunyhóból, az eső eleredt. Az ajtóban állva azt gondolta,
gyorsan varázsol napsütést, hogy újra jó idő legyen. A varázsszó elhangzott
ugyan, de nem elég, hogy utána az eső csak még jobban esett, de még a pálcájába
is belecsapott a villám, ami kettétört. Károly elkeseredetten ment be a
kunyhóba és roskadt le az egyik karosszékébe. Még a bejárati ajtót is nyitva
felejtette, a feltámadó szél befújta a finom, friss esőillatot a kunyhóba. De
sajnos, a sok esőt is, ezért felállt, hogy becsukja az ajtót. Ekkor egyből
kisütött odakint a nap! Károly próbát tett és újra kinyitotta az ajtót, mire
újra eleredt az eső. Azután megint becsukta, erre meg kisütött a nap. Egy idő
után feladta, lemondott egyelőre a sétáról, gondolta, megpróbálja inkább később…
A karosszékben üldögélve, Hópehely selymes szőrét simítva azon gondolkodott,
vajon milyen varázsigével tudná megjavítani a pálcáját. Felcsapta gyorsan az
egyik óriás Varázskönyvét és elkezdett benne sebesen lapozgatni. Megállt az
5878. oldalon és elolvasta a 79. bekezdést. Ott a 80. sor első mondata volt a
varázsige, ami így szólt:
-Abraka da gabra,
javulj meg te pálca!
És láss csodát! A pálca összeforrt! Kicsit ferdén ugyan, de
összeforrt. Ettől olyan lelkes lett, hogy újra varázsolt. Az imént az esőben
megázott haját és szakállát szerette volna megszárítani. Elmormolta ismét a
varázsigét. De jaj! A haja és a szakálla olyan göndör és bongyor lett, mint egy
ma született pici bárányé. Most már Hópehely is vele búsult, látva Károly
botladozásait. Végül a varázsló szakálla és haja megszáradva magától is
kiegyenesedett. A nagy varázslásban megéheztek. Arra gondoltak, hogy
kivételesen tejbegrízt fognak enni ebédre. Károly új reményekkel látott neki a
tejbepapi kavarásának. De sajnos megint valami félresikerült, mert a kész
tányér finom tejbegríz egyszer csak magától kigyulladt, majdnem az asztallal
együtt. Mikor sikerült eloltani a keletkezett tüzet, bánatukban készítettek
maguknak szendvicset sok-sok sajttal. Ebéd után Károly odament a tükörhöz, és
elgondolkodott, hogy mi lenne, ha izmosabbnak látszódna a tükörben. Ennek
érdekében elmormolta a megfelelő varázsigét:
-Abraka da gabra,
muszklim nőjön nagyra!
De amint ezt kimondta, abban a pillanatban a tükörnek nőtt ki
két izmost karja! Ezt látva, a Varázsló már kezdett beleőszülni abba, hogy
sosem sikerülnek a varázslatai. Mérgesen felcsapta a Szörny-könyvet és varázsolni
akart egy bikaszörnyet. A varázsige után megszületett Mutyi, a Trutyi Szörny.
Nyálkás, zselés volt és a legkevésbé sem bizalomgerjesztő. Volt két szarva is
és nagy kidülledő szemei. Mikor Hópehely meglátta, ijedten nyávogva ugrott fel egyből
a legfelső polcra. A varázsló bánatosan roskadt le a székre, varázs sipkáját az
asztalra tette. Ekkor vette csak észre, hogy az esőben nem csak a pálcája
rongálódott meg, mert a sipkáján egy óriási lyuk tátongott. Ijedten gondolta,
mi lesz így vele, hiszen ez volt az utolsó sötétkék sipka a Bűbáj-boltban. Hirtelen
megszólalt:
-Abraka da gabra, varródj meg, te sipka!
-És lám! A lyuk eltűnt.
Az ám, de vele a sipkája is, és egy csinos, női kalappá
változott, selyem szalaggal, tarka virágokkal az oldalán. Végképp elkeseredett.
Gondolataiba merülve rendezgette kunyhójában a szeretett növényeit: a páfrányt,
a varázsfüvet és az Aloe Verát. Végül a polcon lévő rengeget bájital közül
kettőt kiemelt: egy citromsárgát és egy kéket, azután összeöntötte őket. Először
szürke lett, azután átváltozott sötétszürkévé, pedig Károly tudta, hogy világos
zölddé kellett volna. Itt úgy döntött, nem kísérletezik tovább, muszáj elmennie
sétálni. Időközben elállt az eső, így elindult az erdőben a fogadó felé. Útközben
megcsodálta a hatalmas, széles, erős, az ezerféle zöld színében pompázó és már
több száz éves, bölcs fákat. Néhányat megölelt, hogy felviduljon, mert fát
ölelni nagy boldogságot okoz. Megsimogatta a kérgüket és a tövükben lévő puha
mohát.
Megérkezett a fogadóhoz. Az egyik asztalnál ott ült a messze
földön híres, bátor, jószívű, rettenthetetlen lovag, János. Odament hozzá,
bemutatkozott, megkérdezte, leülhet-e hozzá az asztalhoz. János szívélyesen
fogadta, kedélyesen elbeszélgettek. Károly tanácsot kért Jánostól, mi tévő
legyen, ha soha nem sikerülnek a varázslatai. A lovag biztatta, hogy ne adja
fel, próbálkozzanak együtt. Kicsit kételkedve ugyan, de a varázsló újabb próbát
tett. A fogadó előtt János lovag azt kérte
tőle, hogy varázsoljon neki egy méretes, erős kardot, hogy legyőzhesse vele az
óriási, tűzpiros sárkányt.
Károly elmondta a varázsigét, de bizony a nagy és erős kard
helyett János kezében egy óriási répa termett. Meglepődve néztek össze. Idejük
sem volt magukhoz térni, már valamilyen furcsa suhogást hallottak maguk mögött,
az ég felől. Amikor felnéztek, meglátták a hatalmas, tűzpiros sárkányt, aki vészjóslóan
közelített feléjük. Ijedtükben sebesen neki iramodtak, és bizony az erős kardnak
most igencsak sok hasznát vették volna, de mivel nem volt, a répával
hadonásztak egy darabig. Azután jobbnak látták, ha eldobják, és gyorsan tovább menekülnek.
Találtak egy rejtekhelyet a sziklák között. Bebújtak oda mind a ketten és várták,
hogy a dühös sárkány elmenjen. De nem csak a sárkány volt mérges, hanem János lovag
is. Nagyon.
-Hát, te tényleg ennyire nem tudsz varázsolni, te Varázsló?
Majdnem elkapott minket a sárkány, megvédeni sem tudtuk magunkat, mert csak egy
vitamindús répánk volt, erős kard helyett! Lehet, hogy mégsem való neked a
varázslás! –fakadt ki János. Miután a sárkány végül elrepült, mindketten
ellenkező irányba indultak el: János dühösen jobbra, Károly szomorúan balra,
hazafelé az erdőn keresztül. Úgy érezte, hosszú sétára van szüksége a fák
között, otthon gondolkozni akart, mitévő legyen most. Hátha a pihenés és a
Varázskönyvek mutatnak neki valami megoldást, hogy most már tényleg sikerüljenek
a varázslatai. Ahogy közeledett egy tisztás felé, egy picike alakot látott egy
kivágott fatörzs tetején.
-Szia, Károly vagyok, te ki vagy? –kérdezte meglepődve. –Még sosem
láttalak errefelé…
-Trolli vagyok, egy szörnyecske. -szólt a kis lilás lény
barátságosan.
-Én Varázsló vagyok. De sosem sikerülnek a varázslataim…! Ha
könyvből csinálom, akkor sem és ha fejből, akkor sem! Már nagyon szomorú vagyok
emiatt, nem tudom, mit tegyek…?
-Nagyon sajnálom! -felelte együttérzően Trolli. –Szerintem becsülendő,
hogy ennyire sokáig és ilyen sokat próbálkoztál és nem adtad fel! De nem gondoltál
rá, hogy esetleg kipróbálj valami mást, ami örömet okoz neked? Itt ez a kicsi
varázskő, neked adom, megmutatja majd neked, mi a megoldás.
Károly hálálkodva megköszönte, majd elbúcsúztak. Mire
hazaért, már tudta, mit fog tenni. Újra elővette a szekrény mélyén porosodó,
rég elfeledett hárfáját, a triangulumot és a hegedűt. A zenétől felvidult.
Festegetett és rajzolt is. Készült kép Hópehelyről, majd Trolliról. Rendszeresen
zenélt, a zene lágy dallamai végig zengtek az erdőn. Cicája ilyenkor mindig az ölében aludt,
kedvesen dorombolt. Hirtelen tele lett tervekkel. Sokat sétált az erdőben, a
friss levegőn, a séták újra meg újra ötleteket adtak neki, a pici varázskövet
pedig Trollival való találkozása óta mindig magánál tartotta, este pedig az
éjjeliszekrényére tette. Biztos volt benne, hogy a varázskő segített neki jobb
kedvre derülni.
Végül Károly feltette varázs sipkáját és kissé ferde pálcáját
a polcra és kőszobrokat kezdett készíteni. Vésett békát, Hópehely szobrot,
sárkány, sólymot és emlékbe egy varázslót is. Később készült egy Trolli szobor,
egy izmos tükör, egy felgyulladt tejbegríz, és a régi varázspálcáját mintázó
szobor is. A bájitalok helyét hamarosan sok-sok új, csodálatos szobor vette át.
Egy nap János lovag kopogtatott a kunyhó ajtaján, akivel kibékültek,
barátságot kötöttek. Hamarosan a huncut
és kedves Trolli is rendszeres vendég lett náluk. Sokat zenéltek, beszélgettek,
főzőcskéztek és nagy sétákat tettek az erdőben. Jánosnak az erdei kovács egy
igazán hatalmas és erős kardot készített, így ő lett az erdő védelmezője.
Károly pedig idővel híres szobrász, szobrainak híre a világ
minden tájára, hetedhét országon is túlra eljutott. Még a mai napig is
csodájára járnak.
-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése