29. mese: A panda maci és az ártatlan bárány

Egy hófehér bárány a sűrű erdőn keresztül baktatott, egyre kétségbeesettebben. Keresett valakit, de egyre reménytelenebbnek tűnt a dolog. Benézett a bokrok alá és mögéjük, még az ágak közé is. Ellenőrzött minden kisebb barlang bejáratot, árkot és patak partot.  Már átszelte az erdő minden zegzugát, de a család fekete bárányát sehol sem találta. Fáradtan roskadt le a hegy tetején egy nagy fenyő árnyékában, és szomorúan figyelte a vidáman kergetőző bárányfelhőket az égen.

Erős lelkiismeret furdalása volt, bűnbánóan gondolt arra, hogy ha visszatekerhetné az idő sebesen nyikorgó kerekét , akkor biztosan mindent másképp tenne.  Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, meg sem hallotta a határozott lépteket a háta mögül. Csak amikor egy barátságosan dörmögő hang megszólította, akkor ugrott fel ijedtében egy akkorát, mint amekkorát egy kőszáli kecske is igencsak megirigyelt volna.

-Szia, bárányka! Miért vagy itt egyedül? –kérdezte egy panda maci. –Ó, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni!  -folytatta gyorsan, amikor meglátta, hogy mennyire megijedt a bárányka.

-Áh, szia, semmi baj, csak nagyon elgondolkoztam, nem is hallottam, hogy jön valaki… -felelt a bárány. –Ó, nem találom a testvéremet! –fakadt ki szomorúan és kétségbeesve. Újra a sírás kerülgette, mint pont azelőtt, hogy a panda megjelent volna. Most már nem is bírta visszatartani.

A panda bátorítóan átölelte és hagyta, hogy a bárányka kisírja magát a vállán, ami elég sokáig tartott. Amikor aztán megnyugodott, a panda elhatározta, hogy kikérdezi őt egy kicsit.

-Elmeséled nekem, mi járatban vagy itt, ha már megnyugodtál? –szólt vigasztalóan.

-A család fekete bárányát keresem.  -szólt lehangoltan a bárányka. –Világgá ment! Egy levelet is hagyott. Tűvé tettem érte az erdőt, de sehol sem találom!

-Miért bujdokolt el?-érdeklődött a panda kíváncsian. –A bárányok nem szoktak csak úgy világgá menni…

-Csakis miattam. Bármilyen csínytevés történik nálunk otthon a családban, mindig azt hiszik, hogy ő csinálta, hiszen ő a család fekete báránya. -mesélte szomorúan a bárány. –Pedig mindet én csináltam. Amikor apukám lekaszálta a füvet és egy szép nagy kupacba rendezte, kiosontam hajnalban és szétszórtam. Amikor összehasogatta a tüzelőnek való fát, azt is leromboltam. A testvérem fekete gyapjújából tettem oda kis darabokat, hogy azt higgyék ő volt. Aztán amikor a mamám kiteregette a szárítókötélre a frissen mosott ruhákat, leszedtem róluk a csipeszeket és szanaszét vitte őket a szél. És amikor új ceruzákat kaptunk, összefirkáltam vele az egyik falat. A ceruzát pedig az alvó testvérem kezébe tettem.  Minden alkalommal azt hitték, hogy ő volt, hiába tiltakozott.

-Na de hát miért tettél ilyet? -kérdezte döbbent arccal a panda. –Nem is értem!

-Tudod, -kezdte bűnbánóan a bárány-, engem azért, mert hófehér vagyok, mindenki ártatlannak tart, mint a ma született bárányt. Meguntam, hogy sohasem csinálhatok semmi rosszat. Rám sosem figyelnek annyira, nem is feltételezik, hogy valami csibészséget tennék. Irigyeltem a testvéremet, és ki akartam tolni vele…

-Ez nagyon csúnya dolog volt tőled! –szidta le a panda. -Azonnal meg kell keresnünk a testvéredet és jó lenne, ha bocsánatot kérnél tőle. Ha hazaértetek, akkor pedig a  szüleidnek mondd el, hogy te csibészkedtél, mert így nagy bajba hoztad a testvéredet.

-Muszáj elmondanom? Nagyon mérgesek lesznek a szüleim! –kérdezte nyafogva a fehér bárány.

-Hogy muszáj-e? Szerintem ha ahhoz elég bátor voltál, hogy ezeket elkövesd, akkor elég bátor vagy ahhoz is, hogy bevalld, mit csináltál és vállald a következményeit. A testvéred ártatlanul kapott büntetéseket miattad. Jó  lenne, ha megpróbálnád jóvátenni valahogy, de ezt szerintem te is tudod, ugye? –és a panda csak csóválta a fejét. –Ne vesztegessük az időt, induljunk, hamarosan besötétedik, meg kell találnunk a testvéredet!

-De én már mindenütt kerestem és sehol nem találtam! Mi lesz így vele, ha nem találjuk meg? Úgy félek, hogy baja esik! –jajgatott a bárány.

-Tudok egy titkos helyet, a Visszhang Szurdokot senki sem ismeri! Talán ott lehet, ha sehol máshol nem találtad. Induljunk! –szólt a panda és sietve neki iramodott.

Már-már rohantak, úgy siettek a szurdok felé. És a pandának igaza lett. A fekete bárány a szurdok egy rejtett zugában feküdt összekuporodva és keservesen sírt. Sírása már messziről visszhangzott, aki ismerte a titkos helyhez vezető ösvényt, azonnal hallhatta, ahogy rálépett. A hangot követve hamar megtalálták az elkeseredett bárányt.

Hófehér testvére elérzékenyülve odaszaladt hozzá és szorosan átölelte puha, éjfekete gyapját. Így sírtak hosszú percekig. A fehér bárány mindent bevallott neki, másikuk pedig annyira meglepődött, hogy még göndör gyapja is pár percre kiegyenesedett. Majd dühös lett, de ez hamar elmúlt és végül ismét csak szomorúan meredt maga elé.

A hazafelé vezető úton azonban kibékültek, olyan szorosan fogták egymás patáját, amennyire csak lehetett. Sietniük kellett, a nap már nagyon alacsonyan járt az ég alján, égővörösre festve a Visszhang Szurdokot és az egész erdőt. Szüleik és barátaik már aggódva keresték egész álló nap a két kicsinyüket, amerre csak lehetett.

Boldogságuk határtalan volt, mikor meglátták a testvéreket és a pandát közeledni a kunyhójuk felé. A család hófehér báránya mindent bevallott, majd mindannyian sírva ölelték át egymást.

A báránynak büntetésül innentől kezdve minden nap segítenie kellett a házimunkában és a ház körül a szüleinek. Nem sokkal később a fekete bárány is már besegíthetett neki, így hamarosan a családban mindenki kivette a részét a házimunkákból.

 

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül. 

 

 

28. mese: Gerda kalandja

 

Gerda, a kisgida és mamája, Gilda egy hatalmas erdőben éltek már elég régóta. Mindig Gilda vigyázott a kicsinyére, már születése óta. Annyira féltette és óvta, mint amennyire az őzmamáknál ez szokás volt. A gida már kezdett önállósodni, sokszor elszaladt a mamája mellől, és huncut kacagással kiáltotta neki messziről, hogy elbújt, találja meg. Gilda mindig mosolyogva belement a játékba, bár mostanában sokszor rossz előérzete támadt.

Egy nap megint eleségért indult, így szokás szerint elrejtette csibész kis gidáját egy tisztás melletti, eldugott bokorban és kedvesen, de szigorúan a lelkére kötötte, hogy nehogy előjöjjön, ha hangokat hall, mert sok idegen járhat az erdőben és veszélyes lehet.

Gerda lelkesen, sűrűn bólogatott, mialatt a mamája intelmeit hallgatta, de hangja már nagyon távolinak tűnt, mert gondolatai messze jártak, hiszen arra gondolt, mit fog csinálni, ha a mamája végre magára hagyja. Gilda megígérte neki, hogy a lehető leghamarabb visszatér, majd egy könnyed szökkenéssel sietve eltűnt a az erdő fái között.

Gerda épp erre várt. Pár percig még nézelődött, szimatolt, majd kibújt a bokor takarásából. Kis testének nyomát a bokor tövében lelapult fű nyomai őrizték már csak.  Először előre indult, felfedezni a környéket, de közben vissza-visszanézett, ahogy a mamája tanította, hogy a háta mögött lévő táj képét megjegyezve, visszafelé is pont ahhoz a bokorhoz találjon, ahol édesanyja keresni fogja. Biztos volt benne, hogy még idejében visszaér, még jóval azelőtt, hogy felfedezné a mama, hogy mégsem fogadott szót neki.

Igen ám, de csekélyke tapasztalata miatt szinte törvényszerű volt, hogy hamarosan eltéved, és sajnos, így is lett. Sokat ugrándozott vidáman erre, majd arra, és közben szimatolt körbe-körbe, mélyen beszívva az erdő illatát. Követett fürge gyíkokat, színes pillangókat, fákon ugrándozó mókusokat és a magas fák ágai között kandikáló kék égen habosan suhanó bárányfelhőket. És bizony egy idő után rájött, hogy eltévedt. De nagyon. Nem voltak ismerősek a fák, ha visszaidézte a tájat, egyik sem hasonlított arra, amit megjegyzett a vissza pillantgatások alkalmával. Egyre inkább kétségbeesett. Senki nem volt a környéken, aki segíthetett volna neki és közeledő zajokat hallott az erdő belsejéből. Igyekezett a lehető leggyorsabban elbújni az egyik bokor tövében. Mire a kirándulók odaértek, még a piciny orra hegye sem látszott ki a bokorból.

Csendben lapult, levegőt is nagyon óvatosan vett, nehogy meghallják. Ügyes volt, mert az emberek nem vették észre, csak lépteik egyre távolodó zaja jelezte, hogy milyen messze kerültek már tőle. Mikor elült az összes nesz, kibújt a bokorból. A nap állásából már látta, hogy ideje visszaindulni a lehető leghamarabb, mert a mamája halálra fog rémülni, ha nem találja ott a bokor tövében, ahol hagyta.

Ijedten kereste a visszafelé vezető utat, de egyre csak hiába. Ekkor azonban kedves, kék madárkák gyűltek köréje:

-Te ki vagy? Hol jársz erre, ahol csak a madár jár? –csipogták. –Talán eltévedtél?

Gerda a könnyeivel küszködve felelte:

-Igen, eltévedtem és nem találom sehogy sem a visszafelé vezető utat. A mamám egy távolabbi bokorban hagyott, amíg eleségért ment, de már hamarosan visszaér, és ha nem leszek ott, halálra fog rémülni. Vissza kell jutnom minél hamarabb… -szipogta szomorúan a kisgida.

-Ha megmondod, mi volt a bokor közelében, felrepülünk, fentről megkeressük, és visszajövünk érted, hogy hazavezessünk. Várj pár percet és akkor segítünk neked szívesen. –csiripelték segítőkészen a madarak.

-Itt akartok hagyni? –kérdezte rémülten Gerda. –De nagyon félek már itt egyedül.

-Dehogy hagyunk, dehogy hagyunk, -csivitelték megnyugtatóan –egyikünk veled marad, míg mi visszaérünk, ne félj!

Így is lett. Hamar megtalálták a tisztást, ami mellett a bokor volt, ahonnan a gida elkószált. Sietve repültek vissza és segítségükkel hamarosan a kisgida ugyanott pihegett, ahol pár órával korábban az anyukája hagyta. Ekkor azonban újabb kirándulók zaja verte fel az erdő nyugodt csendjét. És most nem volt Gerdának szerencséje, mert észrevették őt a bokor tövében. A madarak az egyik fenyő ágára repültek és onnan figyelték az eseményeket.

A család egyre közelebb jött Gerdához. Nagyon tetszett nekik Gerda, a gyerekek ujjongtak örömükben, hogy végre igazi őzgidát simogathatnak meg. Mikor ezt a madarak meghallották, rémült csivitelésbe kezdtek:

-De ha megsimogatják, rákerül Gerdára a szaguk és a mamája nem fogja megismerni! Magára fogja hagyni! Azonnal tennünk kell valamit! 

-Nem halljátok?! Még haza is akarják vinni! Azt hiszik, elhagyta a mamája, pedig csak eleségért ment! Meg kell akadályoznunk, hogy magukkal vigyék! Segítsetek!–csiripelte egy másik rémült kismadár.

Azon nyomban oda repültek a családhoz és addig repkedtek körülöttük, amíg nagy erőfeszítések árán távolabb terelgették őket. A család hessegette őket, nem tudták mire vélni, mi üthetett a madarakba hirtelen. Mikor már a fák közül is furcsa zajok hallatszottak, inkább felhagytak korábbi tervükkel, hogy gidát simogassanak. Később a turistaháznál, ahol megpihentek, elmesélték, mi történt velük, és akkor a többi kiránduló elmondta nekik, hogy a talált gidákat nem szabad megsimogatni, mert a látszattal ellentétben nem magára hagyta a mamája, csak eleségért ment.

Gerda már a bokor tövében szunyókált békésen, mire a mamája szelíden körbeszaglászta és ellenőrizte, nem-e esett baja. A gida nem tudta, hogy Gilda sokkal korábban visszaért már, és a fák rejtekéből rémülten követte az eseményeket. Ahogy azt sem, hogy a fák közül jövő furcsa zajok okozója is a mamája volt, hogy segíthessen a madaraknak kisgidája megmentésében.     

  

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül. 

27. mese: A virágos kert

 

Margó néni már sok éve egyedül volt, pont azóta, amióta Papó már a Mennyben élt. Legnagyobb boldogságát a virágos kertje jelentette számára, az egész faluban az a hír járta, hogy az övé a legszebb és leggondozottabb kert. Valóban gyönyörű kert volt, látszott, hogy Margó néni a háztartási munkák és a háztáji jószágok körüli teendőkön kívül szinte minden szabad percét ott tölti. Szépséges virágai meghálálták a gondoskodást, még a szomszéd faluból is a csodájára jártak. A kert tele volt színpompás virágokkal, tulipánnal, ibolyával, rózsákkal, krizantémokkal és a méhek boldogan zümmögtek körülöttük, mohón gyűjtötték a  finom nektárt.

Margó néni szeme néha a már kissé rozoga kerítésre tévedt.

-Ráférne egy festés már… -kalandoztak el a gondolatai, miközben hol a lenyugvó napot, hol a kerítést figyelte. –Jövő héten megcsináltatom! Megkérem a szomszéd Tibor bácsit, segítsen, - határozta el- ő úgyis egy ezermester.

Ám aztán mindig közbejött valami teendő és a kerítés javítása elmaradt. Hol a házban akadt sürgős teendője, hol főznie kellett, hol pedig a szomszédasszonyokkal találkozott és sétáltak a friss levegőn, máskor meg éppen beszélgettek vagy kártyáztak egy jót együtt.

Lassan közeledett az ebédidő, a néni már melegítette is a finom ebédet. Miután megebédelt, úgy döntött, lepihen egy kicsit délután. Mostanában rászokott erre, nagyon jól esett kipihennie a délelőtt fáradalmait, sokkal frissebbnek érezte magát a nap többi részében. Kissé korábban ébredt, mint kellett volna, valami zajt hallott a bejárati ajtó felől. Igyekezett gyorsan felkelni és az ajtóhoz sietett. Mikor kinyitotta, majdnem elájult attól, amit meglátott. A kert teljesen szét volt dúlva, az egyik virág balra, a másik jobbra dőlt és az egykor rendezett kertet kisebb-nagyobb gödrök tarkították. A kert közepén pedig egy kutya randalírozott. Épp a csontját ásta el, miután nagy nehezen eldöntötte, melyik csinos gödröt válassza.

Margó néni felocsúdva a megdöbbenésből, olyan éktelen haragra gerjedt, amin még önmaga is meglepődött, mivel mindenki csupaszív-csupanyugalom természetűként ismerte. Hát, ebben a pillanatban minden volt, csak nyugodt és kedves nem. Felkapta a seprűjét és kiabálva elkergette a csibész kutyát. Az ijedt ebnek még épp annyi ideje maradt, hogy drága kincsét, a csontot a szájába kapja és elszaladt.

Margó néninek több órába telt, mire rendbe szedte a kertet. Estére minden porcikája sajgott a sok munkától. Még el is sírta magát és nem csak a fáradtságtól, hanem elkeseredettségében is, mennyi munkája veszett oda. Vacsora után nehezen jött álom a szemére.

Másnap reggel, ébredés után a néni sietve igyekezett a kertre nyíló ablakhoz és aggódva pillantott ki, de megnyugodva látta, hogy a kert ugyanolyan rendezett, mint ahogyan este hagyta. Ebéd után újra lepihent. Később azonban megint szokatlan zajra ébredt. Rossz előérzete támadt, ahogy felült az ágyában, majd az ajtóhoz sietett. Mikor kinyitotta és meglátta a kertet, szóhoz sem jutott. Hát nem újra ott randalírozott a tegnapi kutya? Annyi szerencséje volt, hogy most a virágok már nem érdekelték, a betemetett gödrök annál inkább. Margó néni újra seprűt ragadott és újra elkergette a lókötő kutyát. Aznap is késő este lett, mire sikerült rendbe tennie a kertet az ásások után. Fáradtan roskadt az ágyba, vacsorázni sem volt kedve.

-Vajon hol szökhetett be? –töprengett gondterhelten. –Biztosan a rozoga kerítés lécei között. Most már tényleg ideje megjavíttatnom! –határozta el. –Hát nem hagyhatom, hogy ez a kutya minden egyes nap szétszedje a gyönyörű kertemet! –háborgott. –Nem győzöm erővel, ha naponta kell rendbe tennem. –gondolta fáradtan és szomorúan.

Reggel megint aggódva nyitotta ki a bejárati ajtót, de éppúgy, mint előző nap a reggeli órákban, mindent rendben talált. Imádkozott, hogy a kutyus ne cincálja szét még harmadszorra is a kertet.

Ebéd után ismét lepihent. Délután, mikor megint zajt hallott, azonnal a rosszcsont kutya jutott eszébe. Olyan fürgeséggel pattant ki az ágyból és ment az ajtó felé, hogy még maga is meglepődött. Azon viszont még jobban, hogy most nem a kutya okozta a zajt, hanem egy idegen, aki éppen Margó néni féltve őrzött ezüstjei között kutakodott. Az ajtó tárva-nyitva volt, biztosan ott tört be. Mikor a tolvaj észrevette, hogy rajta kapták, fenyegetően a néni felé indult. Ahogy odaért elé, ütésre emelte a kezét. Az idős hölgy rémülten csukta be a szemét és megadóan várta, mi következik. Azonban hirtelen a tolvaj élesen felkiáltott. Mire Margó néni szeme kinyílt, már csak azt látta, hogy a kóbor kutya, amelyik eddig a kertjében olyan nagy rendetlenséget csinált, most a rémülten, jajveszékelve menekülő bűnözőt kergeti, ám előtte a lábát még megharapta és a nadrágját is alaposan megszaggatta. Sokáig kergette, jó messzire, hogy eszébe se jusson többet visszajönni. Haragos és védelmező ugatása, amivel tetteinek nyomatékot adott, messzire elhallatszott.

Mikor a kutyus kifáradva visszaért, a kerítés mellett a kapuban az aggódó néni már várta. Hálásan hajolt le hozzá és szorosan magához ölelte. Az elejtett csontot visszaadta a kutyának és miután behívta a házba, a legnagyobb és legfinomabb húst sütötte ki megmentőjének. A bátor kutyus olyan nagyon éhes volt, hogy hamar befalta az ízletes falatokat.

Attól a naptól fogva elválaszthatatlanok lettek. Margó néni Macinak nevezte el a bátor kutyust, a házikójára egy szép névtáblát is készíttetett. Mindig együtt töltötték a napot. Ha a néni főzött, Maci a konyhakőre heveredett és nedves orrával izgatottan szippantotta be az ígéretes illatokat. Este az ágy mellett őrizte az idős hölgy álmát és ha a néni a csirkéket etette, akkor a kényelmes óljában szunyókált vagy a kerítésnél figyelte a környéket. Egyik nap Tibor bácsi megjavította a kerítést, Margó nénivel közösen festették szép fehér színűre.

A kutyus új otthonra lelt és nagyon megszerették egymást. Margó néni hálája jeléül a kert egy részét elválasztotta a virágoktól és ott Maci annyit ásott, túrt és annyi csontot rejthetett el, amennyit csak akart. 

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül.

26. mese: A házikó

 

Egy madárcsicsergéssel és kedves zörejekkel teli erdő szélén volt egy kisebb halom kő. Régen talán egy kis lak lehetett, de vagy egy nagy vihar rombolta le vagy a lakói valamilyen okból elköltöztek és az idő vasfoga a hosszú évek alatt lassan megette a házat és mostanra már csak a romjai maradtak. A körvonalai még megvoltak, mindenhol benőtte a fű és a gaz, mégis látszott, hogy egykor nagyon szép lehetett. A körülötte lévő kerítés is elég rozoga volt, a festék rajta már erősen megkopott, néhol a lécek is hiányoztak. A romok mellett álló fán mégis ott élt egy bagoly. A ház lakói hiába költöztek el, ő mégis ott maradt. Várta-várta és titkon nagyon remélte, hogy egyszer csak hátha ismét lakók érkeznek ide, akiknek majd megtetszik ez a szép hely és pont itt szeretnének letelepedni. Azonban évek óta hiába várt erre, mert akik mégis ide tévedtek és meglátták a romokat, azonnal azt gondolták, hogy milyen sok munka lenne ezt mind helyre hozni, majd végül mindig arra jutottak, hogy eszük ágában sincs ezzel vesződni. Így hát a bagoly maradt -és vele együtt a romok is.

Azt hihetnénk nagyon magányos lehetett, de ez egyáltalán nem volt igaz. Jó barátja és társasága mindig akadt. Barátja volt a Nap, ami hideg időben melengette és a szél, ami a forró nyári napokon lehűtötte. Kedélyesen elbeszélgetett mindig az éjjeli vadászat előtt a kedves pillangóval, aki általában a régi levélszekrényke tetején pihent meg, úton hazafelé a mezőről. Olykor, mikor tiszta volt az éjszakai égbolt, együtt nézték a Holdat, a csillagokat és a bolygókat. Elképzelték, milyen sebesen haladnak el mellettük a néha arra járó űrhajók. Néha arra repült egy kóbor papírsárkány is a közeli dombról, amit vidám kacagással vagy kétségbeesett kiáltásokkal kergettek a gyerekek, hogy visszaszerezzék, mert a huncut szél egy óvatlan pillanatban kikapta a kezükből a madzagot és elcsente a papírsárkányt tőlük. A romok mellett szépen nőtt a fű, még egy egykor jobb időket élt kertecske nyomai is láthatóak voltak. A fán finom puha moha nőtt, ami mindig más színű zöld volt és az arra járók persze kíváncsian megsimították. Nőtt még a közelben sok szép, de nem ehető gomba, csodás illatú, színpompás virágok és persze jöttek a zümmögő dongók és méhek, hogy kelyheikből nektárt szippantsanak. A bokrokon áfonya és szeder nőtt, a kirándulók mindig leeszegették a maradékot, ha éppen az erdei állatok hagytak nekik belőle.

Így éldegélt tehát a kis bagoly az erdő szélén és biztosan tudható volt, hogy nem magányos.

Egy nap, mikor éppen a pillangótól elköszönt, szokatlan neszre lett figyelmes. Már az éjjeli vadászatra készülődött, nagyon éhes volt, de ez elterelte a figyelmét. Az erdő felől érkezett a zaj. Csendben ült a fa egyik vastag ágán és figyelt.

Az erdő fái közül hamarosan kisétált egy farkas. Ő a bagollyal ellentétben magányosan éldegélt, nem igazán szerette a társaságot. Mikor kiért az erdőszélre, jól körülnézett, hol tudna éjjel meghúzódni. Mivel semmit sem látott, ahova bebújhatna, az egyik bokor tövébe telepedett le és ott töltötte az éjszakát. A bagoly látta, hogy a farkas nem veszélyes, nem rombol, még csak nem is vonyít, így vadászatra indult és mire zsákmányával visszatért, a farkas már mélyen aludt.

Jó időbe telt, mire összebarátkoztak, mert a farkas megszokta az egyedüllétet és elég nehezen állt szóba a barátságos bagollyal. De mivel a bagoly mindig kedves volt vele, a farkas rájött, hogy nem is olyan rossz, ha van társasága és van kivel beszélgetnie az Élet nagy dolgairól.

Így éldegéltek már hosszú ideje, mikor egyik nap megint szokatlan zaj hallatszott az erdő felől. A farkas épp a fa árnyékában pihent, a bagoly pedig a fa tetején szunyókált, mikor meghallották. Ez nem nesz volt, hanem erős zaj, valami nagy állat okozhatta. Fel is riadtak és kicsit félve néztek a fák közé, várva, ki érkezik.

Nagy meglepetésükre, egy oroszlán volt. Míg ők annyira meglepődtek, hogy még a szájuk és csőrük is tátva maradt, addig az oroszlán felettébb örült, hogy végre kikeveredett a nagy erdőből, ugyanis eléggé eltévedt. Bizalmatlanul méregették egymást, az oroszlán üvöltött is párat a biztonság kedvéért, hogy ha nem lenne egyértelmű mások számára, hogy ki is köztük a legerősebb. Végül rájött, hogy ezt a többiek tudják és eszük ágában sincs ujjat húzni vele. Az oroszlán is magányosan élt, így úgy döntött, hogy marad egy ideig, de csak amíg jónak látja.

Hármasban gyorsan teltek a napok, sosem unatkoztak. A pillangó vagy az oroszlán orrára vagy a hátára szállt, miközben beszélgettek, és a többiek is gyorsan rájöttek, hogy az oroszlán ugyan nagy és félelmetes, de mégis jó barát.

A rossz idő közeledtével és a nagy nyári viharok után bőrig ázva vissza-visszatért beszélgetéseikkor a gondolat, hogy kellene valami búvóhely, ahova az eső és majd a hideg idő beköszöntével a melegben, védett helyen meghúzhatják magukat, mivel a fa töve és a bokrok alja nem sok menedéket adott nekik.

Addig törték a fejüket, míg nem arra jutottak, hogy a romokból újjá építik a kis házat. Az alapok még megvoltak, így könnyebb dolguk volt. Köveket hordtak, rakodtak, tapasztottak, ástak, illesztettek fáradhatatlanul. Még a Nap, a szél és a fák is segítettek nekik a maguk módján: a Nap kevésbé melegen sütött, hogy ne a legnagyobb melegben kelljen dolgozniuk, a szél pedig nem fújt viharosan, csak enyhén, hogy a melegben enyhülést hozhasson és a fák is úgy hajladoztak a szélben, hogy még nagyobb árnyékot adhassanak a fáradhatatlanul dolgozó állatoknak.

A házikó még nem volt teljesen kész, mikor újabb nesz hallatszott az erdő felől. Végül egy kíváncsi róka osont ki a fák közül. Vele is összebarátkoztak és a róka kezdeti félelme az oroszlántól és a farkastól is hamar elillant, mivel szeretettel fogadták. A róka azonban kicsit más volt, mint ők. Idővel kiderült, hogy elég lusta és esze ágában sincs segíteni nekik a ház építésében. Hiába hívták, mindig talált valami kifogást.

-Most vadászni megyek, éhes vagyok!-jelentette ki.

-Jaj, ma olyan meleg van, hogy tudtok így dolgozni?-nyafogta.

-Majd holnap segítek, csak ma hadd pihenjem ki magam, olyan álmos vagyok az éjszakai vadászat miatt.-húzta ki magát újra a munka alól.

A többiek próbáltak a lelkére beszélni szép szóval, de az mit sem ért. A bagoly is dolgozott nappal, pedig ő is éjjel vadászott, de megbeszélték, hogy ő emiatt a nappal egy részében pihen, a másik részében segít a ház építésében, így mindenki jól járt. Csak a rókának nem fűlt a foga a munkához. Az oroszlán is mordult egyet-kettőt, de mivel békés fajta volt, nem cincálta meg a lusta róka bundáját, pedig megérdemelte volna. És a ravasz róka ezt ki is használta. A többiek sokszor jelentőségteljesen egymásra néztek, mikor fáradtan a léhűtő rókára pillantottak és mindannyian ugyanazt gondolták: „Jön még kutyára …ööö… rókára dér!”

Végül nagy munkával hetek múlva készen lett az igazán takaros kis házikó. Szépen berendezték, hogy mindenkinek legyen kényelmes fekhelye, még a bagolynak is jutott a kandalló szélén egy kényelmes zug, ahol az éjjeli vadászatok fáradalmait pihente ki. Meg is ünnepelték, hogy a házikó elkészült. Finom vacsorát készítettek közösen és nagyon jóllaktak. Azonban ahogy beköszöntött az este, a dolgos állatok összenéztek és a rókát éjszakára kitessékelték a házból. A róka hevesen tiltakozott, de az oroszlán szigorúan összevont szemöldöke meggyőzte arról, hogy jobb, ha tovább nem vitatkozik.

Így hát aznap is és onnantól kezdve kint töltötte az éjszakát a szabad ég alatt. Egyik nap a fa tövében, másik nap az erdő széli fák közelében, majd a bokor alá behúzódva. Az éjszakák egyre hidegebbek lettek, a róka nagyon fázott. Olykor titokban a kunyhó ablakán bepillantva irigykedve nézte, ahogy bent a többiek a kandalló melegénél beszélgettek és már nagyon bánta, hogy nem segített nekik a ház építésében. Kétségbe volt esve, hogy hogyan fogja így kibírni az őszt és majd a jeges telet. Az is eszébe jutott, hogy újra útra kel és keres magának egy másik helyen egy barlangot, ahol meghúzódhat a hidegben. Néha majdnem bekopogott, hogy fogadják be éjszakára, de végül nem merte megtenni és a lelke mélyén tudta, hogy igazuk van, hiszen hiába kérték többször is, mégsem segített nekik, amikor szükségük lett volna az ő munkájára is, hogy a közös ház hamarabb elkészülhessen.

Egyik éjjel, amikor már nagyon fázott, annyira didergett, hogy észre sem vette, hogy a többiek az ablakból sajnálkozva figyelik.

-Ó, de nagyon fázhat!-mondta szomorúan a bagoly.

-Igen, szerintem is. De nem segített a ház építésében, és ne felejtsétek el, hogy csak nevetett rajtunk, mikor elejtettünk valamit, vagy a falak kezdetben leomlottak a rossz illesztés miatt. –mondta lehangoltan, de figyelmeztetően az oroszlán.

-Igazad van! Nagyon csúnyán viselkedett!-szólalt meg egyszerre a pillangó és a farkas.

Hosszú csend következett. Majd teljesen egyszerre kiáltottak fel:

-Na de mégsem hagyhatjuk, hogy szegény pára odakint megfagyjon!

Azon nyomban behívták a meglepett rókát, bebugyolálták, forró teával kínálták. A róka hálásan pislogott és mikor végre abba tudta hagyni a vacogást, bűnbánóan bocsánatot kért és megígérte, hogy innentől kezdve minden munkából kiveszi a részét. Be is tartotta, amit ígért, szorgalmasan segített a házi munkában és a ház körül is. Mikor közösen rendbe hozták a kertet, ő ásott a legkitartóbban, mindig legutolsóként fejezte be a munkát és a kerítés felújítását és festését sem engedte át másnak. A fára még egy madáretetőt is fabrikált, ahova kedves kismadarak költöztek.

A többiek látva, hogy milyen dolgos, megbocsájtottak neki. A kertben jó időben sütögettek, nappal kirándultak, tanulmányozták a virágokat, csinosítgatták a házat és jókat játszottak, sokat beszélgettek.

Hideg téli estéken behúzódtak a házikóba, ahol a kandallóban vidáman pattogott a tűz és a kunyhó megtelt melegséggel. Később a pillangó és az oroszlán a házikóból, a kismadarak pedig a madáretetőből integettek az éjszakai vadászatra induló bagolynak és rókának.

 

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül.

Húsvéti mesék

2 Húsvéti mesém van, amelyeket 2019. áprilisában írtam, az akkori bejegyzések között tudod elolvasni.

Mindkettőt meghallgathatod a youtube csatornámon is. :)

-A Játéknyuszik című mesém arról szól, miért ne ajándékozzunk nyuszit Húsvétra. 

Hallgasd meg youtube-on itt:

https://www.youtube.com/watch?v=nJ6GfHH0174&ab_channel=ZsannaK%C3%A9pek%C3%A9sMes%C3%A9k

-A Peti nyuszi és a Húsvét című mesém 3 nyuszi testvérről szól, és arról, mi történik Peti nyuszival, aki nem szereti sem a Húsvétot, sem a locsolkodást. 

Ezt a mesét pedig itt tudod meghallgatni:

https://www.youtube.com/watch?v=-T1YG50X4E4&ab_channel=ZsannaK%C3%A9pek%C3%A9sMes%C3%A9k

Jó szórakozást és Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok!

Zsanna 

Húsvéti színezők

 Készítettem 3 Húsvéti színezőt. 

Ha tetszik, használjátok. :)

Bár most olyan gyönyörű tavasz van, hogy inkább menjetek ki a szabadba. Színezni lehet akkor is, ha majd épp esik. ;)

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok!

Zsanna

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül. 

25. mese: A fagyis kocsi

 

A fagyis autó egy csendes kisvárosban élt a tulajdonosával, a fagyis bácsival. Jó időben mindig a házuk előtti óriási fa árnyékában parkoltak le, ahol délutánonként várták a szüleikkel hazafelé tartó gyerekeket. Hideg időben pedig a bácsi boltjában lehetett süteményeket és téli fagyit kapni, aki szerette, kis cukorszórással a tetején.

Idén alighogy beköszöntött a tavasz, a bácsi kiállt a fagyis kocsival a szokásos helyükre. Jöttek is a kicsik és nagyok, jóízűen nyalták a finom fagylaltot. Minden nap késő estig, szinte amíg be nem sötétedett, nyitva voltak. A fagyis kocsi pár hónap után nagyon fáradtnak kezdte érezni magát. A hosszú napok után alig maradt idejük egymásra ketten a bácsival. A fagylaltos kocsit az is zavarta ám, hogy idejét sem tudta, mikor csavargott egyedül utoljára a környéken. Ez már nagyon, -mondhatni elberreghetetlenül-, hiányzott neki. Próbált uralkodni magán, de egyre türelmetlenebb lett a hosszú napok után, már alig bírta kivárni, hogy mindenki haza menjen és bezárjanak.

Egy napon pedig betelt nála a pohár. Reggel, mikor felébredt, még a bácsi előtt, megmakacsolta magát, és úgy döntött, hogy ma –ha törik, ha szakad-, elmegy egyet csavarogni a környéken. Így is tett.

Éppen hétvége volt, még jó korán, a családok még aludtak a kimerítő hét után. A fagyis kocsi kedélyesen rótta az ismerős, csendes utcákat, amíg el nem fáradt. Kicsit megpihent, aztán tovább ment. Úgy gondolta, most kicsit messzebbre merészkedik. Elindult hát a város mellett lévő erdő felé. Magas volt a domboldal, később a hegyoldal meredek is, jól kifáradt. Nem figyelte a jelzéseket, csak gurult-gurult, rótta a kilométereket és kimondhatatlanul jólesett neki. Rájött, hogy ez a szabadság nagyon hiányzik neki, hogy néha magában legyen, gondolkozhasson, új tájakat lásson, és feltöltődhessen. Arra is rájött, hogy nagyon-nagyon rég volt már, hogy ilyen hosszú útra elmerészkedett a bácsi nélkül.

Gondolatai addig-addig jártak mindenfelé, amíg egyszer csak azt vette észre, hogy az útnak vége van. Felért a hegytetőre. Kicsit el is tévedt, mert nem volt ismerős erre semmi sem, de hát nem bánta, mert végre magában lehetett egy kis időre. Biztonságos távolságban a hegy szélétől leparkolt, lekapcsolta a motorját és csak nézte a tájat, hallgatta a madarakat, a szél zúgását és hagyta, hogy a nap sugarai felmelegítsék fáradt alkatrészeit. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy itt marad és nem megy vissza a kisvárosba. Itt nyugodtan elvan, nincs szüksége a nagy zsivajra, a tolongásra, a bácsi is majd meglesz nélküle. Most nem akar fagyis kocsi lenni. Úgy döntött, szabadságolja magát egy időre és csak sima kisbusz lesz, aki erre-arra gurul az erdőben és mindenfelé, amerre csak szeretne. A nap állásából tudta, hogy lassan itt az ideje a nyitásnak, de nem törődött vele. Most csak jól akarta magát érezni és nem érdekelte semmi más. Jó, persze, a bácsi majd biztos aggódik érte egy kicsit, de úgy gondolta, majd megérti őt és úgysem fogja keresni.

Annyira jól érezte így magát, hogy észre sem vette, hogy már délidőben jár a nap. Időközben a bácsi is felébredt és először fáradtan, majd egyre ijedtebben kezdte keresni szeretett fagyis kocsiját, de sehol sem találta. Tűvé tette a garázs környékét, a szomszédokat faggatta kétségbe esetten, hogy nem-e láttak, hallottak valamit, mert biztosan tolvajok ellopták az ő kis fagyis kocsiját. De senki nem hallott és nem látott semmit.

Nyitásra már a gyerekek is tolongtak a megszokott helyen, de se a fagyis kocsit, se a fagyis bácsit nem találták… Most már aztán mindenki nagyon kétségbe volt esve, ezért megbeszélték, hogy kiderítik, hová tűnt az aranyos fagyis kocsi.

Pedig az aranyos fagyis kocsi most éppen nem annyira volt aranyos, mert pont abban a pillanatban határozta el, hogy soha többé nem megy vissza és nem lesz többé fagyis kocsi, hogy napokig egy helyben álljon, alig utazzanak, a tél nagy részét meg a kisbolt mellett töltse. 

-Jó lesz itt nekem az erdőben, arra és akkor csavargok, amikor csak akarok, nem szól bele senki. Olyan tájakat fedezek fel, amiket még sosem láttam! Mindent látni akarok, olyan nagy a világ!-és örömében még kürtölt is egy nagyot.

Amíg a fagyis kocsi jól érezte magát –úgy érezte, életében először, pedig ez egyáltalán nem volt igaz-, addig a kisvárosban futótűzként terjedt el a hír, hogy a fagyis  kocsit ellopta valami becstelen tolvaj. Mindenki aggódott, mindenki sopánkodott, a bácsi pedig vígasztalhatatlan volt. A városiak úgy döntöttek, összefognak és közös erővel kiderítik, mi is történt valójában, és ha sok időbe telik is, de addig nem nyugszanak, amíg meg nem találják az eltűnt fagyis kocsit.

Ahogy teltek a napok, hetek, úgy kezdték feladni a reményt, mert bár a város minden szegletét, minden csücskét átnézték, a kis kocsi nem lett meg. Ó, ha tudták volna, hogy a fagyis kocsi nem is gondol rájuk…! Minden nap órákon át szelte a hatalmas erdő ösvényeit, néha elmerészkedett a környékbeli városokban is körül nézni. Nem törődött semmivel és senkivel, csak élvezte a szabadságot és úgy érezte, hogy nagyon is jól tette, hogy otthagyta a fagyis kocsi létet. Mivel volt ideje száguldozni vagy csak lassan gurulgatni, megpihenni, figyelni a tájat. És csend volt, nem az a nagy zsivaj naphosszat. Ahogy így morfondírozott, észre sem vette, hogy egy terepjáró gurul mellé. Csak mikor már percekig mellette állt, akkor rezzent össze a tudatra, hogy nincs egyedül. A terepjáró észrevette, hogy megijedt, így bocsánat kérően odaszólt neki:

-Ó, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! Hol jársz itt, ahol a madár se jár? Vagy éppen már csak a madárkák? Én az erdész autója vagyok, néha el szoktam jönni egy kis sétára, hogy kiszellőztessem a fejem a sok munka után. Csak előtte mindig szólok a gazdámnak, hogy elmegyek pár órára, hogy nehogy aggódjon, mi van velem.

-Á, te ilyen félős autó vagy? Beszámolsz a gazdádnak, hova mész? De hát én azt csinálok, amit akarok, az sokkal jobb! Nekem elegem lett, hogy sosem furikázhatok, amerre akarok, így eljöttem és most így jó nekem!

-De hát olyan poros a szélvédőd is, neked talán nincs gazdád, aki lemosson? Hasonlítasz arra a fagyis kocsira, amelyik pár hete eltűnt a szomszéd kisvárosból, láttam a plakátokat, milyen aggódva keresik. Nem te vagy az? Keres téged a gazdád, és az egész város: a gyerekek, a családok, mindenki. Miért nem szólsz nekik, hogy jól vagy?? Nagyon aggódnak érted! A gyerekek közül is többen sírnak, nagyon hiányolják a kedvenc fagyis kocsijukat. Azt mondják, senki másnál nincs olyan finom fagylalt, csak amit nálatok kapni. Mert nagy gondossággal és igazi szeretettel készül… Haza kellene menned, nem gondolod?

-Haza? Nem, nem! Itt most jól megvagyok, megvan mindenem, ami kell. És a legfontosabb, hogy szabad vagyok! Soha nem mehettem sehova, hát most oda megyek, ahová csak akarok!

-Hát, a szabadság jó dolog, de ha nincs kivel megosztanod ezt a sok szép dolgot, akkor mire mész vele? Ha nincs kivel beszélgetned, hogyhogy nem vagy magányos? Talán nem engedtek el téged sehova? Megtiltották?–kérdezte kíváncsian a terepjáró.

-Mondtam már, nekem így jó! És nem megyek haza, punktum! Hagyj békén! –mordult rá a fagyis kocsi és otthagyta.

A terepjáró haza ment és elmesélte a történteket az erdésznek. Az erdész telefonált egy párat, majd beleült és átmentek a szomszéd kisvárosba, elmondani, mi történt.

Időközben a fagyis kocsi elfáradt. Behúzódott az árnyékba, de a nagy széltől ott védtelen volt. Közeledett egy vihar, majd mikor már úgy elázott, hogy egy száraz felülete sem volt és már fázott is, eszébe jutott a lakhelye, a jó meleg, fedett garázs. Azután eszébe jutott a gazdája, aki nagy szeretettel mosta le minden alkalommal, amikor csak egy pici kis foltot vagy egy ragacsos kis mancsnyomot talált rajta a hosszú, fárasztó napok után. Mindig kedvesen beszélt hozzá. Rendszeresen elvitte a szerelőhöz, hogy karban tartsa. Árnyékos helyet is miatta választott, amikor a fagyit árulta. Ezt most már a fagyis kocsi is tudta. Hiányzott neki a gondoskodás, a családok zsivaja, a gyerekek kedves kacagása, az emberek közvetlensége. Úgy döntött, hogy ha a viharnak vége, hazamegy.

Még a város széléig sem ért, mikor meglátta a terepjárót pont szemben közeledni, benne az erdésszel, mellette a fagyis bácsival, aki hol hevesen integetett felé, hol a könnyeit törölgette örömében. Őket követte számtalan autó, benne az aggódó városi emberekkel, akik mind-mind érte jöttek és haza várták. A fagyis kocsi azonnal szünet nélkül nyomta a dudáját.

-Itt vagyok, itt vagyok, hazajöttem!-dudálta örömében.

Mindenki köré sereglett, ujjongtak, hogy végre megkerült. A fagyis kocsi annyira meghatódott az emberek szeretetétől, hogy soha többé nem kóborolt el.

Ettől a naptól fogva vagy a bácsival mentek kirándulni vagy hetente egy nap egyedül ment, -de már sosem szó nélkül-, vagy a városiakhoz csatlakoztak, amikor nagy családi pikniket szerveztek az erdőben vagy a környező városokban. 

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül.