2021. július 12., hétfő

28. mese: Gerda kalandja

 

Gerda, a kisgida és mamája, Gilda egy hatalmas erdőben éltek már elég régóta. Mindig Gilda vigyázott a kicsinyére, már születése óta. Annyira féltette és óvta, mint amennyire az őzmamáknál ez szokás volt. A gida már kezdett önállósodni, sokszor elszaladt a mamája mellől, és huncut kacagással kiáltotta neki messziről, hogy elbújt, találja meg. Gilda mindig mosolyogva belement a játékba, bár mostanában sokszor rossz előérzete támadt.

Egy nap megint eleségért indult, így szokás szerint elrejtette csibész kis gidáját egy tisztás melletti, eldugott bokorban és kedvesen, de szigorúan a lelkére kötötte, hogy nehogy előjöjjön, ha hangokat hall, mert sok idegen járhat az erdőben és veszélyes lehet.

Gerda lelkesen, sűrűn bólogatott, mialatt a mamája intelmeit hallgatta, de hangja már nagyon távolinak tűnt, mert gondolatai messze jártak, hiszen arra gondolt, mit fog csinálni, ha a mamája végre magára hagyja. Gilda megígérte neki, hogy a lehető leghamarabb visszatér, majd egy könnyed szökkenéssel sietve eltűnt a az erdő fái között.

Gerda épp erre várt. Pár percig még nézelődött, szimatolt, majd kibújt a bokor takarásából. Kis testének nyomát a bokor tövében lelapult fű nyomai őrizték már csak.  Először előre indult, felfedezni a környéket, de közben vissza-visszanézett, ahogy a mamája tanította, hogy a háta mögött lévő táj képét megjegyezve, visszafelé is pont ahhoz a bokorhoz találjon, ahol édesanyja keresni fogja. Biztos volt benne, hogy még idejében visszaér, még jóval azelőtt, hogy felfedezné a mama, hogy mégsem fogadott szót neki.

Igen ám, de csekélyke tapasztalata miatt szinte törvényszerű volt, hogy hamarosan eltéved, és sajnos, így is lett. Sokat ugrándozott vidáman erre, majd arra, és közben szimatolt körbe-körbe, mélyen beszívva az erdő illatát. Követett fürge gyíkokat, színes pillangókat, fákon ugrándozó mókusokat és a magas fák ágai között kandikáló kék égen habosan suhanó bárányfelhőket. És bizony egy idő után rájött, hogy eltévedt. De nagyon. Nem voltak ismerősek a fák, ha visszaidézte a tájat, egyik sem hasonlított arra, amit megjegyzett a vissza pillantgatások alkalmával. Egyre inkább kétségbeesett. Senki nem volt a környéken, aki segíthetett volna neki és közeledő zajokat hallott az erdő belsejéből. Igyekezett a lehető leggyorsabban elbújni az egyik bokor tövében. Mire a kirándulók odaértek, még a piciny orra hegye sem látszott ki a bokorból.

Csendben lapult, levegőt is nagyon óvatosan vett, nehogy meghallják. Ügyes volt, mert az emberek nem vették észre, csak lépteik egyre távolodó zaja jelezte, hogy milyen messze kerültek már tőle. Mikor elült az összes nesz, kibújt a bokorból. A nap állásából már látta, hogy ideje visszaindulni a lehető leghamarabb, mert a mamája halálra fog rémülni, ha nem találja ott a bokor tövében, ahol hagyta.

Ijedten kereste a visszafelé vezető utat, de egyre csak hiába. Ekkor azonban kedves, kék madárkák gyűltek köréje:

-Te ki vagy? Hol jársz erre, ahol csak a madár jár? –csipogták. –Talán eltévedtél?

Gerda a könnyeivel küszködve felelte:

-Igen, eltévedtem és nem találom sehogy sem a visszafelé vezető utat. A mamám egy távolabbi bokorban hagyott, amíg eleségért ment, de már hamarosan visszaér, és ha nem leszek ott, halálra fog rémülni. Vissza kell jutnom minél hamarabb… -szipogta szomorúan a kisgida.

-Ha megmondod, mi volt a bokor közelében, felrepülünk, fentről megkeressük, és visszajövünk érted, hogy hazavezessünk. Várj pár percet és akkor segítünk neked szívesen. –csiripelték segítőkészen a madarak.

-Itt akartok hagyni? –kérdezte rémülten Gerda. –De nagyon félek már itt egyedül.

-Dehogy hagyunk, dehogy hagyunk, -csivitelték megnyugtatóan –egyikünk veled marad, míg mi visszaérünk, ne félj!

Így is lett. Hamar megtalálták a tisztást, ami mellett a bokor volt, ahonnan a gida elkószált. Sietve repültek vissza és segítségükkel hamarosan a kisgida ugyanott pihegett, ahol pár órával korábban az anyukája hagyta. Ekkor azonban újabb kirándulók zaja verte fel az erdő nyugodt csendjét. És most nem volt Gerdának szerencséje, mert észrevették őt a bokor tövében. A madarak az egyik fenyő ágára repültek és onnan figyelték az eseményeket.

A család egyre közelebb jött Gerdához. Nagyon tetszett nekik Gerda, a gyerekek ujjongtak örömükben, hogy végre igazi őzgidát simogathatnak meg. Mikor ezt a madarak meghallották, rémült csivitelésbe kezdtek:

-De ha megsimogatják, rákerül Gerdára a szaguk és a mamája nem fogja megismerni! Magára fogja hagyni! Azonnal tennünk kell valamit! 

-Nem halljátok?! Még haza is akarják vinni! Azt hiszik, elhagyta a mamája, pedig csak eleségért ment! Meg kell akadályoznunk, hogy magukkal vigyék! Segítsetek!–csiripelte egy másik rémült kismadár.

Azon nyomban oda repültek a családhoz és addig repkedtek körülöttük, amíg nagy erőfeszítések árán távolabb terelgették őket. A család hessegette őket, nem tudták mire vélni, mi üthetett a madarakba hirtelen. Mikor már a fák közül is furcsa zajok hallatszottak, inkább felhagytak korábbi tervükkel, hogy gidát simogassanak. Később a turistaháznál, ahol megpihentek, elmesélték, mi történt velük, és akkor a többi kiránduló elmondta nekik, hogy a talált gidákat nem szabad megsimogatni, mert a látszattal ellentétben nem magára hagyta a mamája, csak eleségért ment.

Gerda már a bokor tövében szunyókált békésen, mire a mamája szelíden körbeszaglászta és ellenőrizte, nem-e esett baja. A gida nem tudta, hogy Gilda sokkal korábban visszaért már, és a fák rejtekéből rémülten követte az eseményeket. Ahogy azt sem, hogy a fák közül jövő furcsa zajok okozója is a mamája volt, hogy segíthessen a madaraknak kisgidája megmentésében.     

  

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése