19. mese: Téli répa

Ezen a télen nem nagyon akart esni a hó, pedig a gyerekek már annyira várták. Minden nap ébredés után, kíváncsisággal vegyes vágyakozással húzták el a függönyt otthon az ablak elől, várva, hogy egyik reggel már a környéket belepő puha hótakaró látványa fogadja őket. Nagyon vágytak arra, hogy egymásba kapaszkodva szánkózzanak a közeli domboldalon úgy, hogy kötött sapkájuk bojtja csak úgy lobogjon a szélben, miközben szánjuk sebesen süvít lefelé, éles, kicsit csálé, néha igencsak kacskaringós csíkot húzva a frissen leesett, szikrázóan fehér, porhanyós hóban. Lesiklás közben egyikük mindig boldogan sikított, ha nagyon felgyorsult a szán, ha pedig egy kisebb bucka megdobta a suhanó szánt, élvezték, ahogy pillanatokra a levegőbe emelkednek, hogy utána tompán puffanjanak a roppanós hóban. Hol egyikük, hol másikuk ült elől a szánon, és aki elöl ült, az a szán zsinórját, a hátul ülő pedig az előtte lévő derekát markolta szorosan, nehogy menet közben leessenek. Bár ha a hátul ülő épp lepottyant, azonnal kihasználta az alkalmat egy kis hóban hempergésre.

Szerettek hógolyózni is, kezükkel kisebb-nagyobb golyókat formázni, kicselezni egymást, és jól telibe találni a nadrágjukat és kabátjukat a hógolyókkal. Minden találatot lelkes ujjongás követett, ami elvegyült a hógolyózápor elől épp visítva-kacagva menekülő társaik hangjával. Ruhájukon néha még hazafelé is ott csücsültek a hógolyók találta foltok nyomai, kesztyűik szinte csuromvizesre áztak a kezükben olvadó hógolyóktól. Néha a gyerekek saját maguk által készített, kisebb hóembert vittek haza, hogy a szüleik betegyék egy lavórba, majd vagy az erkélyen vagy a fűtött szobában kíváncsian és kissé szomorúan megnézzék, ahogy a kis hóember a benti melegben helyes kis pocsolyává olvad.

Korcsolyázni épp a múlt héten voltak, nemrég nyílt a szomszéd kerületben egy jégfolyosó, oda sötétedés után is lehetett menni csúszkálni. Voltak, akik gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan suhantak a jégen és voltak, akik most még kissé bátortalan siklással kezdtek neki a korcsolyázásnak, őket barátaik, szüleik segítették, hogy minél kevesebbszer essenek el. Ha a jégre huppantak, nagyokat kacagtak egymáson, és mielőbb próbáltak felállni, hogy feneküket ne fagyassza tovább a cudarul hideg jég. Volt olyan kisgyerek, aki nem csak azért próbált minél hamarabb felpattanni, ha elesett, mert érezte, hogy befagy a popója, hanem azért is, mert félt, hogy a mögöttük jövő, lendületben lévő korcsolyások végigkorcsolyáznak a kezein. De ettől nem kellett tartaniuk, mert ha valaki elesett, azt vagy nagyobb ívben kikerülték az éppen érkezők vagy sietve igyekeztek felsegíteni.

Kirándulni is szerettek hóban a gyerekek, a táj akkor olyan volt, mintha vastagon porcukorral szórták volna be odafentről a hegyeket, a domboldalt, a fákat és a bokrokat. A zúzmara különleges réteget vont az ágak köré, néhol jégcsapok is lógtak a fákról.  Az ég ilyenkor szinte fehér volt, a beszívott levegő pedig elképzelhetetlenül friss és hideg. Csodálkozva fedezték fel, hogy a kristálytiszta levegőben mindig kitisztult az orruk, ha épp előtte be volt dugulva. A hó halkabban vagy erősebben –lépéseik erősségétől függően-, ütemesen ropogott a talpuk alatt, friss nyomokat hagyva maguk után a hóban. A hegytetőn a látvány minden fáradtságért kárpótolta őket, amit a hegymenet közben éreztek. Hosszú percekig nézték az alattuk elterülő fákat, a háztetőkön megpihenő vastag hótakaró vakító fehérségét és csillogását, a kéményekből vidáman felszökő füst táncát. Ha felfelé menet fejükkel egy faágnak ütköztek, a rajtuk csücsülő hótömeg tompa puffanással pottyant a kabátjukra, de az is előfordult, hogy egy nagyobb mennyiség jeges-hideg zuhanyként esett a sapkájukra vagy az alatta kissé kikandikáló, meleg homlokukra. Ilyenkor mindig nevetve söpörték le magukról a havat.

Sosem szalasztották el az alkalmat, hogy a hegytetőn vagy egy tisztáson csináljanak hóangyalokat. Kinéztek egy hóval borított, teljesen érintetlen, tiszta helyet, és néha bizony nem bírták megállni, hogy az érintetlen hótakarón addig szaladgáljanak fel s alá, míg már egy ujjnyi hely sem maradt a lábnyomaik nélkül. Máskor, ha olyan tisztást találtak, ahol még nem járt rajtuk kívül senki sem, nagy levegőt vettek és hagyták, hogy háttal belehuppanjanak a hótakaróba, mint egy hideg, roppanósan puha paplanba. Kezeikkel olyan gyorsan kalimpáltak, hogy ha nem épp feküdtek volna, a hóangyalok egész biztosan felemelkedtek volna a kristálytiszta levegőbe. Még időben keltek fel, mielőtt nem teljesen vízhatlan ruhájuk átázott volna. Megfordulva vidáman hasonlítgatták össze a testsúlyuktól kissé lesüllyedt, hóangyalokat formázó hűlt helyüket, a sokféle vidám hóangyalt, amiből nem volt két egyforma és pont ez volt benne a legjobb, a legkülönlegesebb. Ha épp esni kezdett a hó a hegy tetején, fejüket hátra hajtva, szájukat nagyra tátva várták, hogy a kisebb-nagyobb hópelyhek apró, hideg cukorkákként hulljanak a szájukba és olvadjanak el szinte azonnal a nyelvükön. Így ettek havat, nem marokkal… Az ilyen kirándulások után otthon, kellemes meleg töltötte el pirospozsgás arcukat, mikor felengedett. Túrák után mindig meleg fürdőt vettek, hogy elfáradt és kicsit elgémberedett tagjaik megmelegedhessenek.

Az időjárás végül kegyes lett hozzájuk. Egy csoport kisgyermek hazafelé menet egy park mellett haladt el és hirtelen ötlettől vezérelve, a frissen hullott, porhanyós hóból közösen építettek egy hóembert. Igazán arányos, mondhatni helyes hóember lett és nem is olyan kicsi. Egyikük hazaszaladt a papája régi, fekete, posztó kalapjáért is, ami a hóember fejére került. Másikuk friss, roppanós, élénk narancsszínű, jó illatú sárgarépát hozott, az lett a hóember orra. Szemei, szája és hókabátjának gombjai különböző méretű kavicsokból, kövekből, termésekből lettek. A gyerekek sokáig csinosítgatták a hóembert, míg teljesen olyan nem lett, mint amilyennek elképzelték. Még hócsatáztak kicsit, csak úgy süvítettek a hógolyók a levegőben, mielőtt hideg és fehér nyomot nem hagytak hol a lányok, hol a fiúk kabátján és nadrágján. Hamarosan azonban ideje volt indulni haza. Mikor már a hazafelé igyekvő és egyre távolodó gyerekek lelkes csevegése is teljesen elhalkult, teljes csend ült a parkra. A hóember kedvesen nézte az apróbb és nagyobb hópelyhek táncát a levegőben, amelyek éppen répa orra előtt libbentek ide-oda. A hó rendületlenül esett, sok kis hópehely landolt a hóember éjfekete posztó kalapján, pár másodperc erejéig pihegve rajta, míg elolvadt, sok ezernyi pici, nedves foltot hagyva maga után. Kis idő múlva már hidegebbre fordult az idő, így a hóember kemény kalapja felé szállingózó hópelyhek már nem olvadtak el azonnal, hanem összegyűlve vagy külön-külön kedélyesen csücsültek le a fekete kalap tetején vagy a karimáján. A hóember gondolataiba merülve álldogált, mikor egyszer csak neszezést hallott a bokrok felől. Fejét nem fordította oda, csak szeme sarkából kandikált arra felé. Elhatározta, hogy nem mozdul, hanem kivárja, mi fog történni. Hamarosan halk ugrások roppanását hallotta éppen maga mellett. A váratlan látogató egy vakítóan fehér bundájú, rózsaszín orrocskájú, bájos nyuszi volt. A közeli erdő felől tévedt ide, éppen élelmet keresett, korgó gyomra hajtotta az istenien finom illat felé, amit már egy jó ideje érzett és követni kezdett. A nyuszi óvatosan közelítette meg a hóembert, és ágaskodva szimatolt felfelé, ahol a hóember orra volt.

-Hát, megvan! -gondolta ujjongva. –Micsoda gyönyörű répa! És micsoda illat! –itt már a szájában érezte a ropogós, friss répa máshoz nem fogható fenséges ízét. Aztán elszomorodott. -De hogy fogom megszerezni olyan magasról?-morfondírozott magában.

A hóember, mintha kitalálta volna a gondolatait, ráköszönt. Bemutatkoztak egymásnak. Hóember kedvesen lehajolt a félénk nyuszihoz, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. A nyuszi ösztönösen hátrahőkölt volna, de a répa illata fogva tartotta. Főleg mikor már ott volt az orra előtt, miután a hóember közel hajolt hozzá.

-Ó,  jaj! –gondolta a nyuszi. –Olyan éhes vagyok… Vajon hogyan kérhetném el ezt a répát a hóembertől? –gondolatait félbeszakította gyomrának olyan hangos korgása, hogy még talán a szállingózó hópelyhek is megálltak az esésben egy pillanatra.

A hóember még közelebb hajolt hozzá. A nyuszi nagyon félt, de pici orra észvesztő sebességgel szimatolt és szívta magába az ínycsiklandó répa összetéveszthetetlen illatát.

-Éhes vagy? –kérdezte a hóember. –Szereted a répát, ugye? Neked adom, jó?

A nyuszi nagy tapsi füleit még nagyobbra nyitotta, mert nem akart hinni a fülének. Hálásan és mohón fogyasztotta el a répát. És jól gondolta. Fenséges íze volt. Hálálkodva megköszönte a hóember kedvességét és integetve visszaugrándozott az erdőbe.

A hóember ismét egyedül maradt. Nem vették észre, hogy a gyerekek közül az egyik kisfiú lemaradt a többiektől és visszament, hogy még egyszer megnézze a hóembert, amit készítettek. Egy fa mögül lesve, akaratlanul is tanúja lett annak, mi történt a nyuszi és a hóember között. Gondolkodva indult hazafelé, mert tudta, anyukája már nagyon várja.

Mami éppen ebédet főzött, a levesnek valót készítette elő, miközben megbeszélték az aznap eseményeit. Levi nem tudta levenni a szemét a zöldségekről, amelyeket anyukája éppen pucolt és aprított. Volt ott karalábé, fehérrépa, zeller, krumpli és persze a legfontosabb, ami Levi érdeklődését felkeltette: a sárgarépák. Mikor anyukája egy kis időre átment a szobába, hogy kiteregessen, mert éppen végzett a mosógép a mosással, Levi gondolt egyet és a legszebb répát a zsebébe rejtette. Szólt az anyukájának, hogy egy kis időre át kell ugrania a barátjához, mert valamit nála felejtett, majd felkapta a kabátját és már kint is volt a kapun. Sietős léptekkel haladt a park irányába, fürge léptei nyomán roppanós bakancsnyomokat hagyva a rendületlenül szállingózó hóban. Mikor odaért, a friss répát felrakta a hóember arcára, így újra olyan lett, mint amilyen korábban volt. Elégedetten fordult vissza, hogy minél hamarabb hazaérjen.

Eközben otthon Mami, miután végzett a teregetéssel, visszament a konyhába, hogy folytassa a zöldségpucolást. Mikor a répákhoz ért, egy pillanatra megállt a kezében a zöldséghámozó. -Mintha öt sárgarépa lett volna… -gondolta magában. -most meg csak négy van…! Lehet, hogy pucolás közben falatoztam is, csak nem emlékszem? Ejj, az én koromban már annak is örül az ember, ha nem veszíti el a fejét… Sebaj, finom lesz így is a leves! –legyintett kedélyesen, majd folytatta a pucolást.

A finom ebéd után Levi sétálni hívta az anyukáját. A park felé vették az irányt. Mikor Mami meglátta a hóember sárgarépa orrát, azonnal tudta, hova lett az ötödik répa. Kérdőn nézett Levire, majd másodpercre pontosan egyszerre kacagtak fel. Mami azért titkon megkönnyebbült, hogy mégsem az emlékezetével van gond…

Tavaszig a havas időszakban sokszor tettek sétát a park felé és vittek közösen friss, ropogós sárgarépát a hóembernek, ugyanis a félénk, de annál éhesebb nyuszi újra és újra arra járt, a hóember pedig minden alkalommal odaadta neki friss répaorrát.

Ha télen, hóesésben orr nélküli hóembert látsz, gondolj arra, hogy a közelben egy nyuszi lehet, aki épp jóllakott…

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.