9. mese: A fa és a madárka

Fa egy erdő közepén állt már időtlen idők óta. Legalábbis így érezte. Szerette, hogy nincs egyedül, sokat susogtak a többi fával, ha szeles idő volt, szélcsend idején pedig maguk hajladoztak, rezegtették a leveleiket, így beszélgettek egymással. Télen, levelek híján nehezebb dolguk volt, akkor inkább recsegtek az ágaikkal, a fiatalabb csemeték inkább nyikorogtak, sután, viccesen hajladoztak.

Hosszú-hosszú évtizedek óta, mióta Fa az eszét tudta, így éltek és ő ezt bizony nagyon szerette. Együtt várták az első hópelyheket, aztán a tavasz közeledtét, a virágba borulást, rügyezést. Nap jó barátjuk volt, hozott egy kis melegséget, lágy, langyos szellőt, kacagó, habos bárányfelhőket, ha arra volt szükségük. Lengedezve hűtötték magukat a nyári forróságban akkor, mikor a furfangos Szél játszva fújkálta őket, csiklandozva leveleiket és ágaikat, majd Vihar, Eső és Zivatar kegyes segítségével alkalomadtán szomjazva, mohón, jólesően szívták magukba a nedvességet. Ősszel kissé szomorúan búcsúztak el a száradó, lehulló leveleiktől, majd csupaszon várták újra türelmetlenül az első csilingelő hópelyheket vagy jégcsapokat, hogy ágaikra telepedjenek. Szerették ezt az állandó, megállíthatatlan, biztonságot nyújtó körforgást.

Egy nap az erdő lakói éppen csoportosan susogtak valami nagyon fontos dologról, mikor egyre inkább erősödő zaj ütötte meg az erdő lakóinak kérges fülét. Először kíváncsian, várakozón, majd egyre izgatottabban, kicsit félve néztek mindannyian először egymásra, majd a hang irányába, mely bizony csak közeledett. Ilyen zajt még sosem hallottak errefelé. Ez a táj és az erdő békés volt, ezért szerették a kirándulók is, akik rendszeresen erre jártak vagy sátoroztak. Áldották is az árnyékot és a kristálytiszta levegőt adó fákat, hűsöltek a fa tövében, hallgatták a madarak énekét, a fakopáncs kopogását, a szellő lágy zúgását. Száraz, leesett ágaikból tábortüzet raktak, szalonnát sütöttek, zsírját pihe-puha, házi kenyérre csöpögtették, éhesen befalták, közben vidáman daloltak.  Az erdő fái is szerették ezt a hangulatot, a békés emberek meghitt zaját. Most ez az idegen és hirtelen zaj rettentően megijesztette őket.

Hamarosan kiderült, hogy a lármát a közeledő munkagépek zaja okozza. Emberek érkeztek, sokan, több géppel. Megbeszélést tartottak, majd nekiveselkedtek és elkezdték a munkát. A fák legnagyobb rémületére az emberek valamiféle építkezésről beszéltek, hogy az kezdődik itt, ezért kell a hely. A fák nem értették. Ha kell a hely, akkor itt nincs, miért ide jöttek? Aztán rádöbbentek, miután egyiküket elkezdték kivágni, hogy a hely kérdést úgy akarják megoldani, hogy az az ő életükbe kerül. Rémülten susogtak a fák, de senki sem hallotta meg őket, a fejszék csattogása és a láncfűrész kegyetlen zúgása minden segélykiáltást elnyomott. Az erdőben élő állatok riadtan menekülőre fogták, szállt, rohant mindegyikük, amerre látott és tudott. Ekkora riadalom még a legnagyobb viharok idején sem volt, mivel az erdőben mindenhol akadt egy odú, egy lyuk, egy zegzug, ahol a kis állatok otthonra, oltalomra találtak. Mire az óriási zaj elült és a gépek mind elmentek, -teherautóik megrakva a kivágott fákkal-, az erdőből semmi nem maradt. Csak egyetlen árva fa.  Őt talán azért hagyták életben, mert nem tartották még elég idősnek a kivágáshoz és a tervezett park első fájának szánták. Fa még mindig nem tért magához, sokkos állapotban volt. Minden olyan hirtelen történt, hogy egész hirtelen tört rá ez a bénító ijedtség. Mi lesz most vele? Mi lesz a többiekkel? És az állatok? Csak ő maradt. Körbenézett, kéregszíve belesajdult a látványba. A többieket elvitték, örökre. Bánatában, mint hatalmas könnyeket, hullatta nap nap után a leveleit, amelyek búsan peregtek a földre. Szíve csak zakatolt, zakatolt, és nagyon nehezen, csak napok, hetek múltán tudott megnyugodni valamelyest, de ha körbenézett vagy reggel álmából ébredt, mindig rettentően elszomorította a látvány. Pedig remélte, hogy ez csak egy rossz álom volt, egy rémálom. De nem. A kivágott fatörzsek látványa mindannyiszor szíven ütötte, mikor ráébredt, hogy kedves rokonaiból, barátaiból, ismerőseiből csak kivágott fatörzsek maradtak. Fa várta a sorsát, nem tudta, mi lesz vele. Pár nappal később egy iszonyatos erejű vihar a maradék törzseket is kiszakította a helyéről. Ezek után Fa, ha lehet, még jobban elkeseredett.

Ahogy telt-múlt az idő, jobb ötlete nem lévén, folytatta életét, várva a sorsát, hogyan alakul. Nagyon hiányoztak neki a többiek, kimondhatatlanul magányosnak érezte magát. Egy ilyen mély elmélkedés közepette valami zajt hallott a távolból. Mintha susogás lett volna. De nem, csak a szél játszik vele, gondolta. Aztán még egyszer hallotta. Rájött, hogy amit hallott, az nem susogás, hanem suhogás. Szárnysuhogás! A hang irányába fordította megmaradt lombkoronáját. Egy nehezen repülő, ereje végén lévő madárka repült egyenesen feléje.

Végül kimerülten leszállt az egyik ágára. Madárka nem értette, hova tűnt az erdő, hiszen legutóbb, mikor itt járt, rengeteg fa volt még itt. Fa szomorúan mesélte el, mi történt. A madárka is szomorú volt, hiszen rájött, hogy akkor rokonai a fakivágás közben valószínűleg elmenekültek. A kismadár látva Fa mérhetetlen bánatát, szomorú szemeiben a magányosságát, megígérte neki, hogy vele marad. Barátságot kötöttek. Madárka fészket épített Fa egyik ágán, ott aludt jó időben. Mikor hűvösebbre fordult az idő, Fa az odújában adott kényelmes, meleg otthont Madárkának. Madárka minden reggel és este dalolt neki, sokszor napközben is és ettől fogva együtt várták az évszakok változását, nézték az ébredő és a lenyugvó Napot, élvezték a langyos Szellő simogatását, a Szivárvány látványát. Esős, Viharos időben régi történeteket meséltek. Igazán megszerették egymást.

Így teltek a hónapok kettecskén. Aztán egy nap, Fának hirtelen összeszorult érzékeny kéreggyomra, mert újra azt a bizonyos rémisztő hangot vélte hallani a távolból. Madárka is rémülten dugta ki a fejét a fészkéből. Ijedten kapaszkodtak egymásba. Fának sajnos igaza lett. Ismét munkagépek jöttek, sokan. Mint azon a bizonyos borzalmas napon. Reszketve várták a sorsukat. Az egyik munkagép menet közben pont Fa mellett ment el, egy kiálló része majdnem súrolva Madárkát, amitől ő úgy megijedt, hogy rémülten bújt ki Fa öleléséből és fejvesztve próbált elhajolni a munkagép elől. Fa utána kapott, hogy megnyugtassa. Madárkát többször is  majdnem eltalálták, a fészkét kis híján leverték. Nem tudták, mi lesz, de rendületlenül egymásba kapaszkodtak.

A gépek meg voltak pakolva és üresek is jöttek. Fa meg volt róla győződve, hogy most érte jöttek. Őt is kivágják, mint a többieket korábban! De akkor is csak figyeltek. Majd döbbenten azt látták, hogy a Vihar által kicsavart fatörzseket összeszedik és felpakolják a teherautókra. Majd ásni kezdtek. Fa és Madárka összenéztek. Ásnak? De minek? Mit akarnak itt megint? Aztán meglátták a teherautókon a karókat és a facsemetéket. Ezek az emberek most arról beszéltek, hogy mégsem lesz építkezés, hanem facsemetéket ültetnek minden kivágott fa helyére, hogy sok-sok idő múlva újra egy erdő lehessen belőlük, kristálytiszta levegővel, árnyakat adó fákkal, kedves állatokkal, békés kirándulókkal. Azt mondták, szép zöld erdő lesz, fákkal, bokrokkal, cserjékkel, állatokkal, zajokkal, illatokkal. Fa majdnem kiugrott a kérgéből, Madárka pedig a tollaiból örömében. Az emberek sokat dolgoztak és mikor végre elkészültek, odébb álltak. Újra csend lett, csak az új kis facsemeték susogtak izgatottan. Madárka hirtelen megtörte a csendet: -Fácskám, el kell mennem elintézni valamit, de hamarosan visszajövök!-ezzel elrepült.

Már esteledett, Fa nagyon aggódott, mi lehet Madárkával. De közben tudta, hogy ha a kismadár azt csiripelte, hogy hamarosan jön, akkor az úgy is lesz. És lám, egyszer csak susogást hallott. Felkapta a fejét …akarom mondani lombját. De rájött, hogy csak a fiatal csemeték susognak. Búsan hajtotta volna le a lombját, de akkor újra hallotta! Csak nem??? Szárnysuhogás? Mit szárnysuhogás! Szárnysuhogások hada! Ez hallatszott a távolból. Mire minden fa abba az irányba fordult, már látták a kis madárcsapatot, élükön Madárkával, akik Fa és a fiatal  facsemeték felé szálltak lelkesen. Fa ujjongott, hogy kis barátja visszatért. Kiderült, hogy az új erdő hírét elvitte messzebbre lakó barátainak, akik egy erdőtűz miatt éppen új otthont kerestek maguknak.

Fa és Madárka szeretettel ölelték át egymást. Ahogy a facsemeték cseperedtek, úgy népesedett be újra lassan a fiatal erdő újabb és újabb lakókkal: madarakkal, rovarokkal, kis állatokkal, közepén a bölcs Fával, fészkében Madárkával.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.