26. mese: A házikó

 

Egy madárcsicsergéssel és kedves zörejekkel teli erdő szélén volt egy kisebb halom kő. Régen talán egy kis lak lehetett, de vagy egy nagy vihar rombolta le vagy a lakói valamilyen okból elköltöztek és az idő vasfoga a hosszú évek alatt lassan megette a házat és mostanra már csak a romjai maradtak. A körvonalai még megvoltak, mindenhol benőtte a fű és a gaz, mégis látszott, hogy egykor nagyon szép lehetett. A körülötte lévő kerítés is elég rozoga volt, a festék rajta már erősen megkopott, néhol a lécek is hiányoztak. A romok mellett álló fán mégis ott élt egy bagoly. A ház lakói hiába költöztek el, ő mégis ott maradt. Várta-várta és titkon nagyon remélte, hogy egyszer csak hátha ismét lakók érkeznek ide, akiknek majd megtetszik ez a szép hely és pont itt szeretnének letelepedni. Azonban évek óta hiába várt erre, mert akik mégis ide tévedtek és meglátták a romokat, azonnal azt gondolták, hogy milyen sok munka lenne ezt mind helyre hozni, majd végül mindig arra jutottak, hogy eszük ágában sincs ezzel vesződni. Így hát a bagoly maradt -és vele együtt a romok is.

Azt hihetnénk nagyon magányos lehetett, de ez egyáltalán nem volt igaz. Jó barátja és társasága mindig akadt. Barátja volt a Nap, ami hideg időben melengette és a szél, ami a forró nyári napokon lehűtötte. Kedélyesen elbeszélgetett mindig az éjjeli vadászat előtt a kedves pillangóval, aki általában a régi levélszekrényke tetején pihent meg, úton hazafelé a mezőről. Olykor, mikor tiszta volt az éjszakai égbolt, együtt nézték a Holdat, a csillagokat és a bolygókat. Elképzelték, milyen sebesen haladnak el mellettük a néha arra járó űrhajók. Néha arra repült egy kóbor papírsárkány is a közeli dombról, amit vidám kacagással vagy kétségbeesett kiáltásokkal kergettek a gyerekek, hogy visszaszerezzék, mert a huncut szél egy óvatlan pillanatban kikapta a kezükből a madzagot és elcsente a papírsárkányt tőlük. A romok mellett szépen nőtt a fű, még egy egykor jobb időket élt kertecske nyomai is láthatóak voltak. A fán finom puha moha nőtt, ami mindig más színű zöld volt és az arra járók persze kíváncsian megsimították. Nőtt még a közelben sok szép, de nem ehető gomba, csodás illatú, színpompás virágok és persze jöttek a zümmögő dongók és méhek, hogy kelyheikből nektárt szippantsanak. A bokrokon áfonya és szeder nőtt, a kirándulók mindig leeszegették a maradékot, ha éppen az erdei állatok hagytak nekik belőle.

Így éldegélt tehát a kis bagoly az erdő szélén és biztosan tudható volt, hogy nem magányos.

Egy nap, mikor éppen a pillangótól elköszönt, szokatlan neszre lett figyelmes. Már az éjjeli vadászatra készülődött, nagyon éhes volt, de ez elterelte a figyelmét. Az erdő felől érkezett a zaj. Csendben ült a fa egyik vastag ágán és figyelt.

Az erdő fái közül hamarosan kisétált egy farkas. Ő a bagollyal ellentétben magányosan éldegélt, nem igazán szerette a társaságot. Mikor kiért az erdőszélre, jól körülnézett, hol tudna éjjel meghúzódni. Mivel semmit sem látott, ahova bebújhatna, az egyik bokor tövébe telepedett le és ott töltötte az éjszakát. A bagoly látta, hogy a farkas nem veszélyes, nem rombol, még csak nem is vonyít, így vadászatra indult és mire zsákmányával visszatért, a farkas már mélyen aludt.

Jó időbe telt, mire összebarátkoztak, mert a farkas megszokta az egyedüllétet és elég nehezen állt szóba a barátságos bagollyal. De mivel a bagoly mindig kedves volt vele, a farkas rájött, hogy nem is olyan rossz, ha van társasága és van kivel beszélgetnie az Élet nagy dolgairól.

Így éldegéltek már hosszú ideje, mikor egyik nap megint szokatlan zaj hallatszott az erdő felől. A farkas épp a fa árnyékában pihent, a bagoly pedig a fa tetején szunyókált, mikor meghallották. Ez nem nesz volt, hanem erős zaj, valami nagy állat okozhatta. Fel is riadtak és kicsit félve néztek a fák közé, várva, ki érkezik.

Nagy meglepetésükre, egy oroszlán volt. Míg ők annyira meglepődtek, hogy még a szájuk és csőrük is tátva maradt, addig az oroszlán felettébb örült, hogy végre kikeveredett a nagy erdőből, ugyanis eléggé eltévedt. Bizalmatlanul méregették egymást, az oroszlán üvöltött is párat a biztonság kedvéért, hogy ha nem lenne egyértelmű mások számára, hogy ki is köztük a legerősebb. Végül rájött, hogy ezt a többiek tudják és eszük ágában sincs ujjat húzni vele. Az oroszlán is magányosan élt, így úgy döntött, hogy marad egy ideig, de csak amíg jónak látja.

Hármasban gyorsan teltek a napok, sosem unatkoztak. A pillangó vagy az oroszlán orrára vagy a hátára szállt, miközben beszélgettek, és a többiek is gyorsan rájöttek, hogy az oroszlán ugyan nagy és félelmetes, de mégis jó barát.

A rossz idő közeledtével és a nagy nyári viharok után bőrig ázva vissza-visszatért beszélgetéseikkor a gondolat, hogy kellene valami búvóhely, ahova az eső és majd a hideg idő beköszöntével a melegben, védett helyen meghúzhatják magukat, mivel a fa töve és a bokrok alja nem sok menedéket adott nekik.

Addig törték a fejüket, míg nem arra jutottak, hogy a romokból újjá építik a kis házat. Az alapok még megvoltak, így könnyebb dolguk volt. Köveket hordtak, rakodtak, tapasztottak, ástak, illesztettek fáradhatatlanul. Még a Nap, a szél és a fák is segítettek nekik a maguk módján: a Nap kevésbé melegen sütött, hogy ne a legnagyobb melegben kelljen dolgozniuk, a szél pedig nem fújt viharosan, csak enyhén, hogy a melegben enyhülést hozhasson és a fák is úgy hajladoztak a szélben, hogy még nagyobb árnyékot adhassanak a fáradhatatlanul dolgozó állatoknak.

A házikó még nem volt teljesen kész, mikor újabb nesz hallatszott az erdő felől. Végül egy kíváncsi róka osont ki a fák közül. Vele is összebarátkoztak és a róka kezdeti félelme az oroszlántól és a farkastól is hamar elillant, mivel szeretettel fogadták. A róka azonban kicsit más volt, mint ők. Idővel kiderült, hogy elég lusta és esze ágában sincs segíteni nekik a ház építésében. Hiába hívták, mindig talált valami kifogást.

-Most vadászni megyek, éhes vagyok!-jelentette ki.

-Jaj, ma olyan meleg van, hogy tudtok így dolgozni?-nyafogta.

-Majd holnap segítek, csak ma hadd pihenjem ki magam, olyan álmos vagyok az éjszakai vadászat miatt.-húzta ki magát újra a munka alól.

A többiek próbáltak a lelkére beszélni szép szóval, de az mit sem ért. A bagoly is dolgozott nappal, pedig ő is éjjel vadászott, de megbeszélték, hogy ő emiatt a nappal egy részében pihen, a másik részében segít a ház építésében, így mindenki jól járt. Csak a rókának nem fűlt a foga a munkához. Az oroszlán is mordult egyet-kettőt, de mivel békés fajta volt, nem cincálta meg a lusta róka bundáját, pedig megérdemelte volna. És a ravasz róka ezt ki is használta. A többiek sokszor jelentőségteljesen egymásra néztek, mikor fáradtan a léhűtő rókára pillantottak és mindannyian ugyanazt gondolták: „Jön még kutyára …ööö… rókára dér!”

Végül nagy munkával hetek múlva készen lett az igazán takaros kis házikó. Szépen berendezték, hogy mindenkinek legyen kényelmes fekhelye, még a bagolynak is jutott a kandalló szélén egy kényelmes zug, ahol az éjjeli vadászatok fáradalmait pihente ki. Meg is ünnepelték, hogy a házikó elkészült. Finom vacsorát készítettek közösen és nagyon jóllaktak. Azonban ahogy beköszöntött az este, a dolgos állatok összenéztek és a rókát éjszakára kitessékelték a házból. A róka hevesen tiltakozott, de az oroszlán szigorúan összevont szemöldöke meggyőzte arról, hogy jobb, ha tovább nem vitatkozik.

Így hát aznap is és onnantól kezdve kint töltötte az éjszakát a szabad ég alatt. Egyik nap a fa tövében, másik nap az erdő széli fák közelében, majd a bokor alá behúzódva. Az éjszakák egyre hidegebbek lettek, a róka nagyon fázott. Olykor titokban a kunyhó ablakán bepillantva irigykedve nézte, ahogy bent a többiek a kandalló melegénél beszélgettek és már nagyon bánta, hogy nem segített nekik a ház építésében. Kétségbe volt esve, hogy hogyan fogja így kibírni az őszt és majd a jeges telet. Az is eszébe jutott, hogy újra útra kel és keres magának egy másik helyen egy barlangot, ahol meghúzódhat a hidegben. Néha majdnem bekopogott, hogy fogadják be éjszakára, de végül nem merte megtenni és a lelke mélyén tudta, hogy igazuk van, hiszen hiába kérték többször is, mégsem segített nekik, amikor szükségük lett volna az ő munkájára is, hogy a közös ház hamarabb elkészülhessen.

Egyik éjjel, amikor már nagyon fázott, annyira didergett, hogy észre sem vette, hogy a többiek az ablakból sajnálkozva figyelik.

-Ó, de nagyon fázhat!-mondta szomorúan a bagoly.

-Igen, szerintem is. De nem segített a ház építésében, és ne felejtsétek el, hogy csak nevetett rajtunk, mikor elejtettünk valamit, vagy a falak kezdetben leomlottak a rossz illesztés miatt. –mondta lehangoltan, de figyelmeztetően az oroszlán.

-Igazad van! Nagyon csúnyán viselkedett!-szólalt meg egyszerre a pillangó és a farkas.

Hosszú csend következett. Majd teljesen egyszerre kiáltottak fel:

-Na de mégsem hagyhatjuk, hogy szegény pára odakint megfagyjon!

Azon nyomban behívták a meglepett rókát, bebugyolálták, forró teával kínálták. A róka hálásan pislogott és mikor végre abba tudta hagyni a vacogást, bűnbánóan bocsánatot kért és megígérte, hogy innentől kezdve minden munkából kiveszi a részét. Be is tartotta, amit ígért, szorgalmasan segített a házi munkában és a ház körül is. Mikor közösen rendbe hozták a kertet, ő ásott a legkitartóbban, mindig legutolsóként fejezte be a munkát és a kerítés felújítását és festését sem engedte át másnak. A fára még egy madáretetőt is fabrikált, ahova kedves kismadarak költöztek.

A többiek látva, hogy milyen dolgos, megbocsájtottak neki. A kertben jó időben sütögettek, nappal kirándultak, tanulmányozták a virágokat, csinosítgatták a házat és jókat játszottak, sokat beszélgettek.

Hideg téli estéken behúzódtak a házikóba, ahol a kandallóban vidáman pattogott a tűz és a kunyhó megtelt melegséggel. Később a pillangó és az oroszlán a házikóból, a kismadarak pedig a madáretetőből integettek az éjszakai vadászatra induló bagolynak és rókának.

 

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül.

Húsvéti mesék

2 Húsvéti mesém van, amelyeket 2019. áprilisában írtam, az akkori bejegyzések között tudod elolvasni.

Mindkettőt meghallgathatod a youtube csatornámon is. :)

-A Játéknyuszik című mesém arról szól, miért ne ajándékozzunk nyuszit Húsvétra. 

Hallgasd meg youtube-on itt:

https://www.youtube.com/watch?v=nJ6GfHH0174&ab_channel=ZsannaK%C3%A9pek%C3%A9sMes%C3%A9k

-A Peti nyuszi és a Húsvét című mesém 3 nyuszi testvérről szól, és arról, mi történik Peti nyuszival, aki nem szereti sem a Húsvétot, sem a locsolkodást. 

Ezt a mesét pedig itt tudod meghallgatni:

https://www.youtube.com/watch?v=-T1YG50X4E4&ab_channel=ZsannaK%C3%A9pek%C3%A9sMes%C3%A9k

Jó szórakozást és Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok!

Zsanna 

Húsvéti színezők

 Készítettem 3 Húsvéti színezőt. 

Ha tetszik, használjátok. :)

Bár most olyan gyönyörű tavasz van, hogy inkább menjetek ki a szabadba. Színezni lehet akkor is, ha majd épp esik. ;)

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok!

Zsanna

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül. 

25. mese: A fagyis kocsi

 

A fagyis autó egy csendes kisvárosban élt a tulajdonosával, a fagyis bácsival. Jó időben mindig a házuk előtti óriási fa árnyékában parkoltak le, ahol délutánonként várták a szüleikkel hazafelé tartó gyerekeket. Hideg időben pedig a bácsi boltjában lehetett süteményeket és téli fagyit kapni, aki szerette, kis cukorszórással a tetején.

Idén alighogy beköszöntött a tavasz, a bácsi kiállt a fagyis kocsival a szokásos helyükre. Jöttek is a kicsik és nagyok, jóízűen nyalták a finom fagylaltot. Minden nap késő estig, szinte amíg be nem sötétedett, nyitva voltak. A fagyis kocsi pár hónap után nagyon fáradtnak kezdte érezni magát. A hosszú napok után alig maradt idejük egymásra ketten a bácsival. A fagylaltos kocsit az is zavarta ám, hogy idejét sem tudta, mikor csavargott egyedül utoljára a környéken. Ez már nagyon, -mondhatni elberreghetetlenül-, hiányzott neki. Próbált uralkodni magán, de egyre türelmetlenebb lett a hosszú napok után, már alig bírta kivárni, hogy mindenki haza menjen és bezárjanak.

Egy napon pedig betelt nála a pohár. Reggel, mikor felébredt, még a bácsi előtt, megmakacsolta magát, és úgy döntött, hogy ma –ha törik, ha szakad-, elmegy egyet csavarogni a környéken. Így is tett.

Éppen hétvége volt, még jó korán, a családok még aludtak a kimerítő hét után. A fagyis kocsi kedélyesen rótta az ismerős, csendes utcákat, amíg el nem fáradt. Kicsit megpihent, aztán tovább ment. Úgy gondolta, most kicsit messzebbre merészkedik. Elindult hát a város mellett lévő erdő felé. Magas volt a domboldal, később a hegyoldal meredek is, jól kifáradt. Nem figyelte a jelzéseket, csak gurult-gurult, rótta a kilométereket és kimondhatatlanul jólesett neki. Rájött, hogy ez a szabadság nagyon hiányzik neki, hogy néha magában legyen, gondolkozhasson, új tájakat lásson, és feltöltődhessen. Arra is rájött, hogy nagyon-nagyon rég volt már, hogy ilyen hosszú útra elmerészkedett a bácsi nélkül.

Gondolatai addig-addig jártak mindenfelé, amíg egyszer csak azt vette észre, hogy az útnak vége van. Felért a hegytetőre. Kicsit el is tévedt, mert nem volt ismerős erre semmi sem, de hát nem bánta, mert végre magában lehetett egy kis időre. Biztonságos távolságban a hegy szélétől leparkolt, lekapcsolta a motorját és csak nézte a tájat, hallgatta a madarakat, a szél zúgását és hagyta, hogy a nap sugarai felmelegítsék fáradt alkatrészeit. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy itt marad és nem megy vissza a kisvárosba. Itt nyugodtan elvan, nincs szüksége a nagy zsivajra, a tolongásra, a bácsi is majd meglesz nélküle. Most nem akar fagyis kocsi lenni. Úgy döntött, szabadságolja magát egy időre és csak sima kisbusz lesz, aki erre-arra gurul az erdőben és mindenfelé, amerre csak szeretne. A nap állásából tudta, hogy lassan itt az ideje a nyitásnak, de nem törődött vele. Most csak jól akarta magát érezni és nem érdekelte semmi más. Jó, persze, a bácsi majd biztos aggódik érte egy kicsit, de úgy gondolta, majd megérti őt és úgysem fogja keresni.

Annyira jól érezte így magát, hogy észre sem vette, hogy már délidőben jár a nap. Időközben a bácsi is felébredt és először fáradtan, majd egyre ijedtebben kezdte keresni szeretett fagyis kocsiját, de sehol sem találta. Tűvé tette a garázs környékét, a szomszédokat faggatta kétségbe esetten, hogy nem-e láttak, hallottak valamit, mert biztosan tolvajok ellopták az ő kis fagyis kocsiját. De senki nem hallott és nem látott semmit.

Nyitásra már a gyerekek is tolongtak a megszokott helyen, de se a fagyis kocsit, se a fagyis bácsit nem találták… Most már aztán mindenki nagyon kétségbe volt esve, ezért megbeszélték, hogy kiderítik, hová tűnt az aranyos fagyis kocsi.

Pedig az aranyos fagyis kocsi most éppen nem annyira volt aranyos, mert pont abban a pillanatban határozta el, hogy soha többé nem megy vissza és nem lesz többé fagyis kocsi, hogy napokig egy helyben álljon, alig utazzanak, a tél nagy részét meg a kisbolt mellett töltse. 

-Jó lesz itt nekem az erdőben, arra és akkor csavargok, amikor csak akarok, nem szól bele senki. Olyan tájakat fedezek fel, amiket még sosem láttam! Mindent látni akarok, olyan nagy a világ!-és örömében még kürtölt is egy nagyot.

Amíg a fagyis kocsi jól érezte magát –úgy érezte, életében először, pedig ez egyáltalán nem volt igaz-, addig a kisvárosban futótűzként terjedt el a hír, hogy a fagyis  kocsit ellopta valami becstelen tolvaj. Mindenki aggódott, mindenki sopánkodott, a bácsi pedig vígasztalhatatlan volt. A városiak úgy döntöttek, összefognak és közös erővel kiderítik, mi is történt valójában, és ha sok időbe telik is, de addig nem nyugszanak, amíg meg nem találják az eltűnt fagyis kocsit.

Ahogy teltek a napok, hetek, úgy kezdték feladni a reményt, mert bár a város minden szegletét, minden csücskét átnézték, a kis kocsi nem lett meg. Ó, ha tudták volna, hogy a fagyis kocsi nem is gondol rájuk…! Minden nap órákon át szelte a hatalmas erdő ösvényeit, néha elmerészkedett a környékbeli városokban is körül nézni. Nem törődött semmivel és senkivel, csak élvezte a szabadságot és úgy érezte, hogy nagyon is jól tette, hogy otthagyta a fagyis kocsi létet. Mivel volt ideje száguldozni vagy csak lassan gurulgatni, megpihenni, figyelni a tájat. És csend volt, nem az a nagy zsivaj naphosszat. Ahogy így morfondírozott, észre sem vette, hogy egy terepjáró gurul mellé. Csak mikor már percekig mellette állt, akkor rezzent össze a tudatra, hogy nincs egyedül. A terepjáró észrevette, hogy megijedt, így bocsánat kérően odaszólt neki:

-Ó, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! Hol jársz itt, ahol a madár se jár? Vagy éppen már csak a madárkák? Én az erdész autója vagyok, néha el szoktam jönni egy kis sétára, hogy kiszellőztessem a fejem a sok munka után. Csak előtte mindig szólok a gazdámnak, hogy elmegyek pár órára, hogy nehogy aggódjon, mi van velem.

-Á, te ilyen félős autó vagy? Beszámolsz a gazdádnak, hova mész? De hát én azt csinálok, amit akarok, az sokkal jobb! Nekem elegem lett, hogy sosem furikázhatok, amerre akarok, így eljöttem és most így jó nekem!

-De hát olyan poros a szélvédőd is, neked talán nincs gazdád, aki lemosson? Hasonlítasz arra a fagyis kocsira, amelyik pár hete eltűnt a szomszéd kisvárosból, láttam a plakátokat, milyen aggódva keresik. Nem te vagy az? Keres téged a gazdád, és az egész város: a gyerekek, a családok, mindenki. Miért nem szólsz nekik, hogy jól vagy?? Nagyon aggódnak érted! A gyerekek közül is többen sírnak, nagyon hiányolják a kedvenc fagyis kocsijukat. Azt mondják, senki másnál nincs olyan finom fagylalt, csak amit nálatok kapni. Mert nagy gondossággal és igazi szeretettel készül… Haza kellene menned, nem gondolod?

-Haza? Nem, nem! Itt most jól megvagyok, megvan mindenem, ami kell. És a legfontosabb, hogy szabad vagyok! Soha nem mehettem sehova, hát most oda megyek, ahová csak akarok!

-Hát, a szabadság jó dolog, de ha nincs kivel megosztanod ezt a sok szép dolgot, akkor mire mész vele? Ha nincs kivel beszélgetned, hogyhogy nem vagy magányos? Talán nem engedtek el téged sehova? Megtiltották?–kérdezte kíváncsian a terepjáró.

-Mondtam már, nekem így jó! És nem megyek haza, punktum! Hagyj békén! –mordult rá a fagyis kocsi és otthagyta.

A terepjáró haza ment és elmesélte a történteket az erdésznek. Az erdész telefonált egy párat, majd beleült és átmentek a szomszéd kisvárosba, elmondani, mi történt.

Időközben a fagyis kocsi elfáradt. Behúzódott az árnyékba, de a nagy széltől ott védtelen volt. Közeledett egy vihar, majd mikor már úgy elázott, hogy egy száraz felülete sem volt és már fázott is, eszébe jutott a lakhelye, a jó meleg, fedett garázs. Azután eszébe jutott a gazdája, aki nagy szeretettel mosta le minden alkalommal, amikor csak egy pici kis foltot vagy egy ragacsos kis mancsnyomot talált rajta a hosszú, fárasztó napok után. Mindig kedvesen beszélt hozzá. Rendszeresen elvitte a szerelőhöz, hogy karban tartsa. Árnyékos helyet is miatta választott, amikor a fagyit árulta. Ezt most már a fagyis kocsi is tudta. Hiányzott neki a gondoskodás, a családok zsivaja, a gyerekek kedves kacagása, az emberek közvetlensége. Úgy döntött, hogy ha a viharnak vége, hazamegy.

Még a város széléig sem ért, mikor meglátta a terepjárót pont szemben közeledni, benne az erdésszel, mellette a fagyis bácsival, aki hol hevesen integetett felé, hol a könnyeit törölgette örömében. Őket követte számtalan autó, benne az aggódó városi emberekkel, akik mind-mind érte jöttek és haza várták. A fagyis kocsi azonnal szünet nélkül nyomta a dudáját.

-Itt vagyok, itt vagyok, hazajöttem!-dudálta örömében.

Mindenki köré sereglett, ujjongtak, hogy végre megkerült. A fagyis kocsi annyira meghatódott az emberek szeretetétől, hogy soha többé nem kóborolt el.

Ettől a naptól fogva vagy a bácsival mentek kirándulni vagy hetente egy nap egyedül ment, -de már sosem szó nélkül-, vagy a városiakhoz csatlakoztak, amikor nagy családi pikniket szerveztek az erdőben vagy a környező városokban. 

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül. 

24. mese: Kispista Józska és a favágó

 A mese szerzője: Cs. Levente

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengertől hát, egy kicsit balra, meg még azon is túl, tudjátok, van az a kurta farkú malac, amelyik túr, -na, az pont nem látszott-, na, arra volt egy nagy ország. Ennek az országnak volt egy királya, a királynak egy népe. Itt élt egy nagyon szegény anyuka, akinek volt egy fia, akit úgy hívtak: Kispista Józska. Már egy jó ideje el akarta küldeni egyetlen gyermekét szolgálni valahova, de egy dolog tartotta ettől vissza: meg akarta várni, amíg fia eléri a tizennyolc éves kort.

Amikor végre betöltötte, így szól hozzá az anyja:

-No, fiam, már sok ideje várok, most már elküldelek szolgálni. Menj, s egy esztendő leteltével gyere csak vissza!

-Igen, anyám.-mondta.

Minden úgy is lett. Kispista Józska elindult szolgálatot keresni. Ahogy így megy-mendegél, egyszer egy erdőbe ér. Ott meglát egy öreg fakunyhót. Bekopogtatott. Egy öreg favágó nyitott ajtót. Megkérdezte:

-Hol jársz erre, ahol  madár se jár?

-Szolgálatot keresek, uram.

-Gyere be/el hozzám szolgálatra. Egyéb dolgod nem lesz, mint nekem segítened a favágásban, majd az összes fát felteszed a szekérre, s kiviszed a vásárra, s mindet eladod. Természetesen a fa egy részét nem viszed el, mert azzal fogunk tüzelni.-mondta a favágó.

El is felejtettem mondani, hogy a favágónak volt egy gyönyörű leánya: Rózsa Mariska. Amint megpillantották egymást, egyből egymásba szerettek. Ez örömmel töltötte el a favágót, mert Rózsa Mariskának éppen férjet keresett.

Majd mikor megmutatta a favágó Józska szobáját, azt mondta neki:

-Na, te legény, én az mondom, szolgálatod leteltével azt kérhetsz tőlem, amit akarsz.

-Rendben.-felelte a fiú.

Másnap megkezdődött a munka. Aznap Józska hamarabb kelt, és nekikezdett a munkának. Egyébként nem tudom, hogy mondtam-e, de Józska nagyon kíváncsi is volt, ennek köszönhetően az utolsó napon, az utolsó fa kivágásának közepette elgondolkodott azon, hogy vajon mi lehet az erdő többi részén. Elindult hát.

Az erdő másik felén egy barlang volt, amelynek óriási bejárata volt. Józska bement és nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy mennyire le kellett hajolnia, hogy beférjen. Egyszer csak hallotta, hogy valaki itt horkol. Körülnézett. Hát, egyszer csak észreveszi, hogy ott van egy ici-pici kis ágy, benne pedig alszik egy ici-pici kis törpe. Amikor Józska ki akart menni, véletlen fellökött egy kis szekrényt, amelyen egy kis cserépedény állt. Hát, ez a kis cserépedény leborult és mérete ellenére akkorát csörrent, hogy még a király udvarában is lehetett hallani.

Na, a törpének sem kellett több, úgy felébredt, ahogy csak lehet, és úgy ordított, hogy csak na:

-Ki tört be a házamba?! És ki vagy te? Takarodj innen!-üvöltött a törpe és azzal a lendülettel nekiszaladt Józskának és kiöklelte a házából. Erre Józskának sem kellett több, megfogta  a törpét és úgy magyarosan odavágta a fához. Ezzel a törpe ottmaradt. Egyszerre csak megszólal a barlang:

-Köszönöm, hogy megszabadítottál ettől a gonosz törpétől! Jutalmul neked adom a törpe összes rabolt aranyát és egy zsákot. –Majd a barlang száján kijött minden.

Józska visszament a favágóhoz. Letelt az utolsó nap is. Kérte a fizetségét, s a favágó odaadta a leányát. Szereztek egy papot, összeadták őket, ott volt még Józska anyja is. Nagyon örült. Aztán hazamentek és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 -A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző(k)/Alkotó(k) engedélye nélkül. 

23. mese: Barátság

Az illusztrációt Józsa Gábor készítette 

https://jozsapictures.wordpress.com/

Berta, a mamakutya három kölykével élt János bácsi tanyáján. Az apó egyedül élt azóta, mióta szeretett felesége, Júlia néni a mennybe költözött. Berta és a három kópé jelentették a társaságot számára, nagyon szerették egymást. 

János bácsi szívesen játszott a kölykökkel az udvaron vagy ha kissé fáradt volt, akkor csak a ház előtti padon figyelte Grétát, Brúnót és Benit, ahogy a mamájuk terelgeti őket vagy kergetőznek. Este mindannyian a kandalló elé telepedtek a szőnyegre vagy a puha kanapéra János bácsi mellé. A kandallóban pattogott a tűz, hallgatták a kinti esti zajokat. -Így üldögéltek meghitten és a szeretet melege belengte az egész szobát. János bácsit néha megmászták a szeleburdi kölykök, csüngtek rajta, amíg ölében Berta fejét simogatta. Az egyik kölyök az inge ujját húzta, a másik az oldalát bökdöste, ahogy szimatolt, a harmadik a vállára akart minduntalan felmászni. A bácsi kedvesen nevetett, ahogy figyelte az izgő-mozgó kutyusokat. Mikor már későre járt, nyugovóra tért, a kutyák pedig csillogó szemmel sorban követték és az ágy köré telepedve őrizték az álmát.

Meleg időben mindannyian kint ettek az udvaron, a friss levegőn jobban esett az étel.-ezt János bácsi is tudta. Egy darabig egyikük sem vette észre, hogy egy kóbor cica napok óta biztos távolból, egy bokor mögül figyeli őket. A cica végül korgó gyomra és a mardosó éhség miatt úgy döntött, hogy odamerészkedik hozzájuk. A kutyák éppen ettek, a finom falatok ínycsiklandó illatát messzire vitte a langyos szél az egész környéken.

Berta hagyta, hogy a csapzott, éhes cica egészen közel jöjjön és beleegyen a táljukban lévő ételbe. A kölykök pislogva nézték, ahogy a cica mohón, szinte a tálat is bekapva eszik. Mikor magukhoz tértek a meglepetésből, felháborodva követelték, hogy anyjuk kergesse el a cicát, mert ha így folytatódik, nekik egy falat nem sok, annyi sem marad.

-Gyerekek, nyugalom, nyugalom! -szólt Berta. -Jut mindenkinek! Nézzétek, milyen éhes ez a cica, biztosan jó ideje nem evett. Hagyjuk, hogy velünk egyen! Ennyi ételből még egy plusz éhes szájnak is jut!

-De mama! -nyafogták szinte egyszerre a kutyakölykök. -Megeszi mindet! Nekünk semmi sem marad!

-Én nem akarok neki adni az enyémből! Egyen máshol! Miért pont a miénk kell neki?! -kérdezték méltatlankodva.

Amikor Bertának már épp elkezdett meredezni minden szál szőre a nagy hisztitől, vett egy nagy levegőt és megpróbálta meggyőzni kölykeit, hogy engedjék tovább enni a cicát. A kölykök ezúttal hallották szigorú hangján, hogy most jobb nem ujjat húzni a mamával, de a látszat kedvéért csak nagy nyafogások és duzzogások közepette gyűltek a cica köré, hogy tovább falatozzanak együtt. Sokat nem is ettek belőle, hiszen reggelinél bőségesen belaktak, de makacskodva úgy döntöttek, mégsem adják olyan könnyen a megszokott ételadagjukat egy jövevénynek.

Ettől a naptól kezdve a cica minden nap ugyanabban az időben megjelent, majd miután ettek, hálás pillantások kíséretében eloldalgott. A kölykök egy idő után rájöttek, hogy a cicával játszani is lehet és még milyen jókat! Így hamar összebarátkoztak, aminek a mamájuk nagyon örült. János bácsi figyelte őket egy ideje és próbált közeledni a cicához, hogy megsimogassa, de az félt tőle, így jobbnak látta, ha eliszkol, valahányszor az apóka felé csoszogott. De változatlanul jött minden egyes nap, míg nem odaszokott, -János bácsi és a kutyusok nagy örömére. És ez így ment már hónapok óta, mikor egyik nap Berta egyre sűrűbben odapillantva figyelte, a kút árnyéka hogyan hosszabbodik. Már pontosan tudta, meddig ér az árnyék, mikor Mirci cica (az apóka nevezte el őt így) megjelenik. Ám a cica aznap nem jött. És másnap, harmadnap és végtelen hosszú napok múlva sem. Mindenki kimondhatatlanul aggódott Mirci miatt. Nem tudták, hogy befogadták és benti cica lett. Új otthona ablakában minden nap órákig ült mozdulatlanul és lesett kifelé, hátha megpillantja Bertát a kölykökkel arra sétálni, de nem így történt.

Az események még rosszabbra fordultak, mikor János bácsi egy nap nem ébredt fel többé. Felköltözött a mennyországba imádott Júliájához. A rokonok, miután elbúcsúztatták János bácsit és kiürítették a házat és a tanyát, a kutyaházat lerombolták, a szomorú és rémült kutyákat pedig elkergették. Berta mama a síró kölykökkel egy közeli lakatlan tanyán talált menedéket, egy elhagyatott, romos istállóban. Fedél volt legalább a fejük fölött, de innentől kezdve az ennivalót nekik kellett valahogy megszerezniük. A kutyamama végtelenül szomorú és rémült volt, de ezt igyekezett titkolni a kölykök előtt, -több-kevesebb sikerrel. Esténként szorosan összebújva, egymást melegítve dideregtek a ritka szalmán fekve. Szeretett, kedves gazdájuk és gondtalan életük nagyon hiányzott.

Minden napfelkelte után bejárták a környéket, hogy a szemetes kukáknál vagy a házak környékén kidobott étel után kutassanak. A kölykök eleinte inkább nem ettek, válogattak, ám az éhség nagy úr... Mikor már nem ettek napok óta, korgó, fájó gyomruk a kukákhoz kergette őket. Bertának úgy kellett rájuk szólnia, hogy a papírt vagy a csomagolást azért ne egyék már meg… Neki sokszor már nem maradt egy falat sem, mert az éhes kölykök felfalták, így fáradtan és éhesen nézte, hogy a kölykök mohón habzsolnak.

Egy idő múlva a környéken már nem találtak elegendő élelmet maguknak, ezért messzebbre kellett merészkedniük, ha enni akartak valamit. A viszonylag meleg és biztonságos istállót azonban nem merték végleg elhagyni, minden este ott tértek nyugovóra.

Az egyik ilyen távolabbi élelemkereső séta alkalmával egy takaros ház mellett sétáltak el, és  nem vették észre, hogy a cica, aki az ablakban ül, nem más, mint Mirci. A cica unatkozva nézelődött a benti melegben, mikor megpillantotta a kutyamamát és a kölyköket. Először nem hitt a szemének, majd megpróbált eszeveszett nyávogással jelezni nekik, de sajnos messze is voltak és a ház meg az ablak is zárva volt, Mirci nem tudott kiszaladni hozzájuk.

A cica onnantól fogva nem mozdult az ablakból. Közben folyton figyelt, mikor tud kiszökni egy óvatlanul nyitva felejtett ajtón. Mikor az egyik kisgyermek a családban nem csukta be rendesen maga után a bejárati ajtót, Mirci rögvest kapott az alkalmon, és addig ült a kertkapuban a bokor mögött, amíg Bertáék újra fel nem bukkantak. Volt nagy sírás-rívás, bánatukban, hogy János bácsit elveszítették, és örömükben, hogy újra egymásra találtak. A kölykök nem győzték összenyalogatni Mircit, a szőre teljesen csatakos lett a sok zsenge kutyanyáltól.

Innentől kezdve Mirci minden nap kiosont és ételt csent ki a házból nekik. A családnak egy idő után feltűnt, hogy hamarabb elfogy az étel, amit Mircinek tesznek ki és a kamrából szőrén-szálán eltűnik sok ennivaló. A gazdasszony elhatározta, hogy kideríti, mi folyik a házban, hova tűnik a virsli, a kolbász, a sonka és mára már a rúd szaláminak is lába kélt. Végül rájött, hogy Mirci cseni el a sok ételt.

-Hát, kutyának képzeli magát hirtelen ez a jószág?! És mégis, hogy fér bele egy ekkora cicába ennyi étel? Vagy talán vemhes?- tűnődött a gazdasszony. Elhatározta, hogy másnap lefüleli a kis tolvajt. A kamra melletti lépcső mögött megbújva nem is kellett sokáig várnia, míg Mirci megjelent a szokott időben és leült a kamra polcok elé, hogy kitalálja, ma mi legyen a menü.

-Még válogat is! Hát, megáll az eszem! -hüledezett mérgesen a gazda felesége. Amikor pedig meglátta, hogy Mirci egy jó méteres kolbásszal a szájában kiszalad és a hátsó bejárat felé oson, sietve utána eredt. -Na, megállj csak, te lókötő cica! Most aztán elkaplak!

Azután utolérve a cicát és épp kiabálásra nyitva a száját, megpillantotta a félénken a bejárathoz lopakodó kutyacsaládot.

-Nahát! Én bolond! Hát, a jó szíved vitt rá erre, te cica…! -gondolta bűnbánóan. Csendben megvárta, amíg elfogyasztják az elcsent kolbászt, majd óvatosan, hogy meg ne ijessze őket, lassan kilépett az udvarra. Ekkor Berta és a kölykök szemei előtt felvillantak az ijesztő emlékek, amikor János bácsi rokonai elkergették őket, így ijedten elmenekültek a gazdasszony elől, ki a kapun. Mire Mirci észbe kapott, már árkon-bokron túl voltak, az aggódó cica pedig szem elől tévesztette őket. Mirci tűvé tette a környéket, ázott-fázott, de elhatározása töretlen volt: addig nem nyugszik és haza sem megy, amíg meg nem találja Bertáékat.

A család kétségbeesve kereste Mircit napokig, sajnos, eredménytelenül. A gyerekek vígasztalhatatlanok voltak. Aztán egy nap a gazda felesége ismét aggódva kémlelte a kertből a környéket. Hirtelen úgy vélte, mintha Mircit látná közeledni a kanyarból. Először azt gondolta, csak a szeme káprázik és az aggodalomtól már hallucinál is. Alaposan megdörzsölte hát a szemét egyszer. Aztán a biztonság kedvéért még egyszer. Mikor bizonyosságot szerzett, hogy a távolban bizony valóban Mirci az, nyomában a kutyákkal, örömmámorban úszva kiabált be a házba a többieknek:

-Itt van Mirci! Vele vannak a kutyusok is! Jönnek! Hazajönnek a szegény árváim! -ismételgette egyfolytában. Mire a kapuhoz értek a kis állatok, ez egész család ott tolongott egymás hegyén-hátán, nem tudták, kit öleljenek, kit simogassanak először.

Nem volt kérdés, hogy befogadják-e a gondos Bertát és a huncut kölyköket, hiszen Mircivel és velük lett teljes a család.

Így segítettek egymáson a szükségben a jóbarátok és így lett újra meleg, szeretettel teli otthonuk, szerető gazdáik. János bácsi és Júlia néni pedig a felhők mögül, egymást átölelve, boldogan mosolyogtak le rájuk.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül. 

22. mese: Hangyamese

 

Egy domb tetején élt egy öreg fa, szoros barátságban az odvaiban és járataiban élő fürge hangyabollyal. Még a fa levelei is barátságot kötöttek velük, minden este megbeszélték az aznapi eseményeket.Vidáman zörögtek a levelek, a kis hangyák pedig néha nagyon fáradtan, de jólesően hallgatták a susogásukat a lemenő nap fényében.

Az ám, de mostanában a hangyakirálynő elég nyugtalan volt. Vagyis inkább kicsit bosszús. Egyre jobban  zavarta ugyanis, hogy észrevette, hogy a boly hangyái ellustultak. Kevesebbet és lassabban dolgoztak, a fa tövében vagy az ágakon heverésztek és szép lassan a reggeli vagy az esti edzés is elmaradt. Ráadásul többet is falatoztak az esti beszélgetések alkalmával, a falevelek duruzsolása közben. Ennek meg is lett az eredménye. Mozgásuk lelassult, ahogy elnehezült kis testükkel próbálták a különböző méretű morzsákat, bogyókat és egyéb eleségeket a boly élelemgyűjtő részébe cipelni. Hangyalábuk már nem úgy, nem olyan fürgén mozdultak, izmaik is berozsdásodtak. Minél inkább hanyagolták a szokásos tornát, annál inkább megérezték a változást.

A hangyaerőnlét és szorgalom hiánya pedig egy idő után az élelmiszer raktárban is megmutatkozott. Majdnem teljesen üres volt. Pedig közeledett a hideg idő, a készlet pedig nem gyűlt olyan tempóban, ahogyan ilyentájt kellett volna. A hangyakirálynő tudta, hogy ha minden ugyanígy folytatódik, akkor nem lesz elegendő élelmük télire a raktárban. Eleinte meglepődve figyelte hangyái viselkedését, megértő volt, hiszen látta, milyen sokat és milyen szorgalmasan dolgoznak minden egyes nap.

Sok éve királynő volt már, de ilyen fennakadással még sosem találkozott és remélte, hogy hangyái idővel visszatérnek a régi kerékvágásba. Tapasztalt uralkodói szeme pontosan látta, milyen óriási bajba kerülhetnek, ha minden így marad. Ezt pedig nem engedhette. Nem hagyhatta, hogy szeretett hangyái még nagyobb bajba sodorják magukat és egymást.

Igen ám, de alighogy ez a gondolat átsuhant benne, már meg is történt a baj!

A hangyák ugyanis a szokásos, szép, rendezett sorban, de sajnos, nem a megszokott tempóban és erővel meneteltek egymás után az otthont adó fa felé a lejtős domboldalon, amikor egyikük megcsúszott. A kis hangya hirtelen nem tudta, hogy a hátán cipelt nagy morzsát tartsa meg vagy saját magát. Végül egyik sem sikerült. Hiába próbálta megtámasztani magát és visszanyerni az egyensúlyát, a lábai nem engedelmeskedtek és erőtlenül kicsúsztak alóla, amin még ő maga is meglepődött.

Ahogy felborult és gurult le a domboldalon, hasonlóan erőtlen társai sem tudtak segíteni neki. Próbálták ugyan elkapni, de egyesek nem voltak elég gyorsak, hogy még időben megfogják őt. Akiknek pedig mégis sikerült, azoknak nem volt elég erejük ahhoz, hogy addig megtartsák, amíg talpra nem áll. Így végül az esés lendületével magával rántotta mindegyiküket.A  kis hangyák csak úgy gurultak-sodródtak le egymásra esve, egészen a domb aljáig. A nagy morzsa pedig, amit a kis hangya cipelt, szintén legurult, nagy sérüléseket okozva ezzel azoknak a hangyáknak, akiket menet közben eltalált. A domb tövében egy nagy kupacban, egymás hegyén-hátán feküdtek jajgatva a kis hangyák. 

A falevelek rémülten figyelték az eseményeket, ijedt susogásukra a hangyakirálynő is felfigyelt, majd királynői odújából kipillantva elsápadva és tehetetlenül figyelte, mi történik kedves hangyáival. Azonnal segítő hangyákat küldött a bolyból a többiek megsegítésére. Sok időbe telt, mire minden hangyát biztonságban feltámogattak vagy hordágyakon felcipeltek a bolyba. Miután ellátták és lefektették őket, még a szétszóródott élelmet is össze kellett szedniük.

A hangyakirálynő azonnal a balesetet szenvedett hangyákhoz sietett, mert nagyon aggódott értük. Sokan megsérültek, ki könnyebben, ki súlyosabban.

Most már cselekedni kellett. A királynő elrendelte, hogy a lábadozást és gyógyulást követően mindenkinek vissza kell térnie a napi testedzésekhez. Mindenkinek az állapota szerint, de minden nap mozogni a kell. Voltak hangyák, akik húzódoztak, nyafogtak, duzzogtak és hevesen tiltakoztak:

-Nem tudok megmozdulni, fáj a lábam! -jajgatott az egyik.

-Nem akarom, hogy izomlázam legyen! -nyafogta a másik.

-Én mindig olyan álmos vagyok, nincs kedvem tornázni sem most, sem máskor! -dünnyögte egy harmadik.

-Nekem jó így, én nem akarok újra mozogni! -jelentette ki egy lustábbik.

A királynő gondterhelten nézett szét közöttük. Nagyot sóhajtott, majd így szólt:

-Hát, rendben. Komoly, nehéz döntést hoztam. Mindannyiótok közel áll a szívemhez, de aki nem szeretne a saját egészsége és a közösségünk érdekében tenni semmit, azt a hangyát meg kell kérnem, hogy gyógyulása után hagyja el a bolyt és keressen magának másikat. Természetesen ez a gyermekeket, az időseket és a tartós betegeket nem érinti. Látjátok, mi történt.-folytatta. -Most már nagyon fontos, hogy összefogjunk ebben a nehéz helyzetben, hogy közösen  még időben feltölthessük az élelmiszer raktárat és minél előbb visszatérhessünk a megszokott kerékvágásba, még a nagy hidegek beállta előtt.

Döbbent csend fogadta a királynő bejelentését. Akadt pár hangya, akik végül a gyógyulásukat követően úgy döntöttek, elhagyják a bolyt, de a többségük hű maradt a hangyakirálynőhöz.

Kis idő elteltével újra tornázni kezdtek, mindenki az állapotához mérten. A falevelek lelkesen biztatták őket. A királynő is velük tornázott, hogy példát mutasson nekik.

Sőt! A boly legnagyobb meglepetésére, még az élelemgyűjtésben is részt vett, ami még nagyobb erőt adott a hangyáknak. Lelkesen dolgoztak együtt a királynőjükkel. Még a fa tövében lakó vakond is csatlakozott hozzájuk.

Végül közös erővel nem csak újra megerősödtek, de még időben sikerült az élelmiszer raktárat is teljesen megtölteniük sok-sok finomsággal.   

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.