23. mese: Barátság

Az illusztrációt Józsa Gábor készítette 

https://jozsapictures.wordpress.com/

Berta, a mamakutya három kölykével élt János bácsi tanyáján. Az apó egyedül élt azóta, mióta szeretett felesége, Júlia néni a mennybe költözött. Berta és a három kópé jelentették a társaságot számára, nagyon szerették egymást. 

János bácsi szívesen játszott a kölykökkel az udvaron vagy ha kissé fáradt volt, akkor csak a ház előtti padon figyelte Grétát, Brúnót és Benit, ahogy a mamájuk terelgeti őket vagy kergetőznek. Este mindannyian a kandalló elé telepedtek a szőnyegre vagy a puha kanapéra János bácsi mellé. A kandallóban pattogott a tűz, hallgatták a kinti esti zajokat. -Így üldögéltek meghitten és a szeretet melege belengte az egész szobát. János bácsit néha megmászták a szeleburdi kölykök, csüngtek rajta, amíg ölében Berta fejét simogatta. Az egyik kölyök az inge ujját húzta, a másik az oldalát bökdöste, ahogy szimatolt, a harmadik a vállára akart minduntalan felmászni. A bácsi kedvesen nevetett, ahogy figyelte az izgő-mozgó kutyusokat. Mikor már későre járt, nyugovóra tért, a kutyák pedig csillogó szemmel sorban követték és az ágy köré telepedve őrizték az álmát.

Meleg időben mindannyian kint ettek az udvaron, a friss levegőn jobban esett az étel.-ezt János bácsi is tudta. Egy darabig egyikük sem vette észre, hogy egy kóbor cica napok óta biztos távolból, egy bokor mögül figyeli őket. A cica végül korgó gyomra és a mardosó éhség miatt úgy döntött, hogy odamerészkedik hozzájuk. A kutyák éppen ettek, a finom falatok ínycsiklandó illatát messzire vitte a langyos szél az egész környéken.

Berta hagyta, hogy a csapzott, éhes cica egészen közel jöjjön és beleegyen a táljukban lévő ételbe. A kölykök pislogva nézték, ahogy a cica mohón, szinte a tálat is bekapva eszik. Mikor magukhoz tértek a meglepetésből, felháborodva követelték, hogy anyjuk kergesse el a cicát, mert ha így folytatódik, nekik egy falat nem sok, annyi sem marad.

-Gyerekek, nyugalom, nyugalom! -szólt Berta. -Jut mindenkinek! Nézzétek, milyen éhes ez a cica, biztosan jó ideje nem evett. Hagyjuk, hogy velünk egyen! Ennyi ételből még egy plusz éhes szájnak is jut!

-De mama! -nyafogták szinte egyszerre a kutyakölykök. -Megeszi mindet! Nekünk semmi sem marad!

-Én nem akarok neki adni az enyémből! Egyen máshol! Miért pont a miénk kell neki?! -kérdezték méltatlankodva.

Amikor Bertának már épp elkezdett meredezni minden szál szőre a nagy hisztitől, vett egy nagy levegőt és megpróbálta meggyőzni kölykeit, hogy engedjék tovább enni a cicát. A kölykök ezúttal hallották szigorú hangján, hogy most jobb nem ujjat húzni a mamával, de a látszat kedvéért csak nagy nyafogások és duzzogások közepette gyűltek a cica köré, hogy tovább falatozzanak együtt. Sokat nem is ettek belőle, hiszen reggelinél bőségesen belaktak, de makacskodva úgy döntöttek, mégsem adják olyan könnyen a megszokott ételadagjukat egy jövevénynek.

Ettől a naptól kezdve a cica minden nap ugyanabban az időben megjelent, majd miután ettek, hálás pillantások kíséretében eloldalgott. A kölykök egy idő után rájöttek, hogy a cicával játszani is lehet és még milyen jókat! Így hamar összebarátkoztak, aminek a mamájuk nagyon örült. János bácsi figyelte őket egy ideje és próbált közeledni a cicához, hogy megsimogassa, de az félt tőle, így jobbnak látta, ha eliszkol, valahányszor az apóka felé csoszogott. De változatlanul jött minden egyes nap, míg nem odaszokott, -János bácsi és a kutyusok nagy örömére. És ez így ment már hónapok óta, mikor egyik nap Berta egyre sűrűbben odapillantva figyelte, a kút árnyéka hogyan hosszabbodik. Már pontosan tudta, meddig ér az árnyék, mikor Mirci cica (az apóka nevezte el őt így) megjelenik. Ám a cica aznap nem jött. És másnap, harmadnap és végtelen hosszú napok múlva sem. Mindenki kimondhatatlanul aggódott Mirci miatt. Nem tudták, hogy befogadták és benti cica lett. Új otthona ablakában minden nap órákig ült mozdulatlanul és lesett kifelé, hátha megpillantja Bertát a kölykökkel arra sétálni, de nem így történt.

Az események még rosszabbra fordultak, mikor János bácsi egy nap nem ébredt fel többé. Felköltözött a mennyországba imádott Júliájához. A rokonok, miután elbúcsúztatták János bácsit és kiürítették a házat és a tanyát, a kutyaházat lerombolták, a szomorú és rémült kutyákat pedig elkergették. Berta mama a síró kölykökkel egy közeli lakatlan tanyán talált menedéket, egy elhagyatott, romos istállóban. Fedél volt legalább a fejük fölött, de innentől kezdve az ennivalót nekik kellett valahogy megszerezniük. A kutyamama végtelenül szomorú és rémült volt, de ezt igyekezett titkolni a kölykök előtt, -több-kevesebb sikerrel. Esténként szorosan összebújva, egymást melegítve dideregtek a ritka szalmán fekve. Szeretett, kedves gazdájuk és gondtalan életük nagyon hiányzott.

Minden napfelkelte után bejárták a környéket, hogy a szemetes kukáknál vagy a házak környékén kidobott étel után kutassanak. A kölykök eleinte inkább nem ettek, válogattak, ám az éhség nagy úr... Mikor már nem ettek napok óta, korgó, fájó gyomruk a kukákhoz kergette őket. Bertának úgy kellett rájuk szólnia, hogy a papírt vagy a csomagolást azért ne egyék már meg… Neki sokszor már nem maradt egy falat sem, mert az éhes kölykök felfalták, így fáradtan és éhesen nézte, hogy a kölykök mohón habzsolnak.

Egy idő múlva a környéken már nem találtak elegendő élelmet maguknak, ezért messzebbre kellett merészkedniük, ha enni akartak valamit. A viszonylag meleg és biztonságos istállót azonban nem merték végleg elhagyni, minden este ott tértek nyugovóra.

Az egyik ilyen távolabbi élelemkereső séta alkalmával egy takaros ház mellett sétáltak el, és  nem vették észre, hogy a cica, aki az ablakban ül, nem más, mint Mirci. A cica unatkozva nézelődött a benti melegben, mikor megpillantotta a kutyamamát és a kölyköket. Először nem hitt a szemének, majd megpróbált eszeveszett nyávogással jelezni nekik, de sajnos messze is voltak és a ház meg az ablak is zárva volt, Mirci nem tudott kiszaladni hozzájuk.

A cica onnantól fogva nem mozdult az ablakból. Közben folyton figyelt, mikor tud kiszökni egy óvatlanul nyitva felejtett ajtón. Mikor az egyik kisgyermek a családban nem csukta be rendesen maga után a bejárati ajtót, Mirci rögvest kapott az alkalmon, és addig ült a kertkapuban a bokor mögött, amíg Bertáék újra fel nem bukkantak. Volt nagy sírás-rívás, bánatukban, hogy János bácsit elveszítették, és örömükben, hogy újra egymásra találtak. A kölykök nem győzték összenyalogatni Mircit, a szőre teljesen csatakos lett a sok zsenge kutyanyáltól.

Innentől kezdve Mirci minden nap kiosont és ételt csent ki a házból nekik. A családnak egy idő után feltűnt, hogy hamarabb elfogy az étel, amit Mircinek tesznek ki és a kamrából szőrén-szálán eltűnik sok ennivaló. A gazdasszony elhatározta, hogy kideríti, mi folyik a házban, hova tűnik a virsli, a kolbász, a sonka és mára már a rúd szaláminak is lába kélt. Végül rájött, hogy Mirci cseni el a sok ételt.

-Hát, kutyának képzeli magát hirtelen ez a jószág?! És mégis, hogy fér bele egy ekkora cicába ennyi étel? Vagy talán vemhes?- tűnődött a gazdasszony. Elhatározta, hogy másnap lefüleli a kis tolvajt. A kamra melletti lépcső mögött megbújva nem is kellett sokáig várnia, míg Mirci megjelent a szokott időben és leült a kamra polcok elé, hogy kitalálja, ma mi legyen a menü.

-Még válogat is! Hát, megáll az eszem! -hüledezett mérgesen a gazda felesége. Amikor pedig meglátta, hogy Mirci egy jó méteres kolbásszal a szájában kiszalad és a hátsó bejárat felé oson, sietve utána eredt. -Na, megállj csak, te lókötő cica! Most aztán elkaplak!

Azután utolérve a cicát és épp kiabálásra nyitva a száját, megpillantotta a félénken a bejárathoz lopakodó kutyacsaládot.

-Nahát! Én bolond! Hát, a jó szíved vitt rá erre, te cica…! -gondolta bűnbánóan. Csendben megvárta, amíg elfogyasztják az elcsent kolbászt, majd óvatosan, hogy meg ne ijessze őket, lassan kilépett az udvarra. Ekkor Berta és a kölykök szemei előtt felvillantak az ijesztő emlékek, amikor János bácsi rokonai elkergették őket, így ijedten elmenekültek a gazdasszony elől, ki a kapun. Mire Mirci észbe kapott, már árkon-bokron túl voltak, az aggódó cica pedig szem elől tévesztette őket. Mirci tűvé tette a környéket, ázott-fázott, de elhatározása töretlen volt: addig nem nyugszik és haza sem megy, amíg meg nem találja Bertáékat.

A család kétségbeesve kereste Mircit napokig, sajnos, eredménytelenül. A gyerekek vígasztalhatatlanok voltak. Aztán egy nap a gazda felesége ismét aggódva kémlelte a kertből a környéket. Hirtelen úgy vélte, mintha Mircit látná közeledni a kanyarból. Először azt gondolta, csak a szeme káprázik és az aggodalomtól már hallucinál is. Alaposan megdörzsölte hát a szemét egyszer. Aztán a biztonság kedvéért még egyszer. Mikor bizonyosságot szerzett, hogy a távolban bizony valóban Mirci az, nyomában a kutyákkal, örömmámorban úszva kiabált be a házba a többieknek:

-Itt van Mirci! Vele vannak a kutyusok is! Jönnek! Hazajönnek a szegény árváim! -ismételgette egyfolytában. Mire a kapuhoz értek a kis állatok, ez egész család ott tolongott egymás hegyén-hátán, nem tudták, kit öleljenek, kit simogassanak először.

Nem volt kérdés, hogy befogadják-e a gondos Bertát és a huncut kölyköket, hiszen Mircivel és velük lett teljes a család.

Így segítettek egymáson a szükségben a jóbarátok és így lett újra meleg, szeretettel teli otthonuk, szerető gazdáik. János bácsi és Júlia néni pedig a felhők mögül, egymást átölelve, boldogan mosolyogtak le rájuk.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze (beleértve az illusztrációkat is) egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző/Alkotó engedélye nélkül.