1. mese: Az almazöld oroszlán

                                                                                                                   
                                                           
Élt egyszer egy kis oroszlánkölyök többedmagával a szavannán. Szüleit még kölyökkorában elveszítette, ezért a többiekhez csapódott, ők azonban nem igazán fogadták be, mert más színe volt, mint nekik. Mégpedig Almazöld. Az oroszlánkölykök és a felnőtt oroszlánok is inkább csak annyi ideig foglalkoztak vele, amíg heccelődtek vele vagy csúfolták, ezért inkább rettentően szomorú és boldogtalan volt, mert nem értette, miért bánnak így vele… Szomorú szemére mindig félig /alváskor pedig persze teljes egészében/ ráereszkedett amúgy gyönyörű, élénk színben pompázó, narancsszínű szemhéja, mely újabb megjegyzésekre adott okot a kekeckedők körében. Ha valamelyik társa szimpatizált is vele és tetszett neki a kisoroszlán ritka színe, azt magában inkább titkolta, hiszen nem szerette volna, ha kiközösítik őt is, ha az kiderül. Így az Almazöld kisoroszlán ugyan csapatban, mégis egyedül, magányosan éldegélt.

Teltek lassan az évek, boldogtalansága ólomsúllyal nehezedett a mellkasára szüntelenül, így egy nap az a gondolat futott át benne, hogy nem kér ebből többet. Úgy gondolta, elég nagyra nőtt már és a bátorságát is sikerült addigra összeszednie ahhoz, hogy itt hagyja ezt a helyet és a társait, akik csak szomorúságot okoztak neki eddig. Másra vágyott, de nem tudta, pontosan, mire, hiszen nem érezte sohasem a felhőtlen boldogság mámorító érzését, de azt érezte, hogy így, ahogy most van, egyszerűen nem mehet tovább…

Minden bátorságát összeszedve útra kelt tehát az éj leple alatt, elszántan haladva Valami felé, ami megváltoztathatja az Életét. Társaitól megtanulta, hogyan gondoskodhat magának táplálékról és ivóvízről, hiszen hosszú ideje eddig is így élt már, tehát az önellátás nem okozott számára gondot.

Csak akkor mert elindulni, mikorra már ezt is biztosan megtanulta, nehogy magányos útján veszélybe sodorja saját magát. Hiányoztak a társai, ámbár a piszkálódások természetesen nem, viszont megszokta, hogy mindig vannak körülötte, ezért ezt is meg kellett szoknia, hogy nem hall bizonyos hangokat, zörejeket, beszélgetéseket maga körül.  Ami viszont újdonság volt számára, az egy érzés volt, amit még sohasem érzett és nem tudott rájönni, mi is lehet az. Csak napokkal később ébredt rá, hogy az érzés, ami elöntötte és ami eddig ismeretlen volt számára: a nyugalom. Hogy nem piszkálja senki, nem csúfolják, nem nevetnek rajta és nem súgnak össze a háta mögött. Újdonság és egyben békesség szállta meg és ez az érzés kezdte átvenni a mélységes szomorúság helyét a szívében.

Persze a múltban történtek naponta foglalkoztatták, hiszen egész nap jártak a gondolatai, beszélgetnie sem volt kivel,  de most legalább volt ideje meglátni, átélni a környezetében lévő igazán csodálatos dolgokat: nézett Naplementét és Napfelkeltét, látott gyönyörű szivárványt, nézegette tükörképét a tó vizében, ahogy ivott, lehunyt szemmel élvezte a hófehér sörényébe belekapó, borzoló lágy szél mozgását /megvillantva így újra élénk narancsszínű szemhéját/. Merengve nézte a folyamatosan mozgó, élő, lélegző tájat, vágyakozva nézte a különleges madarak röptét és a kis bogarak mozgását. A táj olyan szépségei nyíltak meg előtte, amit idáig észre sem vett. Kezdett megnyugodni, de szomorúsága az egyedüllét nyomasztó érzése miatt még nem teljesen múlt el.

Mikor épp egy óriási levél alatt várta merengve és szomorúan a szakadó eső végét, apró neszre lett figyelmes maga mellett. Egy hozzá képest aprócska, Égszínkék bogárka kapálózott a szűnni nem akaró esőben kialakult és egyre rohamosabban növekvő és mélyülő pocsolyában. Nyilván úszni nem tudott, így magában gyors egymásutánban segítségkérő imákat mormolva próbált kikapálózni a pocsolyából, nem sok eredménnyel. Végül némi segítségkérő ciripelést is bevetett a siker érdekében, hátha valaki meghallja. Magánkívül volt ijedtében, ezért észre sem vette a nagy kapálózás és ciripelés közepette, hogy egy óriási Almazöld oroszlán üldögél a pocsolya mellett, amiben ő épp fuldoklik. Annyira belelovallta magát az imamormolásba, majd a  ciripelésbe és az ijedelembe, hogy azt sem vette észre, hogy az Almazöld oroszlán hatalmas mancsával merített egyet a pocsolyából, ezzel kiemelve az ázott, rémült Égszínkék bogárkát a számára hatalmas pocsolya fogságából. Mikor percek óta szabad volt, még mindig veszettül kapálózott és segítségért ciripelt, majd egyszer csak rájött, hogy már nincs is miért… hiszen megmentették! De ki? És mégis hogy? És miért? Mikor meglátta, ki mentette meg kis bogárka-életét, először halálra rémült a hatalmas, ráadásul igen ritka, Almazöld színben pompázó oroszlán látványától. Az oroszlán, látva az Égszínkék bogárka rémült szemeit, gyorsan letette őt egy falevélre és igyekezett megszárítgatni. Mire megszáradt, az Égszínkék bogárka is megnyugodott és rájött, hogy az oroszlán nem fogja sem eltaposni, sem elfújni, sem pedig… hammm, bekapni.

-Hálásan köszönöm, Neked, Almazöld oroszlán, hogy megmentetted az életemet!!!-hálálkodott az Égszínkék bogárka.

-Igazán nincs mit, kicsi Égszínkék bogárka, szívesen tettem! Ugyan éppencsak meghallottam a hangodat, de nagyon örülök, hogy tudtam neked segíteni.-felelte az Almazöld oroszlán.

-Leszel a barátom, Almazöld oroszlán?-kérdezte az Égszínkék bogárka.

-Barátod? Az mit jelent? Nekem nincsenek barátaim…-felelte szomorúan az Almazöld oroszlán.

-A barát azt jelenti, amikor valaki szeret téged, mindig, akkor is, ha rosszkedvű vagy, vagy ha megbántottad, ha nehéz helyzetben vagy, akkor is és segít neked, melletted van bármikor, amikor arra szükséged van. A szeretet nem múlik el soha, ha igazán valódi. Szeretném, ha mi Igazi Barátok lennénk… -mondta az Égszínkék bogárka.

-És nem baj, hogy Almazöld vagyok? Hogy nem vagyok olyan, mint a többi oroszlán? Vagy éppen Égszínkék, mint Te? Vagy hogy nem vagyok még csak bogárka sem? –kérdezte aggódva az Almazöld oroszlán.

-Dehogy baj! Nem a külső számít, hanem a belső értékek, hogy van benned jóság. Az számít, hogy mit tettél értem vagy hogy mit teszel másokért. Te igazán jólelkű, kedves oroszlán vagy, hiszen segítettél rajtam ismeretlenül is, nem hagytál cserben, mikor bajba kerültem.-felelte az Égszínkék bogárka.

-Hááát, rendben van, nagy örömmel leszek a barátod! Óóóó, hát végre van egy Barátom!-ujjongott örömében az Almazöld oroszlán.

Időközben elállt az eső és az Égszínkék bogárka is teljesen megszáradt, így folytatták útjukat, immár kettesben, újdonsült barátokként. Mentek, mentek, mendegéltek, mikor egy tó partján megálltak megpihenni és inni, hiszen a nagy melegben elfáradtak és bizony meg is szomjaztak. Miközben feküdtek a fűben, megütötte a fülüket valami szokatlan zaj. Az eső elállt, a Nap forrón sütött, árnyék nem nagyon volt…  A szokatlan zaj abbamaradt, majd megint ismétlődött. Egy idő után óvatosan elindultak a hang irányába, kideríteni, mi is lehet az. A tó körül a sűrű növényzetet széthajtva, felfedeztek egy békát, aki a hatalmas zivatarban felázott földbe süllyedt és a sárból nem tudott kikecmeregni. Pedálozott a lábával veszettül, de így csak még jobban beleásta magát a sárba, pedig a lábain az úszóhártyák éppen ezt akadályozzák meg, de most valahogy -ki tudja, miért-, mégsem működtek. A kis béka kezdett kifáradni, de nem akarta feladni a küzdelmet, hogy kijusson a sárból és vissza ugrándozzon kedvenc helyére, a tóba. Pont jókor érkezett az Almazöld oroszlán és az Égszínkék bogárka, mert a sárba süllyedt béka már igencsak kimerült volt. Az oroszlán a mancsával - óvatosan, hogy meg ne sértse a békát-, a bogárka pedig elszántan a kis csápjaival segített kiásni a kétségbeesett, fáradt békát a sárból. Mikor sikerült, a tóhoz vitték a sárral alaposan beborított békát és óvatosan lemosdatták. És lássatok csodát! Egy csodaszép, Smaragdzöld béka bukkant elő a kosz alól! A Smaragdzöld béka is hálálkodott és megköszönte az Almazöld oroszlán és az Égszínkék bogárka jóságát és Örök Barátságot fogadtak egymásnak. Mivel a béka otthona a tóban és akörül volt, ezért ő nem tartott az oroszlánnal és a bogárkával további útjuk során, de megígérték egymásnak, hogy sűrűn meglátogatják egymást.

Az Almazöld oroszlán és az Égszínkék bogárka útja egy hegy felé vezetett. A sziklás részen újra meg kellett pihenniük, hiszen a békamentés és a további hosszú út nagyon kimerítette őket.

Sütkéreztek a napon, néha behúzódtak az árnyékba is, amit az egyetlen fa adott, ami a környéken túlélte szívósságával az időjárás viszontagságait. Ahogy pihentek, érdekes hangra lettek figyelmesek.

Súrlódó, kaparászó hang volt. Abbamaradt, majd újra kezdődött. Kis idő múlva, mint a békamentéskor tették, a hang irányába indultak, hiszen azt gondolták, talán megint valaki bajba jutott.  Így is lett, sejtésük beigazolódott. Egy nagyobb szikla tövében, két közepes kő közé egy Türkiz- zöld gyík szorult be, mégpedig a farkánál. Tanakodtak egy ideig, hogyan is tudják majd kiszabadítani a gyíkocskát, majd bele is fogtak az ásásba, óvatos húzásba, a kövek mozgatásába. Addig-addig próbálkoztak, míg sikerült kiszabadítani a Türkiz zöld gyíkot. De jaj!  A gyíkocska farka letört és a két szikla között maradt… Nagy volt az ijedtség, a riadalom, hogy most mitévők legyenek…? A gyíkocska megköszönte hálálkodva, hogy a segítségére siettek és kiszabadították, majd megnyugtatta őket, hogy hamarosan meg fog oldódni a helyzet, de az oroszlán és a bogárka csak ijedten pislogtak és egyáltalán nem tudtak megnyugodni, hiszen azelőtt ilyet még sohasem láttak. Bekötötték a Türkiz- zöld gyíkocska letört farkának végét, majd útra keltek hármasban. Mindörökre igazi jó barátok lettek.

Együtt sok kalandban volt részük, sok állatkát megmentettek, volt, hogy rajtuk segítettek a korábban megmentett hálás állatok. Járták a Világot, élményeket gyűjtöttek, sokat játszottak, sűrűn meglátogatták a Smaragdzöld békát, nagyokat pancsoltak, beszélgettek, élménybeszámolókat tartottak a tóparton.

Az Almazöld oroszlán szomorúsága már a múlté volt, szemhéja már nem ereszkedett félig a szemére, így különleges, narancsszínű szemhéját már csak szundikálása közben lehetett megcsodálni.

A Smaragd zöld bék is boldog volt szeretett tavában maradva. Örült, mikor régi kedves barátai meglátogatták és elmesélték neki legújabb élményeiket.
És hamarosan a Türkiz zöld gyíkocska farka is újra kinőtt…

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.