13. mese: A vas szívókájú boszorkatica

/Fotó: Jungle Creations/

/Illusztráció: Szeretet Mesék/

Boszorkatica a Kerekerdő legtávolabbi részében egy tó mellett éldegélt. Mióta csak az eszét tudta, magányosan. A tó vize hol mélyzöld volt, mint a boros palack, hol türkizkék, majd halványzöld. Télen befagyott, boszorkatica akkor felcsatolta fehér, kissé már megkopott korcsolyáját és lobogó szarvacskákkal rótta a köröket a tó vastag jegén.  Szívesen szánkózott télen, a közeli hegytetőről suhant lefelé vele a pirosra festett, tölgyfából készült szánkó, majd elérve a tó szélét, a jégen suhant tovább sebesen, míg lendületét vesztve meg nem állt a tó közepén vagy éppen a háza előtt. Onnan újra felment a hegytetőre, majd lesiklott újra és újra, míg teljesen ki nem merült. Tavasszal bodzát, málnát és csipkebogyót gyűjtött és finom szörpöt készített belőle. A közeli gyümölcsfákról leszedte a gyümölcsöket, epret is szedett, ezekből ínycsiklandó befőtteket, kompótokat főzött télire. Finom csalamádét, csemegeuborkát csinált a kis zöldséges kertjében saját maga termesztette káposztából, uborkából és répából. A zöldségekből isteni leveseket főzött, csak úgy az íze kedvéért is, majd mikor kissé meghűlt, jóízűen falatozott belőle. Télen sokkal melegebben ette, hagyta, hogy a hidegben elgémberedett tagjait átjárja, megmelengesse a fenséges, meleg leves. Nyáron rengeteg dinnyét evett, szinte nem is kívánt mást, esetleg néha egy ínycsiklandó, jól behűtött gyümölcslevest. Tavasszal csodálta a színpompás virágzó fákat, beszívta bódító illatukat, kedvtelve nézte a gyűjtögető méheket. Nyáron élvezte az árnyat adó fák lombjának susogását, ahogy a lágy szél játszott velük, próbálta megfejteni, mit üzennek. Sokat hűsölt az árnyékban, ha éppen nem a napellenzővel is felszerelt kicsi tutaján ringatózott a tavon, hallgatva a lubickoló halak halk csobbanását. Csak néha verte fel a nyugodt pihenést a békák kedves kuruttyolása, egyébként ők is békésen pihentek a tó lágy ölén lassan ringatózó hófehér, rózsaszín és korall színű tavirózsák nedves, hűs, zöld levelein. Sokat úszkáltak, szinte egész nap fejest ugráltak és estefelé sűrűn bele brekegtek a csendesülő, nyugovóra térni készülő erdőbe. Ősszel leveleket gyűjtött, nem tudott betelni az őszi erdő zörejeivel, az avar ropogásával, a hirtelen jött őszi esők összetéveszthetetlen, mámorító illatával. A bordó, narancs, zöld, sárga színpompa varázslatos különlegessége teljesen lenyűgözte hosszú erdei sétái során.

Kunyhóját erős fa gerendákból építette, kéményén télen játékosan szökött tova a füst. Házát kívül és erős kerítését is teljesen beborította a rengeteg színes, csíkos, pöttyös és tiri-tarka mézeskalács. Ezzel várta az eltévedt vándorokat, megszökött hercegnőket, elcsellengett vagy felfedező útra indult gyerekeket. De hosszú évek óta senki nem járt arra. Mindenki félt tőle, ugyanis az a hír járta, hogy félelmetes varázslatokkal átváltoztatja az arra tévedőket. Ezt ő is tudta, a kóbor szél szava elvitte hozzá is a híreket, amelyek róla terjedtek a közeli faluban.  Az erdő felénél egy már eléggé korhadt figyelmeztető tábla is jelezte az arra tévedőknek a rájuk leselkedő veszélyt. Ijesztő és hatásos volt, mert aki arra tévedt és véletlenül meglátta, fejvesztve hátrált és menekült még a környékről is. Emiatt a vasszívókájú boszorkatica egyedül élt. Esze ágában sem volt a faluba menni, nem mintha félt volna, inkább nem akarta senkinek sem bizonygatni, hogy ő nem is gonosztevő. Arra gondolt, a Sors majd úgyis elrendezi a dolgokat úgy, ahogy annak lennie kell.

Egyik nap a faluba egy vándor tévedt, egy fekete százlábú. Mivel messziről jött és csak átutazóban volt, végigjárta a falut, egy-két éjszakát megszállt a helyi fogadóban, majd tovább indult. Mivel ilyen kevés időt töltött itt, a falubeliektől nem volt alkalma a rémisztő pletykákról még csak sutyorgást sem hallani. És így nem tudhatott a figyelmeztető tábláról sem. Bár ha tudott volna róla, sem biztos, hogy ért volna valamit, ugyanis érkezése másnapját óriási vihar támadt a faluban és az egész környéken. Erős, haragos vihar jött, ömlött az eső, mindenki futott valami menedéket keresni, az erdőbe pedig ilyenkor természetesen nem merészkedett senki. Ezért nem is tudhatták, hogy a Boszorkatica-lakhoz vezető ösvény mellé felállított, veszélyt jelző tábla olyan korhadt volt már, hogy egy kisebb zivatar is már kidöntötte volna, nemhogy egy ekkora óriási erejű, tomboló vihar. A tábla már igen viseltes volt, karban sem tartották, mert nemigen merészkedett senki még odáig sem, ezért az időjárás a hosszú évek alatt igencsak megviselte, és alaposan elnyűtte az idő vasfoga. A mostani vihar pedig kifordította a helyéről, teljesen ledöntötte és ha ez még nem lett volna elég, a szomszédos fa óriási ágát is letörte, majd a viharos szél a földre dobta, pontosan úgy, hogy a kidőlt, veszélyt jelző táblát teljesen betakarta. A figyelmeztető tábla kissé megijedt mindettől, azonban igazából hálás volt, hogy nem a villám csapott bele.

Így hát, mikor a fekete százlábú az erdő feléhez érkezett, nem vette észre a vihar utáni állapotokban, hogy a táblát beborítja a leszakított, lombos faág és gyanútlanul tovább indult. Egy falubeli még látta, hogy tovább megy, épp a Boszorkatica-lak felé, de hiába kiabált utána, a százlábú nem hallotta meg. A falubeli fejvesztve rohant vissza a faluba és hamar elterjedt a hír, hogy a nemrég érkezett százlábú épp a vesztébe rohan az erdőben.

Időközben a százlábú természetesen rátalált a boszorkatica házára, aki szívélyesen betessékelte és megvendégelte egy igazán fenséges lakomával a fáradt, eltévedt vándort. Kellemesen elbeszélgettek, boszorkatica kedvesen marasztalta, hiszen nagyon örült a váratlan vendégnek. Pár napot eltöltöttek együtt, nézték a naplementét és napfelkeltét, ringatóztak a tutajon a tavon, bográcsoztak, késő estig beszélgettek, mielőtt nyugovóra tértek. Egyik nap, mikor már a bizalmába fogadta, boszorkatica még azt is megmutatta a százlábúnak, hogyan tud vidáman repkedni pitygang-seprűjén fel s alá. Vagy hogy vas szívókájával hogyan tud trombitálni este, jelezve a tavirózsáknak, hogy ideje becsukni a szirmaikat, mert este van.

Pár nap után azonban kiderült, hogy a százlábú a kedvenc világjáró útikalauzát valószínűleg a fogadóban felejtette. És valóban. A szoba asszony futrinka takarítás közben az ágy alá esve talált rá, de már csak akkor, mikor a százlábú tovább indult. Mikor kiderült, hogy valaki látta a százlábút a Boszorkatica-lak felé menni, szomorúan gondolt arra, hogy az útikalauz most már soha nem fog visszakerülni a gazdájához, mert a boszorkatica biztosan elvarázsolja az eltévedt vándort. Kishíján elájult, mikor egy nap újra meglátta a százlábút a fogadó recepcióján, ahol az elveszített útikalauza után érdeklődött. Futótűzként terjedt el a hír, hogy a fekete százlábú csodával határos módon sértetlenül visszatért boszorkaticától, még egy szőrszála sem görbült.

A falubeliek döbbenten és ámuldozva hallgatták a fekete százlábú kedves történeteit azokról a napokról, amelyeket boszorkaticánál töltött. Ketten voltak annyira bátrak, hogy elmentek a százlábúval, be az erdő felén túl, a tó mellé a boszorkaticához. És lám, ők is megtapasztalták, hogy igazából nem is rémisztő a katica és nem bántja őket. Ennek is hamar híre ment a faluban, és ezután rendszeresen nagy vendégségeket rendeztek boszorkaticánál, eljártak kirándulni, terméseket gyűjteni, télen szánkózni és korcsolyázni vagy éppen naplementét nézni. Aki a napfelkeltére is kíváncsi volt, ott maradt éjszakára vagy több napra boszokaticánál és együtt felejthetetlen élményekkel gazdagodtak, szoros barátságok köttettek.

Végül a vihar által kidöntött táblát felújították, ünnepélyesen felavatták és figyelmeztető tábla helyett a Boszorkatica-lak útjelző táblája lett. Innentől kezdve a boszorkatica soha többé nem volt magányos és mindenki boldog volt. Még az útjelző tábla is.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.