16. mese: A szivárvány

Ezt a különleges és nagyon szép rajzot, illusztrációt Egri Kata, egy óvodás kislány készítette, ezzel a rajzával egy pályázaton is indult, melyen díjat kapott. A mostani mese az Ő rajza alapján született azért, mert Kata nagyon szereti az Egyszarvúkat és mindenkit/mindent, aki/ami a rajzán szerepel: a szüleit, a fagyit, a szivárványt, a perecet, a nagy pöttyös labdát, a felhőket és a Napocskát. 

Kata különösen szép, élénk, összeillő színeket használt, ügyesen kombinálva őket. Nagyon örülök, hogy Kata szeret rajzolni, mert ez igazán kreatív tevékenység és annak is, hogy kölcsön adta egy picit nekem a rajzát azért, hogy megihlessen. Mert ez a mese igazából kifejezetten Katának készült. Köszönöm, Kata! :)

A szivárvány

Késő ősz volt már, a hajnali nap vörösbe hajló narancs színe már beragyogott az ablakon át, kicselezve az elhúzott függönyt és selymes fénye lágyan megpihent a még alvó Kata fényes, szöszke haján. Kata még félig aludt, ilyenkor hétvégén volt idő kipihenni az óvodás hétköznapok fáradalmait, nem is kellett annyira korán kelni, aminek a szülei is nagyon örültek. Az évszak meglepően és szokatlanul meleg, inkább tavasziasnak mondható volt idén, ezért egy kis sétát, egy kisebb kirándulást is terveztek a közeli erdőben.

Kata békésen szuszogott a pihe-puha, rózsaszín paplan alatt, mely körbefonta melegségével egész éjszaka. Éjjel különösen szépet álmodott, bár mire teljesen felébredt, nem emlékezett pontosan, mit is, de nem bánta, hiszen kipihenten, jókedvűen ébredt, tehát biztosan szép álom lehetett… Mikor már teljesen kiszökött az álom a szeméből és úgy érezte, egy percet sem bír tovább aludni, mert olyan üdén kipihent, óvatosan kidugta a lábait a paplan alól. Egyik zoknija félig le volt csúszva, a másik pedig lejött a lábáról alvás közben, a paplan pedig maga alá rejtette. Gyorsan megkereste, visszahúzta őket, és papucsába bújva áttipegett a szüleihez. Bebújt közéjük és még egy kicsit összebújva ölelték egymást felkelés előtt. Végül a korgó gyomruk sürgetően figyelmeztette őket arra, hogy ideje lenne reggelizni.

Nemsokára ínycsiklandó illatok lengték be a konyhát, leültek, kicsit kócosan, de kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek reggeli közben, élvezve a finom falatokat. Kata vidáman iszogatta meleg kakaóját, amit csak anya és apa tudott neki ilyen finomra készíteni. A recept is megvolt hozzá: finom tej, igazi kakaópor, némi cukor és sok-sok Szeretet. Így volt igazán mennyei a kakaó!

Reggeli után közösen összekészülődtek, megmosakodtak, rétegesen felöltöztek, nehogy fázzanak majd a séta közben, majd szendvicseket és innivalót készítettek. Kata úgy döntött, vinné a kis hátizsákját is.

-És ha már így, késő ősszel süt a nap, muszáj napszemüveget is vinnem!-gondolta Kata, de nem tudott dönteni, hogy a pillangósat vagy a sima rózsaszínt vigye el magával. Ezért hát betette csinos lánykás hátizsákjába mind a kettőt. Még a Nap is elmosolyodott később, mikor meglátta Katát az egyik napszemüvegben sétálni, mert igazán jól állt neki. Illett napszőke hajához és a kabátjához is.

Nem kellett sokat utazni és elérkeztek az erdő széléhez. Ott volt egy kis büfé. Kata szeretett volna fagylaltot, mert a kedvence volt, ráadásul még az oviban is az volt a jele, de sajnos ősszel, a hűvös időben már nem lehetett kapni, nehogy meghűljenek a gyerekek. Mire Kata elszomorodott volna, már meg is csapta pici orrát a kürtőskalács és a rétesek ínycsiklandó illata. Vettek párat, kényelmesen elfogyasztották a közeli padon, közben gyönyörködtek az eléjük táruló panorámában, a hegyek és völgyek lágy kuszaságában.

Nemsokára útnak indultak. Láttak már éppen hervadó virágokat, pirosat, sárgát, kéket, de a legtöbb helyen már majdnem mindent belepett az ezernyi színben tündöklő, színpompás őszi avar. Volt még egész halványzöld, zöldes barna, egészen sötét barna is akadt, aztán még narancsos és bordó, és mindezek ezernyi árnyalata. Az erdő illata pedig teljesen elvarázsolta őket. Láttak csigát, sok piciny hangyát, ahogy apró morzsát cipelnek, fürge gyíkot, fára simuló selymes és már egészen száraz, fakó mohát is, megsimogatva nagyon lehetett érezni a különbséget a kétféle moha között. Aki szerette volna, megsimíthatta a fa kérgét vagy megölelhetett egy fát, mert ez a mondás szerint boldogságot okoz. Ahogy minden ölelés, főleg, ha szeretettel adják. De hát, másképp nem is lehet, igaz?

Szinte térdig, -no, talán mégsem-, inkább csak bokáig gázoltak az erdei avarban, és a fákról lehullott falevelek kedvesen zörögtek-zizegtek a lábuk alatt. Ha a szülei megengedték, markolhatott is belőle és feldobhatta, csak vigyázni kellett, ne álljon pont alá, mert különben a falevelek bizony játékosan ráhullottak volna a hajára, ruhájára és úgy még összetéveszthették volna őt az Avar Tündérrel, aki az erdő békéjére vigyázott, ám a kirándulók számára láthatatlan volt.

Találtak egy tisztást, ahol egy játszótér is volt, új fa játékokkal, sok időt eltöltöttek ott. Volt hinta, mászóka, és labdáztak is a nagy pöttyös labdával, amit elvittek magukkal. A gyerekek fogócskáztak egymással és a szüleikkel vagy ha a gyerekek egy kis időre eljátszottak közösen, a szülők beszélgetésbe elegyedtek. A padon ülve elfogyasztották a szendvicseiket és a frissítő innivalót is, közben nézték a virgonc bárányfelhők és a szél táncát az égen, találgatva, ki milyen érdekes állatot vagy formát fedez fel benne.

Hamar eltelt az idő a jó levegőn, igazán élvezték az együtt töltött időt kint a szabadban. Kissé szürke felhők kezdtek bekúszni az égre távolról, ezért ideje volt hazafelé indulniuk, hogy még a nagy zivatar előtt idejében hazaérjenek. Furcsa mód a Napocskát nem takarták még el, de ezt egy cseppet sem bánták.

Hamarosan, az erdei út végén, nagy meglepetésükre, találtak egy másik büfét is, ahol vettek finom perecet, ami akkora volt majdnem, mint Kata kis arca. Hát, ilyen nagyot még sosem látott! A perec puha volt és sok só volt rajta. A perecet maga elé tartva, Kata a lyukain keresztül még kukucskált is, és arra gondolt, hogy ez most olyan, mint egy óriási perec-szemüveg. Ezen vidáman felkuncogott.

Jókedvűen, teli hassal igyekeztek hazafelé, és még épp idejében érték el az otthonukat. Alighogy levették a kabátokat és kezet mostak, eleredt a kiadós őszi eső. A Nap még mindig vidáman mosolygott, így hamarosan megpillantották az eső és a Nap közös alkotását, egy csodaszép szivárványt is!

Előfordulhat, hogy ha valaki igazán szerencsés, akkor láthat egyszerre két szivárványt is, ami nagyon különleges, és igen ritka látvány. Legalább egyszer életében, az is lehet, hogy majd felnőtt korában, de mindenki lát egy ilyen csodát! A legendák arról is szólnak, hogy az Egyszarvúak a szivárványon lovagolnak, és attól lesznek olyan különlegesek és szépek, hogy áthaladnak rajta. Mivel a szivárványt képtelenség utolérni, ezért Egyszarvút is ritkán látunk rajtuk, mert a szivárvány olyan messze van, hogy emberi szem olyan messzire nem láthat. De vannak mesebeli Egyszarvúak, a képeken, a mesékben és a képzeletünkben. Az igazán aranyos gyerekeknek pedig őrzik az álmát és álmukban csillámos varázs puszit adnak, hogy szépet álmodjanak, majd reggel elillannak vissza, a felhők mögött megbújó szivárványra, ahol kedvükre ugrándozhatnak.

Kata erre gondolt, mikor a friss, tiszta erdei levegő és kimerítő séta után kissé fáradtan megvacsorázott, meleg, málnaillatú habfürdőt vett, majd az esti mese meghallgatása után, az aznapi kedves élményekre gondolva, mosolyogva álomba szenderült.

Mert tudta, hogy ma újra igazán szépet fog álmodni…

-A Szerzői jogokra való tekintettel Egri Kata rajza/illusztrációja valamint a https://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg Egri Kata szüleinek és a blog Szerzőjének engedélye nélkül. 

15. mese: A bátor Pille

Pille elég nagynak érezte már magát ahhoz, hogy egyedül meglátogassa a nagyszüleit. Csakhogy volt egy kis bökkenő. Elég messze laktak. Nagyon messze. Az erdőn túl, a Nagyréttől pár percnyi repülésre. Pillét féltették a szülei, de ő úgy döntött,  nekivág a könnyűnek éppen nem mondható útnak.
Lepkefalva gyönyörű hely volt, Pille itt élt a szüleivel és testvéreivel már azóta, mióta megszületett. Árnyas, öreg, kedvesen susogó fák ölelték körbe a piciny falvat, biztonságot adó apró odúkkal, melyek elköltözött kisállatok után maradtak üresen. Pille elhatározása nagy volt és úgy tűnt, a bátorsága is. Nagyon elszánt volt, úgy érezte, semmi sem tántoríthatja el. Sem óriási szél, sem az égető Nap, sem az eső vagy akár egy nagyobb vihar. Napos időre ébredtek aznap, mikor Pille a padlón álmodozva elhatározta, hogy hamarosan egyedül indul el, kicsit korábban, mint azt a családja gondolta. Szülei későbbre tervezték az utazást, a nagyszülők meglátogatását, mivel még itthon fontos teendőik voltak. Nem számítottak rá, hogy Pille pont most hozakodik elő ezzel a merész tervvel, hogy ő akkor egyedül is nekivágna. Úgy képzelték, jóval később jön majd el az idő, hogy lepkelányuk egyedül kalandozzon a világban. Bátyját szánták kísérőnek mellé az útra, de Pille hallani sem akart róla. Végül nagy nehezen megegyeztek, hogy elindulhat egyedül, de az egy teljes napig tartó úton a szembe jövő bogarakkal vagy ismerős pillangókkal hírt küld magáról az otthoniaknak, hogy megnyugodjanak, minden rendben van vele, nem történt baja vagy ne adj' Isten, nem szorul segítségre.
Barátai, mikor megtudták, mire készül, először nagyon meglepődtek, majd szorgalmasan le akarták beszélni róla. Távolabbi ismerősei közül olyanok is voltak, akik kicsúfolták, kinevették, hogy milyen buta, hogy ilyen veszélyes útra vállalkozik, ráadásul egyedül. Bár titkon irigyelték, mert nekik még annyi bátorságuk sem volt, hogy legalább megpróbálják, pedig az ő nagyszüleik is arrafelé laktak. Legjobb barátnője támogatta egyedül, igaz, hogy ő is nagyon féltette és eleinte szintén le akarta beszélni róla. Ám amikor látta, hogy Pille hajthatatlan, akkor már vele akart tartani, mondván, ketten mégiscsak biztonságosabb egy napnyi távolságra elindulni, mert mi van, ha valami történik Pillével? Hát, akkor kihez fordul segítségért?
Pille azonban megnyugtatta riadtan pislogó, szerinte túlontúl aggódó barátnőjét, és titkon nagyon jól esett neki, hogy legalább egyvalaki hisz benne és ha félve is, de támogatja a döntésében.
A többiek változatlanul piszkálták, cukkolták hetekig, amíg készült a hosszú útra. Megnézte az útvonalat, átbeszélték a szüleivel is, hogy pontosan merre is kell elindulni, és hol kell jobbra vagy balra kanyarodni és hányszor, nehogy eltévedjen. És persze azt is, mit kell tenni, ha eltévedne. Elmondták, hogy az a legbiztosabb, hogy ha bajba kerülne, akkor megkeresi az erdei patakot és ha azt követi, akkor az elvezeti majd a Nagyréthez. Madárka postával értesítették a nagyszülőket is, mikorra várható Pille érkezése, és abban maradtak, nagyapó majd kiröppen elé a Nagyrétre és onnan már együtt szállnak haza nagyanyóhoz.
Hamarosan elérkezett a nagy nap. Pille elbúcsúzott mindenkitől, azon igyekezett, hogy ne látszódjon rajta, mennyire indulna már és hogy mennyire nagyon izgul. Családja és barátnője lelkesen, biztatva integettek neki, mikor szárnyra kelt.
Az első órák könnyűek voltak, a hátszél segítségével Pille csak úgy suhant a levegőben. Kimondhatatlanul izgatott volt amiatt, hogy ez volt az első önálló útja. Szép idő volt, az időjós-bogárkák ezt is jósolták, tehát minden rendben ment. Néha valami zajt hallott a háta mögött, de mire megfordult, már abba is maradt és mivel nem fedezett fel maga mögött senkit és semmit, megnyugodva folytatta útját. Kis idő múlva azonban újra és újra hallotta maga mögött a zajt, ezért egy kicsit már kezdett nyugtalan lenni és félt is. Talán valaki el akarja kapni és meg akarj enni?-morfondírozott. Vigyázva, hogy ne legyen feltűnő, mire készül, a következő bokornál váratlanul vett egy éles, jobb kanyart és a bokor mögé került. Aki mögötte jött, erre biztosan nem számított, mert nagy sebességgel követte, de már nem volt ideje fékezni és nekikoppant egy fának.
Pille aggódva, óvatosan kikukkantott a bokor mögül. És nem hitt a szemének!
-Lilla, hát te meg mit keresel itt?! Te követtél engem?-kérdezte dühösen, megszeppent legjobb barátnőjét.
-Hát, aggódtam érted.-felelte bátortalanul a koppanástól még mindig kicsit szédelgő lepkelány.
-A szüleim küldtek?-vallatta szúrósan Pille.
-Jaj, dehogy! Tényleg nem! Önszántamból jöttem.
-Szóval mégsem hittél bennem, hogy meg tudom csinálni... hogy egyedül is képes vagyok elrepülni nagyiékhoz... olyan vagy, mint a többiek, csak ők még csúfoltak is!-vágott vissza mérgesen Pille.
Olyan dühös volt, hogy azonnal hátat fordított Lillának és tovább repült. Mérgében olyan gyorsan repült, hogy Lilla nem győzte szusszal, egyszerűen hiába akarta utolérni, nem sikerült.

Mikor Pillét a gyors száguldás teljesen kifárasztotta, lassított és megnyugodva pillantott hátra, majd elégedetten állapította meg, hogy barátnője nem bírta a tempót és lemaradt.
-Remélem, feladta és végre haza is megy ezek után.-gondolta Pille még mindig dühösen.
Egy kis moraj után azonban aggódva pillantott fel az égre. Sötét szürke, mérges viharfelhők közeledtek az égen. Pedig mára napos, bárányfelhős időt jósoltak a meteorológus bogarak Lepkefalván és az erdő szomszédos részein is. Valami búvóhelyet kellene találnia, nehogy megtépje a szárnyait a nagy szél, és főleg hogy ne tudja eláztatni. Nehezen, de talált egy kis rejteket, ahova behúzódhatott, amíg az óriási vihar elvonult, jóval hűvösebbet hozva magával, mint amilyen azelőtt volt. Pille határozottan fázott, sőt inkább vacogott.  Be szeretett volna takarózni egy száraz, biztonságos helyen. Például otthon. Vagy a nagyszüleinél. De még nagyon messze volt onnan. Visszamenni pedig egyáltalán nem akart. Ezt egészen biztosan tudta. Biztos volt benne, hogy azelőtt nem tér haza, míg nagyanyóékat meg nem látogatta. Összeszorította a száját, és bár még mindig didergett, de újra elindult, nekivágott a hosszú útnak. Akkor sem adom fel!-gondolta elszántan. Nem akart kudarcot vallani, és azt sem akarta, hogy otthon kinevessék, mert megfutamodott. Így is csúfolták, milyen lenne akkor így ezek után? Eldöntötte, hogy visszafordulásról szó sem lehet és kész. Azt viszont érezte, hogy nagyon kimerítette a rendkívül erőteljes, gyors repülés, a menekülés Lilla elől és még mindig nagyon fázott, ettől még kimerültebbnek érezte magát.
Hogy fogja így kibírni a még előtte álló hosszú utat?-tépelődött magában. Ám alighogy ezt kimondta, jobban mondva gondolta, meglátott egy fehér valamit az erdőben csörgedező patakban. Egy kishajó volt, papírból. Azonnal közelebb repült és jobban szemügyre vette. A vihar nem tépázta meg, tehát valami biztonságosabb, védettebb helyről fújhatta ki a szellő az erdő közepéből a patak gyorsabb részére. Egy sárguló falevél is belehullott, biztosan az egyik fáról eshetett le.
Pille fejében egy remek gondolat futott át. A patak az erdőn át pont a Nagyrét felé csörgedezik. Itt egy kishajó, amit biztosan pont neki fújt ide a szél. Rajta egy falevél, ami pont jó lesz takarónak, hogy az úton betakarózzon, pihenjen egy kicsit, amíg a kis papírhajó vidáman végig suhan a patakban, egészen a Nagyrétig. Ő ott kiszáll, találkozik nagyapóval és onnan már csak pár percre várja őket otthon nagyanyó. Annyira megörült, hogy ezt így kitalálta, hogy gyorsan meg is valósította.
Berepült a kishajóba, maga köré tekerte a még nem teljesen kiszáradt pompás színű falevelet és a szél szárnyán már csörgedeztek is tova a patakban, míg meg nem látta nagyapót, ahogy aggódva pásztázza a Nagyrétet és környékét, keresve Pillét.
Milyen nagy volt az öröm, mikor meglátták egymást! Pille útközben elmesélte, hogyan oldotta meg a számára nagy kihívást és feladatot, hogy egyedül, biztonságban érkezzen meg hozzájuk. Nagyanyó megnyugodva, büszkén hallgatta Pille beszámolóját, milyen csodákat látott az erdőben a kis fehér papírhajó fedélzetéről.
A visszafelé út már könnyebb volt, hiszen Pille éjszaka megpihent a lepke-nagyszülőknél és így újult erővel vághatott neki a hazafelé vezető útnak. Lilla iránti haragja is elszállt, mire hazaért és boldogan ölelték meg egymást vele és családjával az öreg fák árnyékában. Nagy vendégséget rendeztek, meghívták Lepkefalva apraját-nagyját. Szentjánosbogarak világították be a falvat a naplementében, vidáman táncoltak, beszélgettek. A mulatság boldog zsivaját messzire vitte a kora őszi hűvös szél.


-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

14. mese: Kismaci és a könyvek

Kismaci szomorúan ült a szobájában.

Kora ősz volt, estére már igencsak hűvös lett a szobában, ami ilyenkor, délután még fűtetlen volt. Ugyanis Kismaciék csak estére gyújtottak be, spórolni kellett a tüzelővel. Szívesen olvasott volna, de nem volt mit. Pedig imádta a képeskönyveket és a betűket. Olykor a postás hozott neki régi újságokat, azokat nézegette, ám néha a hidegtől elgémberedett kezével nehezen ment a lapozás. Még óvodás volt, de imádta a betűket. Testvérének szívesen betűzött, a kicsi kíváncsian hallgatta. Mamája sokszor ígérte, hogy kapnak majd egy-két könyvecskét, de sajnos, mindig közbejött valami fontosabb, amit be kellett szerezni. Így rendszerint ez elmaradt. És így volt ez már nagyon régóta.

Mama maci sokszor volt fáradt, ideges, leginkább attól, hogy mi kerüljön minden egyes étkezésnél az asztalra. Pedig sokat dolgozott, mióta újra munkába állt azután, hogy a legkisebb medve gyermek is bölcsődébe került.

Régebben jobb volt nekik, mert akkor Mama maci konyhán dolgozott, ismerték, szerették, ezért hagyták, hogy leginkább ő vigye haza a maradék ételt, rá tekintettel ritkán osztották el egymás között. Ott csak helyettesített,  majd amikor a másik macihölgy visszajött dolgozni, akinek a helyére felvették és más munkakör nem volt a végzettségéhez mérten, onnan elküldték. Egy ideig visszajárhatott, mert a többiek félretették neki ugyanúgy a maradékot, -a főnök megengedte-, de aztán a cég bezárt, így ez a lehetőség megszűnt. Azóta új munkája lett, de konyhára nem sikerült bejutnia, pedig "látszott rajta, hogy csontsovány, biztosan nem lopja az ételt"-mondta az egyik helyén a főnök, oda így került be.

Míg kitartott a pénzük, még valahogy elvoltak, de miközben munkát keresett, kevés pénze maradt és ezt igen megérezték otthon is. A férje és a nagyszülők már nem éltek, segítsége emiatt nem igen volt.

Szegényesek voltak a bútorok, még a nagymamáék hagyták rájuk, mikor felköltöztek a Mennybe. Olyan sok mindent szeretett volna adni a kis bocsainak, de sajnos az étel volt az első, amit meg kellett vennie, játékra és főleg könyvekre, amit a kis bocsok nagyon szerettek volna, már nem igen jutott. Sokszor ő sem igen evett, ha elosztotta a maradékot a bocsok között. Hát, ezért volt olyan vékony. Evés közben szeretettel nézte a csemetéit, és szomorúan gondolt arra, hogyan tudna könnyebb életet biztosítani nekik. Sok helyen kutatott munka után, még a bölcsődében is megkérdezte, ahova a kisebbik járt, hogy nem-e keresnek a konyhára új munkaerőt. Szerencséje volt, mert épp akadt munka, bár nem a konyhán, de legalább a kisebbik a közelében volt. Néha titokban megleste a csoport szoba üveges ajtaján keresztül, mit csinál, mivel játszik.

Legtöbbször babakönyveket nézegetett, el se nagyon mozdult a könyvespolc elől. A szíve ilyenkor elszorult, mert otthon nem igen volt egy könyvük sem. Pedig Mama maci régen szeretett olvasni, de a költözés után az a kevés is, ami volt, elveszett és azok sem gyerekkönyvek voltak, még a nagymamától kapták ajándékba. Mindig feszülten figyelt, nehogy észrevegyék, hogy a kisebb bocsot nézi.

Munkatársai hamar megszerették, mert szorgalmas volt, becsületes, sokat dolgozott. Így egy idő után a maradék ételt innen is hazavihette.

A Mackó bölcsőde vezetőnője régóta figyelte őt, de Mama maci ezt nem vette észre, annyira belefeledkezett vagy a csemete figyelésébe vagy a munkába, mert nem akarta, hogy esetleg emiatt innen elküldjék. Egy nap a vezetőnő, behívta magához Mama macit. Mamát a frász kerülgette, nem tudta, mit csinálhatott rosszul, pedig nagyon figyelt, azt gondolta, biztos valamit elrontott és most ki akarják rúgni. De jaj, akkor mi lesz velük, mire új munkát talál, mit fognak enni? Pár hónapja kuporgatott, hogy tudjon venni a kis pénzből a bocsainak valamilyen olcsó gyermekkönyvet, többet is. Ha elküldik, fel kell élniük a kis kuporgatott pénzt, és megint nem tud venni nekik könyvet. Néha szomorú volt, néha dühös. Hogy mindig közbejön valami és mindig elmarad a könyvvásárlás, pedig a macigyerekeknek annyira szeretett volna örömöt okozni!

Félve lépett az irodába, de kiderült, hogy a vezetőnő egyáltalán nem akarja kirúgni. Beajánlotta egy másik állásra, máshol. Egy ismerőse, egy idősebb, tehetős Mackó nagymama keresett jó ideje maguk mellé idősgondozót és házvezetőnőt egy személyben, de senki megbízhatót nem talált. Így a vezetőnő beajánlotta Mackó mamát nála, holnap reggel munka előtt várja egy bemutatkozásra, mert mindenképpen az alapján dönti el, megfelel-e a számára ajánlott posztra.

Mackó mama még idegesebb lett ettől, alig bírta a vacsorát  megmelegíteni, izgalmában korábban gyújtott be, mint szoktak, és egész éjjel szinte le sem hunyta a szemét, szüntelenül csak forgolódott.

Másnap izgatottan keltegette a kis bocsokat, be kellett érniük hamarabb a bölcsibe és az oviba, majd időben odaérni Mackó nagymamához. Nagy kapkodással és a szokásos reggeli nehézkes indulással, de megérkezett mindenki oda, ahova kellett.

Mackó mama rongyosra gyűrte a papírt, amelyre gondosan feljegyezte fáradt, remegő kezeivel a címet, ahova várták. Rettentően izgult, torkában dobogott a szíve, a gyomra görcsben volt már tegnap délután óta, nem is evett azóta, való igaz, izgalmában egy falat se ment volna le a torkán.

Mikor megtalálta a címet és meglátta a kastélyt, a döbbenettől majdnem elájult. Ilyen pompás helyet ő még sohasem látott. Egy lakáj bekísérte, miközben alig tudott menni nagy ámulatában. Hatalmas rezidencia volt, végeláthatatlan kerttel, mit kerttel, parkkal, puha, bársonyos pázsittal. Nem bírta ki, titokban leguggolt és megsimította, miközben a lakáj a kaputól bekísérte...

Egész személyzet gondoskodott az idős, úri Mackó házaspárról. Sokat beszélgettek, jobban megismerték egymást. Szigorúan, de kedvesen, barátságosan fogadták, ismerték a történetét.

Megbeszélték az elvárásaikat, majd megkérdezték, lenne-e kedve náluk dolgozni, megbecsült tagjaként a személyzetnek. Mackó mama nem jutott szóhoz, nagy nehezen rebegett el egy halk igent.

Mikor már azon kezdett izgulni, hogy ezután hogyan oldja meg a medve gyerekek elkísérését reggel és délután, kiderült, hogy bentlakásos munkáról lenne szó. Vagyis itt élhetnének egy takaros kis szobában a gyerekekkel, innen indulhatnának reggel és ide érkeznének délután.

Meg is mutatták a lakhelyet. Mackó mama ilyen kedves, takaros kis otthont még soha nem is látott, a könnye is kicsordult. Hát még mikor kiderült, hogy a kastélyhoz egy Könyvtárszoba is tartozik, ahova szabad bejárása lesz a bocsoknak is. Sokáig nem tért magához.

A maci gyerekek először nem hitték el, mikor elmesélte nekik, mi történt vele munka előtt. Csak akkor döbbentek rá, hogy ez tényleg nem álom, hanem valóság, mikor már a kis lakban csomagolták ki szegényes táskájukból a holmijaikat, amely olyan kevés volt, hogy egyetlen egybe is belefért.

Első éjszaka nem aludtak egy szemernyit sem, akkora volt az újdonság. A szobában meleg volt, puha volt a takaró, és nem volt dohos szagú. Volt meleg étel. Sok. Holnap innen mennek már a bölcsibe, oviba. És a legjobb, hogy délután és onnantól kezdve minden egyes nap bemehetnek a Könyvtárszobába körülnézni. Alig várták.

Délután szaladtak már a kerítéstől, pedig a lábuk alig bírta. A Könyvtárszobában pedig várta őket  Medve nagymama és nagypapa. Miközben a Mamájuk dolgozott a ház körül, a házaspár felváltva olvasott fel nekik. Vagy egymás mellett olvastak, és mindenki csendben lapozgatott vagy olvasott a rojtos, bársonyos szőnyegen, a Medve nagyszülők ölében vagy a karosszékben . Ez volt a csendes óra délután, a pihenő idő. Estére el lehetett kérni egy-egy könyvet az esti meséhez, de szigorú szabály volt: reggel vissza kellett tenni indulás előtt a helyére, nehogy elkallódjon.

Innentől kezdve, minden eddig elmaradt történetet és mesét pótoltak. Olvastak a Könyvtárszobában, a parkban, a kertben a fák alatt, a kis kerti tó mellett, az istállóban a lovaknak egy vödrön ülve, a kutyáknak a teraszon a napernyő alatt, a paplan alatt titokban éjszaka és egymásnak is.

Este pedig a Mama olvasott. Innentől kezdve minden nap.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

13. mese: A vas szívókájú boszorkatica

/Fotó: Jungle Creations/

/Illusztráció: Szeretet Mesék/

Boszorkatica a Kerekerdő legtávolabbi részében egy tó mellett éldegélt. Mióta csak az eszét tudta, magányosan. A tó vize hol mélyzöld volt, mint a boros palack, hol türkizkék, majd halványzöld. Télen befagyott, boszorkatica akkor felcsatolta fehér, kissé már megkopott korcsolyáját és lobogó szarvacskákkal rótta a köröket a tó vastag jegén.  Szívesen szánkózott télen, a közeli hegytetőről suhant lefelé vele a pirosra festett, tölgyfából készült szánkó, majd elérve a tó szélét, a jégen suhant tovább sebesen, míg lendületét vesztve meg nem állt a tó közepén vagy éppen a háza előtt. Onnan újra felment a hegytetőre, majd lesiklott újra és újra, míg teljesen ki nem merült. Tavasszal bodzát, málnát és csipkebogyót gyűjtött és finom szörpöt készített belőle. A közeli gyümölcsfákról leszedte a gyümölcsöket, epret is szedett, ezekből ínycsiklandó befőtteket, kompótokat főzött télire. Finom csalamádét, csemegeuborkát csinált a kis zöldséges kertjében saját maga termesztette káposztából, uborkából és répából. A zöldségekből isteni leveseket főzött, csak úgy az íze kedvéért is, majd mikor kissé meghűlt, jóízűen falatozott belőle. Télen sokkal melegebben ette, hagyta, hogy a hidegben elgémberedett tagjait átjárja, megmelengesse a fenséges, meleg leves. Nyáron rengeteg dinnyét evett, szinte nem is kívánt mást, esetleg néha egy ínycsiklandó, jól behűtött gyümölcslevest. Tavasszal csodálta a színpompás virágzó fákat, beszívta bódító illatukat, kedvtelve nézte a gyűjtögető méheket. Nyáron élvezte az árnyat adó fák lombjának susogását, ahogy a lágy szél játszott velük, próbálta megfejteni, mit üzennek. Sokat hűsölt az árnyékban, ha éppen nem a napellenzővel is felszerelt kicsi tutaján ringatózott a tavon, hallgatva a lubickoló halak halk csobbanását. Csak néha verte fel a nyugodt pihenést a békák kedves kuruttyolása, egyébként ők is békésen pihentek a tó lágy ölén lassan ringatózó hófehér, rózsaszín és korall színű tavirózsák nedves, hűs, zöld levelein. Sokat úszkáltak, szinte egész nap fejest ugráltak és estefelé sűrűn bele brekegtek a csendesülő, nyugovóra térni készülő erdőbe. Ősszel leveleket gyűjtött, nem tudott betelni az őszi erdő zörejeivel, az avar ropogásával, a hirtelen jött őszi esők összetéveszthetetlen, mámorító illatával. A bordó, narancs, zöld, sárga színpompa varázslatos különlegessége teljesen lenyűgözte hosszú erdei sétái során.

Kunyhóját erős fa gerendákból építette, kéményén télen játékosan szökött tova a füst. Házát kívül és erős kerítését is teljesen beborította a rengeteg színes, csíkos, pöttyös és tiri-tarka mézeskalács. Ezzel várta az eltévedt vándorokat, megszökött hercegnőket, elcsellengett vagy felfedező útra indult gyerekeket. De hosszú évek óta senki nem járt arra. Mindenki félt tőle, ugyanis az a hír járta, hogy félelmetes varázslatokkal átváltoztatja az arra tévedőket. Ezt ő is tudta, a kóbor szél szava elvitte hozzá is a híreket, amelyek róla terjedtek a közeli faluban.  Az erdő felénél egy már eléggé korhadt figyelmeztető tábla is jelezte az arra tévedőknek a rájuk leselkedő veszélyt. Ijesztő és hatásos volt, mert aki arra tévedt és véletlenül meglátta, fejvesztve hátrált és menekült még a környékről is. Emiatt a vasszívókájú boszorkatica egyedül élt. Esze ágában sem volt a faluba menni, nem mintha félt volna, inkább nem akarta senkinek sem bizonygatni, hogy ő nem is gonosztevő. Arra gondolt, a Sors majd úgyis elrendezi a dolgokat úgy, ahogy annak lennie kell.

Egyik nap a faluba egy vándor tévedt, egy fekete százlábú. Mivel messziről jött és csak átutazóban volt, végigjárta a falut, egy-két éjszakát megszállt a helyi fogadóban, majd tovább indult. Mivel ilyen kevés időt töltött itt, a falubeliektől nem volt alkalma a rémisztő pletykákról még csak sutyorgást sem hallani. És így nem tudhatott a figyelmeztető tábláról sem. Bár ha tudott volna róla, sem biztos, hogy ért volna valamit, ugyanis érkezése másnapját óriási vihar támadt a faluban és az egész környéken. Erős, haragos vihar jött, ömlött az eső, mindenki futott valami menedéket keresni, az erdőbe pedig ilyenkor természetesen nem merészkedett senki. Ezért nem is tudhatták, hogy a Boszorkatica-lakhoz vezető ösvény mellé felállított, veszélyt jelző tábla olyan korhadt volt már, hogy egy kisebb zivatar is már kidöntötte volna, nemhogy egy ekkora óriási erejű, tomboló vihar. A tábla már igen viseltes volt, karban sem tartották, mert nemigen merészkedett senki még odáig sem, ezért az időjárás a hosszú évek alatt igencsak megviselte, és alaposan elnyűtte az idő vasfoga. A mostani vihar pedig kifordította a helyéről, teljesen ledöntötte és ha ez még nem lett volna elég, a szomszédos fa óriási ágát is letörte, majd a viharos szél a földre dobta, pontosan úgy, hogy a kidőlt, veszélyt jelző táblát teljesen betakarta. A figyelmeztető tábla kissé megijedt mindettől, azonban igazából hálás volt, hogy nem a villám csapott bele.

Így hát, mikor a fekete százlábú az erdő feléhez érkezett, nem vette észre a vihar utáni állapotokban, hogy a táblát beborítja a leszakított, lombos faág és gyanútlanul tovább indult. Egy falubeli még látta, hogy tovább megy, épp a Boszorkatica-lak felé, de hiába kiabált utána, a százlábú nem hallotta meg. A falubeli fejvesztve rohant vissza a faluba és hamar elterjedt a hír, hogy a nemrég érkezett százlábú épp a vesztébe rohan az erdőben.

Időközben a százlábú természetesen rátalált a boszorkatica házára, aki szívélyesen betessékelte és megvendégelte egy igazán fenséges lakomával a fáradt, eltévedt vándort. Kellemesen elbeszélgettek, boszorkatica kedvesen marasztalta, hiszen nagyon örült a váratlan vendégnek. Pár napot eltöltöttek együtt, nézték a naplementét és napfelkeltét, ringatóztak a tutajon a tavon, bográcsoztak, késő estig beszélgettek, mielőtt nyugovóra tértek. Egyik nap, mikor már a bizalmába fogadta, boszorkatica még azt is megmutatta a százlábúnak, hogyan tud vidáman repkedni pitygang-seprűjén fel s alá. Vagy hogy vas szívókájával hogyan tud trombitálni este, jelezve a tavirózsáknak, hogy ideje becsukni a szirmaikat, mert este van.

Pár nap után azonban kiderült, hogy a százlábú a kedvenc világjáró útikalauzát valószínűleg a fogadóban felejtette. És valóban. A szoba asszony futrinka takarítás közben az ágy alá esve talált rá, de már csak akkor, mikor a százlábú tovább indult. Mikor kiderült, hogy valaki látta a százlábút a Boszorkatica-lak felé menni, szomorúan gondolt arra, hogy az útikalauz most már soha nem fog visszakerülni a gazdájához, mert a boszorkatica biztosan elvarázsolja az eltévedt vándort. Kishíján elájult, mikor egy nap újra meglátta a százlábút a fogadó recepcióján, ahol az elveszített útikalauza után érdeklődött. Futótűzként terjedt el a hír, hogy a fekete százlábú csodával határos módon sértetlenül visszatért boszorkaticától, még egy szőrszála sem görbült.

A falubeliek döbbenten és ámuldozva hallgatták a fekete százlábú kedves történeteit azokról a napokról, amelyeket boszorkaticánál töltött. Ketten voltak annyira bátrak, hogy elmentek a százlábúval, be az erdő felén túl, a tó mellé a boszorkaticához. És lám, ők is megtapasztalták, hogy igazából nem is rémisztő a katica és nem bántja őket. Ennek is hamar híre ment a faluban, és ezután rendszeresen nagy vendégségeket rendeztek boszorkaticánál, eljártak kirándulni, terméseket gyűjteni, télen szánkózni és korcsolyázni vagy éppen naplementét nézni. Aki a napfelkeltére is kíváncsi volt, ott maradt éjszakára vagy több napra boszokaticánál és együtt felejthetetlen élményekkel gazdagodtak, szoros barátságok köttettek.

Végül a vihar által kidöntött táblát felújították, ünnepélyesen felavatták és figyelmeztető tábla helyett a Boszorkatica-lak útjelző táblája lett. Innentől kezdve a boszorkatica soha többé nem volt magányos és mindenki boldog volt. Még az útjelző tábla is.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

12. mese: Mesés Űrutazás

Az esti mese után, mikor már a szüleik is nyugovóra tértek, az unokatestvérek: Levi, Ákos és Anna titkos, mesés űrutazásra indultak. Peti otthon maradt, ő még túl kicsi lett volna egy űrutazáshoz. Az űrhajó már a kertben várta és sorra vette fel őket, 3 különböző helyszínről, hiszen nem egy helyen laktak. Vittek tubusos elemózsiát és vizet is, mert nem tudták, milyen sokáig fog tartani az út. Azt viszont biztosan tudták, hogy legkésőbb reggelre, mire hétvégén a szülők ébredezni kezdenek, nekik már feltűnés nélkül vissza kell érniük és betakarózva az ágyban szenderegni, mintha mi sem történt volna, nehogy kiderüljön, merre kalandoztak az éjjel. Jó is, hogy együtt mentek, mert nehezen tudták volna magukban tartani a sok kalandot, és bizony hamar lebuktak volna, ha beszélgetve elszólják magukat. Petinek persze elmesélik majd a kalandokat, de ő még csak a babanyelvet beszéli, így tőle aztán nem tudhatnak meg semmit sem a szülei, ettől nem kellett tartani.

A Mese Tejúton kezdték meg az utazást, kikerülve több kisebb vagy épp hatalmas meteort és fényes csillagot. A Nap mosolyogva integetett és kívánt nekik jó utat, érdekes kalandokat:

-Boldog űrutazást Levi, Ákos, Anna asztronauta!-kiáltotta utánuk lelkesen.

A Hold sem volt morcos, pedig űrhajójuk halk, monoton zúgása felébresztette őt. Szürke, pom-pom-os hálósipkájában álmosan, kedélyesen intett utánuk.

Tőlük nem messze egy másik űrhajót is felfedeztek, mégis a távolság miatt nem láthatták, kik utaznak rajta. Talán Peti? De hát az nem lehet, ő még túlságosan pici egy űrutazáshoz, biztosan már édesdeden alszik a kiságyában. Legalábbis ezzel nyugtatták magukat. Anna feladata lesz majd ellenőrizni, Peti megvan-e, mikor hazaérnek.

Miután elhagyták a Napot, elsuhantak a bolygók előtt szép sorban. Először, legközelebb a Naphoz, a szürkés Merkúrt csodálták meg, még jó közel érezték a Nap forró sugarait. Majd következett a Vénusz, másik nevén Esthajnalcsillag, narancsos-vöröses színe rávetült az űrhajójukra is. Otthon mindannyian szerették a tiszta, felhőtlen égbolton megkeresni elalvás előtt az Esthajnalcsillagot. Ezután következett a Föld, mert ugye, innen indultak, de egy kis kitérő után a Nap felé, visszafordultak, hogy sorban felfedezhessék a bolygókat. Így kezdték meg űrutazásukat. A Hold azóta már újra nyugovóra tért, halkan szuszogott kis csillagpárnáját szorongatva. Megpillantották a Kisgöncölt és elhatározták, hogy mindenképpen megkeresik a Nagygöncölt is. Ám időközben már közeledtek is a Mars felé, már messziről vöröslött, el sem lehetett volna téveszteni, merre kell menniük. Megdöbbentek a Jupiter nagyságán, egészen kicsi pontnak érezték magukat, mikor elhaladtak előtte. A Szaturnusz hatalmas jégdarabokból és aszteroidákból álló gyűrűi teljesen lenyűgözték őket, egyszerűen nem hittek a szemüknek. Az Uránusz aszteroida gyűrűinek látványával nem tudtak betelni, órákig nézték volna még, de haladniuk kellett tovább. A Neptunusz kék színét ámuldozva csodálták, főleg a fiúk, hiszen az igazán fiús szín. Végül pedig meglelték az összezavarodott Plútót, amit hol kivettek a bolygók közül, hogy vissza tettek, végül törpe bolygónak nyilvánították. Közösen az összes bolygóra kitették a fehér táblákat, melyeken a bolygók neveinek jele látható, hogy innentől fogva más mesebeli űrutazók könnyebben felismerhessék őket.

Itt útjuk feléhez érkeztek, hiszen még haza is kellett jutniuk épségben. Utazásuk közben elámultak a Nagygöncöl szépségén, minden egyes űrbéli csodát lefényképeztek, majd  visszafelé vették az irányt. 

A Nagygöncölhöz nem tudtak túl közel menni, mert egy hatalmas Űrkígyó őrizte, nyelvét nyújtogatva próbálta maga előtt felfedezni az utat. Félelmetes sziszegése betöltötte az egész Tejutat. Találkoztak egy narancs színű Űrmanóval, akinek vállán legjobb barátja, egy Űrrigó pihent. Láttak Űrszivárványt, rajta utazott egy hófehér, csodálatos Űrgólya, aki az Űrlények kicsinyeit vitte házhoz otthonukba. A sok Űrlény csemete szállításától, ha nagyon sűrű napja volt és kezdett már fáradni, egy szál haja teljesen bekunkorodott, de boldog volt. Egy kisebb Űrsárkány valósággal a frászt hozta rájuk, pedig ártalmatlan volt, csak ismerkedni szeretett volna velük.  Az Űrnyuszi pici, rózsaszín orra folyamatosan szaglászta az űrt, merre ugrándozzon keresztül-kasul a bolygók között hatalmas tappancsával, ízletes Űrrépák után kutatva. Az Űrcica dorombolása felért egy nagyobb dörgéssel, de miután rájöttek, hogy kedvesen közelít feléjük, hagyták, hogy az űrhajójukhoz dörgölőzzön. Az Űrteknős komótosan ballagott a Tejút közelében lévő hatalmas Űrtenger felé, hogy csatlakozzon társaihoz. Kemény, barnás páncélja csak úgy csillogott, ahogy a csillagok és üstökösök fényei visszaverődtek rajta.

A Szaturnuszon egy kis űrlényt fedeztek fel, aki lelkesen integetett nekik is, lobogtatva saját készítésű, élénk narancs „Szaturnusz” feliratos kis zászlaját. Régóta szeretett volna egy Űrcsemetét a feleségével, ezért így, zászlóját lobogtatva, türelmetlenül várta az Űrgólyát, nehogy célt tévesszen. Mielőtt majdnem beleütköztek egy hatalmas, barna kutyába, észrevettek egy másik űrhajót, ami nem is hasonlított az övékhez egy cseppet sem, mert nem hosszúkás, hanem kerek formája volt. Bizonyára a meglógott, de igen lelkes, zászlóját lobogtató űrlényért mentek, aki a Szaturnusz tetején csücsült. Az Űrkutya puha mancsával megállította, majd alaposan megszaglászta az űrhajójukat, megnyalta az űrhajó oldalát, majd kedves vakkantásokkal búcsúzott el tőlük. Ezután találkoztak egy olyan hatalmas Űrsárkánnyal, amelyik a korábbinál sokkal de sokkal nagyobb volt, nem kis riadalmat okozva látványával a fedélzeten. Ám kiderült, hogy ez az Űrsárkány is szelíd, mint az Űrbárány. Bár Űrbáránnyal éppenséggel eggyel sem találkoztak. Végül megpillantottak egy óriási Űrmókust, aki szétszóródott űrmakkjait próbálta össze szedegetni a Tejúton. Nemsokára elérkeztek a Tejút végéhez, indulniuk kellett hazafelé. Egy pillanatra megálltak és kedvesen elbúcsúztak az űrbéli lényektől:

Sziasztok!-integetett boldogan Levi. –Jó bulizást!-búcsúzott kedvesen Ákos. Anna még nem tudott beszélni, ezért csak a cumiját cuppogtatta lelkesen, egy szál haja huncutul kunkorodott a feje búbján.

Szerencsére még időben hazaértek, mindenkit elvitt az űrhajó a saját otthonába, Anna még Peti kiságyába is bekukkantott, hogy ott van-e, és mire a Nap első, meleg, narancs sugarai elérték az ég alját, jelezve, hogy hamarosan felkel, addigra már betakarózva, tervezgetve a következő izgalmas mesés űrutazást, mély álomba szenderültek.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

11. mese: Levi és Henry

Levi választotta Henryt egy boltban, sok-sok évvel ezelőtt. Igazából futóbicikliért mentek be, de a szép zöld, amit korábban kinéztek, éppen elfogyott és rendelni kellett. Családias kis játékbolt volt, az amúgy csendes külváros egyik, kicsit forgalmasabb részén, több más bolt mellett. A kicsi bolt kedvesen hívogató volt óriási kirakatával, ahol a rengeteg játék pihent és csalogatta oda a kíváncsi gyermekeket. A hatalmas kirakaton beömlő arany napsütés barátságos sárga fényével bevilágította az egész boltot.

Mivel az üzlet otthonos volt, pont ez volt az előnye is. Az éppen elfogyott futóbicikliből készségesen újra rendeltek és az ígérték, pár nap múlva meg is érkezik. Helyes kis hely volt, nem túl nagy, igazából inkább egész kicsi a bevásárló központokhoz képest. Hangulatos is, rengeteg fa játékkal, melyek illata körbelengett egész nap a játékok között. Még a sűrűn nyíló ajtón beszökő friss levegő sem tudta kikergetni ezt a kedves illatot. Levi sokat járt ide az anyukájával. Mindig volt valami alkalom vagy épp csak úgy erre jártak és bejöttek körülnézni. Ahogy az lenni szokott, bemenni egy játékboltba egy gyerekkel lehet üres kézzel, de kifelé már bizony szinte lehetetlen. Mert természetesen mindig akadt valami, ami még otthon nincs. Anya azt mondta akkor Levinek, hogy ne sírjon, hogy a futóbicikli később érkezik majd, de hogy ne legyen szomorú, választhat magának valamit, ami tetszik neki. De lehetőleg olyat, amilyen még tényleg nincs. Majd anya rájött, hogy ez elhamarkodott mondat volt, hiszen itt rengeteg olyan játékot láttak, amilyen nekik még nincs. Akkor meg nem fognak tudni választani, mert ez is kellene, meg az is. Kétségbeesve pillantott körül, várva a fejleményeket.

Levi ugyanis elindult, hogy körül nézzen a polcokon. Egyszerűen nem tudott betelni a temérdek játék látványával. A két és fél évesek pici, de kritikus szemével pásztázta a polcokat, már ameddig felérte azokat. Amelyiket nem, ott jelezte anyának, hogy fel kellene emelni, de gyorsan. Anyukája segített neki, többféle játékot megnéztek, alaposan körbe járták a bolt minden zugát, melyik játék jöhet szóba. Aztán Levi azt mondta, amitől anyát egyből kiverte a víz. Hogy neki mind kell. Merthogy egyik sincs még otthon. „Ebből újra sírás lesz…” gondolta rémülten Anya. Vett egy nagy levegőt, majd azt mondta: -Tudod, sajnos annyi pénzem nincs, hogy meg tudjak venni itt mindent, és otthon sem férne még el ennyi játék. És ha mindent elvinnénk, a nénik se tudnának mit eladni, kifogyna a készletük. De... nézzük át ezeket a játékokat még egyszer, biztosan találunk egy valamit, ami igazán különleges. (Magában persze sűrűn imákat mormolt, nehogy sírásba fulladjon a keresgélés, mert fogalma sem volt, akkor hogy fogja Levi figyelmét elterelni vagy megnyugtatni.)

És akkor Levi meglátott az egyik középső polcon, pont szemmagasságban egy kék elefánt mögött egy fa hernyót. Fa vonata már volt, amit össze lehetett akasztani, a mozdony mögött két vagonnal, rajta fa autókkal, volt rajta zsinór, pont a mérete, azt szokta is húzogatni maga után, mikor játszóra vagy sétálni mentek Anyával a környékre. Meg is csodálták mindenhol, mert senki nem húzott a gyerekek közül ilyet a környéken. És volt egy másik is, aminek a vagonjaiból pici fa pöckök álltak ki, azokra lehetett két kockát egymás tetejére húzni és menet közben, ha forogtak a vagonok kerekei, akkor forogtak a fa kockák is, amin betűk és képek voltak. Ezeket még építőkockázáshoz is használhatták.

A kis fa hernyó is ilyen húzogatós játék volt, mint a vonatai. Levi eldöntötte magában, hogy neki ez kell vagy semmi más. Anya fellélegzett. Levi csak úgy repült ki a boltból, maga mögött húzva a hernyót. Sietős fizetés után Anya ott rohant mögötte, hogy utolérje, így indultak hazafelé. Menet közben azt találgatták, milyen nevet adjanak neki. Náluk majdnem mindennek neve volt. A plüssöknek, fürdős játékoknak, még a mosógépnek is. (Ind.sit márkája után Dézi lett.) Azt tudták, hogy fiúnév kell, hiszen egy kisfiú még jó, hogy csak valami klassz fiúnevet kell, hogy válasszon újdonsült barátjának. Már csak a hernyó fiús színe miatt is. Akkoriban nagy Thomas a gőzmozdony mese rajongók voltak. Így a kis fa hernyó végül a Henry nevet kapta, az egyik szereplő után. Henry kedélyesen döcögött Levi után, rugós szarvacskái csak úgy lobogtak a feje tetején, végén a piros kis fagolyócska pedig huncut táncot járt ide-oda. A fa hernyó csak úgy suhant a göröngyös, néhol egyenetlen, buckás és nyár lévén elég forró betonon. Kerekei kedvesen zörögtek, finom fahangot adva séta közben, friss faillatot húzva maga után. Levi erősen markolta Henry sárga zsinórját, a hernyó pedig lelkesen zötyögve kis gazdája mellett, követte őt új otthona felé.

Levi nagyon szerette, ha Henry csíkot húz, mint a repülők, ezért mint a húzogatós fa vonataival, úgy Henryvel is minden egyes útjukba eső, nyári vagy őszi zivatar után maradt valamire való pocsolyán át kellett ám menni, mert Henry csak úgy vont aztán vizes kerekeivel dupla csíkot a betonra, amit a nyári meleg persze percek alatt felszárított. Az őszi sétákat Levi jobban szerette, mert akkor a Henry által húzott csíkok kevésbé hamar illantak el a langyos betonról, kivéve, ha a szél kicsit rásegített.

Átkelésnél fel kellett venni Henryt vagy legalábbis Anya megemelte, hogy nehogy egy autó elüsse és persze hogy időben átérjenek a zöld lámpánál is. Több zebrán is átmentek és minden zebránál fel kellett venni Henryt. Anya azt mondta, hogy ott, ahol hosszabb ideig zöld a lámpa, ott át lehet kelni úgy is, hogy Henry is gurul velük a zebrán át, de a rövideknél nem, mert fontos, hogy sérülések nélkül mindannyian haza érkezhessenek. A zebra előtt megálltak, körülnéztek még akkor is, mikor zöldre váltott a lámpa, hogy biztonságosan át tudjanak kelni.

Levinek nem volt ám olyan könnyű húzni és közben még egyenesen is tartani Henryt, minden figyelmével koncentrált. Anyának később ugrásra készen figyelnie kellett, mert egy alkalommal Henry kereke megakadt, így a zsinór kiesett Levi kezéből a földre. De a lámpa már villogott, sietni kellett, hogy átérjenek. Vagy olyan is előfordult, hogy Levi majdnem egy autó elé szaladt, mikor Henry kigurult az útra, ezért mindig belül ment a járdán, hogy ha Henry szabadon elgurulna, Anya még időben elcsípje. Anya azt mondta, sajnálná, ha Henrynek baja esne, de azt még jobban, ha Levinek lenne baja, ezért bármennyire is kedves nekünk egy játék, ha kikerül az úttestre, nem szabad utána szaladni, mert az autó elüthet. Henryből lehet venni újat, másikat, kisgyerekekből viszont nem. Ők megismételhetetlenek, különlegesek.

Így került a családba Henry és lett Levi kedves játéka hosszú évekre, friss fa illata sokáig belengte a gyerekszobát. A lakásban kezdetben a fa vonatok és Henry csak az előszobáig mehettek, hiszen koszos volt a kerekük, majd kitalálták, hogy alapos lemosás -de nem szétáztatás után- a szoba padlóján pihenhetnek. Télen ritkán jutottak ki, bár a hóban is kipróbálták, de ott nem gurultak igazán, elakadtak a nagy hóban. Ám mini hógolyókat lehetett rajtuk vinni, ha épp már olvadó félben volt a hó és az út közepén már eltakarították.

A fa vonatok idővel bekerültek a fa építőkockás dobozba és csak elmélyült vonatozásokkor kerültek elő, amikor a rajta lévő fa kockákból mindig másféle kaput vagy tornyot építgettek belőle Anyával. Henry viszont a polcra került, a könyvek elé. Megbecsült helye volt. Titokban Henry mindig figyelte Levit, hogyan játszik, milyen gyorsan nő. Többször költöztek, így Henry mindig gyors imákat mormolt, nehogy a dobozból kiessen és elvesszen út közben, mert el sem tudta képzelni, mi lenne vele Levi nélkül. De szerencséjére odafigyeltek rá, így ez nem történhetett meg. Minden új helyen a könyvespolc alsó, könnyen elérhető részére tette Anya, hogy Levi ne veszíthesse szem elől. Henrynek is kapóra jött ez, hiszen innen beláthatta az egész szobát és nézhette Levit, ahogy játszik és részese lehetett az eseményeknek. Innen nem mozdították el, csak akkor, mikor Anya hetente port törölt. Akkor őt is letörölgette, majd a tiszta polcra vissza tette. Henryt lomtalanításkor a frász kerülgette, mert Anya akkor is és néha sűrűbben is kitalálta, hogy át kell nézni a játékokat, és amivel nem lehet már játszani, mert törött, sérült -és emiatt baleset veszélyes-, vagy elfeledett, mert kinőtték, azokat vagy elajándékozzák vagy kidobják. Mikor Anya néha elmélázva felvette ilyenkor, Henry rémülten gondolt arra, hogy eljött az ő ideje is. De Anya mindannyiszor vissza is tette a helyére. Henry nem tudta, hogy nem volt szíve kidobni, Levi hiába nem játszott már vele régóta. Kedves emlék volt, ahogy együtt húzogatták a pocsolyákon át, és Anya mindig arra gondolt, majd az unokájának is megmutatja, amikor lesz, reménykedve, hogy Henry még nem mállik szét addigra. Talán a gyerekek még akkor is örülni fognak egy ilyen különleges, húzogatható kis pajtásnak. Henrynek évekig egy barátja is volt, egy szintén húzogatós fa tigris, négy narancs kerékkel. Tulajdonképpen az egész tigris narancs színű volt, kivéve persze a fekete csíkjait, még bajuszt is festettek rá és lehetetlenül kerek feje és füle volt. Csak a csíkokból lehetett tudni, hogy ő bizony egy tigris. Őt is ugyanott lelték meg, ahol Henryt. Ő volt Tigri-bigri. Az évek óta használt és elszakadt zsinórja helyett Anya egy idő után három, igazán fiús színű, szilikonszerű zsinegből font új húzó zsinórt. Klassz lett. Aztán Tigri-bigri teljesen szétmállott a sok pocsolyán átkeléstől, és darabokra hullott, így tőle el kellett búcsúzniuk. Anya később megbánta és fájó szívvel gondolt arra, hogy nem tette el emlékbe. De elhatározta, hogy minden fa játék boltban, ahol jár majd, addig keresi az újjászületett Tigri-bigrit, amíg rá nem talál.

Henry titokban éjszakánként már évek óta az alsó könyvespolcról merészen lehuppant a hosszú szálú, puha szőnyegre, majd odagurult Levi játékos dobozai elé, az ágya mellett. Nagy nehezen feljutott a legtetejére. Rászokott, hogy a könyvespolc helyett onnan, jóval közelebbről figyelje Levit, ahogy alszik. Néha felriadt és dermedten figyelte Anyát, ahogy éjszaka egyszer vagy párszor –attól függően elaludt-e a másik szobában vagy sem-, átjött betakargatni, megsimogatni és megpuszilni Levit. Henry hiába félt, mert Anya a félhomályban egyszer sem vette észre, hogy ő nem a megszokott helyén, a polcon figyel, hanem Levi ágya mellett, a dobozokon fekve őrzi az álmát.

De furfargos volt, mert hajnalban, még Anya előtt ledöcögött nagy erőfeszítések közepette a dobozok tetejéről, átgurult a szőnyeg zöld rojtjai között és felkúszott a könyvespolcra, hogy mire Anya felébred és jön, hogy keltse Levit, már újra a helyén legyen, minden feltűnés nélkül.

Így telt el pár év, Levi és Henry évek óta nem jártak kint, de az esti rituálé, Levi simítása, ha épp valamilyen könyvért nyúlt és a portörlés Anyával megmaradt.

És évek múlva eljött a pillanat, amire Henry várt: most nyáron, két hete újra sétálnak…  Egyik sétájuk alkalmával, mikor Henrynek még mindkét szarva megvolt, találkoztak egy igazi csigával is! Micsoda élmény volt! A csiga az út közepén haladt, félő volt, hogy eltapossák, ezért betették a közeli bokor tövébe. A második sétájukkor a Bábszínházas előadás felé Henry egyik szarvacskája letört, és kiderült, hogy nem javítható. De épp ettől lett ő is egyedi és különleges. Majd Anya újra festette három részes, megkopott, narancs színű fa pocakját, éjkék kerekeit és szép új, friss, élénk piros arcpírt is kapott. Lehet, hogy nemsokára az új Tigri-bigri is megérkezik…

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

Hogyan mondjunk fejből mesét? 10 gyakorlati tipp

  

                                 

Valljuk be, nem egyszerű fejből mesét mondani. Sőt, néha kifejezetten nehéz, hiszen szülőként ezerfelé járnak a gondolataink, így inkább bele se fogunk, igaz?

Nézzünk pár gyakorlati tippet, hogyan érheted el, hogy te is tudj fejből mesét mondani:

1.
Az első és legfontosabb, hogy legyél legalább valamennyire kipihent. Ezt nem könnyű megoldani, tudom. Ha kicsit sikerül kiűríteni előtte a fejed, leengedni, mikor hazaérsz a munkából, akár ha elvonulsz egy 20 percre lecsendesedni, -ha előtte megbeszéled a gyerekekkel, hogy így lenne és elvannak egy kicsit magukban-, akkor az is segíthet átgondolni, milyen mesét mondanál.
De zakatoló gondolatokkal nem megy. Koncentrálj csak a majd kíváncsian pislogó gyermekedre és az elképzelt történetre.

2.
Ha van a gyermekednek egy kedvenc mesefigurája vagy mesehőse, egy hercegnő vagy egy szuperhős, akkor az ő életével kapcsolatban kitalálhatsz vicces történeteket.
Pl.: milyen nehezen viselte a hercegnő kislánykorában, hogy vannak szabályok, amiket be kellett tartania kis hercegnőként, hogy mégsem tehet meg mindent, amit szeretne, de közben sok olyan helyre eljuthatott, ahova szeretett volna, megismerhette a körülötte lévő világ sokszínűségét és ez mind előnyére vált, mire felnőtt és érett hercegnő lett belőle.
Vagy egy szuperhős hogyan kapta a szuper erejét és azt mire használta később, el kellett-e titkolnia a családja elől vagy tudhattak róla? Hogyan környékezte meg a gonosz és hogyan tudta mégis legyőzni úgy, hogy nem adta fel, hanem küzdött rendületlenül?

3.
Az aznap gyermekeddel történteket játékosan elmesélheted neki este, lefekvés előtt. Ebből még egy meghitt, kedves beszélgetés is kisülhet, és elmondhat neked olyan dolgokat, amelyeket talán magától nem mert vagy nem akart volna, de a mese hatására feloldódtak benne a szorongások ezzel kapcsolatban.

4.
Ha valami új dolog történt vele, veletek az elmúlt időszakban, vagy történni fog (beszoktatás, utazás, költözés, iskola kezdés, orvosi vizsgálat), arról is mesélhetsz neki, egy macit, egy kislányt vagy kisfiút -vagy épp őt magát beleszőve a történetbe. Ettől oldódhat a szorongása, ha esetleg fél és meg is tudjátok beszélni, ha kérdezget a témáról közben, ami tovább szőheti a történetet.

5.
Ha tudod, hogy napközben vagy este majd fejből szeretnél mesét mondani, próbálj felkészülni rá. Akár egy héttel előtte vagy napközben, ha van egy kis időd, átgondolhatod, megtervezheted fejben, miről is szóljon, kik legyenek a szereplők vagy éppen egy személyes, gyermekedről szóló mese legyen-e.

6.
Rendszeresen feljegyezheted, ha hirtelen beugrik egy ötlet, hogy legközelebb miről szeretnél mesélni és ha eljön az idő, csak előkapod és máris válogathatsz az ötletekből. (Milyen volt a hétvége, milyen volt a játszótéren, kikkel barátkozott össze, mivel játszottak legutóbb, minek örült nagyon, mi szomorította el.)

7.
Ötleteket adhat neked nem csak a gyermeke(i)ddel és a családoddal, de a környezetedben lévő kisgyermekes történések, események, konfliktusok, megoldandó helyzetek is. Ha tudatosan figyelsz ezekre és feljegyzed, előre kigondolod a megoldást, akkor nem csak a mese általi tanulságot vonhatjátok le közösen, de lehet, hogy ha később hasonló helyzet adódik nálatok is, már lesz is egy kész megoldásod, ami nagy előny. (Dackorszak, szobatisztaság, beszoktatás, játék kölcsön adása, iskola)

8.
Ha van egy kis én-időd este és nem vagy még nagyon fáradt, le is jegyezheted, amit mondani szeretnél majd a gyermekednek és akkor már rögtön lesz is egy felolvasandó mesétek is, ami rólatok szól, ami igazán személyes.

9.
Eltervezheted előre, mi az, amiről még semmiképpen nem szeretnél mesélni, mert kicsi hozzá, esetleg ijesztő lehet neki és mi az, amit hasznosnak tartasz beleszőni a mesébe. Kigondolhatod, milyen figuráktól ódzkodsz, amelyekkel nem szeretnéd, ha azonosulna vagy átvenné a viselkedését.

10.
Témák köré is kerekítheted a mesédet, amikor konkrét célod van vele, mégpedig az, hogy a mesén keresztül tereld és neveld. Döntsd el, mit szeretnél elérni a mesével? Nevelje vagy csak szórakoztassa őt? Tanulja meg az állatok szeretetének fontosságát, az udvariasságot, a játékosságot? Fedezze fel, hogy kitartónak lenni jó, megéri, mert a szorgalomnak meglesz mindig a gyümölcse? Hogy fordulhat hozzád, a családhoz, ha bármi emészti? Csak rajtad múlik.

Egy biztos. Akár fejből mondott mesét mondasz, akár felolvasol, az a meghitt pillanat örökre a tiétek lesz majd.
Ha pedig a felsoroltak ellenére úgy érzed, hogy neked sehogy sem megy a fejből kitalált mese, a fejből mesélés vagy a rögtönzés, akkor engedd el, nem baj. Akkor mesélj a gyermeke(i)dnek könyvből.

Csak mesélj rendszeresen, mert jó. :)



-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.