22. mese: Hangyamese

 

Egy domb tetején élt egy öreg fa, szoros barátságban az odvaiban és járataiban élő fürge hangyabollyal. Még a fa levelei is barátságot kötöttek velük, minden este megbeszélték az aznapi eseményeket.Vidáman zörögtek a levelek, a kis hangyák pedig néha nagyon fáradtan, de jólesően hallgatták a susogásukat a lemenő nap fényében.

Az ám, de mostanában a hangyakirálynő elég nyugtalan volt. Vagyis inkább kicsit bosszús. Egyre jobban  zavarta ugyanis, hogy észrevette, hogy a boly hangyái ellustultak. Kevesebbet és lassabban dolgoztak, a fa tövében vagy az ágakon heverésztek és szép lassan a reggeli vagy az esti edzés is elmaradt. Ráadásul többet is falatoztak az esti beszélgetések alkalmával, a falevelek duruzsolása közben. Ennek meg is lett az eredménye. Mozgásuk lelassult, ahogy elnehezült kis testükkel próbálták a különböző méretű morzsákat, bogyókat és egyéb eleségeket a boly élelemgyűjtő részébe cipelni. Hangyalábuk már nem úgy, nem olyan fürgén mozdultak, izmaik is berozsdásodtak. Minél inkább hanyagolták a szokásos tornát, annál inkább megérezték a változást.

A hangyaerőnlét és szorgalom hiánya pedig egy idő után az élelmiszer raktárban is megmutatkozott. Majdnem teljesen üres volt. Pedig közeledett a hideg idő, a készlet pedig nem gyűlt olyan tempóban, ahogyan ilyentájt kellett volna. A hangyakirálynő tudta, hogy ha minden ugyanígy folytatódik, akkor nem lesz elegendő élelmük télire a raktárban. Eleinte meglepődve figyelte hangyái viselkedését, megértő volt, hiszen látta, milyen sokat és milyen szorgalmasan dolgoznak minden egyes nap.

Sok éve királynő volt már, de ilyen fennakadással még sosem találkozott és remélte, hogy hangyái idővel visszatérnek a régi kerékvágásba. Tapasztalt uralkodói szeme pontosan látta, milyen óriási bajba kerülhetnek, ha minden így marad. Ezt pedig nem engedhette. Nem hagyhatta, hogy szeretett hangyái még nagyobb bajba sodorják magukat és egymást.

Igen ám, de alighogy ez a gondolat átsuhant benne, már meg is történt a baj!

A hangyák ugyanis a szokásos, szép, rendezett sorban, de sajnos, nem a megszokott tempóban és erővel meneteltek egymás után az otthont adó fa felé a lejtős domboldalon, amikor egyikük megcsúszott. A kis hangya hirtelen nem tudta, hogy a hátán cipelt nagy morzsát tartsa meg vagy saját magát. Végül egyik sem sikerült. Hiába próbálta megtámasztani magát és visszanyerni az egyensúlyát, a lábai nem engedelmeskedtek és erőtlenül kicsúsztak alóla, amin még ő maga is meglepődött.

Ahogy felborult és gurult le a domboldalon, hasonlóan erőtlen társai sem tudtak segíteni neki. Próbálták ugyan elkapni, de egyesek nem voltak elég gyorsak, hogy még időben megfogják őt. Akiknek pedig mégis sikerült, azoknak nem volt elég erejük ahhoz, hogy addig megtartsák, amíg talpra nem áll. Így végül az esés lendületével magával rántotta mindegyiküket.A  kis hangyák csak úgy gurultak-sodródtak le egymásra esve, egészen a domb aljáig. A nagy morzsa pedig, amit a kis hangya cipelt, szintén legurult, nagy sérüléseket okozva ezzel azoknak a hangyáknak, akiket menet közben eltalált. A domb tövében egy nagy kupacban, egymás hegyén-hátán feküdtek jajgatva a kis hangyák. 

A falevelek rémülten figyelték az eseményeket, ijedt susogásukra a hangyakirálynő is felfigyelt, majd királynői odújából kipillantva elsápadva és tehetetlenül figyelte, mi történik kedves hangyáival. Azonnal segítő hangyákat küldött a bolyból a többiek megsegítésére. Sok időbe telt, mire minden hangyát biztonságban feltámogattak vagy hordágyakon felcipeltek a bolyba. Miután ellátták és lefektették őket, még a szétszóródott élelmet is össze kellett szedniük.

A hangyakirálynő azonnal a balesetet szenvedett hangyákhoz sietett, mert nagyon aggódott értük. Sokan megsérültek, ki könnyebben, ki súlyosabban.

Most már cselekedni kellett. A királynő elrendelte, hogy a lábadozást és gyógyulást követően mindenkinek vissza kell térnie a napi testedzésekhez. Mindenkinek az állapota szerint, de minden nap mozogni a kell. Voltak hangyák, akik húzódoztak, nyafogtak, duzzogtak és hevesen tiltakoztak:

-Nem tudok megmozdulni, fáj a lábam! -jajgatott az egyik.

-Nem akarom, hogy izomlázam legyen! -nyafogta a másik.

-Én mindig olyan álmos vagyok, nincs kedvem tornázni sem most, sem máskor! -dünnyögte egy harmadik.

-Nekem jó így, én nem akarok újra mozogni! -jelentette ki egy lustábbik.

A királynő gondterhelten nézett szét közöttük. Nagyot sóhajtott, majd így szólt:

-Hát, rendben. Komoly, nehéz döntést hoztam. Mindannyiótok közel áll a szívemhez, de aki nem szeretne a saját egészsége és a közösségünk érdekében tenni semmit, azt a hangyát meg kell kérnem, hogy gyógyulása után hagyja el a bolyt és keressen magának másikat. Természetesen ez a gyermekeket, az időseket és a tartós betegeket nem érinti. Látjátok, mi történt.-folytatta. -Most már nagyon fontos, hogy összefogjunk ebben a nehéz helyzetben, hogy közösen  még időben feltölthessük az élelmiszer raktárat és minél előbb visszatérhessünk a megszokott kerékvágásba, még a nagy hidegek beállta előtt.

Döbbent csend fogadta a királynő bejelentését. Akadt pár hangya, akik végül a gyógyulásukat követően úgy döntöttek, elhagyják a bolyt, de a többségük hű maradt a hangyakirálynőhöz.

Kis idő elteltével újra tornázni kezdtek, mindenki az állapotához mérten. A falevelek lelkesen biztatták őket. A királynő is velük tornázott, hogy példát mutasson nekik.

Sőt! A boly legnagyobb meglepetésére, még az élelemgyűjtésben is részt vett, ami még nagyobb erőt adott a hangyáknak. Lelkesen dolgoztak együtt a királynőjükkel. Még a fa tövében lakó vakond is csatlakozott hozzájuk.

Végül közös erővel nem csak újra megerősödtek, de még időben sikerült az élelmiszer raktárat is teljesen megtölteniük sok-sok finomsággal.   

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

 

 

21. mese: Csigamese

Csiga mama a városban lakott gyermekeivel, akiket gyakran meglátogattak a barátaik. Eső után szerettek igazán sétálni összeverődve, pedig Csiga mama nem győzte inteni őket, mire vigyázzanak. Mamának a boltba menet vagy séta közben a gyerekekkel, a kicsiknek pedig a barátokhoz menet vagy szintén a közös barangolás során kellett nagyon óvatosnak lenniük. Így teltek a napok a városban, igazi jó barát lett Csiga Csilla, Csiga Csaba, Csiga Zsiga, Csiga Biga és Giga Csiga.

Vidéki rokonaik egy erdő széli kertes házban laktak. Nekik attól kellett tartani ősszel, hogy amikor az avart a háziak összegereblyézik, ők már ne legyenek ott. Így jó előre megtervezték az utat a kerten keresztül, hogy még időben eljussanak a kerítésen kívülre, mire a házigazdák elkezdik az avar összeszedését.  A gazdák ugyan nem égettek avart, hanem komposztáltak, de a csigák úgy gondolták, mindenképpen jobb az elővigyázatosság, hogy megóvhassák magukat és a csigagyerekeket. Mivel a kerítésen kívül sosem szedték össze az avart, így a vidéki rokonok egy közeli fa tövébe költöztek télire. Jól beleásták magukat a mély avarba vagy épp a földbe, -ki hogy szerette.

Miután egy szép napon a városi csiga család megreggelizett, eső utáni sétára mentek a gyerekek  a barátaikkal. Késő délután értek haza, megannyi élménnyel és még több kérdéssel. Alighogy haza értek, már körbe is állták Csiga mamát és faggatták:

-Mama! Képzeld, találtunk egy sérült házú csigát, meg volt roppanva. –mondta Csiga Zsiga. -Kihívtuk a csigamentőt, bevitték a kórházba, de a mentőorvos csiga azt mondta, nagyon súlyos a sérülése, nem biztos, hogy meg fogják tudni gyógyítani… -mesélték a többiek is szomorúan.

-Nézze, Csiga mama! –mutatták a kis csigabarátok, Csaba és Biga. –Találtunk üres csigaházakat is! Hát, hova költöztek el belőle a csigák? Nem volt már nekik kényelmes a házuk?

-Ó, drágáim, egyszerre csak egyet kérdezzetek, szépen sorban, és mindenkiére válaszolni fogok. –intette türelemre Csiga mama a kicsiket. –Vegyük hát sorra, gyerekek. –kezdett bele Csiga mama.

-Tudjátok, a kiscsigák a házukkal együtt születnek meg, a petékből, amiket én és a Papa rakunk, mert mindketten tudunk petét rakni. Ezt úgy mondjuk, hogy kétneműek vagyunk. A pici csigák a házukkal együtt növekednek, mert a csigák nem tudják elhagyni a házukat, vagyis nem tudnak kijönni belőle, ha nem tetszik nekik, mert bele vannak nőve.  Kivéve másik rokonainkat a meztelen csigákat, nekik egyáltalán nincs házuk. Tehát, csillagom, ha üres csigaházakat találtatok, az sajnos azt jelenti, hogy az abban élő csigát kiszedték belőle. 

-Kiszedték?? De hát miért? –hüledeztek a csiga gyerekek szinte egyszerre.

-Hát, azért –folytatta Csiga mama-, mert éti csigát esznek a békák, az egerek, a sündisznók és a csigaforgató madarak, sőt, még az emberek is, akik a hagyományos ételeik mellett valami szokatlan ételre is vágynak… -sóhajtott szomorúan Csiga mama. -Ezért kérem tőletek, hogy legyetek nagyon óvatosak, mert még itt a városban is sok veszély leselkedik ránk. Az erdőben inkább az erdei állatok miatt , de itt a városban ugyanúgy, és arra is figyelnünk kell, hogy eső után, ha kimegyünk sétálni,  elég gyorsak legyünk, hogy a járdán közlekedő emberek ne  tapossanak el.  Múlt héten Csiga Elemér bácsi hunyt el, egy eső utáni séta alkalmával. A héten lesz a búcsúztatója, hiszen mondtam reggeli közben, hogy a Papával holnap oda megyünk…

-És akkor már ki sem mehetünk többet az utcára? –ijedeztek a csiga gyerekek.

-Én nem akarok többé kimenni, nem akarom, hogy eltapossanak, olyan fiatal vagyok még!-kiáltott fel Csiga Csilla.

-Engem nem taposnak el, majd meglátjátok, mert én kékvérű vagyok! –vágott fel büszkén Giga Csiga.

-Ugyan, Giga, ne legyél olyan pökhendi, mindannyiunknak kékes a vérünk, nem csak neked!-szólt rá Csiga Csaba.

-Mert réztartalmú hemocianin van benne. Tegnap olvastam a biológia könyvben.-jelentette ki Csiga Zsiga tudományos arccal.

-Jól van, gyerekek, nyugodjatok meg, nem lesz semmi baj! Baleset mindenkivel előfordulhat, de azokkal sokkal ritkábban, akik elővigyázatosak. Természetesen ki lehet menni sétálni minden nap, hiszen szükségünk van a friss levegőre és ennünk is kell. A holnapi közös sétánkon újra szépen megmutatom, hogy tudtok a lehető legóvatosabban közlekedni úgy, hogy ha nem vagyunk veletek Papával, akkor is biztonságban legyetek. Egymásra és magatokra is vigyáznotok kell, megígéritek?-kérdezte Csiga mama.

-Csiga becsületszavunkat adjuk, Mama! Úgy lesz, Csiga mama! –vágták rá kórusban lelkesen, egymást túlharsogva a csiga gyerekek.

Másnap megint esős idő volt, ezért jóval reggeli után tudtak csak elindulni. Csiga mama türelmesen elmagyarázott mindent, a csiga gyerekek csüngtek minden szaván, annyira koncentráltak, hogy még a szarvacskájuk is beleremegett.

-Tehát, gyerekek…-kezdte Csiga mama. - Az a kérésem, hogy mielőtt kicsúsztok a nyílt terepre, alaposan nézzetek körül. Először balra, azután jobbra, majd még egyszer balra, nem-e közelít béka, egér, sün vagy ember. Ezután utána felfelé is kémleljetek, hogy nem-e láttok csigaforgató madarat. Ha tiszta a levegő, indulhattok. A túloldalról ugyanígy jöhettek vissza biztonságban.

A kiscsigák a mama tanításai alapján tüzetesen felmérték a terepet, mielőtt a járda felé indultak, így jól ki tudták számolni az időt, hogy biztonságosan oda és vissza is érjenek. A fűben falatoztak, mikor észrevettek egy idegen csigát, aki a járdán csúszott. De megláttak egy sétáló kislányt az anyukájával is, akik épp a csiga felé tartottak.

–Óóó! El fogják taposni!-kiabáltak rémülten a szarvukat és a fejüket kapkodva. Már egészen közel értek a csigához, mikor a kislány észrevette a csigát és odaszaladt. Mikor a csiga meglátta, hogy a kislány felé szalad, még az esernyőjét is elejtette, és a szemét is szorosan becsukta ijedtében. A csiga család és a barátok is feszülten figyelték, mi fog történni. Közben a kislány anyukája is odaért. És ekkor a kislány némi töprengés után megfogta a csiga házát és felemelte a rémült csigát, majd óvatosan a közeli zöldbe, a füves terület biztonságos részére tette.

-Így ni! –mondta. –Most már biztonságban vagy, nem fog senki eltaposni, de jobban vigyázz legközelebb! –szólt kedvesen a csigának, közben még a mutatóujját is figyelmeztetőleg felemelte. Anyukája megdicsérte, majd tovább sétáltak.

A csigák megkönnyebbültek és hálás szívvel gondoltak a kislányra. A rémült csigát, Csiga Csanit is meghívták egy délutáni teázásra, hogy megkóstolhassák a legújabb, különleges teafüvet, amit Csiga mama hozott a gyógynövény boltból.  A következő napokban több megmentést is láttak. Egy kisfiú a barátjával mentett meg 2 csigát, egy másik testvérpár az apukájával, és láttak egy nagymamát is, aki a kis unokájával szintén séta közben helyezte biztonságba az épp veszélyben lévő csigát, le a puha, bársonyos fűbe. Sőt, egy alkalommal egy okos kutyust is láttak, amelyik csak megszaglászta a rémült csigát, de se le nem pisilte, se meg nem nyalta, csak vakkantott párat, majd hagyta, hogy a gazdája megfogja a csigát és odébb tegye az út közepéről, nehogy baja essen.

A gyerekek és a családok egymásnak mesélték sorra, hány csigát sikerült megmenteniük, szinte már versenyeztek, ezért a környéken eső előtt és után is biztonságosabb lett az élet a csiga családok számára is.

-Ha esős időben kell elmennetek otthonról, kérlek, Te is jól nézz körül, hogy nem-e csúszik éppen alig észrevehetően az úton egy kissé figyelmetlen, „sietős” csiga! :)

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

Vers illusztráció -Francsovics Judit: Elveszett dolgok című versének illusztrációja

Francsovics Judit: Elveszett dolgok című versét volt lehetőségem illusztrálni. Hangos versként is meghallgathatjátok Stefán Károly előadásában a MeseLes olvasgató honlapján. :)

https://meseles.hu/vers/francsovics-judit-elveszett-dolgok/

20. mese: A Varázsló

Az illusztrációt gyermekem, Cs. Levi (10 éves kisdiák) készítette

Károly, a Varázsló, egy messzi, kristálytiszta levegőjű, madárdaltól és csiviteléstől kedvesen zengő, zegzugos erdőben éldegélt. Takaros kis kunyhója egyszerű, de rendkívül kényelmes és hasznos bútorokkal volt felszerelve, itt tulajdonképpen minden Károly és legkedvesebb cicukája, Hópehely kényelmét szolgálta. Igazi Varázs-otthon volt.

Hópehellyel évekkel ezelőtt találtak egymásra, mikor a cica eltévedt az erdőben. Hangosan korgó gyomra a finom illatok után vezette, így talált végül rá a Varázsló kunyhójára, ahol a nyitott ajtón egyszerűen besétált. Károly épp egy nagy varázslás közepén volt, mikor apró neszt és halk nyávogást, majd hangos korgást hallott a háta mögül. Mikor megfordult, így visszagondolva, az lett élete egyik legszebb pillanata. A kissé megviselt, fáradt kiscicán így is látszott, mennyi önzetlen szeretet van benne. A Varázsló ételt és tejet adott neki, óvatosan megfürdette, így hamarosan láthatóvá vált a kiscica selymes, pihe-puha, hófehér szőre. Sokat simogatta, kényelmes fekhelyet alakított ki számára a kandalló mellett. Azonban Hópehely leginkább Károly ölében pihent és hálásan dorombolt, ahogy a Varázsló szerető keze órákig simogatta, cirógatta. Varázslás közben pedig a vállán pihent vagy a közeli karosszékben. Sokat sétáltak, üldögéltek az erdei folyó partján, nézve a madarakat és az erdei állatokat, hallgatva a békés csöndben csörgedező folyó halk, de sebes csobogását. Igazán megszerették egymást. Hópehely nehéz szívvel nézte, hogy Károly mostanában szomorú, mert valahogy egy ideje, elég régóta, egyszerűen nem sikerültek neki a varázslatok. Illetve a varázslatok sikerültek, csak éppen nem úgy sültek el, ahogyan azt Károly tervezte vagy szerette volna…

Például békákból sólymokat szeretett volna varázsolni. Igenám, csakhogy a varázslat végén kiderült, hogy nem sólyom lett, hanem békalábú csirke. Kezdetben ez nagyon bosszantotta Károlyt. Ezért megpróbálta újra és újra a varázslatot, de minduntalan újra és újra, és még azután is csak egy csirke sikerült, békalábakkal. Törte a fejét, hogy vajon a pálcája ment tönkre vagy inkább rossz varázsigét mondott-e el? Remélte, előbb-utóbb kiderül… A sikertelen varázslatok sokasága után inkább az az ötlete támadt, hogy tüzetesen átnézi az otthoni bájitalait, hogy abból Szerelem-bájitalt főzzön. Úgy dobálta bele egymás után az összetevőket, hogy csak úgy loccsant-fröccsent mindenfelé. De ez semmi volt ahhoz képest, amikor az utolsó összetevőt beletette, ugyanis az akkor hirtelen felrobbant. Egyszeriben a padlót, a kunyhó egész berendezését és ráadásul Károlyt is bájital borította be tetőtől talpig.

A Varázsló elkeseredetten indult lefürödni, majd a felmosóért ment, hogy feltakarítson. Mikor készen lett, úgy gondolta, muszáj elmennie sétálni egy nagyot, hogy kiszellőztesse a fejét és tisztázza a gondolatait. De amint kilépett a kunyhóból, az eső eleredt. Az ajtóban állva azt gondolta, gyorsan varázsol napsütést, hogy újra jó idő legyen. A varázsszó elhangzott ugyan, de nem elég, hogy utána az eső csak még jobban esett, de még a pálcájába is belecsapott a villám, ami kettétört. Károly elkeseredetten ment be a kunyhóba és roskadt le az egyik karosszékébe. Még a bejárati ajtót is nyitva felejtette, a feltámadó szél befújta a finom, friss esőillatot a kunyhóba. De sajnos, a sok esőt is, ezért felállt, hogy becsukja az ajtót. Ekkor egyből kisütött odakint a nap! Károly próbát tett és újra kinyitotta az ajtót, mire újra eleredt az eső. Azután megint becsukta, erre meg kisütött a nap. Egy idő után feladta, lemondott egyelőre a sétáról, gondolta, megpróbálja inkább később… A karosszékben üldögélve, Hópehely selymes szőrét simítva azon gondolkodott, vajon milyen varázsigével tudná megjavítani a pálcáját. Felcsapta gyorsan az egyik óriás Varázskönyvét és elkezdett benne sebesen lapozgatni. Megállt az 5878. oldalon és elolvasta a 79. bekezdést. Ott a 80. sor első mondata volt a varázsige, ami így szólt:

-Abraka da gabra, javulj meg te pálca!

És láss csodát! A pálca összeforrt! Kicsit ferdén ugyan, de összeforrt. Ettől olyan lelkes lett, hogy újra varázsolt. Az imént az esőben megázott haját és szakállát szerette volna megszárítani. Elmormolta ismét a varázsigét. De jaj! A haja és a szakálla olyan göndör és bongyor lett, mint egy ma született pici bárányé. Most már Hópehely is vele búsult, látva Károly botladozásait. Végül a varázsló szakálla és haja megszáradva magától is kiegyenesedett. A nagy varázslásban megéheztek. Arra gondoltak, hogy kivételesen tejbegrízt fognak enni ebédre. Károly új reményekkel látott neki a tejbepapi kavarásának. De sajnos megint valami félresikerült, mert a kész tányér finom tejbegríz egyszer csak magától kigyulladt, majdnem az asztallal együtt. Mikor sikerült eloltani a keletkezett tüzet, bánatukban készítettek maguknak szendvicset sok-sok sajttal. Ebéd után Károly odament a tükörhöz, és elgondolkodott, hogy mi lenne, ha izmosabbnak látszódna a tükörben. Ennek érdekében elmormolta a megfelelő varázsigét:

-Abraka da gabra, muszklim nőjön nagyra!

De amint ezt kimondta, abban a pillanatban a tükörnek nőtt ki két izmost karja! Ezt látva, a Varázsló már kezdett beleőszülni abba, hogy sosem sikerülnek a varázslatai. Mérgesen felcsapta a Szörny-könyvet és varázsolni akart egy bikaszörnyet. A varázsige után megszületett Mutyi, a Trutyi Szörny. Nyálkás, zselés volt és a legkevésbé sem bizalomgerjesztő. Volt két szarva is és nagy kidülledő szemei. Mikor Hópehely meglátta, ijedten nyávogva ugrott fel egyből a legfelső polcra. A varázsló bánatosan roskadt le a székre, varázs sipkáját az asztalra tette. Ekkor vette csak észre, hogy az esőben nem csak a pálcája rongálódott meg, mert a sipkáján egy óriási lyuk tátongott. Ijedten gondolta, mi lesz így vele, hiszen ez volt az utolsó sötétkék sipka a Bűbáj-boltban. Hirtelen megszólalt:

 -Abraka da gabra, varródj meg, te sipka!

-És lám! A lyuk eltűnt.

Az ám, de vele a sipkája is, és egy csinos, női kalappá változott, selyem szalaggal, tarka virágokkal az oldalán. Végképp elkeseredett. Gondolataiba merülve rendezgette kunyhójában a szeretett növényeit: a páfrányt, a varázsfüvet és az Aloe Verát. Végül a polcon lévő rengeget bájital közül kettőt kiemelt: egy citromsárgát és egy kéket, azután összeöntötte őket. Először szürke lett, azután átváltozott sötétszürkévé, pedig Károly tudta, hogy világos zölddé kellett volna. Itt úgy döntött, nem kísérletezik tovább, muszáj elmennie sétálni. Időközben elállt az eső, így elindult az erdőben a fogadó felé. Útközben megcsodálta a hatalmas, széles, erős, az ezerféle zöld színében pompázó és már több száz éves, bölcs fákat. Néhányat megölelt, hogy felviduljon, mert fát ölelni nagy boldogságot okoz. Megsimogatta a kérgüket és a tövükben lévő puha mohát.

Megérkezett a fogadóhoz. Az egyik asztalnál ott ült a messze földön híres, bátor, jószívű, rettenthetetlen lovag, János. Odament hozzá, bemutatkozott, megkérdezte, leülhet-e hozzá az asztalhoz. János szívélyesen fogadta, kedélyesen elbeszélgettek. Károly tanácsot kért Jánostól, mi tévő legyen, ha soha nem sikerülnek a varázslatai. A lovag biztatta, hogy ne adja fel, próbálkozzanak együtt. Kicsit kételkedve ugyan, de a varázsló újabb próbát tett. A  fogadó előtt János lovag azt kérte tőle, hogy varázsoljon neki egy méretes, erős kardot, hogy legyőzhesse vele az óriási, tűzpiros sárkányt.

Károly elmondta a varázsigét, de bizony a nagy és erős kard helyett János kezében egy óriási répa termett. Meglepődve néztek össze. Idejük sem volt magukhoz térni, már valamilyen furcsa suhogást hallottak maguk mögött, az ég felől. Amikor felnéztek, meglátták a hatalmas, tűzpiros sárkányt, aki vészjóslóan közelített feléjük. Ijedtükben sebesen neki iramodtak, és bizony az erős kardnak most igencsak sok hasznát vették volna, de mivel nem volt, a répával hadonásztak egy darabig. Azután jobbnak látták, ha eldobják, és gyorsan tovább menekülnek. Találtak egy rejtekhelyet a sziklák között. Bebújtak oda mind a ketten és várták, hogy a dühös sárkány elmenjen. De nem csak a sárkány volt mérges, hanem János lovag is. Nagyon.

-Hát, te tényleg ennyire nem tudsz varázsolni, te Varázsló? Majdnem elkapott minket a sárkány, megvédeni sem tudtuk magunkat, mert csak egy vitamindús répánk volt, erős kard helyett! Lehet, hogy mégsem való neked a varázslás! –fakadt ki János. Miután a sárkány végül elrepült, mindketten ellenkező irányba indultak el: János dühösen jobbra, Károly szomorúan balra, hazafelé az erdőn keresztül. Úgy érezte, hosszú sétára van szüksége a fák között, otthon gondolkozni akart, mitévő legyen most. Hátha a pihenés és a Varázskönyvek mutatnak neki valami megoldást, hogy most már tényleg sikerüljenek a varázslatai. Ahogy közeledett egy tisztás felé, egy picike alakot látott egy kivágott fatörzs tetején.  

-Szia, Károly vagyok, te ki vagy? –kérdezte meglepődve. –Még sosem láttalak errefelé…

-Trolli vagyok, egy szörnyecske. -szólt a kis lilás lény barátságosan.

-Én Varázsló vagyok. De sosem sikerülnek a varázslataim…! Ha könyvből csinálom, akkor sem és ha fejből, akkor sem! Már nagyon szomorú vagyok emiatt, nem tudom, mit tegyek…?

-Nagyon sajnálom! -felelte együttérzően Trolli. –Szerintem becsülendő, hogy ennyire sokáig és ilyen sokat próbálkoztál és nem adtad fel! De nem gondoltál rá, hogy esetleg kipróbálj valami mást, ami örömet okoz neked? Itt ez a kicsi varázskő, neked adom, megmutatja majd neked, mi a megoldás.

Károly hálálkodva megköszönte, majd elbúcsúztak. Mire hazaért, már tudta, mit fog tenni. Újra elővette a szekrény mélyén porosodó, rég elfeledett hárfáját, a triangulumot és a hegedűt. A zenétől felvidult. Festegetett és rajzolt is. Készült kép Hópehelyről, majd Trolliról. Rendszeresen zenélt, a zene lágy dallamai végig zengtek az erdőn.  Cicája ilyenkor mindig az ölében aludt, kedvesen dorombolt. Hirtelen tele lett tervekkel. Sokat sétált az erdőben, a friss levegőn, a séták újra meg újra ötleteket adtak neki, a pici varázskövet pedig Trollival való találkozása óta mindig magánál tartotta, este pedig az éjjeliszekrényére tette. Biztos volt benne, hogy a varázskő segített neki jobb kedvre derülni.

Végül Károly feltette varázs sipkáját és kissé ferde pálcáját a polcra és kőszobrokat kezdett készíteni. Vésett békát, Hópehely szobrot, sárkány, sólymot és emlékbe egy varázslót is. Később készült egy Trolli szobor, egy izmos tükör, egy felgyulladt tejbegríz, és a régi varázspálcáját mintázó szobor is. A bájitalok helyét hamarosan sok-sok új, csodálatos szobor vette át.

Egy nap János lovag kopogtatott a kunyhó ajtaján, akivel kibékültek, barátságot kötöttek.  Hamarosan a huncut és kedves Trolli is rendszeres vendég lett náluk. Sokat zenéltek, beszélgettek, főzőcskéztek és nagy sétákat tettek az erdőben. Jánosnak az erdei kovács egy igazán hatalmas és erős kardot készített, így ő lett az erdő védelmezője.

Károly pedig idővel híres szobrász, szobrainak híre a világ minden tájára, hetedhét országon is túlra eljutott. Még a mai napig is csodájára járnak.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

Mese illusztráció -Fábián Krisztina: A Tisza-tó szelleme című meséjének illusztrációja

Fábián Krisztina: A Tisza-tó szelleme című csodálatos meséjéhez volt lehetőségem illusztrálni a napokban. :)
Ma nagy öröm ért, mert megjelent a mese a MeseLes olvasgató oldalán is,
az Abádszalók Hírek Facebook oldalán és a saját mesés-illusztrációs oldalamon is:

https://www.facebook.com/Zsanna-K%C3%A9pek-%C3%A9s-Mes%C3%A9k-1741204909516390/

Krisztina meséjét elolvashatjátok a MeseLes olvasgató oldalán itt:
http://meseles.hu/mese/fabian-krisztina-a-tisza-to-szelleme/?fbclid=IwAR3pQJIn4QYroLt6LKzXa9jFyrSB3yqwYwxjRHb4TdOnhe0J-zxC_0FBnqQ

itt a blogomban pedig további meséket is olvashattok. :)

Köszönöm szépen a lehetőséget! :)

Mese illusztráció -Rajcsány András: Nagyi és a televízió című kedves meséjének illusztrációja

Rajcsány András egy 10 éves gyermek.
Ő írta azt a mesét, amely a vecsési Bálint Ágnes Mesefesztiválon díjat nyert, amelyhez ezúton gratulálok! :)

Az ő meséjét volt lehetőségem illusztrálni 2019. novemberében. :)

András meséjét elolvashatod itt:
http://meseles.hu/mese/rajcsany-andras-nagyi-es-a-televizio/

19. mese: Téli répa

Ezen a télen nem nagyon akart esni a hó, pedig a gyerekek már annyira várták. Minden nap ébredés után, kíváncsisággal vegyes vágyakozással húzták el a függönyt otthon az ablak elől, várva, hogy egyik reggel már a környéket belepő puha hótakaró látványa fogadja őket. Nagyon vágytak arra, hogy egymásba kapaszkodva szánkózzanak a közeli domboldalon úgy, hogy kötött sapkájuk bojtja csak úgy lobogjon a szélben, miközben szánjuk sebesen süvít lefelé, éles, kicsit csálé, néha igencsak kacskaringós csíkot húzva a frissen leesett, szikrázóan fehér, porhanyós hóban. Lesiklás közben egyikük mindig boldogan sikított, ha nagyon felgyorsult a szán, ha pedig egy kisebb bucka megdobta a suhanó szánt, élvezték, ahogy pillanatokra a levegőbe emelkednek, hogy utána tompán puffanjanak a roppanós hóban. Hol egyikük, hol másikuk ült elől a szánon, és aki elöl ült, az a szán zsinórját, a hátul ülő pedig az előtte lévő derekát markolta szorosan, nehogy menet közben leessenek. Bár ha a hátul ülő épp lepottyant, azonnal kihasználta az alkalmat egy kis hóban hempergésre.

Szerettek hógolyózni is, kezükkel kisebb-nagyobb golyókat formázni, kicselezni egymást, és jól telibe találni a nadrágjukat és kabátjukat a hógolyókkal. Minden találatot lelkes ujjongás követett, ami elvegyült a hógolyózápor elől épp visítva-kacagva menekülő társaik hangjával. Ruhájukon néha még hazafelé is ott csücsültek a hógolyók találta foltok nyomai, kesztyűik szinte csuromvizesre áztak a kezükben olvadó hógolyóktól. Néha a gyerekek saját maguk által készített, kisebb hóembert vittek haza, hogy a szüleik betegyék egy lavórba, majd vagy az erkélyen vagy a fűtött szobában kíváncsian és kissé szomorúan megnézzék, ahogy a kis hóember a benti melegben helyes kis pocsolyává olvad.

Korcsolyázni épp a múlt héten voltak, nemrég nyílt a szomszéd kerületben egy jégfolyosó, oda sötétedés után is lehetett menni csúszkálni. Voltak, akik gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan suhantak a jégen és voltak, akik most még kissé bátortalan siklással kezdtek neki a korcsolyázásnak, őket barátaik, szüleik segítették, hogy minél kevesebbszer essenek el. Ha a jégre huppantak, nagyokat kacagtak egymáson, és mielőbb próbáltak felállni, hogy feneküket ne fagyassza tovább a cudarul hideg jég. Volt olyan kisgyerek, aki nem csak azért próbált minél hamarabb felpattanni, ha elesett, mert érezte, hogy befagy a popója, hanem azért is, mert félt, hogy a mögöttük jövő, lendületben lévő korcsolyások végigkorcsolyáznak a kezein. De ettől nem kellett tartaniuk, mert ha valaki elesett, azt vagy nagyobb ívben kikerülték az éppen érkezők vagy sietve igyekeztek felsegíteni.

Kirándulni is szerettek hóban a gyerekek, a táj akkor olyan volt, mintha vastagon porcukorral szórták volna be odafentről a hegyeket, a domboldalt, a fákat és a bokrokat. A zúzmara különleges réteget vont az ágak köré, néhol jégcsapok is lógtak a fákról.  Az ég ilyenkor szinte fehér volt, a beszívott levegő pedig elképzelhetetlenül friss és hideg. Csodálkozva fedezték fel, hogy a kristálytiszta levegőben mindig kitisztult az orruk, ha épp előtte be volt dugulva. A hó halkabban vagy erősebben –lépéseik erősségétől függően-, ütemesen ropogott a talpuk alatt, friss nyomokat hagyva maguk után a hóban. A hegytetőn a látvány minden fáradtságért kárpótolta őket, amit a hegymenet közben éreztek. Hosszú percekig nézték az alattuk elterülő fákat, a háztetőkön megpihenő vastag hótakaró vakító fehérségét és csillogását, a kéményekből vidáman felszökő füst táncát. Ha felfelé menet fejükkel egy faágnak ütköztek, a rajtuk csücsülő hótömeg tompa puffanással pottyant a kabátjukra, de az is előfordult, hogy egy nagyobb mennyiség jeges-hideg zuhanyként esett a sapkájukra vagy az alatta kissé kikandikáló, meleg homlokukra. Ilyenkor mindig nevetve söpörték le magukról a havat.

Sosem szalasztották el az alkalmat, hogy a hegytetőn vagy egy tisztáson csináljanak hóangyalokat. Kinéztek egy hóval borított, teljesen érintetlen, tiszta helyet, és néha bizony nem bírták megállni, hogy az érintetlen hótakarón addig szaladgáljanak fel s alá, míg már egy ujjnyi hely sem maradt a lábnyomaik nélkül. Máskor, ha olyan tisztást találtak, ahol még nem járt rajtuk kívül senki sem, nagy levegőt vettek és hagyták, hogy háttal belehuppanjanak a hótakaróba, mint egy hideg, roppanósan puha paplanba. Kezeikkel olyan gyorsan kalimpáltak, hogy ha nem épp feküdtek volna, a hóangyalok egész biztosan felemelkedtek volna a kristálytiszta levegőbe. Még időben keltek fel, mielőtt nem teljesen vízhatlan ruhájuk átázott volna. Megfordulva vidáman hasonlítgatták össze a testsúlyuktól kissé lesüllyedt, hóangyalokat formázó hűlt helyüket, a sokféle vidám hóangyalt, amiből nem volt két egyforma és pont ez volt benne a legjobb, a legkülönlegesebb. Ha épp esni kezdett a hó a hegy tetején, fejüket hátra hajtva, szájukat nagyra tátva várták, hogy a kisebb-nagyobb hópelyhek apró, hideg cukorkákként hulljanak a szájukba és olvadjanak el szinte azonnal a nyelvükön. Így ettek havat, nem marokkal… Az ilyen kirándulások után otthon, kellemes meleg töltötte el pirospozsgás arcukat, mikor felengedett. Túrák után mindig meleg fürdőt vettek, hogy elfáradt és kicsit elgémberedett tagjaik megmelegedhessenek.

Az időjárás végül kegyes lett hozzájuk. Egy csoport kisgyermek hazafelé menet egy park mellett haladt el és hirtelen ötlettől vezérelve, a frissen hullott, porhanyós hóból közösen építettek egy hóembert. Igazán arányos, mondhatni helyes hóember lett és nem is olyan kicsi. Egyikük hazaszaladt a papája régi, fekete, posztó kalapjáért is, ami a hóember fejére került. Másikuk friss, roppanós, élénk narancsszínű, jó illatú sárgarépát hozott, az lett a hóember orra. Szemei, szája és hókabátjának gombjai különböző méretű kavicsokból, kövekből, termésekből lettek. A gyerekek sokáig csinosítgatták a hóembert, míg teljesen olyan nem lett, mint amilyennek elképzelték. Még hócsatáztak kicsit, csak úgy süvítettek a hógolyók a levegőben, mielőtt hideg és fehér nyomot nem hagytak hol a lányok, hol a fiúk kabátján és nadrágján. Hamarosan azonban ideje volt indulni haza. Mikor már a hazafelé igyekvő és egyre távolodó gyerekek lelkes csevegése is teljesen elhalkult, teljes csend ült a parkra. A hóember kedvesen nézte az apróbb és nagyobb hópelyhek táncát a levegőben, amelyek éppen répa orra előtt libbentek ide-oda. A hó rendületlenül esett, sok kis hópehely landolt a hóember éjfekete posztó kalapján, pár másodperc erejéig pihegve rajta, míg elolvadt, sok ezernyi pici, nedves foltot hagyva maga után. Kis idő múlva már hidegebbre fordult az idő, így a hóember kemény kalapja felé szállingózó hópelyhek már nem olvadtak el azonnal, hanem összegyűlve vagy külön-külön kedélyesen csücsültek le a fekete kalap tetején vagy a karimáján. A hóember gondolataiba merülve álldogált, mikor egyszer csak neszezést hallott a bokrok felől. Fejét nem fordította oda, csak szeme sarkából kandikált arra felé. Elhatározta, hogy nem mozdul, hanem kivárja, mi fog történni. Hamarosan halk ugrások roppanását hallotta éppen maga mellett. A váratlan látogató egy vakítóan fehér bundájú, rózsaszín orrocskájú, bájos nyuszi volt. A közeli erdő felől tévedt ide, éppen élelmet keresett, korgó gyomra hajtotta az istenien finom illat felé, amit már egy jó ideje érzett és követni kezdett. A nyuszi óvatosan közelítette meg a hóembert, és ágaskodva szimatolt felfelé, ahol a hóember orra volt.

-Hát, megvan! -gondolta ujjongva. –Micsoda gyönyörű répa! És micsoda illat! –itt már a szájában érezte a ropogós, friss répa máshoz nem fogható fenséges ízét. Aztán elszomorodott. -De hogy fogom megszerezni olyan magasról?-morfondírozott magában.

A hóember, mintha kitalálta volna a gondolatait, ráköszönt. Bemutatkoztak egymásnak. Hóember kedvesen lehajolt a félénk nyuszihoz, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. A nyuszi ösztönösen hátrahőkölt volna, de a répa illata fogva tartotta. Főleg mikor már ott volt az orra előtt, miután a hóember közel hajolt hozzá.

-Ó,  jaj! –gondolta a nyuszi. –Olyan éhes vagyok… Vajon hogyan kérhetném el ezt a répát a hóembertől? –gondolatait félbeszakította gyomrának olyan hangos korgása, hogy még talán a szállingózó hópelyhek is megálltak az esésben egy pillanatra.

A hóember még közelebb hajolt hozzá. A nyuszi nagyon félt, de pici orra észvesztő sebességgel szimatolt és szívta magába az ínycsiklandó répa összetéveszthetetlen illatát.

-Éhes vagy? –kérdezte a hóember. –Szereted a répát, ugye? Neked adom, jó?

A nyuszi nagy tapsi füleit még nagyobbra nyitotta, mert nem akart hinni a fülének. Hálásan és mohón fogyasztotta el a répát. És jól gondolta. Fenséges íze volt. Hálálkodva megköszönte a hóember kedvességét és integetve visszaugrándozott az erdőbe.

A hóember ismét egyedül maradt. Nem vették észre, hogy a gyerekek közül az egyik kisfiú lemaradt a többiektől és visszament, hogy még egyszer megnézze a hóembert, amit készítettek. Egy fa mögül lesve, akaratlanul is tanúja lett annak, mi történt a nyuszi és a hóember között. Gondolkodva indult hazafelé, mert tudta, anyukája már nagyon várja.

Mami éppen ebédet főzött, a levesnek valót készítette elő, miközben megbeszélték az aznap eseményeit. Levi nem tudta levenni a szemét a zöldségekről, amelyeket anyukája éppen pucolt és aprított. Volt ott karalábé, fehérrépa, zeller, krumpli és persze a legfontosabb, ami Levi érdeklődését felkeltette: a sárgarépák. Mikor anyukája egy kis időre átment a szobába, hogy kiteregessen, mert éppen végzett a mosógép a mosással, Levi gondolt egyet és a legszebb répát a zsebébe rejtette. Szólt az anyukájának, hogy egy kis időre át kell ugrania a barátjához, mert valamit nála felejtett, majd felkapta a kabátját és már kint is volt a kapun. Sietős léptekkel haladt a park irányába, fürge léptei nyomán roppanós bakancsnyomokat hagyva a rendületlenül szállingózó hóban. Mikor odaért, a friss répát felrakta a hóember arcára, így újra olyan lett, mint amilyen korábban volt. Elégedetten fordult vissza, hogy minél hamarabb hazaérjen.

Eközben otthon Mami, miután végzett a teregetéssel, visszament a konyhába, hogy folytassa a zöldségpucolást. Mikor a répákhoz ért, egy pillanatra megállt a kezében a zöldséghámozó. -Mintha öt sárgarépa lett volna… -gondolta magában. -most meg csak négy van…! Lehet, hogy pucolás közben falatoztam is, csak nem emlékszem? Ejj, az én koromban már annak is örül az ember, ha nem veszíti el a fejét… Sebaj, finom lesz így is a leves! –legyintett kedélyesen, majd folytatta a pucolást.

A finom ebéd után Levi sétálni hívta az anyukáját. A park felé vették az irányt. Mikor Mami meglátta a hóember sárgarépa orrát, azonnal tudta, hova lett az ötödik répa. Kérdőn nézett Levire, majd másodpercre pontosan egyszerre kacagtak fel. Mami azért titkon megkönnyebbült, hogy mégsem az emlékezetével van gond…

Tavaszig a havas időszakban sokszor tettek sétát a park felé és vittek közösen friss, ropogós sárgarépát a hóembernek, ugyanis a félénk, de annál éhesebb nyuszi újra és újra arra járt, a hóember pedig minden alkalommal odaadta neki friss répaorrát.

Ha télen, hóesésben orr nélküli hóembert látsz, gondolj arra, hogy a közelben egy nyuszi lehet, aki épp jóllakott…

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.