Vers illusztráció -Francsovics Judit: Elveszett dolgok című versének illusztrációja

Francsovics Judit: Elveszett dolgok című versét volt lehetőségem illusztrálni. Hangos versként is meghallgathatjátok Stefán Károly előadásában a MeseLes olvasgató honlapján. :)

https://meseles.hu/vers/francsovics-judit-elveszett-dolgok/

20. mese: A Varázsló

Az illusztrációt gyermekem, Cs. Levi (10 éves kisdiák) készítette

Károly, a Varázsló, egy messzi, kristálytiszta levegőjű, madárdaltól és csiviteléstől kedvesen zengő, zegzugos erdőben éldegélt. Takaros kis kunyhója egyszerű, de rendkívül kényelmes és hasznos bútorokkal volt felszerelve, itt tulajdonképpen minden Károly és legkedvesebb cicukája, Hópehely kényelmét szolgálta. Igazi Varázs-otthon volt.

Hópehellyel évekkel ezelőtt találtak egymásra, mikor a cica eltévedt az erdőben. Hangosan korgó gyomra a finom illatok után vezette, így talált végül rá a Varázsló kunyhójára, ahol a nyitott ajtón egyszerűen besétált. Károly épp egy nagy varázslás közepén volt, mikor apró neszt és halk nyávogást, majd hangos korgást hallott a háta mögül. Mikor megfordult, így visszagondolva, az lett élete egyik legszebb pillanata. A kissé megviselt, fáradt kiscicán így is látszott, mennyi önzetlen szeretet van benne. A Varázsló ételt és tejet adott neki, óvatosan megfürdette, így hamarosan láthatóvá vált a kiscica selymes, pihe-puha, hófehér szőre. Sokat simogatta, kényelmes fekhelyet alakított ki számára a kandalló mellett. Azonban Hópehely leginkább Károly ölében pihent és hálásan dorombolt, ahogy a Varázsló szerető keze órákig simogatta, cirógatta. Varázslás közben pedig a vállán pihent vagy a közeli karosszékben. Sokat sétáltak, üldögéltek az erdei folyó partján, nézve a madarakat és az erdei állatokat, hallgatva a békés csöndben csörgedező folyó halk, de sebes csobogását. Igazán megszerették egymást. Hópehely nehéz szívvel nézte, hogy Károly mostanában szomorú, mert valahogy egy ideje, elég régóta, egyszerűen nem sikerültek neki a varázslatok. Illetve a varázslatok sikerültek, csak éppen nem úgy sültek el, ahogyan azt Károly tervezte vagy szerette volna…

Például békákból sólymokat szeretett volna varázsolni. Igenám, csakhogy a varázslat végén kiderült, hogy nem sólyom lett, hanem békalábú csirke. Kezdetben ez nagyon bosszantotta Károlyt. Ezért megpróbálta újra és újra a varázslatot, de minduntalan újra és újra, és még azután is csak egy csirke sikerült, békalábakkal. Törte a fejét, hogy vajon a pálcája ment tönkre vagy inkább rossz varázsigét mondott-e el? Remélte, előbb-utóbb kiderül… A sikertelen varázslatok sokasága után inkább az az ötlete támadt, hogy tüzetesen átnézi az otthoni bájitalait, hogy abból Szerelem-bájitalt főzzön. Úgy dobálta bele egymás után az összetevőket, hogy csak úgy loccsant-fröccsent mindenfelé. De ez semmi volt ahhoz képest, amikor az utolsó összetevőt beletette, ugyanis az akkor hirtelen felrobbant. Egyszeriben a padlót, a kunyhó egész berendezését és ráadásul Károlyt is bájital borította be tetőtől talpig.

A Varázsló elkeseredetten indult lefürödni, majd a felmosóért ment, hogy feltakarítson. Mikor készen lett, úgy gondolta, muszáj elmennie sétálni egy nagyot, hogy kiszellőztesse a fejét és tisztázza a gondolatait. De amint kilépett a kunyhóból, az eső eleredt. Az ajtóban állva azt gondolta, gyorsan varázsol napsütést, hogy újra jó idő legyen. A varázsszó elhangzott ugyan, de nem elég, hogy utána az eső csak még jobban esett, de még a pálcájába is belecsapott a villám, ami kettétört. Károly elkeseredetten ment be a kunyhóba és roskadt le az egyik karosszékébe. Még a bejárati ajtót is nyitva felejtette, a feltámadó szél befújta a finom, friss esőillatot a kunyhóba. De sajnos, a sok esőt is, ezért felállt, hogy becsukja az ajtót. Ekkor egyből kisütött odakint a nap! Károly próbát tett és újra kinyitotta az ajtót, mire újra eleredt az eső. Azután megint becsukta, erre meg kisütött a nap. Egy idő után feladta, lemondott egyelőre a sétáról, gondolta, megpróbálja inkább később… A karosszékben üldögélve, Hópehely selymes szőrét simítva azon gondolkodott, vajon milyen varázsigével tudná megjavítani a pálcáját. Felcsapta gyorsan az egyik óriás Varázskönyvét és elkezdett benne sebesen lapozgatni. Megállt az 5878. oldalon és elolvasta a 79. bekezdést. Ott a 80. sor első mondata volt a varázsige, ami így szólt:

-Abraka da gabra, javulj meg te pálca!

És láss csodát! A pálca összeforrt! Kicsit ferdén ugyan, de összeforrt. Ettől olyan lelkes lett, hogy újra varázsolt. Az imént az esőben megázott haját és szakállát szerette volna megszárítani. Elmormolta ismét a varázsigét. De jaj! A haja és a szakálla olyan göndör és bongyor lett, mint egy ma született pici bárányé. Most már Hópehely is vele búsult, látva Károly botladozásait. Végül a varázsló szakálla és haja megszáradva magától is kiegyenesedett. A nagy varázslásban megéheztek. Arra gondoltak, hogy kivételesen tejbegrízt fognak enni ebédre. Károly új reményekkel látott neki a tejbepapi kavarásának. De sajnos megint valami félresikerült, mert a kész tányér finom tejbegríz egyszer csak magától kigyulladt, majdnem az asztallal együtt. Mikor sikerült eloltani a keletkezett tüzet, bánatukban készítettek maguknak szendvicset sok-sok sajttal. Ebéd után Károly odament a tükörhöz, és elgondolkodott, hogy mi lenne, ha izmosabbnak látszódna a tükörben. Ennek érdekében elmormolta a megfelelő varázsigét:

-Abraka da gabra, muszklim nőjön nagyra!

De amint ezt kimondta, abban a pillanatban a tükörnek nőtt ki két izmost karja! Ezt látva, a Varázsló már kezdett beleőszülni abba, hogy sosem sikerülnek a varázslatai. Mérgesen felcsapta a Szörny-könyvet és varázsolni akart egy bikaszörnyet. A varázsige után megszületett Mutyi, a Trutyi Szörny. Nyálkás, zselés volt és a legkevésbé sem bizalomgerjesztő. Volt két szarva is és nagy kidülledő szemei. Mikor Hópehely meglátta, ijedten nyávogva ugrott fel egyből a legfelső polcra. A varázsló bánatosan roskadt le a székre, varázs sipkáját az asztalra tette. Ekkor vette csak észre, hogy az esőben nem csak a pálcája rongálódott meg, mert a sipkáján egy óriási lyuk tátongott. Ijedten gondolta, mi lesz így vele, hiszen ez volt az utolsó sötétkék sipka a Bűbáj-boltban. Hirtelen megszólalt:

 -Abraka da gabra, varródj meg, te sipka!

-És lám! A lyuk eltűnt.

Az ám, de vele a sipkája is, és egy csinos, női kalappá változott, selyem szalaggal, tarka virágokkal az oldalán. Végképp elkeseredett. Gondolataiba merülve rendezgette kunyhójában a szeretett növényeit: a páfrányt, a varázsfüvet és az Aloe Verát. Végül a polcon lévő rengeget bájital közül kettőt kiemelt: egy citromsárgát és egy kéket, azután összeöntötte őket. Először szürke lett, azután átváltozott sötétszürkévé, pedig Károly tudta, hogy világos zölddé kellett volna. Itt úgy döntött, nem kísérletezik tovább, muszáj elmennie sétálni. Időközben elállt az eső, így elindult az erdőben a fogadó felé. Útközben megcsodálta a hatalmas, széles, erős, az ezerféle zöld színében pompázó és már több száz éves, bölcs fákat. Néhányat megölelt, hogy felviduljon, mert fát ölelni nagy boldogságot okoz. Megsimogatta a kérgüket és a tövükben lévő puha mohát.

Megérkezett a fogadóhoz. Az egyik asztalnál ott ült a messze földön híres, bátor, jószívű, rettenthetetlen lovag, János. Odament hozzá, bemutatkozott, megkérdezte, leülhet-e hozzá az asztalhoz. János szívélyesen fogadta, kedélyesen elbeszélgettek. Károly tanácsot kért Jánostól, mi tévő legyen, ha soha nem sikerülnek a varázslatai. A lovag biztatta, hogy ne adja fel, próbálkozzanak együtt. Kicsit kételkedve ugyan, de a varázsló újabb próbát tett. A  fogadó előtt János lovag azt kérte tőle, hogy varázsoljon neki egy méretes, erős kardot, hogy legyőzhesse vele az óriási, tűzpiros sárkányt.

Károly elmondta a varázsigét, de bizony a nagy és erős kard helyett János kezében egy óriási répa termett. Meglepődve néztek össze. Idejük sem volt magukhoz térni, már valamilyen furcsa suhogást hallottak maguk mögött, az ég felől. Amikor felnéztek, meglátták a hatalmas, tűzpiros sárkányt, aki vészjóslóan közelített feléjük. Ijedtükben sebesen neki iramodtak, és bizony az erős kardnak most igencsak sok hasznát vették volna, de mivel nem volt, a répával hadonásztak egy darabig. Azután jobbnak látták, ha eldobják, és gyorsan tovább menekülnek. Találtak egy rejtekhelyet a sziklák között. Bebújtak oda mind a ketten és várták, hogy a dühös sárkány elmenjen. De nem csak a sárkány volt mérges, hanem János lovag is. Nagyon.

-Hát, te tényleg ennyire nem tudsz varázsolni, te Varázsló? Majdnem elkapott minket a sárkány, megvédeni sem tudtuk magunkat, mert csak egy vitamindús répánk volt, erős kard helyett! Lehet, hogy mégsem való neked a varázslás! –fakadt ki János. Miután a sárkány végül elrepült, mindketten ellenkező irányba indultak el: János dühösen jobbra, Károly szomorúan balra, hazafelé az erdőn keresztül. Úgy érezte, hosszú sétára van szüksége a fák között, otthon gondolkozni akart, mitévő legyen most. Hátha a pihenés és a Varázskönyvek mutatnak neki valami megoldást, hogy most már tényleg sikerüljenek a varázslatai. Ahogy közeledett egy tisztás felé, egy picike alakot látott egy kivágott fatörzs tetején.  

-Szia, Károly vagyok, te ki vagy? –kérdezte meglepődve. –Még sosem láttalak errefelé…

-Trolli vagyok, egy szörnyecske. -szólt a kis lilás lény barátságosan.

-Én Varázsló vagyok. De sosem sikerülnek a varázslataim…! Ha könyvből csinálom, akkor sem és ha fejből, akkor sem! Már nagyon szomorú vagyok emiatt, nem tudom, mit tegyek…?

-Nagyon sajnálom! -felelte együttérzően Trolli. –Szerintem becsülendő, hogy ennyire sokáig és ilyen sokat próbálkoztál és nem adtad fel! De nem gondoltál rá, hogy esetleg kipróbálj valami mást, ami örömet okoz neked? Itt ez a kicsi varázskő, neked adom, megmutatja majd neked, mi a megoldás.

Károly hálálkodva megköszönte, majd elbúcsúztak. Mire hazaért, már tudta, mit fog tenni. Újra elővette a szekrény mélyén porosodó, rég elfeledett hárfáját, a triangulumot és a hegedűt. A zenétől felvidult. Festegetett és rajzolt is. Készült kép Hópehelyről, majd Trolliról. Rendszeresen zenélt, a zene lágy dallamai végig zengtek az erdőn.  Cicája ilyenkor mindig az ölében aludt, kedvesen dorombolt. Hirtelen tele lett tervekkel. Sokat sétált az erdőben, a friss levegőn, a séták újra meg újra ötleteket adtak neki, a pici varázskövet pedig Trollival való találkozása óta mindig magánál tartotta, este pedig az éjjeliszekrényére tette. Biztos volt benne, hogy a varázskő segített neki jobb kedvre derülni.

Végül Károly feltette varázs sipkáját és kissé ferde pálcáját a polcra és kőszobrokat kezdett készíteni. Vésett békát, Hópehely szobrot, sárkány, sólymot és emlékbe egy varázslót is. Később készült egy Trolli szobor, egy izmos tükör, egy felgyulladt tejbegríz, és a régi varázspálcáját mintázó szobor is. A bájitalok helyét hamarosan sok-sok új, csodálatos szobor vette át.

Egy nap János lovag kopogtatott a kunyhó ajtaján, akivel kibékültek, barátságot kötöttek.  Hamarosan a huncut és kedves Trolli is rendszeres vendég lett náluk. Sokat zenéltek, beszélgettek, főzőcskéztek és nagy sétákat tettek az erdőben. Jánosnak az erdei kovács egy igazán hatalmas és erős kardot készített, így ő lett az erdő védelmezője.

Károly pedig idővel híres szobrász, szobrainak híre a világ minden tájára, hetedhét országon is túlra eljutott. Még a mai napig is csodájára járnak.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

Mese illusztráció -Fábián Krisztina: A Tisza-tó szelleme című meséjének illusztrációja

Fábián Krisztina: A Tisza-tó szelleme című csodálatos meséjéhez volt lehetőségem illusztrálni a napokban. :)
Ma nagy öröm ért, mert megjelent a mese a MeseLes olvasgató oldalán is,
az Abádszalók Hírek Facebook oldalán és a saját mesés-illusztrációs oldalamon is:

https://www.facebook.com/Zsanna-K%C3%A9pek-%C3%A9s-Mes%C3%A9k-1741204909516390/

Krisztina meséjét elolvashatjátok a MeseLes olvasgató oldalán itt:
http://meseles.hu/mese/fabian-krisztina-a-tisza-to-szelleme/?fbclid=IwAR3pQJIn4QYroLt6LKzXa9jFyrSB3yqwYwxjRHb4TdOnhe0J-zxC_0FBnqQ

itt a blogomban pedig további meséket is olvashattok. :)

Köszönöm szépen a lehetőséget! :)

Mese illusztráció -Rajcsány András: Nagyi és a televízió című kedves meséjének illusztrációja

Rajcsány András egy 10 éves gyermek.
Ő írta azt a mesét, amely a vecsési Bálint Ágnes Mesefesztiválon díjat nyert, amelyhez ezúton gratulálok! :)

Az ő meséjét volt lehetőségem illusztrálni 2019. novemberében. :)

András meséjét elolvashatod itt:
http://meseles.hu/mese/rajcsany-andras-nagyi-es-a-televizio/

19. mese: Téli répa

Ezen a télen nem nagyon akart esni a hó, pedig a gyerekek már annyira várták. Minden nap ébredés után, kíváncsisággal vegyes vágyakozással húzták el a függönyt otthon az ablak elől, várva, hogy egyik reggel már a környéket belepő puha hótakaró látványa fogadja őket. Nagyon vágytak arra, hogy egymásba kapaszkodva szánkózzanak a közeli domboldalon úgy, hogy kötött sapkájuk bojtja csak úgy lobogjon a szélben, miközben szánjuk sebesen süvít lefelé, éles, kicsit csálé, néha igencsak kacskaringós csíkot húzva a frissen leesett, szikrázóan fehér, porhanyós hóban. Lesiklás közben egyikük mindig boldogan sikított, ha nagyon felgyorsult a szán, ha pedig egy kisebb bucka megdobta a suhanó szánt, élvezték, ahogy pillanatokra a levegőbe emelkednek, hogy utána tompán puffanjanak a roppanós hóban. Hol egyikük, hol másikuk ült elől a szánon, és aki elöl ült, az a szán zsinórját, a hátul ülő pedig az előtte lévő derekát markolta szorosan, nehogy menet közben leessenek. Bár ha a hátul ülő épp lepottyant, azonnal kihasználta az alkalmat egy kis hóban hempergésre.

Szerettek hógolyózni is, kezükkel kisebb-nagyobb golyókat formázni, kicselezni egymást, és jól telibe találni a nadrágjukat és kabátjukat a hógolyókkal. Minden találatot lelkes ujjongás követett, ami elvegyült a hógolyózápor elől épp visítva-kacagva menekülő társaik hangjával. Ruhájukon néha még hazafelé is ott csücsültek a hógolyók találta foltok nyomai, kesztyűik szinte csuromvizesre áztak a kezükben olvadó hógolyóktól. Néha a gyerekek saját maguk által készített, kisebb hóembert vittek haza, hogy a szüleik betegyék egy lavórba, majd vagy az erkélyen vagy a fűtött szobában kíváncsian és kissé szomorúan megnézzék, ahogy a kis hóember a benti melegben helyes kis pocsolyává olvad.

Korcsolyázni épp a múlt héten voltak, nemrég nyílt a szomszéd kerületben egy jégfolyosó, oda sötétedés után is lehetett menni csúszkálni. Voltak, akik gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan suhantak a jégen és voltak, akik most még kissé bátortalan siklással kezdtek neki a korcsolyázásnak, őket barátaik, szüleik segítették, hogy minél kevesebbszer essenek el. Ha a jégre huppantak, nagyokat kacagtak egymáson, és mielőbb próbáltak felállni, hogy feneküket ne fagyassza tovább a cudarul hideg jég. Volt olyan kisgyerek, aki nem csak azért próbált minél hamarabb felpattanni, ha elesett, mert érezte, hogy befagy a popója, hanem azért is, mert félt, hogy a mögöttük jövő, lendületben lévő korcsolyások végigkorcsolyáznak a kezein. De ettől nem kellett tartaniuk, mert ha valaki elesett, azt vagy nagyobb ívben kikerülték az éppen érkezők vagy sietve igyekeztek felsegíteni.

Kirándulni is szerettek hóban a gyerekek, a táj akkor olyan volt, mintha vastagon porcukorral szórták volna be odafentről a hegyeket, a domboldalt, a fákat és a bokrokat. A zúzmara különleges réteget vont az ágak köré, néhol jégcsapok is lógtak a fákról.  Az ég ilyenkor szinte fehér volt, a beszívott levegő pedig elképzelhetetlenül friss és hideg. Csodálkozva fedezték fel, hogy a kristálytiszta levegőben mindig kitisztult az orruk, ha épp előtte be volt dugulva. A hó halkabban vagy erősebben –lépéseik erősségétől függően-, ütemesen ropogott a talpuk alatt, friss nyomokat hagyva maguk után a hóban. A hegytetőn a látvány minden fáradtságért kárpótolta őket, amit a hegymenet közben éreztek. Hosszú percekig nézték az alattuk elterülő fákat, a háztetőkön megpihenő vastag hótakaró vakító fehérségét és csillogását, a kéményekből vidáman felszökő füst táncát. Ha felfelé menet fejükkel egy faágnak ütköztek, a rajtuk csücsülő hótömeg tompa puffanással pottyant a kabátjukra, de az is előfordult, hogy egy nagyobb mennyiség jeges-hideg zuhanyként esett a sapkájukra vagy az alatta kissé kikandikáló, meleg homlokukra. Ilyenkor mindig nevetve söpörték le magukról a havat.

Sosem szalasztották el az alkalmat, hogy a hegytetőn vagy egy tisztáson csináljanak hóangyalokat. Kinéztek egy hóval borított, teljesen érintetlen, tiszta helyet, és néha bizony nem bírták megállni, hogy az érintetlen hótakarón addig szaladgáljanak fel s alá, míg már egy ujjnyi hely sem maradt a lábnyomaik nélkül. Máskor, ha olyan tisztást találtak, ahol még nem járt rajtuk kívül senki sem, nagy levegőt vettek és hagyták, hogy háttal belehuppanjanak a hótakaróba, mint egy hideg, roppanósan puha paplanba. Kezeikkel olyan gyorsan kalimpáltak, hogy ha nem épp feküdtek volna, a hóangyalok egész biztosan felemelkedtek volna a kristálytiszta levegőbe. Még időben keltek fel, mielőtt nem teljesen vízhatlan ruhájuk átázott volna. Megfordulva vidáman hasonlítgatták össze a testsúlyuktól kissé lesüllyedt, hóangyalokat formázó hűlt helyüket, a sokféle vidám hóangyalt, amiből nem volt két egyforma és pont ez volt benne a legjobb, a legkülönlegesebb. Ha épp esni kezdett a hó a hegy tetején, fejüket hátra hajtva, szájukat nagyra tátva várták, hogy a kisebb-nagyobb hópelyhek apró, hideg cukorkákként hulljanak a szájukba és olvadjanak el szinte azonnal a nyelvükön. Így ettek havat, nem marokkal… Az ilyen kirándulások után otthon, kellemes meleg töltötte el pirospozsgás arcukat, mikor felengedett. Túrák után mindig meleg fürdőt vettek, hogy elfáradt és kicsit elgémberedett tagjaik megmelegedhessenek.

Az időjárás végül kegyes lett hozzájuk. Egy csoport kisgyermek hazafelé menet egy park mellett haladt el és hirtelen ötlettől vezérelve, a frissen hullott, porhanyós hóból közösen építettek egy hóembert. Igazán arányos, mondhatni helyes hóember lett és nem is olyan kicsi. Egyikük hazaszaladt a papája régi, fekete, posztó kalapjáért is, ami a hóember fejére került. Másikuk friss, roppanós, élénk narancsszínű, jó illatú sárgarépát hozott, az lett a hóember orra. Szemei, szája és hókabátjának gombjai különböző méretű kavicsokból, kövekből, termésekből lettek. A gyerekek sokáig csinosítgatták a hóembert, míg teljesen olyan nem lett, mint amilyennek elképzelték. Még hócsatáztak kicsit, csak úgy süvítettek a hógolyók a levegőben, mielőtt hideg és fehér nyomot nem hagytak hol a lányok, hol a fiúk kabátján és nadrágján. Hamarosan azonban ideje volt indulni haza. Mikor már a hazafelé igyekvő és egyre távolodó gyerekek lelkes csevegése is teljesen elhalkult, teljes csend ült a parkra. A hóember kedvesen nézte az apróbb és nagyobb hópelyhek táncát a levegőben, amelyek éppen répa orra előtt libbentek ide-oda. A hó rendületlenül esett, sok kis hópehely landolt a hóember éjfekete posztó kalapján, pár másodperc erejéig pihegve rajta, míg elolvadt, sok ezernyi pici, nedves foltot hagyva maga után. Kis idő múlva már hidegebbre fordult az idő, így a hóember kemény kalapja felé szállingózó hópelyhek már nem olvadtak el azonnal, hanem összegyűlve vagy külön-külön kedélyesen csücsültek le a fekete kalap tetején vagy a karimáján. A hóember gondolataiba merülve álldogált, mikor egyszer csak neszezést hallott a bokrok felől. Fejét nem fordította oda, csak szeme sarkából kandikált arra felé. Elhatározta, hogy nem mozdul, hanem kivárja, mi fog történni. Hamarosan halk ugrások roppanását hallotta éppen maga mellett. A váratlan látogató egy vakítóan fehér bundájú, rózsaszín orrocskájú, bájos nyuszi volt. A közeli erdő felől tévedt ide, éppen élelmet keresett, korgó gyomra hajtotta az istenien finom illat felé, amit már egy jó ideje érzett és követni kezdett. A nyuszi óvatosan közelítette meg a hóembert, és ágaskodva szimatolt felfelé, ahol a hóember orra volt.

-Hát, megvan! -gondolta ujjongva. –Micsoda gyönyörű répa! És micsoda illat! –itt már a szájában érezte a ropogós, friss répa máshoz nem fogható fenséges ízét. Aztán elszomorodott. -De hogy fogom megszerezni olyan magasról?-morfondírozott magában.

A hóember, mintha kitalálta volna a gondolatait, ráköszönt. Bemutatkoztak egymásnak. Hóember kedvesen lehajolt a félénk nyuszihoz, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. A nyuszi ösztönösen hátrahőkölt volna, de a répa illata fogva tartotta. Főleg mikor már ott volt az orra előtt, miután a hóember közel hajolt hozzá.

-Ó,  jaj! –gondolta a nyuszi. –Olyan éhes vagyok… Vajon hogyan kérhetném el ezt a répát a hóembertől? –gondolatait félbeszakította gyomrának olyan hangos korgása, hogy még talán a szállingózó hópelyhek is megálltak az esésben egy pillanatra.

A hóember még közelebb hajolt hozzá. A nyuszi nagyon félt, de pici orra észvesztő sebességgel szimatolt és szívta magába az ínycsiklandó répa összetéveszthetetlen illatát.

-Éhes vagy? –kérdezte a hóember. –Szereted a répát, ugye? Neked adom, jó?

A nyuszi nagy tapsi füleit még nagyobbra nyitotta, mert nem akart hinni a fülének. Hálásan és mohón fogyasztotta el a répát. És jól gondolta. Fenséges íze volt. Hálálkodva megköszönte a hóember kedvességét és integetve visszaugrándozott az erdőbe.

A hóember ismét egyedül maradt. Nem vették észre, hogy a gyerekek közül az egyik kisfiú lemaradt a többiektől és visszament, hogy még egyszer megnézze a hóembert, amit készítettek. Egy fa mögül lesve, akaratlanul is tanúja lett annak, mi történt a nyuszi és a hóember között. Gondolkodva indult hazafelé, mert tudta, anyukája már nagyon várja.

Mami éppen ebédet főzött, a levesnek valót készítette elő, miközben megbeszélték az aznap eseményeit. Levi nem tudta levenni a szemét a zöldségekről, amelyeket anyukája éppen pucolt és aprított. Volt ott karalábé, fehérrépa, zeller, krumpli és persze a legfontosabb, ami Levi érdeklődését felkeltette: a sárgarépák. Mikor anyukája egy kis időre átment a szobába, hogy kiteregessen, mert éppen végzett a mosógép a mosással, Levi gondolt egyet és a legszebb répát a zsebébe rejtette. Szólt az anyukájának, hogy egy kis időre át kell ugrania a barátjához, mert valamit nála felejtett, majd felkapta a kabátját és már kint is volt a kapun. Sietős léptekkel haladt a park irányába, fürge léptei nyomán roppanós bakancsnyomokat hagyva a rendületlenül szállingózó hóban. Mikor odaért, a friss répát felrakta a hóember arcára, így újra olyan lett, mint amilyen korábban volt. Elégedetten fordult vissza, hogy minél hamarabb hazaérjen.

Eközben otthon Mami, miután végzett a teregetéssel, visszament a konyhába, hogy folytassa a zöldségpucolást. Mikor a répákhoz ért, egy pillanatra megállt a kezében a zöldséghámozó. -Mintha öt sárgarépa lett volna… -gondolta magában. -most meg csak négy van…! Lehet, hogy pucolás közben falatoztam is, csak nem emlékszem? Ejj, az én koromban már annak is örül az ember, ha nem veszíti el a fejét… Sebaj, finom lesz így is a leves! –legyintett kedélyesen, majd folytatta a pucolást.

A finom ebéd után Levi sétálni hívta az anyukáját. A park felé vették az irányt. Mikor Mami meglátta a hóember sárgarépa orrát, azonnal tudta, hova lett az ötödik répa. Kérdőn nézett Levire, majd másodpercre pontosan egyszerre kacagtak fel. Mami azért titkon megkönnyebbült, hogy mégsem az emlékezetével van gond…

Tavaszig a havas időszakban sokszor tettek sétát a park felé és vittek közösen friss, ropogós sárgarépát a hóembernek, ugyanis a félénk, de annál éhesebb nyuszi újra és újra arra járt, a hóember pedig minden alkalommal odaadta neki friss répaorrát.

Ha télen, hóesésben orr nélküli hóembert látsz, gondolj arra, hogy a közelben egy nyuszi lehet, aki épp jóllakott…

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

18. mese: Télapó kabátja

Újra eltelt egy év, Télapónál reggeli után már nagy volt a sürgés-forgás. Az estére készülődtek, hogy  elvigyék a sok ajándékot a gyerekeknek az egész világon. Pontosan kellett elindulniuk, hogy legyen idejük egy éjszaka alatt mindenhová eljutni a sebes rénszarvasok húzta szánnal.

Halmokban érkeztek már november óta a levelek a gyerekektől, amikben rajzokat és kívánságokat küldtek a Télapónak. Még a borítékra is rajzoltak neki. Volt fehér, zöld, aranyszínű, rózsaszín, világoskék és piros boríték is. A manók gondosan kibontogatták, szétválogatták kívánságok szerint, listát is írtak. Még épp időben készítettek el és csomagoltak be gondosan mindent. Télanyó az utolsó simításokat végezte Télapó új ruháján. A réginek ugyanis az évek alatt a színe igencsak megkopott, ezért már ideje volt egy újat varrni, pedig Télapó igazán nem sokat hordta. Itt-ott pedig mintha kicsit szorította is volna, főleg pocak tájékon, ezért elhatározta, hogy az ünnepek után minden nap egy fél órát tornázni fog a manókkal. Télapó még ősszel megkérte Télanyót, hogy varrjon neki egy új ruhát, amikor felpróbálva a tavalyi ruháját, rájött, hogy bizony nem tudja összegombolni. A ruha annak rendje és módja szerint nagy precizitással és még nagyobb szeretettel el is készült, sehol sem szorított, nagyon kényelmes volt. A szőrme is vadonatúj volt rajta, új, fényes, fekete gombok kerültek rá. A sapka melegebb anyagból készült, mert minden évben egy picit hidegebb lett, -legalábbis Télapó így érezte. Kapott új csizmát is a frissen varrt ruhájához, lába kényelmesen szétterült benne, lábán a zoknija puha, piros és jó bolyhos volt. A manók olyan fényesre pucolták Télapó csizmáját minden évben, hogy saját, huncut kis arcukat is nézegethették benne titokban. Télapó megnyiratkozott, a szakállát is rendbe tette és rétegesen a ruhája alá öltözött, hogy ne fázzon a hosszú úton. A manók csoportosan pakolták fel a hatalmas zsákokat a frissen kitakarított szánra. A szerelő manók alaposan átnézték, nincs-e műszaki hibája, a garázsban lemosták és puha rongyokkal kifényesítették. A rénszarvasokat megetették, szőrüket megfésülték, agancsaikat feldíszítették, csengettyűiket a nyakukba akasztották. Minden csak úgy ragyogott az esti Holdfényben. A hó kisebb pelyhekben, de kitartóan esni kezdett, vékony rétegben bevonva a szán oldalát. Pár csibész hópehely megült Télapó vadonatúj sapkájának szélén.

Miután megvacsoráztak, Télapó egy rendkívül meleg, kockás takarót terített a lábára, három manót vett maga mellé, őket is betakargatta és útnak indultak. Télanyó integetett utánuk, látta, ahogy csilingelve elhaladnak a mosolygó, világító Hold előtt. Pontos tervük volt és listájuk, hogy hova mikor kell érkezniük, mennyi időt tölthetnek egy helyen az ajándékok becsempészésével. Sorban kipipálták, amikor mindent a helyére tettek, nehogy kimaradjon akár egy kis gyermek is. Szerencsére egészen jó időt fogtak ki. Nem volt vihar és az előrejelzések szerint nem is volt várható, csak a jövő héten. Már majdnem végeztek, egy erdőszéli kis ház volt az utolsó a listán, ahova egy kislánynak és egy kisfiúnak vittek ajándékot a fa alá.

A ház olyan hólepte volt, mint egy mézeskalács házikó, cukormázzal díszítve. Belopóztak a kerítésnél, és a hátsó ablakok felé vették az irányt. A teraszt keresték, mert a gyerekek szobájának ablaka éppen ott volt. Az ablaknyitó varázspor elhintése után az ablak zárjai kinyíltak.  Kissé nyikorogtak, ezért nagyon óvatosnak kellett lenniük. Nem nyitották túl nagyra, nehogy kihűljön a szoba. Télapó fellépett, hogy bemásszon. Már majdnem bent volt, mikor azt érezte, valamiért nem megy tovább. Ugyanis beszorult. Pont a hasánál.

- Ó, gondolhattam volna, hogy ez lesz! Már akkor, mikor az új övemet csak egy lyukkal arrébb tudtam becsatolni…! – és akkorát sóhajtott, hogy még a Karácsonyfa díszei is megremegtek és összekoccantak a szépen feldíszített fán.

A manók tolták, tuszkolták Télapót befelé, mert az idő sürgetett, amíg maradhattak, de a pocakja miatt nem mozdult se előre, se hátra. Ő is próbált segíteni a manóknak, a nagy erőlködésben még a szemüvege is bepárásodott. Közben a gondolatai is elkalandoztak, mert a házban nagyon kellemes meleg volt, a kandallóban pattogott a tűz. Ráadásul az egész kis házat körbelengte a fahéj és narancs illata, amely elkeveredett a cserepes fenyőfa összetéveszthetetlen és csodás illatával. Amikor a frissen sült mézeskalács aromája belekúszott az orrába, teljesen elgyengült. De a manók óvatos tologatása visszazökkentette a valóságba. A három kismanó kezdett megijedni, mert hamarosan kel fel a nap, nekik addigra már el kell hagyniuk a házat. Egyiküknek eszébe jutott, hogy talán a rénszarvasok segíthetnének, mégiscsak erősebbek, mint ők hárman együttvéve. Jó ötletnek tartották a javaslatot, ezért két rénszarvast kifogtak a szán elől és most már öten próbálták a beszorult Télapót bejuttatni a gyerekek szobájába, a lehető legkisebb zajjal.  Az ablak megint nyikorgott, és kezdett hideg is lenni, féltek, hogy a gyerekek véletlenül felébrednek. Ám szerencsére pár perc erőteljes tuszkolás és karácsonyi fohászkodás meghozta a várva várt eredményt. Télapó kiszabadult az ablakkeret szorításából és tompán puffant a gyerekszoba puha szőnyegén. Felállt, majdnem rálépett egy építőjáték darabjára, azután meg egy csipogóra, ami a háziak kiskutyájáé volt. Még idejében odébb tudott lépni, anélkül, hogy felébresztette volna a gyerekeket, majd megigazította a ruháját és a sapkáját. A manók beadogatták az ajándékokat, és bezárták az ablakot, hogy ne jöjjön be több hideg, a fűtést is picit feljebb vették, hogy a szoba visszamelegedjen. Télapó megsimogatta az alvó gyermekek fejét, elrendezgették az ajándékokat a szépen feldíszített, illatos fenyőfa alatt. A mézeskalács illata oda vonzotta a nappaliba Télapót és a manókat is. Ettek a gyerekek által kikészített süteményből, ittak a tejből, még almákat is találtak oda téve, amit a gyerekek az ott talált kis levélke szerint a fáradt rénszarvasoknak szántak. Ilyen figyelmességgel még nem találkoztak, szívüket megmelengette az a kedves szándék, hogy mindannyiukra gondoltak.

A kandalló előtt még melegedtek egy picit, belefeledkezve a látványba, de hamarosan az ablak alatt álló rénszarvas csengőjének csilingelése vissza zökkentette őket a valóságba. Indulniuk kellett, mielőtt a kedves háziak felébrednek. Kifelé már az ajtón mentek, hogy Télapó nehogy megint beszoruljon a vészesen nyikorgó és szűk ablakkeretbe. Varázsporral visszazárták az ajtót, majd befogták a szán elé a két rénszarvast. Az almákat betették a szánba, hogy majd otthon a rénszarvasok megehessék. Ellenőrizték a Karácsonyi Listát és amikor mindent rendben találtak, útnak indultak hazafelé. Télanyó az ablakból lesve már nagyon várta őket, mézeskaláccsal, bejglivel, meleg teával. A rénszarvasok mindegyike jóízűen rágcsálta a zamatos, piros almákat. Télapó átöltözött, és ekkor fedezte fel a szakadást az új kabátján, ami biztosan beakadt az ablakba, és ő észre sem vette a nagy izgalomban.  Már majdnem nagyon elszomorodott, de Télanyó kedvesen megnyugtatta, hogy holnap megvarrja úgy, hogy nyoma sem marad.  Azután kimossa és jövőre újra hordhatja. Hacsak… bő nem lesz rá addigra, mert ha tényleg minden nap tornázni szeretne a manókkal karöltve, még az is előfordulhat…

Télapó piros bársony köntösébe bújva, az Északi-sark legkényelmesebb karosszékében ülve pihente ki a nagy út fáradalmait. Segítői: Télanyó őmellé, a másik legkényelmesebb karosszékbe, a manók pedig a szőnyegre tett süppedős, pihe-puha, óriási párnákra telepedve és a lefekvő rénszarvasoknak dőlve, a finomságokat eszegetve, kissé fáradtan, de boldogan hallgatták a meghitt, karácsonyi dalokat.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

17. mese: Csiri és a téli eleség

Csiri már kisveréb korától kezdve nagyon szerette a hasát, viccelődtek is vele a társai és a cinkék, tengelicék, zöldikék is. Ha rájött az ehetnék, majdnem bármit megevett és képes volt lehetetlenül messzire is elrepülni, ha azt csiripelték, hogy nagy esély van valahol igazán finom falatokra bukkanni. Ilyenkor Csiri nem sajnált sem időt, sem fáradtságot, ha esélye volt sokat és ízleteset enni, főleg mióta igazán hidegek köszöntöttek be a környéken. Az utóbbi időben nehezen találtak eleséget, mert a ház, ahova korábban jártak társaival csipegetni, eladósorba került, a család végül elköltözött, így az ottani ennivaló szerzési lehetőségüknek is búcsút inthettek. A hideg beálltával gyorsan új helyet kellett keresniük, ha nem akartak nap mint nap éhesen nyugovóra térni.

Ám Csiri ma jó hírt hallott, társai azt csiripelték, hogy a falu szélén lévő tanyán bőséges ennivalót találhatnak. Nem sokat teketóriázott, míg a többiek még egymással beszélgettek, ő gondolt egyet és neki indult, hogy felfedezze a tanyát és környékét, hogy megtudja, milyen az a hely, mennyi esélye van sokszor teletömni a pocakját. Kissé átfázott éjjel, tegnap ugyanis kevés magot találtak, így csak félig tudtak jóllakni. Csiri elképzelte, hogy ezen az új helyen annyi de annyi magocska van, hogy biztosan pukkadásig falatozhatnak belőle egész télen és többé nem gyötri őket majd a mardosó éhség, és a hideg sem. Mindent beborított a hó, amerre szeme ellátott. A havas táj, mint egy hófehér, óriási, tiszta dunyha, úgy terült el a falun. Megpihent a tetőkön, ahol a kémény füstje vidáman szökött tova az ég felé.

No, itt biztosan jó meleg van és alaposan befűtöttek a háziak! -gondolta sóvárogva Csiri.
Az udvaron még a kutyaház tetejét is vastag hóréteg fedte, még a vizes tálkába is belefagyott a víz. A kutyaól viszont üres volt, mert gazdái ilyen hidegben bent tartották a kutyust az otthonukban, hogy ne a kinti házban fagyoskodjon a pokrócán. A kutya hálásan dőlt a kandalló melletti fotelnek, amiben egyik gazdája ült. Hallgatták a kedves dalokat, melynek dallamai körbe zsongták és betöltötték az egész házat. A tűz finoman pattogott, a parázs tüzes táncot járt a fahasábok között. A család vidáman társasjátékozott, finom süteményeket ettek, meleg teát, mézes tejet és kakaót iszogattak. A cicák a kanapén a gyerekek ölébe kuporodva doromboltak. A melegség és szeretet átjárta az egész házikót. A hangulatos lámpák fényei beragyogták a szobát. Csiri elüldögélt a párkányon egy darabig, nézve a családot, majd gyomra korgása figyelmeztette, hogy folytatnia kell az útját.

Kint a földeket is vastagon befedte a hófehér takaró, csak úgy szikrázott a szeme a látványtól. Az erdő szélén néha megpillantott egy-egy őzet a kis gidájával, látott szarvasokat és egy vaddisznó családot, ahogy a papa és mama után tipegtek a csíkos, virgonc kismalacok. Csiri nagyon éhes volt már. Sajnos, elmúltak a melegebb napok, mikor rengeteg gyom magot tudtak felcsipegetni. Remélte, hogy a faluszéli tanyán talál annyi eleséget, ami megtölti majd korgó pocakját nem csak most, de az egész tél folyamán is. Nagy öröm lenne számukra, ha olyan házat találnának újra, mint a korábbi volt, ahol a cinkékkel, zöldikékkel, és a tengelicékkel is megfértek egymás mellett, és bőven jutott magocska és szalonnabőr  mindenkinek. Ott védett helyük is volt, ahol csipegetés közben megmelengethették fázó kis testüket, ha nagyon átfagytak. A kisveréb közben meg is érkezett, már távolról kereste kicsi szemével, hol lehet az etető, a tanya melyik részén. Egészen nagy tanya volt, istállóval, takaros házzal. Itt is vidáman szökött tova a koromfekete füst a kéményből, fel-fel az égbolt felé.

A kerítésen egy kicsit megpihent, majd miután alaposan szemügyre vette a házat és az istálló környékét is és megbizonyosodott róla, hogy nincs veszély, közelebb merészkedett. Leszállt egy vascsőre, ami pont az eleség mellett volt. Igazából ez egy vaslugas volt, de most csupaszon állt a hideg időszakban. Ide volt kiaggatva az eleség. Csiri azonnal hozzálátott a falatozáshoz. Mohó csipegetését a Nap is mosolyogva figyelte, ahogy kibújt egy picit a felhők mögül. Nappal megolvadt a vaslugason a hó, és Csiri éppen ide szállt le. Kis pihenőkkel és melegedésekkel, Csiri sokáig falatozott, hosszú időre szerette volna csillapítani az éhségét. Örömmel gondolta, milyen jó hírt tud vinni madárka társainak a tanyáról. Csiri addig eszegetett, hogy észre sem vette, hogy közeledik az este. És ha jön az este, akkor újra még hidegebb lesz, minden lefagy. Arra gondolt, hogy ideje visszaindulni, hogy elvigye a hírt a többieknek. De ahogy el akart rugaszkodni, a lába nem mozdult, odafagyott a vascsőhöz, csapdába esett. Kétségbeesetten csiripelt, de nem volt senki a közelben.  Rájött, hogy a tanya gazdái nem gondoltak arra, hogy a vaslugas alja a földben van, és sötét színű is, ezért a földből és a Naptól is kapott meleget.  Így a vason nappal megolvad  a hó, estére meg ha egy kismadár odaszáll falatozni, hát bizony madarastól lefagy. Ha jön az éjszaka, gondolta, akkor még hidegebb lesz, teljesen meg fog fagyni. -gondolta rémülten.

Észre sem vette, hogy társai utána indultak, és egy közeli fáról, egy biztonságosabb helyről nézték, ahogy felfedezi a tanyát és környékét. Kíváncsian várták, milyen hírt hoz majd nekik, mennyi eleség van, mert hogy fedett hely az van, azt látták, de közelebb nem merészkedtek. Mikor észrevették, hogy Csiri lába odafagyott, megijedtek. Azon tanakodtak, hogyan segítsenek neki. De ha odarepülnek, ők is odafagynak és jön az éjszaka. A rémület eluralkodott a csapaton. Ekkor nyílt a ház ajtaja és a gazda az istálló felé vette az irányt. Megetette a lovakat, majd visszament a házba. Csiri szólni sem mert, nehogy észrevegyék. Kisvártatva a gazda újból kijött és a madáretető felé vette az irányt, a kezében egy kis vászon zsák volt, eleséget akart tenni a madáretetőbe. A kisveréb rémülten látta, hogy felé tart. Ő pedig képtelen elrepülni, mert a vascsőhöz dermedt pici lába nem mozdul. Szíve olyan hevesen dobogott, mint soha életében.

Társai a távolabbi fán is látták, hogy a gazda Csiri felé közelít. Pánikhangulat alakult ki a kis madarak között. Végül arra jutottak, meg kell menteniük valahogy Csirit, nem hagyhatják csak úgy magára! Ha a gazda bántani szeretné, akkor előtte velük kell megküzdenie! Szárnyra keltek, hogy minél hamarabb odaérjenek a madáretetőhöz. A gazda közben odaért és észrevette a halálra vált Csirit. Látta, hogy nem tud elrepülni, mert odafagyott lába nem engedi. A kisveréb most már rémülten csiripelt. Társai már a közelében voltak. Látták, hogy a gazda leejti a vászonzsákot, de olyan gyorsan, hogy az földet érve el is dőlt, és a finom magok gyorsan peregtek ki a vastag hótakaróra. Kesztyűjét levéve a gazda még közelebb ment, és a madárkák csak azt látták, hogy megfogja Csirit és odahajol hozzá.

-Elkapta Csirit! Megeszi! Megeszi!-kiáltották halálra váltan a cinkék, tengelicék és zöldikék.
Odaszálltak a gazdához és próbálták megzavarni a csivitelésükkel és azzal, hogy rászállnak, csipkedik a sapkáját, a kabátját, hátha békén hagyja Csirit. Csak egy idő után vették észre, hogy a gazda nem is falatozik. Hanem bizony átölelte Csirit meleg kezeivel és lehelgette a lábát, hatalmas tenyerével a hátát is melengette. Addig-addig lehelgette a kisveréb lábait, amíg ki nem olvadt teljesen. A gazda megmentette Csiri piciny életét. Miután megmelegedett, Csiri elszállt, vele társai is. A gazda megkönnyebbülten nézett utánuk. Fejét csóválva gondolt arra, milyen meggondolatlan volt, hogy nem jutott eszébe, hogy téli eleséget nem szabad kiraknia a vaslugasra, mert a madarak este odafagynak.

Még az éjjel barkácsolt egy nagy és takaros madáretetőt fából és az eleséget abba tette. A kisveréb hálásan gondolt a gazdára, aki megmentette. A madárcsapatban és a faluban is körbejárt a hír, hogy Csiri megmenekült és hogy a tanyán vannak finom falatok bőséggel. Egész télen visszajártak eleségért és melegedni, tavasszal pedig a gazda kerti szökőkútjához jöttek fürdeni.

A kismadarak hálájuk jeléül pedig rengeteg gyom magot ettek meg minden egyes évben a gazda földjén.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.