10. mese: Gólyaszerelem

Az új életem akkor kezdődött, amikor egy rettenetes, éles fájdalmat éreztem a szárnyaimban. Meglőttek. Annyira fájt, hogy hang sem jött ki a torkomon, hogy segítséget kérhessek a társaimtól. Igazából a többiek nem is tudtak volna segíteni, mindenki ijedtében olyan gyorsan repült el, amilyen gyorsan csak tudott, nehogy a vadászoknak esélyük legyen még valamelyiküket eltalálni. Én pedig ott maradtam egyedül a fájdalmammal, tehetetlenül, a szívem ijedtemben össze-vissza vert. Nem tudtam, mi tévő legyek. Megpróbáltam megmozdulni, hogy elmenjek, de az éles fájdalom, ami belém hasított, rögtön dermedtségre kényszerített. Egy idő után nem bírtam már elviselni a fájdalmat, akkor elsötétült előttem a világ. Most vége az életemnek, gondoltam, mielőtt belezuhantam a semmibe.

Melegségre ébredtem és valaki simogatott. Lassan kinyitottam a szemem. Először azt gondoltam, ez a mennyország, azután rájöttem, az nem lehet, mert egy ember hajolt fölém. Aggódva nézte, tudok-e mozogni. Hát, nem tudtam, minden apró mozdulat kínkeserves volt. A sebem nagyon fájt. Nem tudtam, mennyi idő telt el, amióta meglőttek, nem tudtam, mit akar tőlem ez az ember. Nagyon féltem tőle, megpróbáltam megmozdulni, elmenekülni, a fejemben csak az zakatolt, hogy el kell repülnöm, el kell repülnöm, mert ő is bántani fog… de az éles fájdalom, ami újra és újra belém hasított minden próbálkozásnál, megálljt parancsolt. Tehetetlenül feküdtem és vártam. Hol vagyok? Ő miért hozott ide? Vajon mit akarhat tőlem? A többiek már rég úton vannak Dél-Afrika felé, én pedig itt ragadtam.

De ez az ember nem mozdult mellőlem. Ellátta a sebemet, bekötözte, melegen tartott és féltőn, óvatosan simogatott. Adott ételt, gondoskodott rólam. Napok múlva, lassan megnyugodtam és rájöttem, nem fog bántani. Ő nem. Néha jöttek barátai, meglátogatták őt és engem is, Stjepannak szólították. Rám azt mondták, Malena. Kis idő múlva rájöttem, hogy Stjepan ezt a nevet adta nekem. Furcsa volt, de idővel megszoktam és igazából örültem neki. Úgy hallottam, hogy az emberek, ha nevet adnak egy állatnak, akkor szeretik és gondoskodnak róla. De szerettem volna gyorsan meggyógyulni, mert indulnom kellett a többiek után, még mielőtt beköszönt a hideg.

Telt-múlt az idő, a szárnyam nagyon lassan gyógyult. Pontosabban egyáltalán nem akart rendbe jönni. Mikor már tudtam mozgatni, próbáltam repülni, de nem sikerült. Rájöttem, hogy biztosan nem tudok már a többiek után menni, mert a szárnyam nem engedelmeskedik. Rémülten gondoltam arra, hogy soha többé nem tudok majd repülni. De ha nem tudok, mi lesz velem egyedül? Mit fogok enni? Hogy lesz társam, aki szeret? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Mikor tudatosult bennem, hogy minden próbálkozásom és Stjepan minden erőfeszítése ellenére sem fogok tudni soha többé repülni, magamba roskadtam. Napokig nem tudtam enni sem, Stjepan hiába kínált, kedveskedett, kérlelt. Az éhség azonban nagy úr, aki éhezett már, az tudja. Rájöttem, hogy valamiért életben hagyott a Sors és utamba vezette Stjepant, tehát élnem kell, dolgom van még itt a Földön. Várakozva figyeltem, hogyan alakul tovább az életem, miközben nagyon el voltam keseredve. Hogy felvidítson, Stjepan a garázsban berendezett nekem egy olyan fedett helyet, ami teljesen olyan volt, mint Dél-Afrika. Mintha ott lennék, ha már nem láthatom többet, ha már nem repülhetek oda többé. A legjobb egy akvárium volt, amelybe halakat rakott és halászhattam kedvemre. Így nem éreztem annyira kiszolgáltatva magam. Igazán hálás voltam neki mindenért. Hogy rám talált, befogadott, nem hagyott meghalni, hogy gondozott és próbált mindent megadni nekem, amire csak titkon vágytam, hogy ne érezzem annyira a repülés hiányát. Túléltem a hideget és mikor kitavaszodott, egy újabb meglepetés várt. Gazdám ölbe vett, hogy megmutathassa. Felvitt a tetőre és ott, akkor megláttam:  egy fészket épített nekem, ahol majd költhetek, ha eljön az idő. Nagyon megörültem, majd elbizonytalanodva arra gondoltam: de hogy lesz társam? Kinek kell majd egy szárnyaszegett, röpképtelen gólyalány? Folyton ez járt a fejemben. A hetek, hónapok elképesztő iramban követték egymást. Már hosszú idő óta így éltünk szeretetben Stjepannal.

Aztán jött egy újabb, meleg márciusi nap, éppen a tavaszi első napsugarak melegét élveztem, kényelmesen a fészekben. Egyszercsak suhogást hallottam, először azt gondoltam, képzelődöm. De nem. Szárnysuhogás volt. Egyre csak közeledett és közeledett, majd már egészen közelről hallottam a hátam mögül. Végül leereszkedett mellém. Mikor rápillantottam a gólyára, aki érkezett, tudtam, hogy elvesztem. A szemei megbabonáztak, percekig csak néztünk egymás szemébe, beleveszve az ismeretlen, mégis valahogy olyan ismerős, bizsergető érzésbe, ami hatalmába kerített. Ő hozzám bújt, olyan szorosan, mint még egy gólya sem soha.

Stjepan idővel őt is elnevezte, Klepetannak. Azt mondogatta, milyen szép pár vagyunk, összeillünk. Nehezen hittem, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy lehet társam, hogy boldogok lehetünk. A környéken a csodánkra jártak, sóhajtozva figyeltek minket, az idős nénikék szemüket törölgetve, a kisgyerekek sikongatva, mutogatva, ámulva nézték, ahogyan élünk. Mikor fiókáink kikeltek, párás szemmel figyeltem, ahogy Klepetan igazán gondoskodó apukaként repülni tanítgatta a kicsinyeinket. Úgy éreztem, ennél boldogabb már nem is lehetnék!

Eltelt a nyár, lassan jöttek hűvösebb idők. Észrevettem, hogy Klepetan nyugtalanabb lett. Rájöttem, hogy készülődik. Nem értettem, miért, hiszen olyan boldogok voltunk. Ijedten figyeltem, ahogy egyre hidegebb lett, elhessegettem minden bajlós gondolatot a fejemből. Azonban egyik reggel, korán, Klepetan rendkívül hosszan és erősen átölelt, majd elrepült. Mikor a szokásos idő múlva sem tért vissza, tudtam, hogy elindult. A többiekkel Dél-Afrika felé. Először úgy éreztem becsapott, a közös életünk, a felnevelt fiókák talán nem jelentettek neki annyit, mint nekem. De az nem lehet, Klepetan nem ilyen! Letörve aludtam el, napokig enni sem tudtam. Stjepan, hogy felvidítson, elvitt horgászni, hátha eltereli a gondolataimat. Nehéz szívvel múltak a hetek, hónapok. Később már a szép emlékekre gondoltam, az tartott életben.

Lassan -úgy éreztem, nagyon lassan-, kitavaszodott. Ültem a fészekben és mintha szárnysuhogást hallottam volna. Ilyen szárnysuhogás csak egyetlen egy van, ezer közül is megismerem!

Klepetan! Klepetan! –ujjongott a szívem. És valóban Ő volt. Hát, visszatért! Hozzám! Kimondhatatlanul boldog voltam! Ölelése semmit sem változott. Stjepan döbbenten nézett, mikor felfedezte mellettem a fészekben Klepetant, egyszerűen nem hitt a szemének. Sűrűn törölgette is szép hímzett zsebkendőjével, talán hogy jobban lásson.

Később, cseperedő fiókáinkat újra Klepetan tanította meg repülni. Az ősz közeledtével reménykedtem, hogy nem indul el újra. Félve láttam, hogy ismét készülődik. Ölelése szívszaggató volt. Megint napokig nem tértem magamhoz a szomorúságtól, ahogy a következő években sem, amikor újra és újra elindult. De szívem összes szeretetével vártam vissza Klepetant, mikor közeledett a tavasz és gondolatban vigyáztam rá. Stjepan legalább akkora izgalommal várta minden évben, mint én. És aztán eljött a nagy nap, a szárnysuhogás, ölelés, összebújás. Minden alkalommal, mikor végre meglátom a távolban Klepetant, fáradtan suhogó szárnyaival, örömteli szemeivel, repes a szívem és a félelmem tovaszáll, hogy nem láthatom soha többé. Klepetan kimerült tekintetéből mindig kiolvasom, hogy ő is szíve teljes szeretetével, idősödő szárnyai összes erejével indul útnak minden évben Dél-Afrikából, vissza hozzám.

Legutóbb több hét késéssel érkezett, ezért minden egyes napon Stjepannal feszülten, aggódva kémleltük az eget, mikor érkezik már, mikor hozza felénk a szél az összetéveszthetetlen szárnysuhogás bódító, örömteli hangját. Hűséges párom repül hozzám és értünk közel 8000 kilométert. A kerülő út egyre nehezebb számára és a többi gólya számára is, ahogy idősebbek lesznek, de a meleg áramlatok adta előnyöket kihasználva tudnak csak ekkora távokat teljesíteni. Aggódva gondolok rá, de hiszem, hogy szívem szeretetének ereje végig kíséri az úton, vigyáz rá oda és visszafelé is és megvédi minden veszélytől, ami rá leselkedik. Tudom, hogy viszi az ösztöne, ám miattam dacol az időjárással, az éhezéssel, a ragadozókkal és a vadászokkal, hogy újra meg újra viszont láthassuk egymást és együtt neveljük fiókáinkat minden évben.

A szíve évről évre újra hazavezeti hozzám, hiszen tudja, hogy hűségesen mindig csak Őt várom tántoríthatatlanul és a szeretetünk minden akadályt legyőz. Immár 17 éve.

Azt kívánom, ha eljön az idő és búcsúznunk kell a földi léttől, Klepetant ne út közben érje baj, hanem itt legyen mellettem a fészkünkben és együtt álmodjuk át magunkat a felhők fölé, ahol határtalan szerelmünk tovább él.

A mesét egy Horvátországban élő gólyapár igaz története alapján, Malena, a gólyalány szemszögéből  írtam.

A gólyapár megható, valós történetét elolvashatod itt:

https://magyarhang.org/eletmod/2018/07/19/horvat-golyapar-ad-lecket-szeretetbol/

2020. áprilisi hírek szerint: "2019-ben a hím megérkezése után nem sokkal elhagyta a fészket és többé nem tért vissza. A madárbarátok feltételezése: legyengülten érkezett, beteg lehetett, és -mivel nem tért vissza a fészekbe- feltételezések szerint elpusztult. :(
https://sokszinuvidek.24.hu/mozaik/2020/04/25/brodi-golya-vilaghiru-golya-malena-klepetan/

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

9. mese: A fa és a madárka

Fa egy erdő közepén állt már időtlen idők óta. Legalábbis így érezte. Szerette, hogy nincs egyedül, sokat susogtak a többi fával, ha szeles idő volt, szélcsend idején pedig maguk hajladoztak, rezegtették a leveleiket, így beszélgettek egymással. Télen, levelek híján nehezebb dolguk volt, akkor inkább recsegtek az ágaikkal, a fiatalabb csemeték inkább nyikorogtak, sután, viccesen hajladoztak.

Hosszú-hosszú évtizedek óta, mióta Fa az eszét tudta, így éltek és ő ezt bizony nagyon szerette. Együtt várták az első hópelyheket, aztán a tavasz közeledtét, a virágba borulást, rügyezést. Nap jó barátjuk volt, hozott egy kis melegséget, lágy, langyos szellőt, kacagó, habos bárányfelhőket, ha arra volt szükségük. Lengedezve hűtötték magukat a nyári forróságban akkor, mikor a furfangos Szél játszva fújkálta őket, csiklandozva leveleiket és ágaikat, majd Vihar, Eső és Zivatar kegyes segítségével alkalomadtán szomjazva, mohón, jólesően szívták magukba a nedvességet. Ősszel kissé szomorúan búcsúztak el a száradó, lehulló leveleiktől, majd csupaszon várták újra türelmetlenül az első csilingelő hópelyheket vagy jégcsapokat, hogy ágaikra telepedjenek. Szerették ezt az állandó, megállíthatatlan, biztonságot nyújtó körforgást.

Egy nap az erdő lakói éppen csoportosan susogtak valami nagyon fontos dologról, mikor egyre inkább erősödő zaj ütötte meg az erdő lakóinak kérges fülét. Először kíváncsian, várakozón, majd egyre izgatottabban, kicsit félve néztek mindannyian először egymásra, majd a hang irányába, mely bizony csak közeledett. Ilyen zajt még sosem hallottak errefelé. Ez a táj és az erdő békés volt, ezért szerették a kirándulók is, akik rendszeresen erre jártak vagy sátoroztak. Áldották is az árnyékot és a kristálytiszta levegőt adó fákat, hűsöltek a fa tövében, hallgatták a madarak énekét, a fakopáncs kopogását, a szellő lágy zúgását. Száraz, leesett ágaikból tábortüzet raktak, szalonnát sütöttek, zsírját pihe-puha, házi kenyérre csöpögtették, éhesen befalták, közben vidáman daloltak.  Az erdő fái is szerették ezt a hangulatot, a békés emberek meghitt zaját. Most ez az idegen és hirtelen zaj rettentően megijesztette őket.

Hamarosan kiderült, hogy a lármát a közeledő munkagépek zaja okozza. Emberek érkeztek, sokan, több géppel. Megbeszélést tartottak, majd nekiveselkedtek és elkezdték a munkát. A fák legnagyobb rémületére az emberek valamiféle építkezésről beszéltek, hogy az kezdődik itt, ezért kell a hely. A fák nem értették. Ha kell a hely, akkor itt nincs, miért ide jöttek? Aztán rádöbbentek, miután egyiküket elkezdték kivágni, hogy a hely kérdést úgy akarják megoldani, hogy az az ő életükbe kerül. Rémülten susogtak a fák, de senki sem hallotta meg őket, a fejszék csattogása és a láncfűrész kegyetlen zúgása minden segélykiáltást elnyomott. Az erdőben élő állatok riadtan menekülőre fogták, szállt, rohant mindegyikük, amerre látott és tudott. Ekkora riadalom még a legnagyobb viharok idején sem volt, mivel az erdőben mindenhol akadt egy odú, egy lyuk, egy zegzug, ahol a kis állatok otthonra, oltalomra találtak. Mire az óriási zaj elült és a gépek mind elmentek, -teherautóik megrakva a kivágott fákkal-, az erdőből semmi nem maradt. Csak egyetlen árva fa.  Őt talán azért hagyták életben, mert nem tartották még elég idősnek a kivágáshoz és a tervezett park első fájának szánták. Fa még mindig nem tért magához, sokkos állapotban volt. Minden olyan hirtelen történt, hogy egész hirtelen tört rá ez a bénító ijedtség. Mi lesz most vele? Mi lesz a többiekkel? És az állatok? Csak ő maradt. Körbenézett, kéregszíve belesajdult a látványba. A többieket elvitték, örökre. Bánatában, mint hatalmas könnyeket, hullatta nap nap után a leveleit, amelyek búsan peregtek a földre. Szíve csak zakatolt, zakatolt, és nagyon nehezen, csak napok, hetek múltán tudott megnyugodni valamelyest, de ha körbenézett vagy reggel álmából ébredt, mindig rettentően elszomorította a látvány. Pedig remélte, hogy ez csak egy rossz álom volt, egy rémálom. De nem. A kivágott fatörzsek látványa mindannyiszor szíven ütötte, mikor ráébredt, hogy kedves rokonaiból, barátaiból, ismerőseiből csak kivágott fatörzsek maradtak. Fa várta a sorsát, nem tudta, mi lesz vele. Pár nappal később egy iszonyatos erejű vihar a maradék törzseket is kiszakította a helyéről. Ezek után Fa, ha lehet, még jobban elkeseredett.

Ahogy telt-múlt az idő, jobb ötlete nem lévén, folytatta életét, várva a sorsát, hogyan alakul. Nagyon hiányoztak neki a többiek, kimondhatatlanul magányosnak érezte magát. Egy ilyen mély elmélkedés közepette valami zajt hallott a távolból. Mintha susogás lett volna. De nem, csak a szél játszik vele, gondolta. Aztán még egyszer hallotta. Rájött, hogy amit hallott, az nem susogás, hanem suhogás. Szárnysuhogás! A hang irányába fordította megmaradt lombkoronáját. Egy nehezen repülő, ereje végén lévő madárka repült egyenesen feléje.

Végül kimerülten leszállt az egyik ágára. Madárka nem értette, hova tűnt az erdő, hiszen legutóbb, mikor itt járt, rengeteg fa volt még itt. Fa szomorúan mesélte el, mi történt. A madárka is szomorú volt, hiszen rájött, hogy akkor rokonai a fakivágás közben valószínűleg elmenekültek. A kismadár látva Fa mérhetetlen bánatát, szomorú szemeiben a magányosságát, megígérte neki, hogy vele marad. Barátságot kötöttek. Madárka fészket épített Fa egyik ágán, ott aludt jó időben. Mikor hűvösebbre fordult az idő, Fa az odújában adott kényelmes, meleg otthont Madárkának. Madárka minden reggel és este dalolt neki, sokszor napközben is és ettől fogva együtt várták az évszakok változását, nézték az ébredő és a lenyugvó Napot, élvezték a langyos Szellő simogatását, a Szivárvány látványát. Esős, Viharos időben régi történeteket meséltek. Igazán megszerették egymást.

Így teltek a hónapok kettecskén. Aztán egy nap, Fának hirtelen összeszorult érzékeny kéreggyomra, mert újra azt a bizonyos rémisztő hangot vélte hallani a távolból. Madárka is rémülten dugta ki a fejét a fészkéből. Ijedten kapaszkodtak egymásba. Fának sajnos igaza lett. Ismét munkagépek jöttek, sokan. Mint azon a bizonyos borzalmas napon. Reszketve várták a sorsukat. Az egyik munkagép menet közben pont Fa mellett ment el, egy kiálló része majdnem súrolva Madárkát, amitől ő úgy megijedt, hogy rémülten bújt ki Fa öleléséből és fejvesztve próbált elhajolni a munkagép elől. Fa utána kapott, hogy megnyugtassa. Madárkát többször is  majdnem eltalálták, a fészkét kis híján leverték. Nem tudták, mi lesz, de rendületlenül egymásba kapaszkodtak.

A gépek meg voltak pakolva és üresek is jöttek. Fa meg volt róla győződve, hogy most érte jöttek. Őt is kivágják, mint a többieket korábban! De akkor is csak figyeltek. Majd döbbenten azt látták, hogy a Vihar által kicsavart fatörzseket összeszedik és felpakolják a teherautókra. Majd ásni kezdtek. Fa és Madárka összenéztek. Ásnak? De minek? Mit akarnak itt megint? Aztán meglátták a teherautókon a karókat és a facsemetéket. Ezek az emberek most arról beszéltek, hogy mégsem lesz építkezés, hanem facsemetéket ültetnek minden kivágott fa helyére, hogy sok-sok idő múlva újra egy erdő lehessen belőlük, kristálytiszta levegővel, árnyakat adó fákkal, kedves állatokkal, békés kirándulókkal. Azt mondták, szép zöld erdő lesz, fákkal, bokrokkal, cserjékkel, állatokkal, zajokkal, illatokkal. Fa majdnem kiugrott a kérgéből, Madárka pedig a tollaiból örömében. Az emberek sokat dolgoztak és mikor végre elkészültek, odébb álltak. Újra csend lett, csak az új kis facsemeték susogtak izgatottan. Madárka hirtelen megtörte a csendet: -Fácskám, el kell mennem elintézni valamit, de hamarosan visszajövök!-ezzel elrepült.

Már esteledett, Fa nagyon aggódott, mi lehet Madárkával. De közben tudta, hogy ha a kismadár azt csiripelte, hogy hamarosan jön, akkor az úgy is lesz. És lám, egyszer csak susogást hallott. Felkapta a fejét …akarom mondani lombját. De rájött, hogy csak a fiatal csemeték susognak. Búsan hajtotta volna le a lombját, de akkor újra hallotta! Csak nem??? Szárnysuhogás? Mit szárnysuhogás! Szárnysuhogások hada! Ez hallatszott a távolból. Mire minden fa abba az irányba fordult, már látták a kis madárcsapatot, élükön Madárkával, akik Fa és a fiatal  facsemeték felé szálltak lelkesen. Fa ujjongott, hogy kis barátja visszatért. Kiderült, hogy az új erdő hírét elvitte messzebbre lakó barátainak, akik egy erdőtűz miatt éppen új otthont kerestek maguknak.

Fa és Madárka szeretettel ölelték át egymást. Ahogy a facsemeték cseperedtek, úgy népesedett be újra lassan a fiatal erdő újabb és újabb lakókkal: madarakkal, rovarokkal, kis állatokkal, közepén a bölcs Fával, fészkében Madárkával.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

8. mese: A falánk molylepke

Molli egy vidám molylepke volt. Egy erdő széli házikóban élt, szép, virágokkal teli mező szomszédságában, egy igen kedves család szekrényében, már évek óta. A városból menekült ide, mert egyre kevesebb ennivalója volt, zavarta a nagy zaj, a tömeg, a rohanás. Na és a patyolat tisztaság. Születése óta egy sikeres ügyvédnő finom eleganciával berendezett otthonában élt. Akkor döntött a végleges költözés mellett, mikor az ügyvédnőnek új bejárónője lett és Molli folyton elcsúszott a tükörsima padlón és a patika tisztaságú polcokon is. A bejárónő igen precíz volt, nem úgy, mint az elődje. Minden ragyogott állandóan a tisztaságtól. Sehol nem volt egy ragacs, egy folt, egy régi kötött pulcsi, még egy icipici porcicácska sem. A szekrényben csupa selyem holmi sorakozott, csúsztak, túl illatosak voltak és Molli nem kedvelte a luxus ételeket, az igazi hagyományos konyhára esküdött.

Egy idő után nem talált egy fogára való falatot sem a szekrényben, mert a ház asszonya Molli egyre ritkább kóstolgatásainak nyomán támadt apró lyukak miatt bosszankodva sokkal sűrűbben selejtezte ki a holmijait, mint korábban.

Így hát, Molli egy napon elhatározta, hogy új otthont keres távol a várostól és itt hagyja az ügyvédnő hófehér, patyolat tiszta, bacilusoktól és régi, ízletes ruháktól mentes, túlfertőtlenített otthonát.

Bepakolt a kis bőröndjébe, felkerekedett és meg sem állt addig, míg a várost már csak nagyon messziről is éppen csak hogy látta, ha hátra pillantott. Megérkezett egy csendes kisvárosba, mint később kiderült, inkább faluba, ahol kiszemelt magának egy takaros fa házikót. A kertben lévő fán telepedett le és egy ideig figyelte a háziakat, ugyanis biztosra akart  menni, hogy jó helyet választ. Csak miután meggyőződött arról, hogy tényleg kedvesek, vidámak, akkor fogta a kis bőröndjét és repült óvatosan beljebb. Felfedezte a házat, körbejárta a szobákat, megnézte, hogy hol, milyen szekrények vannak és végül úgy döntött, hogy a háziasszony szekrényében telepedik le. Kipakolt, azután a nagy utazás után kimerülve nyugovóra tért az egyik, reggelire kiszemelt puha pulcsin.

Idővel belakta a szerényt, megszokta a takaros kis otthont, megkedvelte a háziakat, ennie is volt mit bőven, sőt! Itt volt mindenféle ruha, amire a foga fájt: régebbi kedvenc darabok, közepesen használt, kinőtt, alig használt, sokat mosott, de jó állapotban lévő, és vadonatújak is, nem győzött válogatni. A vadonatúj ruhákon a friss lyukak felfedezését a ház asszonya velőtrázó sikollyal nyugtázta. Molli ilyenkor kicsit szégyellte is magát, de szégyenérzeténél nagyobb volt az étvágya.

 A családban folyton cserélődtek a ruhák, mert a gyerekek nőttek, az anyuka is szeretett vásárolni, egyedül a dédinek voltak igazán régi, de tiszta ruhái, aki szintén a családdal élt. Molli imádott itt élni és imádott -valljuk be- …enni. Igazi kis falánk molylepke volt. Mindenevő. Mert hát nem csak a ruhákba evett bele, hanem a család maradékaiba is, ha néha ebéd után vagy a kerti piknik után a háziak lepihentek és nem pakolták össze azonnal étkezés után a megmaradt finomságokat.

Egy idő után változatosságra vágyott, ezért a család összes ruháját felfedezte. Legjobban a gyerekek ruháit szerette, mert azok között akadt a legtöbb régebbi, kinőtt, bár nem elnyűtt darab, és bizony ezek igazán zamatosak voltak. A legkevésbé mára a dédi ruháit szerette, főleg azóta, hogy a dédi egyik kedvenc blúzába evett bele pár héttel ezelőtt, mire a dédi fogta magát és a mezőn szedett levendulát betette a ruhái közé. Hát, Molli annak nem bírta a szagát, felfordult tőle a gyomra, így dédi szekrényét onnantól fogva elkerülte. Az ottani ruhái így onnantól megmenekültek, aminek a dédi nagyon örült. Molli kevésbé, hiszen kevesebb ruhadarabból mazsolázhatott, válogathatott kedvére.

Az utóbbi időben Mollival igencsak elszaladt a ló, mert eddig sem evett keveset, de mostanában egyre többet és többet kívánt és fogyasztott is el. Utána persze mindig lelkiismeret furdalása volt és megfogadta, hogy visszafogja magát, mert azon kívül, hogy a kedvenc szoknyája nem jött már rá, egyre nehezebben is mozgott. Sokkal lassabban tudott csak repülni, egyre fáradtabbnak érezte magát, rosszul aludt, fájt a dereka, úgy érezte, be van rozsdásodva. Ettől aztán még rosszabb kedve lett. Hogy felvidítsa magát, megint evett, mert közben nem gondolt semmi másra, csak a sok finom falatra és ez okozott számára leginkább boldogságot. De csak egy ideig.

Ahogy teltek a hetek, azon kapta magát, hogy hiába próbál, nem tud kiszállni ebből az ördögi körforgásból. A mozgást is elhanyagolta, pedig régen, még az ügyvédnő otthonában rendszeresen emelgette a parfümös üvegeket, sokat nyújtott, néha jógázott is, hogy jó erőnléte megmaradjon.

Ma éppen megint egy ilyen szomorúbb napja volt, és éppen a tükör előtt repült el. Eddig nem esett útba, jó ideje a rövidebb úton, a nappali ablakon szállt ki a kertbe, nem az előszoba felől, ahol a tükör volt. Először elrepült mellette, majd megtorpant és visszarepült. Kikerekedett szemmel nézte magát. Ez ő lenne a tükörben? Hova lett a híresen vékony dereka? A formás lábai? Most húsos volt mindenhol. Ijedten repült ki a verandára, ahol leült a lépcsőre. Miközben alig ocsúdott fel a meglepetéstől és azon morfondírozott, mitévő legyen, pillantása a szárítókötélre vándorolt. A háziasszony nemrég teregetett ki, finom illat szállt a mező felé a kertből, ahogy a frissen mosott ruhákat szárította a szél, melengette a nap. Meglátta a kiterített ruhákat és összefutott a nyál a szájában. Majd egyszer csak megcsapta az orrát valami finom illat. Most vette csak észre, hogy a kertben otthagyták a délutáni piknikből maradt finomságok maradékát. Itt már nem bírt magával, nem bírt ellenállni ennek a sok finomságnak, hát neki esett. Felfalta a piknikből megmaradt gyümölcsöket, a dinnyét, az almát és még a körtét is, pedig azt nem annyira szerette. Megitta az összes üdítőt, megette a megolvadt fagyit, még a dédi kint felejtett szalagos szalmakalapjába is bele evett. Egyszerűen nem bírta abba hagyni, mert a finom illat emlékeztette a szárítókötélen száradó friss, tiszta ruhákra. Evett az anyuka kedvenc új sárga felsőjéből, az apuka kék nadrágjából, megette a kisfiú piros zoknijainak sarkait, megrágott egy óriás piros kötött csizmát, amiről utólag kiderült, hogy abba szokta hozni a gyerekeknek az ajándékot a Mikulás. Kiharapta a kisfiú alsónadrágját, az anyuka edényfogó kesztyűjét, a kislány új szoknyáját, legvégül pedig a kockás konyharuha közepét is befalta. Itt már úgy érezte, kidurran, muszáj leülnie, így nehézkesen leheveredett a veranda tövébe, mozdulni is alig bírt.

Ahogy így szusszant egyet, arra repült egy lepke és a közelében leszállt egy virágra. Ahogy leszállt a virágra, a szárnyait összecsukta. Molli ezen úgy meglepődött, hogy megszólította:

-Szia, Molli vagyok, egy ruhamoly. Te miért csukod össze a szárnyaidat, ha leszállsz? Ki vagy te?

-Szia, Liliána vagyok, fecskefarkú lepke, hiszen láthatod, elég feltűnő és szép vagyok. A hamis szem rajtam kék és piros, ami az álcám is.

-Én nem vagyok olyan színes, nekem el kell bújnom a házban, nehogy megtaláljanak, nem lehetek feltűnő. De én széttárom a szárnyam, ha leszállok, te miért csukod össze?-kérdezte Molli.

-Mint mondtam, én fecskefarkú lepke vagyok, ezért összecsukom a szárnyam, ha leszállok, te pedig molylepke vagy. Nem vagyunk egyformák. De miért ülsz itt kint, rosszul vagy?-kérdezte kedvesen Liliána.

-Pihenek, nagyon tele ettem magam, mozdulni is alig bírok. -sóhajtotta szomorúan Molli.

-Igen, láttam az előbb, mikor errefelé repültem, hogy szinte mindent felfaltál. Hogy bírsz egyszerre ennyi mindent megenni? Nem leszel rosszul? –kérdezte Liliána.

-Á, ne is mondd, most is rosszul vagyok, annyit ettem. De egyszerűen nem bírok ellenállni a sok finom falatnak. Ám pont ma megláttam magam a tükörben… -mondta szomorúan Mollli. –Olyan dundi lettem, csúnyának érzem magam. Fáradt vagyok, nehezen mozgok, erőtlen vagyok és semmihez sincs kedvem, ha erre gondolok, csak enni, újra és újra. Te pedig olyan szép karcsú vagy…! –nézett a másik lepkelányra szomorúan és irigykedve.

-Köszönöm, Molli! Tudod, -kezdte Liliána –fél éve pontosan így éreztem magamat én is. Semmit nem mozogtam, sokat ettem, minden búmat-bajomat evésbe fojtottam. Végül elegem lett és elhatároztam, hogy változtatnom kell, mert igenis jól akarom magamat érezni a bőrömben. Nem akartam egy újabb fogyókúrát, új életet akartam! –mesélte lelkesen. –Minden héten 3-4 napot mozgok, ha csak 20-30 percet is. Néha nagyon nehéz elkezdeni, de utána mindig megdicsérem magamat, mert olyan jólesően elfáradok és boldognak érzem magam. Szoktam nem csak edzés után, hanem csak külön is nyújtani, kellemes zenére és azóta a lábaim, a szárnyaim is könnyebben mozognak. Nem csak jógázom, hanem nyújtok is, néha futok, extra gyorsan repülök, többféle sportot kipróbáltam, és amelyik kedvemre való volt, azokat váltogatom, hogy ne legyen unalmas. Eleinte minden nap mozogtam, de azt olvastam, hogy kell a pihenő nap is, hogy az izmok is pihenhessenek.

-Én eszek mindent, amit szeretek –folytatta a lepkelány. –Úgy döntöttem, nem akarok megvonni magamtól semmit. Csak kis adagokat eszem, többször egy nap. És amióta mozgok rendszeresen, sokkal jobban érzem magam. Nem kell ám lemondani a finomságokról, amit szeretsz, de esetleg ehetnél te is kisebb adagokat és akkor nem éreznéd magad ennyire erőtlennek, főleg ha mellette kicsit tornáznál is. Iszom este citromfű teát, és levendula olajjal párologtatok, hogy megnyugodjak és jobban aludhassak. Sok folyadékot iszom, Szoktam néha egy napot böjtölni, de azt nem nagyon bírom, így inkább zöldség vagy gyümölcsnapokat tartok. Iszom néha egy hónapig csalánteát, az kitisztítja a vért. Ezek a kis változtatások nekem nagyon sokat segítettek. Esetleg próbáld ki, nálad is beválik-e, ha így most nem jó neked és meglátod, kis idő múlva újra telve leszel energiával, frissebbnek érzed majd magad. -javasolta a kecses lepke.

-Köszönöm a tanácsaidat, még átgondolom…-felelte Molli töprengve.

-Nekem most tovább kell repülnöm, Molli, minden jót kívánok Neked! Ha legközelebb erre járok, ígérem, meglátogatlak, jó?-búcsúzott el Liliána.

-Minden jót Neked is, Liliána, vigyázz magadra! Szerencse kísérjen utadon!-felelte neki. -És köszönöm! -kiáltott utána Molli. Még sokáig integettek egymásnak, ahogy Liliána egyre távolodott.

A kis lepkelány a teraszon estig töprengett azon, amit Liliána mondott és igazat adott neki. Az utóbbi időben valóban egyre erőtlenebbnek és gyengébbnek érezte magát, talán még depresszióba is esett. Mikor beesteledett, berepült a házba, majd a szekrénybe, még vacsorázni sem bírt, úgy teleette magát. Egész éjjel forgolódott, nem aludt jól. Reggel új elhatározásra ébredt. Összeírta a terveit, életmódot akart váltani.

Másnap reggel kitakarította a fekhelyét, eléggé el is fáradt. Elővette a kedvenc szoknyáját és a ruháit, amelyek már nem jöttek fel rá. Elhatározta, hogy újra szeretné ezeket hordani és mindent meg is fog tenni azért, hogy jobban érezze magát kis molylepke testében. Írt egy edzéstervet, melyik nap milyen mozgást szeretne végezni, bejelölte a pihenő napokat is és olyan eltökélt volt, hogy be is tartotta, a nap végén pedig kipipálta a felírt és teljesített feladatokat. Egyik nap 10 guggolást csinált, utána felüléseket végzett, a következő edzésen súlyzóként emelgette a gyerekek zoknijait a szekrényben és a könnyített fekvőtámasszal próbálkozott. Mikor megerősödött, már a felnőttek zoknijait használta.  A harmadik alkalommal nyújtott, „tokától bokáig” –ahogy viccesen magára gondolt.

Figyelt, hogy ne egyen kipukkadásig, hogy nagyokat tudjon repülni a mezőn, ám nem ment még túl messzire. Szívesen meditált és jógázott is az erősítő gyakorlatok mellett, a mozdulatokat pedig az anyukától leste el, mikor kikukkantott esténként a szekrényből. Lassan, fokozatosan megerősödött, frissebbnek érezte magát, kevesebb ételt kívánt, sok friss vizet ivott. A dédi szekrényében lévő levendula illata sem zavarta már annyira, de azért elkerülte. Rosszkedve szép lassan elmaradt, kipihenten ébredt reggelente.

Legközelebb, mikor Liliána ősszel újra arra felé repült, alig ismert rá, ugyanis Molli teljesen megváltozott. A kis molylepke lány örömmel mutatta neki a kedvenc szoknyáját, amibe újra belefért.

Repültek is két nagy kört a mezőn, miközben felhőtlenül beszélgettek, ahogy ezután mindig, amikor Liliána meglátogatta.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

7. mese: Peti nyuszi és a Húsvét

Nyuszi mama Nyuszi papával és három fiukkal éldegéltek a Nagyerdő egy csendes zugában, épp a kis patak mellett.

Húsvét reggelén kiadósan megreggeliztek, majd közösen leszedték az asztalt. Nyuszi mama elmosogatott, Nyuszi papa pedig szárazra és fényesre törölgette a frissen elmosott tányérokat, evőeszközöket. Eközben a fiúk a szobájukban készülődtek. Nyuszi mama  bekiáltott a konyhából a fiúk szobája felé: -Peti, Palkó, Patrik! Gyertek, gyerekek, válasszátok ki, melyik virágvízzel indultok meglocsolni a nyuszilányokat, hamarosan ideje indulni!

Palkó és Patrik egyből felpattant, fürgén ugráltak ki az ebédlőbe. Peti csak sompolygott kelletlenül, ugyanis nem szerette a Húsvéti locsolkodást. Nagyon nem. Semmi izgalmasat nem talált benne. Sőt, inkább csak bosszantotta, hogy el kell mennie megint locsolkodni, mikor annyi minden mást szeretett volna inkább csinálni. Répát rágcsálni a mezőn elterülve, kavicsokat dobálni a patak vizébe és nézni, ahogy gyűrűzve lesüllyednek vagy sétálgatni, nézelődni az erdőben. De a szokás az szokás, Nyuszi mama és papa nem engedtek, ragaszkodtak hozzá, hogy a fiúk válasszák ki a virágvizeket és induljanak el a nyuszilányokhoz.

-Petikém, úgy látom, nincs jó kedved, gyere, válassz, melyiket szeretnéd?-simította meg a fejét a mamája.

-Nekem mindegy, úgysem akarok menni!-sóhajtotta bosszúsan Peti.

Közben két testvére már meg is előzte, Palkó a nárciszosat, Patrik pedig a rózsásat választotta, így Petinek végül a jázmin illatú jutott. De hát neki úgyis mindegy volt, menni úgysem akaródzott, el is tervezte, hogy ugyan elindul, de majd lemarad a testvéreitől,  másfelé kanyarodik el és kellemesen fogja eltölteni a napot, nem holmi locsolkodással.

El is indultak, Palkó és Patrik siettek előre, Peti szándékosan lemaradt, majd mikor testvérei már messze jártak, letért egy másik ösvényre és ott bandukolt tovább. A jázminos virágvizet csinos üvegcséjével együtt egy elágazásnál hetykén behajította egy bokor mögé, majd jókedvűen fütyörészve szökkent tovább. Kis kerülővel kiért a mezőre, előtte szerzett pár répát a szomszéd kertjéből, útközben azokat rágcsálva, majd a répaevés végeztével a selymes, mélyzöld fűben elterülve nézegette a felhőket az égen, szinte egész nap heverészett. Utána elbandukolt a patakig, ott kavicsokat dobált, sétált erre-arra, nézte a harkályokat, mókusokat, szóba is elegyedett velük. Végül már érezte, hogy késő délután lehet, így elindult hazafelé.

Mikor visszatért a hazafelé tartó ösvényre, összetalálkozott testvéreivel és a barátaikkal, akik mind jókedvűen, dicsekedve mutogatták egymásnak a nyuszilányoktól kapott, csodaszép színes és mintás hímes tojásaikat. Látszott rajtuk, milyen örömmel töltötte el őket  a nyuszilányok öröme, hogy őket is meglocsolják és nem hagyják elhervadni.

Ezt hallva Peti lelassította lépteit és megint lemaradt. Azon morfondírozott, vajon mit fog mondani a mamájának, kiket locsolt meg? De hát, tojások sincsenek nála, így biztosan kiderül, hogy nem locsolkodni volt. Főleg, hogy a jázmin illatú virágvizet is eldobta a mező felé menet, így még az sem volt nála. A testvérei észrevették, hogy lemaradt, odamentek hozzá és kérdezgették, neki hány tojást sikerült kapnia a locsolkodásért. Végül észrevették, hogy Petinek egy sincs. Először meglepődtek, majd viccelődtek vele, hogy Nyuszi mama megdorgálja majd, ha kitudódik, hogy mindenfelé járt megint, csak épp locsolkodni nem. Végül ott hagyták, mindenki haza indult.

Peti lehajtott fejjel bandukolt tovább, léptei egyre lassabbak lettek, ahogy közeledett a szülői házhoz. Nem tudta, mitévő legyen, nem szerette volna, ha Nyuszi mama szomorú lenne. Ahogy így morfondírozott, megszólalt egy vékony, kedves hang a háta mögött:

-Miért nem voltál locsolkodni?

Peti megpördült és egy csinos nyuszilányt pillantott meg, sárga masnival a bal füle mellett. Elpirult.

-Nem szeretem a Húsvétot, nem tudom, hogy kell locsolkodni, szégyellős is vagyok és van jobb dolgom is, mint lányokat locsolgatni, nehogy elhervadjanak.-mondta.

-Jó, jó, értem. De hallottam, hogy a többiek mulattak rajtad, mert egy hímes tojást sem kaptál. Hogy mész így haza, mit fogsz mondani?-kérdezte a nyuszilány.

-Majd kitalálok valamit, törődj a magad dolgával!-vetette oda Peti.

A nyuszilány megdöbbent, majd gondolt egyet és azt mondta:

-Én szeretem a Húsvétot és rengeteg tojást festettem, mindenki a csodájára járt! Mindig szokott maradni is belőle, mert sokkal többet festek, mint amennyi elfogyna. Én adok neked párat, hogy ne kerülj bajba, ha hazamész.-felelte kedvesen a nyuszilány.

-De nem tudlak meglocsolni, mert nincs virágvizem. Elvesztettem.-füllentette Peti.

-Nem baj, akkor is adok neked, csak kísérj haza, kérlek.-kérte a nyuszilány.

Peti beleegyezett. Útközben mindenféléről beszélgettek. Nusi, mert így hívták a kedves nyuszilányt, elmesélte, hogy imád festeni, felnőtt korában festő lesz. Hamar elszaladt az idő, megérkeztek Nusiékhoz. A nyuszilány megkérte, várjon kint, majd pár pillanat múlva megjelent 5 igazán csodálatos hímes tojással. Olyan szépek voltak, amilyen szépet még Peti sosem látott. Megköszönte a tojásokat és elindult hazafelé. Mikor hazaért, kicsit félve, de mégis büszkén mutatta meg szüleinek és testvéreinek a hímes tojásokat, amiket kapott. Mindenki ámuldozott és együtt örültek a locsolkodásaikért kapott hímes tojásoknak. Palkó és Patrik először meglepődve néztek össze, honnan lett Petinek hirtelen 5 hímes tojása, mikor nemrég még egy sem volt, de jó testvérekhez híven, nem árulták be Petit. Nyuszi mama az ebédlőasztal közepére tette a csodaszép hímes tojásokat egy díszes cseréptányérra. Következő nap Nyuszi mamáék büszkén mutogatták a nyuszi rokonoknak, akik meglátogatták őket.

Peti másnap reggeli után elkéredzkedett Nyuszi mamától, arra hivatkozva, hogy fontos dolga akadt. Fontos, bizony. Sietett, megkereste a tegnapi útelágazásnál a bokor mögé hajított jázmin illatú virágvizet és izgatottan kopogtatott be Nusihoz, hogy meglocsolja, nehogy elhervadjon az a kedves nyuszilány. Peti a nyuszilány húgait és édesanyját is meglocsolta. Nusi őszinte öröme mindenért kárpótolta.

Attól kezdve elválaszthatatlan jóbarátok lettek és Peti nem utálta többé a Húsvéti locsolkodást.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

6. mese: Játéknyuszik

Bogi egy ideje nagyon szerette a nyuszikat, jobban mondva mindent, ami nyuszis. Nyuszis volt a mamusza, a hálóinge, a törölközője, majdnem minden ruhája, a képek a szobája falán, az ágyneműje, még a hajcsatja is. Sőt, a szülei valahogy azt is elintézték neki, hogy nyuszi lehessen az oviban a jele. Legalábbis ő így hitte. Igazából ez a kis jel volt még szabad és egyetlen férőhely volt már csak az oviban, mikor a szüleivel ebbe a városba költöztek.

Szóval Bogi mostanában rajongott a nyuszikért és bár voltak plüss nyuszijai szép szerével, még egy szép nagy, hófehér nyuszi is, amit a nagymamájától kapott tavaly karácsonyra, mégsem volt elégedett. Többet akart. Egy igazi nyuszit. Kapóra jött, hogy közeledett a Húsvét, jóval előtte már kérte a szüleit, hogy vegyenek neki egy igazi hófehér nyuszit ajándékba. Szülei elgondolkodtak, jó ötlet-e, de azután Bogi annyira kérlelte őket, könyörgött, sőt már szinte fulladásig hisztizett, hogy végül engedtek neki.

Bogi türelmetlenül várta a Húsvétot, még tojásfestés közben is csak arra tudott gondolni, hogy hány óra van még addig, míg megkapja az ajándékát. Alig várta, hogy a locsolkodó kisfiúk végre hazamenjenek, alig figyelt rájuk. Mikor elcsendesedett a ház, hazamentek a vendégek, a szülei kérték, hogy csukja be a szemét. Bogi izgatottan azonnal eleget tett a kérésüknek, valójában hetek óta annyira készült erre, hogy alig kellett valamikor is párszor kérlelni, mint korábban, hogy tegyen rendet a szobájában, vagy készülődjön a lefekvéshez, mindent szinte azonnal megcsinált, csak a szülei lássák, mennyire igyekszik és akkor biztosan teljesítik, amit kért.

Bogi behunyt szemmel már elképzelte, milyen szép is lesz a nyuszi, akit kap. És igaza lett. Remegő kézzel bogozta ki a masnit a nyuszis dobozon, amiben valóban egy igazi, apró, remegő orrú, megilletődött, pihe-puha hófehér szőrű, gombszemű nyuszika pihegett.

Ujjongott örömében, szülei is elégedettek voltak, hogy látták az örömét. Megbeszélték, hogyan kell gondozni, hogy együtt adnak neki enni, közösen tisztítják ki a helyét, mit szabad ennie és mit nem. Bogi boldog volt. Onnantól minden nap játszott a nyuszival, nevet is adott neki, bár a szülei azt mondták, hogy egy ideig nem igen lehet tudni, hogy kislány vagy kisfiú a nyuszi, az csak később derül majd ki. Boldogan nézte, hogyan rágcsálja a füvet és a répát a nyuszika, irtózva nézte, ahogy bogyózik. Az ágya mellől pont rálátott a kis nyuszi fekhelyére, ha este a szobájában félig nyitva hagyta az ajtót, és boldog volt, hogy megkapta, amire vágyott.

Aztán egy nap, reggel hiába szólongatta a nyuszikát, ő nem ugrált az ágya körül, ahogy eddig. Rohant a szüleihez, hogy valami történt, mit csináljon? Szülei megnézték a nyuszit és azonnal látták, hogy nagy a baj. Sietve azonnal elindultak az állatorvoshoz.

A váróban még rajtuk kívül két család ült szintén nyuszikkal, csak egyiküknél barna, másikuknál egy éjfekete nyuszi volt. Beszédbe elegyedtek, Beni, az egyik kisfiú elmesélte Boginak, hogy ők igazából a nagymamához indultak látogatóba, és útközben sétálva lettek figyelmesek egy elhagyatott nyuszira, akit valószínűleg kidobhattak egy ideje, mert nagyon rossz bőrben volt ő is. A harmadik nyuszi is elég nyúzottnak tűnt, pedig őt is otthon gondozták, és ő is Húsvéti ajándékként érkezett a másik kislányhoz, Bernihez. Megbeszélték, hogy a váróban megvárják egymást, hogy megtudják, minden rendben lesz-e a nyuszikkal.

A doktor bácsi, akit Elemér doktornak kellett szólítani, szomorúan, szigorúan összevont szemöldökkel, rosszallóan csóválta a fejét. Sajnos nem volt egyedi eset, ezért számított rá, hogy Húsvét után pár héttel ismét megsokasodik a rendelőjében a lebetegedett, életveszélyes állapotban lévő nyuszik száma. Ők vagy a nem megfelelő gondozás miatt betegedtek meg vagy pedig azért, mert egyszerűen a sok probléma miatt, amit a nyuszik ellátása okoz, a nyuszikat egyszerűen utcára tették, kidobták. Beni talált nyuszijának nagy szerencséje volt, hogy Beni a családjával éppen arra járt és sikerült a hetek óta az utcán ázó-fázó és éhező nyuszit észrevenniük és orvoshoz juttatniuk.

Elemér doktor szemrehányóan nézett a szülőkre, majd kifejtette, hogy a nyuszik nem játékszerek, nem helyes tartásuk, a dögönyözések, életveszélyes állapotba sodorják őket, sokszor bele is halnak a nem megfelelő táplálásba, a kéretlen szeretgetésekbe, nyomogatásba. Azt javasolta, hogy inkább az Állatkertben nézegessék az állatokat a gyermekekkel, ahol megfelelő ellátásban részesülhetnek, hiszen ők is élőlények, kedvtelésből nem szabad kockáztatni egyik állat életét sem.

Mindhárom beteg nyuszi igen rossz állapotban volt. Sajnos, Berni nyusziján már nem tudott a doktor bácsi segíteni, hiába volt otthon gondozott nyuszi, el kellett altatni. A másik két nyuszi pedig hosszabb kezelésre szorult. Elemér doktornak sikerült meggyőzni a szülőket, hogy Bogi otthoni és Beni talált éjfekete nyusziját bízzák az Állatkert gondozóira, a kezelést pedig ott folytatják majd. Ott pedig bármikor meglátogathatják őket nyitvatartási időben.

Berni barna nyuszijától közösen, sírva vettek búcsút és megígérték, hogy többet nem kérnek igazi nyuszit Húsvétra, a szülők pedig biztosították Elemér doktort, hogy nem teljesítik többé az ilyenfajta kéréseket, nehogy egy újabb nyuszinak essen baja.

Bogi hazaérve sietve kutatta át a faragott játékos ládikáját, a mélyén megtalálta a nagy, hófehér, selymes plüssnyuszit, amit a nagymamájától kapott. Szomorúan ölelte magához, és letörve gondolt a nyuszi mennyországba költözött nyuszira.

Mielőtt  álomba szenderült, megfogadta, hogy vele bizony soha de soha nem fog többé előfordulni ilyesmi és egész életében nagyon fog vigyázni az állatokra.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

1. vers: Lila vers

Lila hajszín, lila konty,
Nagyi ruháján nincs is folt,
Halvány lila fogalma sincs,
hogy bújt ki kontyából egy fürge tincs...

Lila csat és lila kötény,
ez már maga a tökély!
Mamókán lila köntös s mamusz,

Papó arcán őszes bajusz.

Bársony ruha, színe lila, 

Ezt viseli a kis Liza.

Lila póló, lila zokni,

nem tudtam még hozzászokni.

Lila kabát, lila cipő,

idén újra ez a menő.

Lila váza, lila virág,

gyönyörű a csokor! Nahát!

Lila ibolya, orgona, levendula,

lila szirmukban nincsen hiba.

Lila párnán lila huzat,

mi más kell még?

Paplanhuzat!

Lila házban lila fotel,

szép kiscica ott alszik el.

Lila fonal, lila pulcsi,

Ó, mamikám, kösd meg, légyszi'!

Kész is már a lila ruha,

megsimítod, hű, de puha! 

Lila rajzon lila cerka,

lilát színez kicsi Terka,

színe hogy lesz? Kék és piros,

keverd össze, lilát kapsz most.

Lila ajtó, ablak tárva-nyitva,

lesz itt huzat már megint, na!

Ablakon ha kipillantasz,

lila repcsi lila fénye

lila csíkot húz az égre.

Lila lesz a szád a strandon, 

ha kevés időt töltesz a parton, 

visszapirul majd a napon,

s lila napernyő alatt

lila csak a bikinid marad.

Lila tehén, lila boci,

lila doboz, lila masni,

Ó, de finom ez a csoki,

nem is tudom abbahagyni!

Lila masni, lila rojt,

lila sapkán lila bojt.

Lila kesztyű, lila sál,

a szél belekap, tovaszáll,

ha lejtőn süvít veled a szán.

Lila köd és lila pára,

könnyen jöhet így a nátha!

Lila versnek itt a vége,

fogd csak meg és fuss el véle,

Kisgyermekek örömére,

olvasgatja Piri néne.

A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

                          

                                                                                                                                                           

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 

5. mese: Lili és az álommanó

Lili szobája igazi kislány szoba volt. Rózsaszín és lila virágos kép díszítette az egyik falát, ezt egyik hétvégén közösen festették anyával. Szép virágok illatoztak a polcán, minden másnap együtt öntözték meg anyával és néha, ha szükséges volt, át is ültették őket. 

Az ablakon bekandikáló huncuűt napsugarakat és éjjel a Hold fényét a selymes függönyök szűrték meg, mire megpihent Lili selymes haján vagy a szőnyeg mintáin. Esténként a pihe-puha paplan süppedő melegsége fogadta, amin mindig ott maradt anya vagy apa illata, mindig azé, aki éppen este mesét olvasott neki.

 A szobában a legkedvesebb könyveit az éjjeli szekrényen tartotta, nem a könyves polcon, hogy mindig a közelben legyenek, ha éppen kedve támad lapozgatni őket. Rózsaszín doboza tele volt szebbnél szebb színes ceruzával, bojtos mamusza az ágy mellett sorakozott. Rajzait vagy az asztalánál vagy a mély, süppedős, meleg szőnyegen rajzolgatta, mindig nagy gondossággal. Ezek bekerültek egy nagy mappába végül, ahol anya gyűjtögette őket. Az éjjeli szekrény fiókja rejtette a hercegnős koronáját és a csillámos-bojtos, csilingelő tollát is, mellette a ceruzás doboz és egy nagy köteg rajzlap. 

Külön fiőkja volt a sok csatnak, csodaszép hajgumiknak és a fésűknek. A komód legalsó fakkjában pedig legkedvesebb babája, Panni ruháit tartotta, amiket anya egyik barátnője varrt neki ajándékba. Csillámos labdái vagy a játékos dobozban pihentek, vagy a szőnyegen hevertek erre-arra. 

Lili mostanában nehezebben aludt el este, a délutáni alvást pedig egyenesen utálta már. Úgy érezte, ennyi alvás neki nem kell, ez egyszerűen túl sok, ezért nem értette, hogy az anyukája miért erőlteti ennyire. Tegnap délután sem volt hajlandó még két órára sem lepihenni, hiába kérlelte az anyukája, aki végül belefáradt és feladta.

A mai nap nagyon hosszú volt, óvodai ebéd után még játszótérre mentek, majd a boltba. Lili már nagyon kimerült volt, de még mindenképpen játszani szeretett volna fürdés után. A mese végét is alig hallotta végül, pedig a kedvence volt. Édesanyja már kiment a szobából, azt hitte, Lili végre elaludt, de bizony nem. Csak úgy tett, mintha… de valahogy mégsem jött álom a szemére.

Kis fény még beszűrődött az ajtón át, anyukája mindig kicsit résnyire nyitva hagyta neki, mert Lili félt a sötétben. Végül vettek neki egy szép rózsaszín lepkés éjjeli fényt, ami egész éjjel halványan világított neki, hogy ne féljen. Ez segített, hogy ne féljen, mikor egyedül marad a szobájában.

Alig várta, hogy anyukája kimenjen a szobából, mert elég fárasztó volt úgy tenni, mintha már aludna. "Ez a tettetés igazán nem nekem való..." -gondolta. Szóval türelmetlenül megvárta, hogy édesanyja kimenjen a szobából, behajtsa az ajtót, és abban a pillanatban kipattant a szeme. Nézte az árnyakat, a szobája ablakán beszűrődő halvány fénysugarakat, az ablaka alatt elsuhanó autók lámpáinak érdekes fényét, hallgatta a bagoly huhogását, és az utcájukban álló magas fák lombjának susogását. Ezek a szokásos fények, zörejek, neszek megnyugtatták.

Miközben azon morfondírozott, holnap mit játsszon, babázzon vagy főzőcskézzen, egyszer csak megszólalt egy kedves hang: -Lili, hát te miért nem alszol?

Nagyot dobbant a szíve, és majdnem összepisilte magát ijedtében, úgy meglepődött. A hang irányába nézett, de a félhomályban nem igen látott semmit. Majd kisvártatva rájött, hogy a kis polcon ülő manócska felől jött a hang.

-Te beszélsz, kismanó?-kérdezte Lili.

-Hát persze, hogy én.-felelte a manó.

-Tudod, hogy nagyon megijesztettél?

-Sajnálom, Lili, nem szándékosan tettem. De miért nem alszol még? Elég késő van, holnap nagyon álmos leszel.

-Áhh, anya is mindig ezt mondja, olyan unalmas már!-duzzogott Lili. -Te is csak piszkálni akarsz?-kérdezte dühösen.

-Nem, dehogy. Igazából álommanó vagyok, azokhoz a gyerekekhez kerülök, akik nehezen alszanak el vagy nem is akarnak este aludni. Hallottam, hogy már a délutáni alvást sem akarod. Miért?

-Hát, mert egyáltalán nem vagyok fáradt, és az unalmas alvás helyett inkább az időt játékkal tölthetném.-mondta Lili.

-Én úgy láttam, mintha ma különösen elfáradtál volna. Kicsit úgy van ez, mint a szomjúsággal. Ha szomjúságot érzel, az azt jelenti, hogy aznap keveset ittál és ki vagy száradva. Ha pedig kimerült vagy, lehet, hogy alig pihentél napok óta.  A játék sem esik olyan jól fáradtan, nem igaz? Mindenkinek szüksége van nyugodt alvásra, mert különben a testünk kifárad, teljesen lemerül, mint az elem a zenélő játékaidban.

-De anya mindig erőlteti a délutáni alvást és este is időben le kell feküdnöm! –panaszkodott Lili.

-A felnőttek szívesen cserélnének veled, tudod? Ők kevesebbet tudnak aludni, mint a gyerekek, mert sok a dolguk és mellette a gyerekeikkel is szeretnének időt tölteni. Az alvás jó dolog ám! Anyukád csak azt szeretné, hogy vidám, jókedvű legyél és ez csak úgy sikerülhet,  ha időben lefekszel és kipihened magad. Így másnap sokat tudsz játszani és futkározni.  

Magad mellé veheted Panni babádat is, takargasd be, és pihenjetek délután 1-2 órát. Mikor majd iskolás leszel, ott már nem lesz délutáni alvás, akkor pedig lehet, hogy hiányozni fog. És meglátod, akkor már estére úgy kifáradsz, hogy könnyen el fogsz tudni aludni, és kipihentebben fogsz ébredni reggel.

-Este csak akkor szeretek aludni, ha már nagyon fáradt vagyok.-mesélte Lili.- És hétvégén se tudok mindig aludni. Kimegy az álom a szememből, hétköznap meg pont fordítva van, még úgy aludnék. Nem is értem ezt.

-Néha az időjárás változása is megzavarja a gyerekeket.-szólt szelíden a manó. -Ha alvásra készülődve behunyod a szemed és csendben elképzeled, mit és kivel szeretnél majd játszani, ha felébredsz vagy arra gondolsz, hogy milyen jó dolgok történtek veled addig aznap, az is segít a pihenésben. 

Lili a tincseit tekergetve a manó szavain töprengett egy darabig, majd így szólt:

-Anyu mindig azt mondja, jobb a kedve és erősebbnek érzi magát, ha sokat alszik. Este lefekvés előtt mindig jól kiszellőzteti a szobámat, hogy friss levegő legyen. Ilyenkor mindig kicsit magamra kell húznom a takarómat, de nemsokára a meséléstől mindig felmelegszem itt belül. Szeretem, ha együtt megágyazunk, és mellém bújva átölel, úgy olvassa a mesét.  Akkor titokban mindig beszippantom az illatát, simogatom a kezét vagy a ruháját. Miközben olvas, néha lehunyom a szemem és csak hallgatom a hangját. Ezt így nagyon szeretem. Utána mindig szépeket álmodom.

Néha meditálunk anyuval, ha látom, hogy épp ezt csinálja a nappaliban, és ő mindig megengedi, hogy odaüljek és hallgassam vele a zenét és én is csinálhatom, amit ő. Vagy iszunk egy kis citromfű teát. Tényleg finom citrom íze van!

És képzeld! Ha kimarad a mese este vagy délután, akkor előfordult már, hogy rosszat álmodtam. Bár néha már nem is emlékszem a mese végére, mert már rég alszom, mire anya vagy apa végigmeséli a mesét. De a kedvenc mesémet kívülről fújom! Aztán néha kedvességből úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy lerövidítik a szöveget, pedig észreveszem ám... De te miért vagy itt?

-Tudod, Lili, mi álommanók nem ülünk ám mindenkinél a polcon. Megérezzük, hol van ránk szükség. Odarepülünk, belesünk az ablakon, meghallgatjuk veletek együtt az esti mesét, és ha már félálomban vannak a gyerekek, besurranunk az ablakon át, meghintjük a gyermekek szemét varázslatos Álomporral, így könnyebben elalszanak, szebbeket álmodnak. Lányoknak rózsaszínt vagy sárgát, fiúknak kéket vagy zöldet használunk.

-Nahát, tényleg?-ámuldozott Lili.

-Tényleg.-felelte kedvesen az álommanó. -De az álompor csak akkor hatásos, ha a gyerekek is már kicsit álmosak, betakaróztak és próbálnak lehunyt szemmel elaludni. Használhatod a sárga, puha, bársonyos alvós rongyikádat is, ha úgy érzed, az is segít az elalvásban vagy öleld át Panni babádat. Ha lehunyod a szemed, és számodra kedves dolgokra gondolsz, akkor már hamarosan érkezhet az Álompor.

-Jó, jó, álommanó, de most már ne beszélgessünk! -ásított nagyot Lili. -Nagyon álmos vagyok, aludni szeretnék, holnap sok dolgom van!-pislogott. -Szép álmokat, álommanó! Hintsd majd rám azt a varázslatos Álomport! A rózsaszínt!

-Úgy lesz, Lili, szép álmokat neked is!-simogatta meg az arcát az álommanó, majd meghintette a kislány félig lehunyt, álmos szemeit a különleges, rózsaszín Álomporral.

Másnap Lili anyukája ebéd után ámulva látta, hogy Lili készülődik a délutáni alváshoz. Beágyazott magának és Panni babának, betakargatta, majd így ringatta:

-Gyere, Panni babám, pihenjünk így ebéd után most is egy kicsit, hogy utána frissek legyünk délutánra! Teadélután lesz, a maci család jön vendégségbe, rajzolni is szeretnék és táncolni! Azután este megint jöhet anyával a mese, majd a varázslatos Álompor! Most a sárgából kérek majd!

Hirtelen eszébe jutott, hogy talán az oviból Zalánnak is jó lenne otthonra egy ilyen zöld vagy kék Álompor. -Majd beszélek este a manóval... -határozta el, mielőtt elaludt.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.