14. mese: Kismaci és a könyvek

Kismaci szomorúan ült a szobájában.

Kora ősz volt, estére már igencsak hűvös lett a szobában, ami ilyenkor, délután még fűtetlen volt. Ugyanis Kismaciék csak estére gyújtottak be, spórolni kellett a tüzelővel. Szívesen olvasott volna, de nem volt mit. Pedig imádta a képeskönyveket és a betűket. Olykor a postás hozott neki régi újságokat, azokat nézegette, ám néha a hidegtől elgémberedett kezével nehezen ment a lapozás. Még óvodás volt, de imádta a betűket. Testvérének szívesen betűzött, a kicsi kíváncsian hallgatta. Mamája sokszor ígérte, hogy kapnak majd egy-két könyvecskét, de sajnos, mindig közbejött valami fontosabb, amit be kellett szerezni. Így rendszerint ez elmaradt. És így volt ez már nagyon régóta.

Mama maci sokszor volt fáradt, ideges, leginkább attól, hogy mi kerüljön minden egyes étkezésnél az asztalra. Pedig sokat dolgozott, mióta újra munkába állt azután, hogy a legkisebb medve gyermek is bölcsődébe került.

Régebben jobb volt nekik, mert akkor Mama maci konyhán dolgozott, ismerték, szerették, ezért hagyták, hogy leginkább ő vigye haza a maradék ételt, rá tekintettel ritkán osztották el egymás között. Ott csak helyettesített,  majd amikor a másik macihölgy visszajött dolgozni, akinek a helyére felvették és más munkakör nem volt a végzettségéhez mérten, onnan elküldték. Egy ideig visszajárhatott, mert a többiek félretették neki ugyanúgy a maradékot, -a főnök megengedte-, de aztán a cég bezárt, így ez a lehetőség megszűnt. Azóta új munkája lett, de konyhára nem sikerült bejutnia, pedig "látszott rajta, hogy csontsovány, biztosan nem lopja az ételt"-mondta az egyik helyén a főnök, oda így került be.

Míg kitartott a pénzük, még valahogy elvoltak, de miközben munkát keresett, kevés pénze maradt és ezt igen megérezték otthon is. A férje és a nagyszülők már nem éltek, segítsége emiatt nem igen volt.

Szegényesek voltak a bútorok, még a nagymamáék hagyták rájuk, mikor felköltöztek a Mennybe. Olyan sok mindent szeretett volna adni a kis bocsainak, de sajnos az étel volt az első, amit meg kellett vennie, játékra és főleg könyvekre, amit a kis bocsok nagyon szerettek volna, már nem igen jutott. Sokszor ő sem igen evett, ha elosztotta a maradékot a bocsok között. Hát, ezért volt olyan vékony. Evés közben szeretettel nézte a csemetéit, és szomorúan gondolt arra, hogyan tudna könnyebb életet biztosítani nekik. Sok helyen kutatott munka után, még a bölcsődében is megkérdezte, ahova a kisebbik járt, hogy nem-e keresnek a konyhára új munkaerőt. Szerencséje volt, mert épp akadt munka, bár nem a konyhán, de legalább a kisebbik a közelében volt. Néha titokban megleste a csoport szoba üveges ajtaján keresztül, mit csinál, mivel játszik.

Legtöbbször babakönyveket nézegetett, el se nagyon mozdult a könyvespolc elől. A szíve ilyenkor elszorult, mert otthon nem igen volt egy könyvük sem. Pedig Mama maci régen szeretett olvasni, de a költözés után az a kevés is, ami volt, elveszett és azok sem gyerekkönyvek voltak, még a nagymamától kapták ajándékba. Mindig feszülten figyelt, nehogy észrevegyék, hogy a kisebb bocsot nézi.

Munkatársai hamar megszerették, mert szorgalmas volt, becsületes, sokat dolgozott. Így egy idő után a maradék ételt innen is hazavihette.

A Mackó bölcsőde vezetőnője régóta figyelte őt, de Mama maci ezt nem vette észre, annyira belefeledkezett vagy a csemete figyelésébe vagy a munkába, mert nem akarta, hogy esetleg emiatt innen elküldjék. Egy nap a vezetőnő, behívta magához Mama macit. Mamát a frász kerülgette, nem tudta, mit csinálhatott rosszul, pedig nagyon figyelt, azt gondolta, biztos valamit elrontott és most ki akarják rúgni. De jaj, akkor mi lesz velük, mire új munkát talál, mit fognak enni? Pár hónapja kuporgatott, hogy tudjon venni a kis pénzből a bocsainak valamilyen olcsó gyermekkönyvet, többet is. Ha elküldik, fel kell élniük a kis kuporgatott pénzt, és megint nem tud venni nekik könyvet. Néha szomorú volt, néha dühös. Hogy mindig közbejön valami és mindig elmarad a könyvvásárlás, pedig a macigyerekeknek annyira szeretett volna örömöt okozni!

Félve lépett az irodába, de kiderült, hogy a vezetőnő egyáltalán nem akarja kirúgni. Beajánlotta egy másik állásra, máshol. Egy ismerőse, egy idősebb, tehetős Mackó nagymama keresett jó ideje maguk mellé idősgondozót és házvezetőnőt egy személyben, de senki megbízhatót nem talált. Így a vezetőnő beajánlotta Mackó mamát nála, holnap reggel munka előtt várja egy bemutatkozásra, mert mindenképpen az alapján dönti el, megfelel-e a számára ajánlott posztra.

Mackó mama még idegesebb lett ettől, alig bírta a vacsorát  megmelegíteni, izgalmában korábban gyújtott be, mint szoktak, és egész éjjel szinte le sem hunyta a szemét, szüntelenül csak forgolódott.

Másnap izgatottan keltegette a kis bocsokat, be kellett érniük hamarabb a bölcsibe és az oviba, majd időben odaérni Mackó nagymamához. Nagy kapkodással és a szokásos reggeli nehézkes indulással, de megérkezett mindenki oda, ahova kellett.

Mackó mama rongyosra gyűrte a papírt, amelyre gondosan feljegyezte fáradt, remegő kezeivel a címet, ahova várták. Rettentően izgult, torkában dobogott a szíve, a gyomra görcsben volt már tegnap délután óta, nem is evett azóta, való igaz, izgalmában egy falat se ment volna le a torkán.

Mikor megtalálta a címet és meglátta a kastélyt, a döbbenettől majdnem elájult. Ilyen pompás helyet ő még sohasem látott. Egy lakáj bekísérte, miközben alig tudott menni nagy ámulatában. Hatalmas rezidencia volt, végeláthatatlan kerttel, mit kerttel, parkkal, puha, bársonyos pázsittal. Nem bírta ki, titokban leguggolt és megsimította, miközben a lakáj a kaputól bekísérte...

Egész személyzet gondoskodott az idős, úri Mackó házaspárról. Sokat beszélgettek, jobban megismerték egymást. Szigorúan, de kedvesen, barátságosan fogadták, ismerték a történetét.

Megbeszélték az elvárásaikat, majd megkérdezték, lenne-e kedve náluk dolgozni, megbecsült tagjaként a személyzetnek. Mackó mama nem jutott szóhoz, nagy nehezen rebegett el egy halk igent.

Mikor már azon kezdett izgulni, hogy ezután hogyan oldja meg a medve gyerekek elkísérését reggel és délután, kiderült, hogy bentlakásos munkáról lenne szó. Vagyis itt élhetnének egy takaros kis szobában a gyerekekkel, innen indulhatnának reggel és ide érkeznének délután.

Meg is mutatták a lakhelyet. Mackó mama ilyen kedves, takaros kis otthont még soha nem is látott, a könnye is kicsordult. Hát még mikor kiderült, hogy a kastélyhoz egy Könyvtárszoba is tartozik, ahova szabad bejárása lesz a bocsoknak is. Sokáig nem tért magához.

A maci gyerekek először nem hitték el, mikor elmesélte nekik, mi történt vele munka előtt. Csak akkor döbbentek rá, hogy ez tényleg nem álom, hanem valóság, mikor már a kis lakban csomagolták ki szegényes táskájukból a holmijaikat, amely olyan kevés volt, hogy egyetlen egybe is belefért.

Első éjszaka nem aludtak egy szemernyit sem, akkora volt az újdonság. A szobában meleg volt, puha volt a takaró, és nem volt dohos szagú. Volt meleg étel. Sok. Holnap innen mennek már a bölcsibe, oviba. És a legjobb, hogy délután és onnantól kezdve minden egyes nap bemehetnek a Könyvtárszobába körülnézni. Alig várták.

Délután szaladtak már a kerítéstől, pedig a lábuk alig bírta. A Könyvtárszobában pedig várta őket  Medve nagymama és nagypapa. Miközben a Mamájuk dolgozott a ház körül, a házaspár felváltva olvasott fel nekik. Vagy egymás mellett olvastak, és mindenki csendben lapozgatott vagy olvasott a rojtos, bársonyos szőnyegen, a Medve nagyszülők ölében vagy a karosszékben . Ez volt a csendes óra délután, a pihenő idő. Estére el lehetett kérni egy-egy könyvet az esti meséhez, de szigorú szabály volt: reggel vissza kellett tenni indulás előtt a helyére, nehogy elkallódjon.

Innentől kezdve, minden eddig elmaradt történetet és mesét pótoltak. Olvastak a Könyvtárszobában, a parkban, a kertben a fák alatt, a kis kerti tó mellett, az istállóban a lovaknak egy vödrön ülve, a kutyáknak a teraszon a napernyő alatt, a paplan alatt titokban éjszaka és egymásnak is.

Este pedig a Mama olvasott. Innentől kezdve minden nap.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

13. mese: A vas szívókájú boszorkatica

/Fotó: Jungle Creations/

/Illusztráció: Szeretet Mesék/

Boszorkatica a Kerekerdő legtávolabbi részében egy tó mellett éldegélt. Mióta csak az eszét tudta, magányosan. A tó vize hol mélyzöld volt, mint a boros palack, hol türkizkék, majd halványzöld. Télen befagyott, boszorkatica akkor felcsatolta fehér, kissé már megkopott korcsolyáját és lobogó szarvacskákkal rótta a köröket a tó vastag jegén.  Szívesen szánkózott télen, a közeli hegytetőről suhant lefelé vele a pirosra festett, tölgyfából készült szánkó, majd elérve a tó szélét, a jégen suhant tovább sebesen, míg lendületét vesztve meg nem állt a tó közepén vagy éppen a háza előtt. Onnan újra felment a hegytetőre, majd lesiklott újra és újra, míg teljesen ki nem merült. Tavasszal bodzát, málnát és csipkebogyót gyűjtött és finom szörpöt készített belőle. A közeli gyümölcsfákról leszedte a gyümölcsöket, epret is szedett, ezekből ínycsiklandó befőtteket, kompótokat főzött télire. Finom csalamádét, csemegeuborkát csinált a kis zöldséges kertjében saját maga termesztette káposztából, uborkából és répából. A zöldségekből isteni leveseket főzött, csak úgy az íze kedvéért is, majd mikor kissé meghűlt, jóízűen falatozott belőle. Télen sokkal melegebben ette, hagyta, hogy a hidegben elgémberedett tagjait átjárja, megmelengesse a fenséges, meleg leves. Nyáron rengeteg dinnyét evett, szinte nem is kívánt mást, esetleg néha egy ínycsiklandó, jól behűtött gyümölcslevest. Tavasszal csodálta a színpompás virágzó fákat, beszívta bódító illatukat, kedvtelve nézte a gyűjtögető méheket. Nyáron élvezte az árnyat adó fák lombjának susogását, ahogy a lágy szél játszott velük, próbálta megfejteni, mit üzennek. Sokat hűsölt az árnyékban, ha éppen nem a napellenzővel is felszerelt kicsi tutaján ringatózott a tavon, hallgatva a lubickoló halak halk csobbanását. Csak néha verte fel a nyugodt pihenést a békák kedves kuruttyolása, egyébként ők is békésen pihentek a tó lágy ölén lassan ringatózó hófehér, rózsaszín és korall színű tavirózsák nedves, hűs, zöld levelein. Sokat úszkáltak, szinte egész nap fejest ugráltak és estefelé sűrűn bele brekegtek a csendesülő, nyugovóra térni készülő erdőbe. Ősszel leveleket gyűjtött, nem tudott betelni az őszi erdő zörejeivel, az avar ropogásával, a hirtelen jött őszi esők összetéveszthetetlen, mámorító illatával. A bordó, narancs, zöld, sárga színpompa varázslatos különlegessége teljesen lenyűgözte hosszú erdei sétái során.

Kunyhóját erős fa gerendákból építette, kéményén télen játékosan szökött tova a füst. Házát kívül és erős kerítését is teljesen beborította a rengeteg színes, csíkos, pöttyös és tiri-tarka mézeskalács. Ezzel várta az eltévedt vándorokat, megszökött hercegnőket, elcsellengett vagy felfedező útra indult gyerekeket. De hosszú évek óta senki nem járt arra. Mindenki félt tőle, ugyanis az a hír járta, hogy félelmetes varázslatokkal átváltoztatja az arra tévedőket. Ezt ő is tudta, a kóbor szél szava elvitte hozzá is a híreket, amelyek róla terjedtek a közeli faluban.  Az erdő felénél egy már eléggé korhadt figyelmeztető tábla is jelezte az arra tévedőknek a rájuk leselkedő veszélyt. Ijesztő és hatásos volt, mert aki arra tévedt és véletlenül meglátta, fejvesztve hátrált és menekült még a környékről is. Emiatt a vasszívókájú boszorkatica egyedül élt. Esze ágában sem volt a faluba menni, nem mintha félt volna, inkább nem akarta senkinek sem bizonygatni, hogy ő nem is gonosztevő. Arra gondolt, a Sors majd úgyis elrendezi a dolgokat úgy, ahogy annak lennie kell.

Egyik nap a faluba egy vándor tévedt, egy fekete százlábú. Mivel messziről jött és csak átutazóban volt, végigjárta a falut, egy-két éjszakát megszállt a helyi fogadóban, majd tovább indult. Mivel ilyen kevés időt töltött itt, a falubeliektől nem volt alkalma a rémisztő pletykákról még csak sutyorgást sem hallani. És így nem tudhatott a figyelmeztető tábláról sem. Bár ha tudott volna róla, sem biztos, hogy ért volna valamit, ugyanis érkezése másnapját óriási vihar támadt a faluban és az egész környéken. Erős, haragos vihar jött, ömlött az eső, mindenki futott valami menedéket keresni, az erdőbe pedig ilyenkor természetesen nem merészkedett senki. Ezért nem is tudhatták, hogy a Boszorkatica-lakhoz vezető ösvény mellé felállított, veszélyt jelző tábla olyan korhadt volt már, hogy egy kisebb zivatar is már kidöntötte volna, nemhogy egy ekkora óriási erejű, tomboló vihar. A tábla már igen viseltes volt, karban sem tartották, mert nemigen merészkedett senki még odáig sem, ezért az időjárás a hosszú évek alatt igencsak megviselte, és alaposan elnyűtte az idő vasfoga. A mostani vihar pedig kifordította a helyéről, teljesen ledöntötte és ha ez még nem lett volna elég, a szomszédos fa óriási ágát is letörte, majd a viharos szél a földre dobta, pontosan úgy, hogy a kidőlt, veszélyt jelző táblát teljesen betakarta. A figyelmeztető tábla kissé megijedt mindettől, azonban igazából hálás volt, hogy nem a villám csapott bele.

Így hát, mikor a fekete százlábú az erdő feléhez érkezett, nem vette észre a vihar utáni állapotokban, hogy a táblát beborítja a leszakított, lombos faág és gyanútlanul tovább indult. Egy falubeli még látta, hogy tovább megy, épp a Boszorkatica-lak felé, de hiába kiabált utána, a százlábú nem hallotta meg. A falubeli fejvesztve rohant vissza a faluba és hamar elterjedt a hír, hogy a nemrég érkezett százlábú épp a vesztébe rohan az erdőben.

Időközben a százlábú természetesen rátalált a boszorkatica házára, aki szívélyesen betessékelte és megvendégelte egy igazán fenséges lakomával a fáradt, eltévedt vándort. Kellemesen elbeszélgettek, boszorkatica kedvesen marasztalta, hiszen nagyon örült a váratlan vendégnek. Pár napot eltöltöttek együtt, nézték a naplementét és napfelkeltét, ringatóztak a tutajon a tavon, bográcsoztak, késő estig beszélgettek, mielőtt nyugovóra tértek. Egyik nap, mikor már a bizalmába fogadta, boszorkatica még azt is megmutatta a százlábúnak, hogyan tud vidáman repkedni pitygang-seprűjén fel s alá. Vagy hogy vas szívókájával hogyan tud trombitálni este, jelezve a tavirózsáknak, hogy ideje becsukni a szirmaikat, mert este van.

Pár nap után azonban kiderült, hogy a százlábú a kedvenc világjáró útikalauzát valószínűleg a fogadóban felejtette. És valóban. A szoba asszony futrinka takarítás közben az ágy alá esve talált rá, de már csak akkor, mikor a százlábú tovább indult. Mikor kiderült, hogy valaki látta a százlábút a Boszorkatica-lak felé menni, szomorúan gondolt arra, hogy az útikalauz most már soha nem fog visszakerülni a gazdájához, mert a boszorkatica biztosan elvarázsolja az eltévedt vándort. Kishíján elájult, mikor egy nap újra meglátta a százlábút a fogadó recepcióján, ahol az elveszített útikalauza után érdeklődött. Futótűzként terjedt el a hír, hogy a fekete százlábú csodával határos módon sértetlenül visszatért boszorkaticától, még egy szőrszála sem görbült.

A falubeliek döbbenten és ámuldozva hallgatták a fekete százlábú kedves történeteit azokról a napokról, amelyeket boszorkaticánál töltött. Ketten voltak annyira bátrak, hogy elmentek a százlábúval, be az erdő felén túl, a tó mellé a boszorkaticához. És lám, ők is megtapasztalták, hogy igazából nem is rémisztő a katica és nem bántja őket. Ennek is hamar híre ment a faluban, és ezután rendszeresen nagy vendégségeket rendeztek boszorkaticánál, eljártak kirándulni, terméseket gyűjteni, télen szánkózni és korcsolyázni vagy éppen naplementét nézni. Aki a napfelkeltére is kíváncsi volt, ott maradt éjszakára vagy több napra boszokaticánál és együtt felejthetetlen élményekkel gazdagodtak, szoros barátságok köttettek.

Végül a vihar által kidöntött táblát felújították, ünnepélyesen felavatták és figyelmeztető tábla helyett a Boszorkatica-lak útjelző táblája lett. Innentől kezdve a boszorkatica soha többé nem volt magányos és mindenki boldog volt. Még az útjelző tábla is.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

12. mese: Mesés Űrutazás

Az esti mese után, mikor már a szüleik is nyugovóra tértek, az unokatestvérek: Levi, Ákos és Anna titkos, mesés űrutazásra indultak. Peti otthon maradt, ő még túl kicsi lett volna egy űrutazáshoz. Az űrhajó már a kertben várta és sorra vette fel őket, 3 különböző helyszínről, hiszen nem egy helyen laktak. Vittek tubusos elemózsiát és vizet is, mert nem tudták, milyen sokáig fog tartani az út. Azt viszont biztosan tudták, hogy legkésőbb reggelre, mire hétvégén a szülők ébredezni kezdenek, nekik már feltűnés nélkül vissza kell érniük és betakarózva az ágyban szenderegni, mintha mi sem történt volna, nehogy kiderüljön, merre kalandoztak az éjjel. Jó is, hogy együtt mentek, mert nehezen tudták volna magukban tartani a sok kalandot, és bizony hamar lebuktak volna, ha beszélgetve elszólják magukat. Petinek persze elmesélik majd a kalandokat, de ő még csak a babanyelvet beszéli, így tőle aztán nem tudhatnak meg semmit sem a szülei, ettől nem kellett tartani.

A Mese Tejúton kezdték meg az utazást, kikerülve több kisebb vagy épp hatalmas meteort és fényes csillagot. A Nap mosolyogva integetett és kívánt nekik jó utat, érdekes kalandokat:

-Boldog űrutazást Levi, Ákos, Anna asztronauta!-kiáltotta utánuk lelkesen.

A Hold sem volt morcos, pedig űrhajójuk halk, monoton zúgása felébresztette őt. Szürke, pom-pom-os hálósipkájában álmosan, kedélyesen intett utánuk.

Tőlük nem messze egy másik űrhajót is felfedeztek, mégis a távolság miatt nem láthatták, kik utaznak rajta. Talán Peti? De hát az nem lehet, ő még túlságosan pici egy űrutazáshoz, biztosan már édesdeden alszik a kiságyában. Legalábbis ezzel nyugtatták magukat. Anna feladata lesz majd ellenőrizni, Peti megvan-e, mikor hazaérnek.

Miután elhagyták a Napot, elsuhantak a bolygók előtt szép sorban. Először, legközelebb a Naphoz, a szürkés Merkúrt csodálták meg, még jó közel érezték a Nap forró sugarait. Majd következett a Vénusz, másik nevén Esthajnalcsillag, narancsos-vöröses színe rávetült az űrhajójukra is. Otthon mindannyian szerették a tiszta, felhőtlen égbolton megkeresni elalvás előtt az Esthajnalcsillagot. Ezután következett a Föld, mert ugye, innen indultak, de egy kis kitérő után a Nap felé, visszafordultak, hogy sorban felfedezhessék a bolygókat. Így kezdték meg űrutazásukat. A Hold azóta már újra nyugovóra tért, halkan szuszogott kis csillagpárnáját szorongatva. Megpillantották a Kisgöncölt és elhatározták, hogy mindenképpen megkeresik a Nagygöncölt is. Ám időközben már közeledtek is a Mars felé, már messziről vöröslött, el sem lehetett volna téveszteni, merre kell menniük. Megdöbbentek a Jupiter nagyságán, egészen kicsi pontnak érezték magukat, mikor elhaladtak előtte. A Szaturnusz hatalmas jégdarabokból és aszteroidákból álló gyűrűi teljesen lenyűgözték őket, egyszerűen nem hittek a szemüknek. Az Uránusz aszteroida gyűrűinek látványával nem tudtak betelni, órákig nézték volna még, de haladniuk kellett tovább. A Neptunusz kék színét ámuldozva csodálták, főleg a fiúk, hiszen az igazán fiús szín. Végül pedig meglelték az összezavarodott Plútót, amit hol kivettek a bolygók közül, hogy vissza tettek, végül törpe bolygónak nyilvánították. Közösen az összes bolygóra kitették a fehér táblákat, melyeken a bolygók neveinek jele látható, hogy innentől fogva más mesebeli űrutazók könnyebben felismerhessék őket.

Itt útjuk feléhez érkeztek, hiszen még haza is kellett jutniuk épségben. Utazásuk közben elámultak a Nagygöncöl szépségén, minden egyes űrbéli csodát lefényképeztek, majd  visszafelé vették az irányt. 

A Nagygöncölhöz nem tudtak túl közel menni, mert egy hatalmas Űrkígyó őrizte, nyelvét nyújtogatva próbálta maga előtt felfedezni az utat. Félelmetes sziszegése betöltötte az egész Tejutat. Találkoztak egy narancs színű Űrmanóval, akinek vállán legjobb barátja, egy Űrrigó pihent. Láttak Űrszivárványt, rajta utazott egy hófehér, csodálatos Űrgólya, aki az Űrlények kicsinyeit vitte házhoz otthonukba. A sok Űrlény csemete szállításától, ha nagyon sűrű napja volt és kezdett már fáradni, egy szál haja teljesen bekunkorodott, de boldog volt. Egy kisebb Űrsárkány valósággal a frászt hozta rájuk, pedig ártalmatlan volt, csak ismerkedni szeretett volna velük.  Az Űrnyuszi pici, rózsaszín orra folyamatosan szaglászta az űrt, merre ugrándozzon keresztül-kasul a bolygók között hatalmas tappancsával, ízletes Űrrépák után kutatva. Az Űrcica dorombolása felért egy nagyobb dörgéssel, de miután rájöttek, hogy kedvesen közelít feléjük, hagyták, hogy az űrhajójukhoz dörgölőzzön. Az Űrteknős komótosan ballagott a Tejút közelében lévő hatalmas Űrtenger felé, hogy csatlakozzon társaihoz. Kemény, barnás páncélja csak úgy csillogott, ahogy a csillagok és üstökösök fényei visszaverődtek rajta.

A Szaturnuszon egy kis űrlényt fedeztek fel, aki lelkesen integetett nekik is, lobogtatva saját készítésű, élénk narancs „Szaturnusz” feliratos kis zászlaját. Régóta szeretett volna egy Űrcsemetét a feleségével, ezért így, zászlóját lobogtatva, türelmetlenül várta az Űrgólyát, nehogy célt tévesszen. Mielőtt majdnem beleütköztek egy hatalmas, barna kutyába, észrevettek egy másik űrhajót, ami nem is hasonlított az övékhez egy cseppet sem, mert nem hosszúkás, hanem kerek formája volt. Bizonyára a meglógott, de igen lelkes, zászlóját lobogtató űrlényért mentek, aki a Szaturnusz tetején csücsült. Az Űrkutya puha mancsával megállította, majd alaposan megszaglászta az űrhajójukat, megnyalta az űrhajó oldalát, majd kedves vakkantásokkal búcsúzott el tőlük. Ezután találkoztak egy olyan hatalmas Űrsárkánnyal, amelyik a korábbinál sokkal de sokkal nagyobb volt, nem kis riadalmat okozva látványával a fedélzeten. Ám kiderült, hogy ez az Űrsárkány is szelíd, mint az Űrbárány. Bár Űrbáránnyal éppenséggel eggyel sem találkoztak. Végül megpillantottak egy óriási Űrmókust, aki szétszóródott űrmakkjait próbálta össze szedegetni a Tejúton. Nemsokára elérkeztek a Tejút végéhez, indulniuk kellett hazafelé. Egy pillanatra megálltak és kedvesen elbúcsúztak az űrbéli lényektől:

Sziasztok!-integetett boldogan Levi. –Jó bulizást!-búcsúzott kedvesen Ákos. Anna még nem tudott beszélni, ezért csak a cumiját cuppogtatta lelkesen, egy szál haja huncutul kunkorodott a feje búbján.

Szerencsére még időben hazaértek, mindenkit elvitt az űrhajó a saját otthonába, Anna még Peti kiságyába is bekukkantott, hogy ott van-e, és mire a Nap első, meleg, narancs sugarai elérték az ég alját, jelezve, hogy hamarosan felkel, addigra már betakarózva, tervezgetve a következő izgalmas mesés űrutazást, mély álomba szenderültek.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

11. mese: Levi és Henry

Levi választotta Henryt egy boltban, sok-sok évvel ezelőtt. Igazából futóbicikliért mentek be, de a szép zöld, amit korábban kinéztek, éppen elfogyott és rendelni kellett. Családias kis játékbolt volt, az amúgy csendes külváros egyik, kicsit forgalmasabb részén, több más bolt mellett. A kicsi bolt kedvesen hívogató volt óriási kirakatával, ahol a rengeteg játék pihent és csalogatta oda a kíváncsi gyermekeket. A hatalmas kirakaton beömlő arany napsütés barátságos sárga fényével bevilágította az egész boltot.

Mivel az üzlet otthonos volt, pont ez volt az előnye is. Az éppen elfogyott futóbicikliből készségesen újra rendeltek és az ígérték, pár nap múlva meg is érkezik. Helyes kis hely volt, nem túl nagy, igazából inkább egész kicsi a bevásárló központokhoz képest. Hangulatos is, rengeteg fa játékkal, melyek illata körbelengett egész nap a játékok között. Még a sűrűn nyíló ajtón beszökő friss levegő sem tudta kikergetni ezt a kedves illatot. Levi sokat járt ide az anyukájával. Mindig volt valami alkalom vagy épp csak úgy erre jártak és bejöttek körülnézni. Ahogy az lenni szokott, bemenni egy játékboltba egy gyerekkel lehet üres kézzel, de kifelé már bizony szinte lehetetlen. Mert természetesen mindig akadt valami, ami még otthon nincs. Anya azt mondta akkor Levinek, hogy ne sírjon, hogy a futóbicikli később érkezik majd, de hogy ne legyen szomorú, választhat magának valamit, ami tetszik neki. De lehetőleg olyat, amilyen még tényleg nincs. Majd anya rájött, hogy ez elhamarkodott mondat volt, hiszen itt rengeteg olyan játékot láttak, amilyen nekik még nincs. Akkor meg nem fognak tudni választani, mert ez is kellene, meg az is. Kétségbeesve pillantott körül, várva a fejleményeket.

Levi ugyanis elindult, hogy körül nézzen a polcokon. Egyszerűen nem tudott betelni a temérdek játék látványával. A két és fél évesek pici, de kritikus szemével pásztázta a polcokat, már ameddig felérte azokat. Amelyiket nem, ott jelezte anyának, hogy fel kellene emelni, de gyorsan. Anyukája segített neki, többféle játékot megnéztek, alaposan körbe járták a bolt minden zugát, melyik játék jöhet szóba. Aztán Levi azt mondta, amitől anyát egyből kiverte a víz. Hogy neki mind kell. Merthogy egyik sincs még otthon. „Ebből újra sírás lesz…” gondolta rémülten Anya. Vett egy nagy levegőt, majd azt mondta: -Tudod, sajnos annyi pénzem nincs, hogy meg tudjak venni itt mindent, és otthon sem férne még el ennyi játék. És ha mindent elvinnénk, a nénik se tudnának mit eladni, kifogyna a készletük. De... nézzük át ezeket a játékokat még egyszer, biztosan találunk egy valamit, ami igazán különleges. (Magában persze sűrűn imákat mormolt, nehogy sírásba fulladjon a keresgélés, mert fogalma sem volt, akkor hogy fogja Levi figyelmét elterelni vagy megnyugtatni.)

És akkor Levi meglátott az egyik középső polcon, pont szemmagasságban egy kék elefánt mögött egy fa hernyót. Fa vonata már volt, amit össze lehetett akasztani, a mozdony mögött két vagonnal, rajta fa autókkal, volt rajta zsinór, pont a mérete, azt szokta is húzogatni maga után, mikor játszóra vagy sétálni mentek Anyával a környékre. Meg is csodálták mindenhol, mert senki nem húzott a gyerekek közül ilyet a környéken. És volt egy másik is, aminek a vagonjaiból pici fa pöckök álltak ki, azokra lehetett két kockát egymás tetejére húzni és menet közben, ha forogtak a vagonok kerekei, akkor forogtak a fa kockák is, amin betűk és képek voltak. Ezeket még építőkockázáshoz is használhatták.

A kis fa hernyó is ilyen húzogatós játék volt, mint a vonatai. Levi eldöntötte magában, hogy neki ez kell vagy semmi más. Anya fellélegzett. Levi csak úgy repült ki a boltból, maga mögött húzva a hernyót. Sietős fizetés után Anya ott rohant mögötte, hogy utolérje, így indultak hazafelé. Menet közben azt találgatták, milyen nevet adjanak neki. Náluk majdnem mindennek neve volt. A plüssöknek, fürdős játékoknak, még a mosógépnek is. (Ind.sit márkája után Dézi lett.) Azt tudták, hogy fiúnév kell, hiszen egy kisfiú még jó, hogy csak valami klassz fiúnevet kell, hogy válasszon újdonsült barátjának. Már csak a hernyó fiús színe miatt is. Akkoriban nagy Thomas a gőzmozdony mese rajongók voltak. Így a kis fa hernyó végül a Henry nevet kapta, az egyik szereplő után. Henry kedélyesen döcögött Levi után, rugós szarvacskái csak úgy lobogtak a feje tetején, végén a piros kis fagolyócska pedig huncut táncot járt ide-oda. A fa hernyó csak úgy suhant a göröngyös, néhol egyenetlen, buckás és nyár lévén elég forró betonon. Kerekei kedvesen zörögtek, finom fahangot adva séta közben, friss faillatot húzva maga után. Levi erősen markolta Henry sárga zsinórját, a hernyó pedig lelkesen zötyögve kis gazdája mellett, követte őt új otthona felé.

Levi nagyon szerette, ha Henry csíkot húz, mint a repülők, ezért mint a húzogatós fa vonataival, úgy Henryvel is minden egyes útjukba eső, nyári vagy őszi zivatar után maradt valamire való pocsolyán át kellett ám menni, mert Henry csak úgy vont aztán vizes kerekeivel dupla csíkot a betonra, amit a nyári meleg persze percek alatt felszárított. Az őszi sétákat Levi jobban szerette, mert akkor a Henry által húzott csíkok kevésbé hamar illantak el a langyos betonról, kivéve, ha a szél kicsit rásegített.

Átkelésnél fel kellett venni Henryt vagy legalábbis Anya megemelte, hogy nehogy egy autó elüsse és persze hogy időben átérjenek a zöld lámpánál is. Több zebrán is átmentek és minden zebránál fel kellett venni Henryt. Anya azt mondta, hogy ott, ahol hosszabb ideig zöld a lámpa, ott át lehet kelni úgy is, hogy Henry is gurul velük a zebrán át, de a rövideknél nem, mert fontos, hogy sérülések nélkül mindannyian haza érkezhessenek. A zebra előtt megálltak, körülnéztek még akkor is, mikor zöldre váltott a lámpa, hogy biztonságosan át tudjanak kelni.

Levinek nem volt ám olyan könnyű húzni és közben még egyenesen is tartani Henryt, minden figyelmével koncentrált. Anyának később ugrásra készen figyelnie kellett, mert egy alkalommal Henry kereke megakadt, így a zsinór kiesett Levi kezéből a földre. De a lámpa már villogott, sietni kellett, hogy átérjenek. Vagy olyan is előfordult, hogy Levi majdnem egy autó elé szaladt, mikor Henry kigurult az útra, ezért mindig belül ment a járdán, hogy ha Henry szabadon elgurulna, Anya még időben elcsípje. Anya azt mondta, sajnálná, ha Henrynek baja esne, de azt még jobban, ha Levinek lenne baja, ezért bármennyire is kedves nekünk egy játék, ha kikerül az úttestre, nem szabad utána szaladni, mert az autó elüthet. Henryből lehet venni újat, másikat, kisgyerekekből viszont nem. Ők megismételhetetlenek, különlegesek.

Így került a családba Henry és lett Levi kedves játéka hosszú évekre, friss fa illata sokáig belengte a gyerekszobát. A lakásban kezdetben a fa vonatok és Henry csak az előszobáig mehettek, hiszen koszos volt a kerekük, majd kitalálták, hogy alapos lemosás -de nem szétáztatás után- a szoba padlóján pihenhetnek. Télen ritkán jutottak ki, bár a hóban is kipróbálták, de ott nem gurultak igazán, elakadtak a nagy hóban. Ám mini hógolyókat lehetett rajtuk vinni, ha épp már olvadó félben volt a hó és az út közepén már eltakarították.

A fa vonatok idővel bekerültek a fa építőkockás dobozba és csak elmélyült vonatozásokkor kerültek elő, amikor a rajta lévő fa kockákból mindig másféle kaput vagy tornyot építgettek belőle Anyával. Henry viszont a polcra került, a könyvek elé. Megbecsült helye volt. Titokban Henry mindig figyelte Levit, hogyan játszik, milyen gyorsan nő. Többször költöztek, így Henry mindig gyors imákat mormolt, nehogy a dobozból kiessen és elvesszen út közben, mert el sem tudta képzelni, mi lenne vele Levi nélkül. De szerencséjére odafigyeltek rá, így ez nem történhetett meg. Minden új helyen a könyvespolc alsó, könnyen elérhető részére tette Anya, hogy Levi ne veszíthesse szem elől. Henrynek is kapóra jött ez, hiszen innen beláthatta az egész szobát és nézhette Levit, ahogy játszik és részese lehetett az eseményeknek. Innen nem mozdították el, csak akkor, mikor Anya hetente port törölt. Akkor őt is letörölgette, majd a tiszta polcra vissza tette. Henryt lomtalanításkor a frász kerülgette, mert Anya akkor is és néha sűrűbben is kitalálta, hogy át kell nézni a játékokat, és amivel nem lehet már játszani, mert törött, sérült -és emiatt baleset veszélyes-, vagy elfeledett, mert kinőtték, azokat vagy elajándékozzák vagy kidobják. Mikor Anya néha elmélázva felvette ilyenkor, Henry rémülten gondolt arra, hogy eljött az ő ideje is. De Anya mindannyiszor vissza is tette a helyére. Henry nem tudta, hogy nem volt szíve kidobni, Levi hiába nem játszott már vele régóta. Kedves emlék volt, ahogy együtt húzogatták a pocsolyákon át, és Anya mindig arra gondolt, majd az unokájának is megmutatja, amikor lesz, reménykedve, hogy Henry még nem mállik szét addigra. Talán a gyerekek még akkor is örülni fognak egy ilyen különleges, húzogatható kis pajtásnak. Henrynek évekig egy barátja is volt, egy szintén húzogatós fa tigris, négy narancs kerékkel. Tulajdonképpen az egész tigris narancs színű volt, kivéve persze a fekete csíkjait, még bajuszt is festettek rá és lehetetlenül kerek feje és füle volt. Csak a csíkokból lehetett tudni, hogy ő bizony egy tigris. Őt is ugyanott lelték meg, ahol Henryt. Ő volt Tigri-bigri. Az évek óta használt és elszakadt zsinórja helyett Anya egy idő után három, igazán fiús színű, szilikonszerű zsinegből font új húzó zsinórt. Klassz lett. Aztán Tigri-bigri teljesen szétmállott a sok pocsolyán átkeléstől, és darabokra hullott, így tőle el kellett búcsúzniuk. Anya később megbánta és fájó szívvel gondolt arra, hogy nem tette el emlékbe. De elhatározta, hogy minden fa játék boltban, ahol jár majd, addig keresi az újjászületett Tigri-bigrit, amíg rá nem talál.

Henry titokban éjszakánként már évek óta az alsó könyvespolcról merészen lehuppant a hosszú szálú, puha szőnyegre, majd odagurult Levi játékos dobozai elé, az ágya mellett. Nagy nehezen feljutott a legtetejére. Rászokott, hogy a könyvespolc helyett onnan, jóval közelebbről figyelje Levit, ahogy alszik. Néha felriadt és dermedten figyelte Anyát, ahogy éjszaka egyszer vagy párszor –attól függően elaludt-e a másik szobában vagy sem-, átjött betakargatni, megsimogatni és megpuszilni Levit. Henry hiába félt, mert Anya a félhomályban egyszer sem vette észre, hogy ő nem a megszokott helyén, a polcon figyel, hanem Levi ágya mellett, a dobozokon fekve őrzi az álmát.

De furfargos volt, mert hajnalban, még Anya előtt ledöcögött nagy erőfeszítések közepette a dobozok tetejéről, átgurult a szőnyeg zöld rojtjai között és felkúszott a könyvespolcra, hogy mire Anya felébred és jön, hogy keltse Levit, már újra a helyén legyen, minden feltűnés nélkül.

Így telt el pár év, Levi és Henry évek óta nem jártak kint, de az esti rituálé, Levi simítása, ha épp valamilyen könyvért nyúlt és a portörlés Anyával megmaradt.

És évek múlva eljött a pillanat, amire Henry várt: most nyáron, két hete újra sétálnak…  Egyik sétájuk alkalmával, mikor Henrynek még mindkét szarva megvolt, találkoztak egy igazi csigával is! Micsoda élmény volt! A csiga az út közepén haladt, félő volt, hogy eltapossák, ezért betették a közeli bokor tövébe. A második sétájukkor a Bábszínházas előadás felé Henry egyik szarvacskája letört, és kiderült, hogy nem javítható. De épp ettől lett ő is egyedi és különleges. Majd Anya újra festette három részes, megkopott, narancs színű fa pocakját, éjkék kerekeit és szép új, friss, élénk piros arcpírt is kapott. Lehet, hogy nemsokára az új Tigri-bigri is megérkezik…

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

Hogyan mondjunk fejből mesét? 10 gyakorlati tipp

  

                                 

Valljuk be, nem egyszerű fejből mesét mondani. Sőt, néha kifejezetten nehéz, hiszen szülőként ezerfelé járnak a gondolataink, így inkább bele se fogunk, igaz?

Nézzünk pár gyakorlati tippet, hogyan érheted el, hogy te is tudj fejből mesét mondani:

1.
Az első és legfontosabb, hogy legyél legalább valamennyire kipihent. Ezt nem könnyű megoldani, tudom. Ha kicsit sikerül kiűríteni előtte a fejed, leengedni, mikor hazaérsz a munkából, akár ha elvonulsz egy 20 percre lecsendesedni, -ha előtte megbeszéled a gyerekekkel, hogy így lenne és elvannak egy kicsit magukban-, akkor az is segíthet átgondolni, milyen mesét mondanál.
De zakatoló gondolatokkal nem megy. Koncentrálj csak a majd kíváncsian pislogó gyermekedre és az elképzelt történetre.

2.
Ha van a gyermekednek egy kedvenc mesefigurája vagy mesehőse, egy hercegnő vagy egy szuperhős, akkor az ő életével kapcsolatban kitalálhatsz vicces történeteket.
Pl.: milyen nehezen viselte a hercegnő kislánykorában, hogy vannak szabályok, amiket be kellett tartania kis hercegnőként, hogy mégsem tehet meg mindent, amit szeretne, de közben sok olyan helyre eljuthatott, ahova szeretett volna, megismerhette a körülötte lévő világ sokszínűségét és ez mind előnyére vált, mire felnőtt és érett hercegnő lett belőle.
Vagy egy szuperhős hogyan kapta a szuper erejét és azt mire használta később, el kellett-e titkolnia a családja elől vagy tudhattak róla? Hogyan környékezte meg a gonosz és hogyan tudta mégis legyőzni úgy, hogy nem adta fel, hanem küzdött rendületlenül?

3.
Az aznap gyermekeddel történteket játékosan elmesélheted neki este, lefekvés előtt. Ebből még egy meghitt, kedves beszélgetés is kisülhet, és elmondhat neked olyan dolgokat, amelyeket talán magától nem mert vagy nem akart volna, de a mese hatására feloldódtak benne a szorongások ezzel kapcsolatban.

4.
Ha valami új dolog történt vele, veletek az elmúlt időszakban, vagy történni fog (beszoktatás, utazás, költözés, iskola kezdés, orvosi vizsgálat), arról is mesélhetsz neki, egy macit, egy kislányt vagy kisfiút -vagy épp őt magát beleszőve a történetbe. Ettől oldódhat a szorongása, ha esetleg fél és meg is tudjátok beszélni, ha kérdezget a témáról közben, ami tovább szőheti a történetet.

5.
Ha tudod, hogy napközben vagy este majd fejből szeretnél mesét mondani, próbálj felkészülni rá. Akár egy héttel előtte vagy napközben, ha van egy kis időd, átgondolhatod, megtervezheted fejben, miről is szóljon, kik legyenek a szereplők vagy éppen egy személyes, gyermekedről szóló mese legyen-e.

6.
Rendszeresen feljegyezheted, ha hirtelen beugrik egy ötlet, hogy legközelebb miről szeretnél mesélni és ha eljön az idő, csak előkapod és máris válogathatsz az ötletekből. (Milyen volt a hétvége, milyen volt a játszótéren, kikkel barátkozott össze, mivel játszottak legutóbb, minek örült nagyon, mi szomorította el.)

7.
Ötleteket adhat neked nem csak a gyermeke(i)ddel és a családoddal, de a környezetedben lévő kisgyermekes történések, események, konfliktusok, megoldandó helyzetek is. Ha tudatosan figyelsz ezekre és feljegyzed, előre kigondolod a megoldást, akkor nem csak a mese általi tanulságot vonhatjátok le közösen, de lehet, hogy ha később hasonló helyzet adódik nálatok is, már lesz is egy kész megoldásod, ami nagy előny. (Dackorszak, szobatisztaság, beszoktatás, játék kölcsön adása, iskola)

8.
Ha van egy kis én-időd este és nem vagy még nagyon fáradt, le is jegyezheted, amit mondani szeretnél majd a gyermekednek és akkor már rögtön lesz is egy felolvasandó mesétek is, ami rólatok szól, ami igazán személyes.

9.
Eltervezheted előre, mi az, amiről még semmiképpen nem szeretnél mesélni, mert kicsi hozzá, esetleg ijesztő lehet neki és mi az, amit hasznosnak tartasz beleszőni a mesébe. Kigondolhatod, milyen figuráktól ódzkodsz, amelyekkel nem szeretnéd, ha azonosulna vagy átvenné a viselkedését.

10.
Témák köré is kerekítheted a mesédet, amikor konkrét célod van vele, mégpedig az, hogy a mesén keresztül tereld és neveld. Döntsd el, mit szeretnél elérni a mesével? Nevelje vagy csak szórakoztassa őt? Tanulja meg az állatok szeretetének fontosságát, az udvariasságot, a játékosságot? Fedezze fel, hogy kitartónak lenni jó, megéri, mert a szorgalomnak meglesz mindig a gyümölcse? Hogy fordulhat hozzád, a családhoz, ha bármi emészti? Csak rajtad múlik.

Egy biztos. Akár fejből mondott mesét mondasz, akár felolvasol, az a meghitt pillanat örökre a tiétek lesz majd.
Ha pedig a felsoroltak ellenére úgy érzed, hogy neked sehogy sem megy a fejből kitalált mese, a fejből mesélés vagy a rögtönzés, akkor engedd el, nem baj. Akkor mesélj a gyermeke(i)dnek könyvből.

Csak mesélj rendszeresen, mert jó. :)



-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

10. mese: Gólyaszerelem

Az új életem akkor kezdődött, amikor egy rettenetes, éles fájdalmat éreztem a szárnyaimban. Meglőttek. Annyira fájt, hogy hang sem jött ki a torkomon, hogy segítséget kérhessek a társaimtól. Igazából a többiek nem is tudtak volna segíteni, mindenki ijedtében olyan gyorsan repült el, amilyen gyorsan csak tudott, nehogy a vadászoknak esélyük legyen még valamelyiküket eltalálni. Én pedig ott maradtam egyedül a fájdalmammal, tehetetlenül, a szívem ijedtemben össze-vissza vert. Nem tudtam, mi tévő legyek. Megpróbáltam megmozdulni, hogy elmenjek, de az éles fájdalom, ami belém hasított, rögtön dermedtségre kényszerített. Egy idő után nem bírtam már elviselni a fájdalmat, akkor elsötétült előttem a világ. Most vége az életemnek, gondoltam, mielőtt belezuhantam a semmibe.

Melegségre ébredtem és valaki simogatott. Lassan kinyitottam a szemem. Először azt gondoltam, ez a mennyország, azután rájöttem, az nem lehet, mert egy ember hajolt fölém. Aggódva nézte, tudok-e mozogni. Hát, nem tudtam, minden apró mozdulat kínkeserves volt. A sebem nagyon fájt. Nem tudtam, mennyi idő telt el, amióta meglőttek, nem tudtam, mit akar tőlem ez az ember. Nagyon féltem tőle, megpróbáltam megmozdulni, elmenekülni, a fejemben csak az zakatolt, hogy el kell repülnöm, el kell repülnöm, mert ő is bántani fog… de az éles fájdalom, ami újra és újra belém hasított minden próbálkozásnál, megálljt parancsolt. Tehetetlenül feküdtem és vártam. Hol vagyok? Ő miért hozott ide? Vajon mit akarhat tőlem? A többiek már rég úton vannak Dél-Afrika felé, én pedig itt ragadtam.

De ez az ember nem mozdult mellőlem. Ellátta a sebemet, bekötözte, melegen tartott és féltőn, óvatosan simogatott. Adott ételt, gondoskodott rólam. Napok múlva, lassan megnyugodtam és rájöttem, nem fog bántani. Ő nem. Néha jöttek barátai, meglátogatták őt és engem is, Stjepannak szólították. Rám azt mondták, Malena. Kis idő múlva rájöttem, hogy Stjepan ezt a nevet adta nekem. Furcsa volt, de idővel megszoktam és igazából örültem neki. Úgy hallottam, hogy az emberek, ha nevet adnak egy állatnak, akkor szeretik és gondoskodnak róla. De szerettem volna gyorsan meggyógyulni, mert indulnom kellett a többiek után, még mielőtt beköszönt a hideg.

Telt-múlt az idő, a szárnyam nagyon lassan gyógyult. Pontosabban egyáltalán nem akart rendbe jönni. Mikor már tudtam mozgatni, próbáltam repülni, de nem sikerült. Rájöttem, hogy biztosan nem tudok már a többiek után menni, mert a szárnyam nem engedelmeskedik. Rémülten gondoltam arra, hogy soha többé nem tudok majd repülni. De ha nem tudok, mi lesz velem egyedül? Mit fogok enni? Hogy lesz társam, aki szeret? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Mikor tudatosult bennem, hogy minden próbálkozásom és Stjepan minden erőfeszítése ellenére sem fogok tudni soha többé repülni, magamba roskadtam. Napokig nem tudtam enni sem, Stjepan hiába kínált, kedveskedett, kérlelt. Az éhség azonban nagy úr, aki éhezett már, az tudja. Rájöttem, hogy valamiért életben hagyott a Sors és utamba vezette Stjepant, tehát élnem kell, dolgom van még itt a Földön. Várakozva figyeltem, hogyan alakul tovább az életem, miközben nagyon el voltam keseredve. Hogy felvidítson, Stjepan a garázsban berendezett nekem egy olyan fedett helyet, ami teljesen olyan volt, mint Dél-Afrika. Mintha ott lennék, ha már nem láthatom többet, ha már nem repülhetek oda többé. A legjobb egy akvárium volt, amelybe halakat rakott és halászhattam kedvemre. Így nem éreztem annyira kiszolgáltatva magam. Igazán hálás voltam neki mindenért. Hogy rám talált, befogadott, nem hagyott meghalni, hogy gondozott és próbált mindent megadni nekem, amire csak titkon vágytam, hogy ne érezzem annyira a repülés hiányát. Túléltem a hideget és mikor kitavaszodott, egy újabb meglepetés várt. Gazdám ölbe vett, hogy megmutathassa. Felvitt a tetőre és ott, akkor megláttam:  egy fészket épített nekem, ahol majd költhetek, ha eljön az idő. Nagyon megörültem, majd elbizonytalanodva arra gondoltam: de hogy lesz társam? Kinek kell majd egy szárnyaszegett, röpképtelen gólyalány? Folyton ez járt a fejemben. A hetek, hónapok elképesztő iramban követték egymást. Már hosszú idő óta így éltünk szeretetben Stjepannal.

Aztán jött egy újabb, meleg márciusi nap, éppen a tavaszi első napsugarak melegét élveztem, kényelmesen a fészekben. Egyszercsak suhogást hallottam, először azt gondoltam, képzelődöm. De nem. Szárnysuhogás volt. Egyre csak közeledett és közeledett, majd már egészen közelről hallottam a hátam mögül. Végül leereszkedett mellém. Mikor rápillantottam a gólyára, aki érkezett, tudtam, hogy elvesztem. A szemei megbabonáztak, percekig csak néztünk egymás szemébe, beleveszve az ismeretlen, mégis valahogy olyan ismerős, bizsergető érzésbe, ami hatalmába kerített. Ő hozzám bújt, olyan szorosan, mint még egy gólya sem soha.

Stjepan idővel őt is elnevezte, Klepetannak. Azt mondogatta, milyen szép pár vagyunk, összeillünk. Nehezen hittem, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy lehet társam, hogy boldogok lehetünk. A környéken a csodánkra jártak, sóhajtozva figyeltek minket, az idős nénikék szemüket törölgetve, a kisgyerekek sikongatva, mutogatva, ámulva nézték, ahogyan élünk. Mikor fiókáink kikeltek, párás szemmel figyeltem, ahogy Klepetan igazán gondoskodó apukaként repülni tanítgatta a kicsinyeinket. Úgy éreztem, ennél boldogabb már nem is lehetnék!

Eltelt a nyár, lassan jöttek hűvösebb idők. Észrevettem, hogy Klepetan nyugtalanabb lett. Rájöttem, hogy készülődik. Nem értettem, miért, hiszen olyan boldogok voltunk. Ijedten figyeltem, ahogy egyre hidegebb lett, elhessegettem minden bajlós gondolatot a fejemből. Azonban egyik reggel, korán, Klepetan rendkívül hosszan és erősen átölelt, majd elrepült. Mikor a szokásos idő múlva sem tért vissza, tudtam, hogy elindult. A többiekkel Dél-Afrika felé. Először úgy éreztem becsapott, a közös életünk, a felnevelt fiókák talán nem jelentettek neki annyit, mint nekem. De az nem lehet, Klepetan nem ilyen! Letörve aludtam el, napokig enni sem tudtam. Stjepan, hogy felvidítson, elvitt horgászni, hátha eltereli a gondolataimat. Nehéz szívvel múltak a hetek, hónapok. Később már a szép emlékekre gondoltam, az tartott életben.

Lassan -úgy éreztem, nagyon lassan-, kitavaszodott. Ültem a fészekben és mintha szárnysuhogást hallottam volna. Ilyen szárnysuhogás csak egyetlen egy van, ezer közül is megismerem!

Klepetan! Klepetan! –ujjongott a szívem. És valóban Ő volt. Hát, visszatért! Hozzám! Kimondhatatlanul boldog voltam! Ölelése semmit sem változott. Stjepan döbbenten nézett, mikor felfedezte mellettem a fészekben Klepetant, egyszerűen nem hitt a szemének. Sűrűn törölgette is szép hímzett zsebkendőjével, talán hogy jobban lásson.

Később, cseperedő fiókáinkat újra Klepetan tanította meg repülni. Az ősz közeledtével reménykedtem, hogy nem indul el újra. Félve láttam, hogy ismét készülődik. Ölelése szívszaggató volt. Megint napokig nem tértem magamhoz a szomorúságtól, ahogy a következő években sem, amikor újra és újra elindult. De szívem összes szeretetével vártam vissza Klepetant, mikor közeledett a tavasz és gondolatban vigyáztam rá. Stjepan legalább akkora izgalommal várta minden évben, mint én. És aztán eljött a nagy nap, a szárnysuhogás, ölelés, összebújás. Minden alkalommal, mikor végre meglátom a távolban Klepetant, fáradtan suhogó szárnyaival, örömteli szemeivel, repes a szívem és a félelmem tovaszáll, hogy nem láthatom soha többé. Klepetan kimerült tekintetéből mindig kiolvasom, hogy ő is szíve teljes szeretetével, idősödő szárnyai összes erejével indul útnak minden évben Dél-Afrikából, vissza hozzám.

Legutóbb több hét késéssel érkezett, ezért minden egyes napon Stjepannal feszülten, aggódva kémleltük az eget, mikor érkezik már, mikor hozza felénk a szél az összetéveszthetetlen szárnysuhogás bódító, örömteli hangját. Hűséges párom repül hozzám és értünk közel 8000 kilométert. A kerülő út egyre nehezebb számára és a többi gólya számára is, ahogy idősebbek lesznek, de a meleg áramlatok adta előnyöket kihasználva tudnak csak ekkora távokat teljesíteni. Aggódva gondolok rá, de hiszem, hogy szívem szeretetének ereje végig kíséri az úton, vigyáz rá oda és visszafelé is és megvédi minden veszélytől, ami rá leselkedik. Tudom, hogy viszi az ösztöne, ám miattam dacol az időjárással, az éhezéssel, a ragadozókkal és a vadászokkal, hogy újra meg újra viszont láthassuk egymást és együtt neveljük fiókáinkat minden évben.

A szíve évről évre újra hazavezeti hozzám, hiszen tudja, hogy hűségesen mindig csak Őt várom tántoríthatatlanul és a szeretetünk minden akadályt legyőz. Immár 17 éve.

Azt kívánom, ha eljön az idő és búcsúznunk kell a földi léttől, Klepetant ne út közben érje baj, hanem itt legyen mellettem a fészkünkben és együtt álmodjuk át magunkat a felhők fölé, ahol határtalan szerelmünk tovább él.

A mesét egy Horvátországban élő gólyapár igaz története alapján, Malena, a gólyalány szemszögéből  írtam.

A gólyapár megható, valós történetét elolvashatod itt:

https://magyarhang.org/eletmod/2018/07/19/horvat-golyapar-ad-lecket-szeretetbol/

2020. áprilisi hírek szerint: "2019-ben a hím megérkezése után nem sokkal elhagyta a fészket és többé nem tért vissza. A madárbarátok feltételezése: legyengülten érkezett, beteg lehetett, és -mivel nem tért vissza a fészekbe- feltételezések szerint elpusztult. :(
https://sokszinuvidek.24.hu/mozaik/2020/04/25/brodi-golya-vilaghiru-golya-malena-klepetan/

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

9. mese: A fa és a madárka

Fa egy erdő közepén állt már időtlen idők óta. Legalábbis így érezte. Szerette, hogy nincs egyedül, sokat susogtak a többi fával, ha szeles idő volt, szélcsend idején pedig maguk hajladoztak, rezegtették a leveleiket, így beszélgettek egymással. Télen, levelek híján nehezebb dolguk volt, akkor inkább recsegtek az ágaikkal, a fiatalabb csemeték inkább nyikorogtak, sután, viccesen hajladoztak.

Hosszú-hosszú évtizedek óta, mióta Fa az eszét tudta, így éltek és ő ezt bizony nagyon szerette. Együtt várták az első hópelyheket, aztán a tavasz közeledtét, a virágba borulást, rügyezést. Nap jó barátjuk volt, hozott egy kis melegséget, lágy, langyos szellőt, kacagó, habos bárányfelhőket, ha arra volt szükségük. Lengedezve hűtötték magukat a nyári forróságban akkor, mikor a furfangos Szél játszva fújkálta őket, csiklandozva leveleiket és ágaikat, majd Vihar, Eső és Zivatar kegyes segítségével alkalomadtán szomjazva, mohón, jólesően szívták magukba a nedvességet. Ősszel kissé szomorúan búcsúztak el a száradó, lehulló leveleiktől, majd csupaszon várták újra türelmetlenül az első csilingelő hópelyheket vagy jégcsapokat, hogy ágaikra telepedjenek. Szerették ezt az állandó, megállíthatatlan, biztonságot nyújtó körforgást.

Egy nap az erdő lakói éppen csoportosan susogtak valami nagyon fontos dologról, mikor egyre inkább erősödő zaj ütötte meg az erdő lakóinak kérges fülét. Először kíváncsian, várakozón, majd egyre izgatottabban, kicsit félve néztek mindannyian először egymásra, majd a hang irányába, mely bizony csak közeledett. Ilyen zajt még sosem hallottak errefelé. Ez a táj és az erdő békés volt, ezért szerették a kirándulók is, akik rendszeresen erre jártak vagy sátoroztak. Áldották is az árnyékot és a kristálytiszta levegőt adó fákat, hűsöltek a fa tövében, hallgatták a madarak énekét, a fakopáncs kopogását, a szellő lágy zúgását. Száraz, leesett ágaikból tábortüzet raktak, szalonnát sütöttek, zsírját pihe-puha, házi kenyérre csöpögtették, éhesen befalták, közben vidáman daloltak.  Az erdő fái is szerették ezt a hangulatot, a békés emberek meghitt zaját. Most ez az idegen és hirtelen zaj rettentően megijesztette őket.

Hamarosan kiderült, hogy a lármát a közeledő munkagépek zaja okozza. Emberek érkeztek, sokan, több géppel. Megbeszélést tartottak, majd nekiveselkedtek és elkezdték a munkát. A fák legnagyobb rémületére az emberek valamiféle építkezésről beszéltek, hogy az kezdődik itt, ezért kell a hely. A fák nem értették. Ha kell a hely, akkor itt nincs, miért ide jöttek? Aztán rádöbbentek, miután egyiküket elkezdték kivágni, hogy a hely kérdést úgy akarják megoldani, hogy az az ő életükbe kerül. Rémülten susogtak a fák, de senki sem hallotta meg őket, a fejszék csattogása és a láncfűrész kegyetlen zúgása minden segélykiáltást elnyomott. Az erdőben élő állatok riadtan menekülőre fogták, szállt, rohant mindegyikük, amerre látott és tudott. Ekkora riadalom még a legnagyobb viharok idején sem volt, mivel az erdőben mindenhol akadt egy odú, egy lyuk, egy zegzug, ahol a kis állatok otthonra, oltalomra találtak. Mire az óriási zaj elült és a gépek mind elmentek, -teherautóik megrakva a kivágott fákkal-, az erdőből semmi nem maradt. Csak egyetlen árva fa.  Őt talán azért hagyták életben, mert nem tartották még elég idősnek a kivágáshoz és a tervezett park első fájának szánták. Fa még mindig nem tért magához, sokkos állapotban volt. Minden olyan hirtelen történt, hogy egész hirtelen tört rá ez a bénító ijedtség. Mi lesz most vele? Mi lesz a többiekkel? És az állatok? Csak ő maradt. Körbenézett, kéregszíve belesajdult a látványba. A többieket elvitték, örökre. Bánatában, mint hatalmas könnyeket, hullatta nap nap után a leveleit, amelyek búsan peregtek a földre. Szíve csak zakatolt, zakatolt, és nagyon nehezen, csak napok, hetek múltán tudott megnyugodni valamelyest, de ha körbenézett vagy reggel álmából ébredt, mindig rettentően elszomorította a látvány. Pedig remélte, hogy ez csak egy rossz álom volt, egy rémálom. De nem. A kivágott fatörzsek látványa mindannyiszor szíven ütötte, mikor ráébredt, hogy kedves rokonaiból, barátaiból, ismerőseiből csak kivágott fatörzsek maradtak. Fa várta a sorsát, nem tudta, mi lesz vele. Pár nappal később egy iszonyatos erejű vihar a maradék törzseket is kiszakította a helyéről. Ezek után Fa, ha lehet, még jobban elkeseredett.

Ahogy telt-múlt az idő, jobb ötlete nem lévén, folytatta életét, várva a sorsát, hogyan alakul. Nagyon hiányoztak neki a többiek, kimondhatatlanul magányosnak érezte magát. Egy ilyen mély elmélkedés közepette valami zajt hallott a távolból. Mintha susogás lett volna. De nem, csak a szél játszik vele, gondolta. Aztán még egyszer hallotta. Rájött, hogy amit hallott, az nem susogás, hanem suhogás. Szárnysuhogás! A hang irányába fordította megmaradt lombkoronáját. Egy nehezen repülő, ereje végén lévő madárka repült egyenesen feléje.

Végül kimerülten leszállt az egyik ágára. Madárka nem értette, hova tűnt az erdő, hiszen legutóbb, mikor itt járt, rengeteg fa volt még itt. Fa szomorúan mesélte el, mi történt. A madárka is szomorú volt, hiszen rájött, hogy akkor rokonai a fakivágás közben valószínűleg elmenekültek. A kismadár látva Fa mérhetetlen bánatát, szomorú szemeiben a magányosságát, megígérte neki, hogy vele marad. Barátságot kötöttek. Madárka fészket épített Fa egyik ágán, ott aludt jó időben. Mikor hűvösebbre fordult az idő, Fa az odújában adott kényelmes, meleg otthont Madárkának. Madárka minden reggel és este dalolt neki, sokszor napközben is és ettől fogva együtt várták az évszakok változását, nézték az ébredő és a lenyugvó Napot, élvezték a langyos Szellő simogatását, a Szivárvány látványát. Esős, Viharos időben régi történeteket meséltek. Igazán megszerették egymást.

Így teltek a hónapok kettecskén. Aztán egy nap, Fának hirtelen összeszorult érzékeny kéreggyomra, mert újra azt a bizonyos rémisztő hangot vélte hallani a távolból. Madárka is rémülten dugta ki a fejét a fészkéből. Ijedten kapaszkodtak egymásba. Fának sajnos igaza lett. Ismét munkagépek jöttek, sokan. Mint azon a bizonyos borzalmas napon. Reszketve várták a sorsukat. Az egyik munkagép menet közben pont Fa mellett ment el, egy kiálló része majdnem súrolva Madárkát, amitől ő úgy megijedt, hogy rémülten bújt ki Fa öleléséből és fejvesztve próbált elhajolni a munkagép elől. Fa utána kapott, hogy megnyugtassa. Madárkát többször is  majdnem eltalálták, a fészkét kis híján leverték. Nem tudták, mi lesz, de rendületlenül egymásba kapaszkodtak.

A gépek meg voltak pakolva és üresek is jöttek. Fa meg volt róla győződve, hogy most érte jöttek. Őt is kivágják, mint a többieket korábban! De akkor is csak figyeltek. Majd döbbenten azt látták, hogy a Vihar által kicsavart fatörzseket összeszedik és felpakolják a teherautókra. Majd ásni kezdtek. Fa és Madárka összenéztek. Ásnak? De minek? Mit akarnak itt megint? Aztán meglátták a teherautókon a karókat és a facsemetéket. Ezek az emberek most arról beszéltek, hogy mégsem lesz építkezés, hanem facsemetéket ültetnek minden kivágott fa helyére, hogy sok-sok idő múlva újra egy erdő lehessen belőlük, kristálytiszta levegővel, árnyakat adó fákkal, kedves állatokkal, békés kirándulókkal. Azt mondták, szép zöld erdő lesz, fákkal, bokrokkal, cserjékkel, állatokkal, zajokkal, illatokkal. Fa majdnem kiugrott a kérgéből, Madárka pedig a tollaiból örömében. Az emberek sokat dolgoztak és mikor végre elkészültek, odébb álltak. Újra csend lett, csak az új kis facsemeték susogtak izgatottan. Madárka hirtelen megtörte a csendet: -Fácskám, el kell mennem elintézni valamit, de hamarosan visszajövök!-ezzel elrepült.

Már esteledett, Fa nagyon aggódott, mi lehet Madárkával. De közben tudta, hogy ha a kismadár azt csiripelte, hogy hamarosan jön, akkor az úgy is lesz. És lám, egyszer csak susogást hallott. Felkapta a fejét …akarom mondani lombját. De rájött, hogy csak a fiatal csemeték susognak. Búsan hajtotta volna le a lombját, de akkor újra hallotta! Csak nem??? Szárnysuhogás? Mit szárnysuhogás! Szárnysuhogások hada! Ez hallatszott a távolból. Mire minden fa abba az irányba fordult, már látták a kis madárcsapatot, élükön Madárkával, akik Fa és a fiatal  facsemeték felé szálltak lelkesen. Fa ujjongott, hogy kis barátja visszatért. Kiderült, hogy az új erdő hírét elvitte messzebbre lakó barátainak, akik egy erdőtűz miatt éppen új otthont kerestek maguknak.

Fa és Madárka szeretettel ölelték át egymást. Ahogy a facsemeték cseperedtek, úgy népesedett be újra lassan a fiatal erdő újabb és újabb lakókkal: madarakkal, rovarokkal, kis állatokkal, közepén a bölcs Fával, fészkében Madárkával.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.