18. mese: Télapó kabátja

Újra eltelt egy év, Télapónál reggeli után már nagy volt a sürgés-forgás. Az estére készülődtek, hogy  elvigyék a sok ajándékot a gyerekeknek az egész világon. Pontosan kellett elindulniuk, hogy legyen idejük egy éjszaka alatt mindenhová eljutni a sebes rénszarvasok húzta szánnal.

Halmokban érkeztek már november óta a levelek a gyerekektől, amikben rajzokat és kívánságokat küldtek a Télapónak. Még a borítékra is rajzoltak neki. Volt fehér, zöld, aranyszínű, rózsaszín, világoskék és piros boríték is. A manók gondosan kibontogatták, szétválogatták kívánságok szerint, listát is írtak. Még épp időben készítettek el és csomagoltak be gondosan mindent. Télanyó az utolsó simításokat végezte Télapó új ruháján. A réginek ugyanis az évek alatt a színe igencsak megkopott, ezért már ideje volt egy újat varrni, pedig Télapó igazán nem sokat hordta. Itt-ott pedig mintha kicsit szorította is volna, főleg pocak tájékon, ezért elhatározta, hogy az ünnepek után minden nap egy fél órát tornázni fog a manókkal. Télapó még ősszel megkérte Télanyót, hogy varrjon neki egy új ruhát, amikor felpróbálva a tavalyi ruháját, rájött, hogy bizony nem tudja összegombolni. A ruha annak rendje és módja szerint nagy precizitással és még nagyobb szeretettel el is készült, sehol sem szorított, nagyon kényelmes volt. A szőrme is vadonatúj volt rajta, új, fényes, fekete gombok kerültek rá. A sapka melegebb anyagból készült, mert minden évben egy picit hidegebb lett, -legalábbis Télapó így érezte. Kapott új csizmát is a frissen varrt ruhájához, lába kényelmesen szétterült benne, lábán a zoknija puha, piros és jó bolyhos volt. A manók olyan fényesre pucolták Télapó csizmáját minden évben, hogy saját, huncut kis arcukat is nézegethették benne titokban. Télapó megnyiratkozott, a szakállát is rendbe tette és rétegesen a ruhája alá öltözött, hogy ne fázzon a hosszú úton. A manók csoportosan pakolták fel a hatalmas zsákokat a frissen kitakarított szánra. A szerelő manók alaposan átnézték, nincs-e műszaki hibája, a garázsban lemosták és puha rongyokkal kifényesítették. A rénszarvasokat megetették, szőrüket megfésülték, agancsaikat feldíszítették, csengettyűiket a nyakukba akasztották. Minden csak úgy ragyogott az esti Holdfényben. A hó kisebb pelyhekben, de kitartóan esni kezdett, vékony rétegben bevonva a szán oldalát. Pár csibész hópehely megült Télapó vadonatúj sapkájának szélén.

Miután megvacsoráztak, Télapó egy rendkívül meleg, kockás takarót terített a lábára, három manót vett maga mellé, őket is betakargatta és útnak indultak. Télanyó integetett utánuk, látta, ahogy csilingelve elhaladnak a mosolygó, világító Hold előtt. Pontos tervük volt és listájuk, hogy hova mikor kell érkezniük, mennyi időt tölthetnek egy helyen az ajándékok becsempészésével. Sorban kipipálták, amikor mindent a helyére tettek, nehogy kimaradjon akár egy kis gyermek is. Szerencsére egészen jó időt fogtak ki. Nem volt vihar és az előrejelzések szerint nem is volt várható, csak a jövő héten. Már majdnem végeztek, egy erdőszéli kis ház volt az utolsó a listán, ahova egy kislánynak és egy kisfiúnak vittek ajándékot a fa alá.

A ház olyan hólepte volt, mint egy mézeskalács házikó, cukormázzal díszítve. Belopóztak a kerítésnél, és a hátsó ablakok felé vették az irányt. A teraszt keresték, mert a gyerekek szobájának ablaka éppen ott volt. Az ablaknyitó varázspor elhintése után az ablak zárjai kinyíltak.  Kissé nyikorogtak, ezért nagyon óvatosnak kellett lenniük. Nem nyitották túl nagyra, nehogy kihűljön a szoba. Télapó fellépett, hogy bemásszon. Már majdnem bent volt, mikor azt érezte, valamiért nem megy tovább. Ugyanis beszorult. Pont a hasánál.

- Ó, gondolhattam volna, hogy ez lesz! Már akkor, mikor az új övemet csak egy lyukkal arrébb tudtam becsatolni…! – és akkorát sóhajtott, hogy még a Karácsonyfa díszei is megremegtek és összekoccantak a szépen feldíszített fán.

A manók tolták, tuszkolták Télapót befelé, mert az idő sürgetett, amíg maradhattak, de a pocakja miatt nem mozdult se előre, se hátra. Ő is próbált segíteni a manóknak, a nagy erőlködésben még a szemüvege is bepárásodott. Közben a gondolatai is elkalandoztak, mert a házban nagyon kellemes meleg volt, a kandallóban pattogott a tűz. Ráadásul az egész kis házat körbelengte a fahéj és narancs illata, amely elkeveredett a cserepes fenyőfa összetéveszthetetlen és csodás illatával. Amikor a frissen sült mézeskalács aromája belekúszott az orrába, teljesen elgyengült. De a manók óvatos tologatása visszazökkentette a valóságba. A három kismanó kezdett megijedni, mert hamarosan kel fel a nap, nekik addigra már el kell hagyniuk a házat. Egyiküknek eszébe jutott, hogy talán a rénszarvasok segíthetnének, mégiscsak erősebbek, mint ők hárman együttvéve. Jó ötletnek tartották a javaslatot, ezért két rénszarvast kifogtak a szán elől és most már öten próbálták a beszorult Télapót bejuttatni a gyerekek szobájába, a lehető legkisebb zajjal.  Az ablak megint nyikorgott, és kezdett hideg is lenni, féltek, hogy a gyerekek véletlenül felébrednek. Ám szerencsére pár perc erőteljes tuszkolás és karácsonyi fohászkodás meghozta a várva várt eredményt. Télapó kiszabadult az ablakkeret szorításából és tompán puffant a gyerekszoba puha szőnyegén. Felállt, majdnem rálépett egy építőjáték darabjára, azután meg egy csipogóra, ami a háziak kiskutyájáé volt. Még idejében odébb tudott lépni, anélkül, hogy felébresztette volna a gyerekeket, majd megigazította a ruháját és a sapkáját. A manók beadogatták az ajándékokat, és bezárták az ablakot, hogy ne jöjjön be több hideg, a fűtést is picit feljebb vették, hogy a szoba visszamelegedjen. Télapó megsimogatta az alvó gyermekek fejét, elrendezgették az ajándékokat a szépen feldíszített, illatos fenyőfa alatt. A mézeskalács illata oda vonzotta a nappaliba Télapót és a manókat is. Ettek a gyerekek által kikészített süteményből, ittak a tejből, még almákat is találtak oda téve, amit a gyerekek az ott talált kis levélke szerint a fáradt rénszarvasoknak szántak. Ilyen figyelmességgel még nem találkoztak, szívüket megmelengette az a kedves szándék, hogy mindannyiukra gondoltak.

A kandalló előtt még melegedtek egy picit, belefeledkezve a látványba, de hamarosan az ablak alatt álló rénszarvas csengőjének csilingelése vissza zökkentette őket a valóságba. Indulniuk kellett, mielőtt a kedves háziak felébrednek. Kifelé már az ajtón mentek, hogy Télapó nehogy megint beszoruljon a vészesen nyikorgó és szűk ablakkeretbe. Varázsporral visszazárták az ajtót, majd befogták a szán elé a két rénszarvast. Az almákat betették a szánba, hogy majd otthon a rénszarvasok megehessék. Ellenőrizték a Karácsonyi Listát és amikor mindent rendben találtak, útnak indultak hazafelé. Télanyó az ablakból lesve már nagyon várta őket, mézeskaláccsal, bejglivel, meleg teával. A rénszarvasok mindegyike jóízűen rágcsálta a zamatos, piros almákat. Télapó átöltözött, és ekkor fedezte fel a szakadást az új kabátján, ami biztosan beakadt az ablakba, és ő észre sem vette a nagy izgalomban.  Már majdnem nagyon elszomorodott, de Télanyó kedvesen megnyugtatta, hogy holnap megvarrja úgy, hogy nyoma sem marad.  Azután kimossa és jövőre újra hordhatja. Hacsak… bő nem lesz rá addigra, mert ha tényleg minden nap tornázni szeretne a manókkal karöltve, még az is előfordulhat…

Télapó piros bársony köntösébe bújva, az Északi-sark legkényelmesebb karosszékében ülve pihente ki a nagy út fáradalmait. Segítői: Télanyó őmellé, a másik legkényelmesebb karosszékbe, a manók pedig a szőnyegre tett süppedős, pihe-puha, óriási párnákra telepedve és a lefekvő rénszarvasoknak dőlve, a finomságokat eszegetve, kissé fáradtan, de boldogan hallgatták a meghitt, karácsonyi dalokat.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

17. mese: Csiri és a téli eleség

Csiri már kisveréb korától kezdve nagyon szerette a hasát, viccelődtek is vele a társai és a cinkék, tengelicék, zöldikék is. Ha rájött az ehetnék, majdnem bármit megevett és képes volt lehetetlenül messzire is elrepülni, ha azt csiripelték, hogy nagy esély van valahol igazán finom falatokra bukkanni. Ilyenkor Csiri nem sajnált sem időt, sem fáradtságot, ha esélye volt sokat és ízleteset enni, főleg mióta igazán hidegek köszöntöttek be a környéken. Az utóbbi időben nehezen találtak eleséget, mert a ház, ahova korábban jártak társaival csipegetni, eladósorba került, a család végül elköltözött, így az ottani ennivaló szerzési lehetőségüknek is búcsút inthettek. A hideg beálltával gyorsan új helyet kellett keresniük, ha nem akartak nap mint nap éhesen nyugovóra térni.

Ám Csiri ma jó hírt hallott, társai azt csiripelték, hogy a falu szélén lévő tanyán bőséges ennivalót találhatnak. Nem sokat teketóriázott, míg a többiek még egymással beszélgettek, ő gondolt egyet és neki indult, hogy felfedezze a tanyát és környékét, hogy megtudja, milyen az a hely, mennyi esélye van sokszor teletömni a pocakját. Kissé átfázott éjjel, tegnap ugyanis kevés magot találtak, így csak félig tudtak jóllakni. Csiri elképzelte, hogy ezen az új helyen annyi de annyi magocska van, hogy biztosan pukkadásig falatozhatnak belőle egész télen és többé nem gyötri őket majd a mardosó éhség, és a hideg sem. Mindent beborított a hó, amerre szeme ellátott. A havas táj, mint egy hófehér, óriási, tiszta dunyha, úgy terült el a falun. Megpihent a tetőkön, ahol a kémény füstje vidáman szökött tova az ég felé.

No, itt biztosan jó meleg van és alaposan befűtöttek a háziak! -gondolta sóvárogva Csiri.
Az udvaron még a kutyaház tetejét is vastag hóréteg fedte, még a vizes tálkába is belefagyott a víz. A kutyaól viszont üres volt, mert gazdái ilyen hidegben bent tartották a kutyust az otthonukban, hogy ne a kinti házban fagyoskodjon a pokrócán. A kutya hálásan dőlt a kandalló melletti fotelnek, amiben egyik gazdája ült. Hallgatták a kedves dalokat, melynek dallamai körbe zsongták és betöltötték az egész házat. A tűz finoman pattogott, a parázs tüzes táncot járt a fahasábok között. A család vidáman társasjátékozott, finom süteményeket ettek, meleg teát, mézes tejet és kakaót iszogattak. A cicák a kanapén a gyerekek ölébe kuporodva doromboltak. A melegség és szeretet átjárta az egész házikót. A hangulatos lámpák fényei beragyogták a szobát. Csiri elüldögélt a párkányon egy darabig, nézve a családot, majd gyomra korgása figyelmeztette, hogy folytatnia kell az útját.

Kint a földeket is vastagon befedte a hófehér takaró, csak úgy szikrázott a szeme a látványtól. Az erdő szélén néha megpillantott egy-egy őzet a kis gidájával, látott szarvasokat és egy vaddisznó családot, ahogy a papa és mama után tipegtek a csíkos, virgonc kismalacok. Csiri nagyon éhes volt már. Sajnos, elmúltak a melegebb napok, mikor rengeteg gyom magot tudtak felcsipegetni. Remélte, hogy a faluszéli tanyán talál annyi eleséget, ami megtölti majd korgó pocakját nem csak most, de az egész tél folyamán is. Nagy öröm lenne számukra, ha olyan házat találnának újra, mint a korábbi volt, ahol a cinkékkel, zöldikékkel, és a tengelicékkel is megfértek egymás mellett, és bőven jutott magocska és szalonnabőr  mindenkinek. Ott védett helyük is volt, ahol csipegetés közben megmelengethették fázó kis testüket, ha nagyon átfagytak. A kisveréb közben meg is érkezett, már távolról kereste kicsi szemével, hol lehet az etető, a tanya melyik részén. Egészen nagy tanya volt, istállóval, takaros házzal. Itt is vidáman szökött tova a koromfekete füst a kéményből, fel-fel az égbolt felé.

A kerítésen egy kicsit megpihent, majd miután alaposan szemügyre vette a házat és az istálló környékét is és megbizonyosodott róla, hogy nincs veszély, közelebb merészkedett. Leszállt egy vascsőre, ami pont az eleség mellett volt. Igazából ez egy vaslugas volt, de most csupaszon állt a hideg időszakban. Ide volt kiaggatva az eleség. Csiri azonnal hozzálátott a falatozáshoz. Mohó csipegetését a Nap is mosolyogva figyelte, ahogy kibújt egy picit a felhők mögül. Nappal megolvadt a vaslugason a hó, és Csiri éppen ide szállt le. Kis pihenőkkel és melegedésekkel, Csiri sokáig falatozott, hosszú időre szerette volna csillapítani az éhségét. Örömmel gondolta, milyen jó hírt tud vinni madárka társainak a tanyáról. Csiri addig eszegetett, hogy észre sem vette, hogy közeledik az este. És ha jön az este, akkor újra még hidegebb lesz, minden lefagy. Arra gondolt, hogy ideje visszaindulni, hogy elvigye a hírt a többieknek. De ahogy el akart rugaszkodni, a lába nem mozdult, odafagyott a vascsőhöz, csapdába esett. Kétségbeesetten csiripelt, de nem volt senki a közelben.  Rájött, hogy a tanya gazdái nem gondoltak arra, hogy a vaslugas alja a földben van, és sötét színű is, ezért a földből és a Naptól is kapott meleget.  Így a vason nappal megolvad  a hó, estére meg ha egy kismadár odaszáll falatozni, hát bizony madarastól lefagy. Ha jön az éjszaka, gondolta, akkor még hidegebb lesz, teljesen meg fog fagyni. -gondolta rémülten.

Észre sem vette, hogy társai utána indultak, és egy közeli fáról, egy biztonságosabb helyről nézték, ahogy felfedezi a tanyát és környékét. Kíváncsian várták, milyen hírt hoz majd nekik, mennyi eleség van, mert hogy fedett hely az van, azt látták, de közelebb nem merészkedtek. Mikor észrevették, hogy Csiri lába odafagyott, megijedtek. Azon tanakodtak, hogyan segítsenek neki. De ha odarepülnek, ők is odafagynak és jön az éjszaka. A rémület eluralkodott a csapaton. Ekkor nyílt a ház ajtaja és a gazda az istálló felé vette az irányt. Megetette a lovakat, majd visszament a házba. Csiri szólni sem mert, nehogy észrevegyék. Kisvártatva a gazda újból kijött és a madáretető felé vette az irányt, a kezében egy kis vászon zsák volt, eleséget akart tenni a madáretetőbe. A kisveréb rémülten látta, hogy felé tart. Ő pedig képtelen elrepülni, mert a vascsőhöz dermedt pici lába nem mozdul. Szíve olyan hevesen dobogott, mint soha életében.

Társai a távolabbi fán is látták, hogy a gazda Csiri felé közelít. Pánikhangulat alakult ki a kis madarak között. Végül arra jutottak, meg kell menteniük valahogy Csirit, nem hagyhatják csak úgy magára! Ha a gazda bántani szeretné, akkor előtte velük kell megküzdenie! Szárnyra keltek, hogy minél hamarabb odaérjenek a madáretetőhöz. A gazda közben odaért és észrevette a halálra vált Csirit. Látta, hogy nem tud elrepülni, mert odafagyott lába nem engedi. A kisveréb most már rémülten csiripelt. Társai már a közelében voltak. Látták, hogy a gazda leejti a vászonzsákot, de olyan gyorsan, hogy az földet érve el is dőlt, és a finom magok gyorsan peregtek ki a vastag hótakaróra. Kesztyűjét levéve a gazda még közelebb ment, és a madárkák csak azt látták, hogy megfogja Csirit és odahajol hozzá.

-Elkapta Csirit! Megeszi! Megeszi!-kiáltották halálra váltan a cinkék, tengelicék és zöldikék.
Odaszálltak a gazdához és próbálták megzavarni a csivitelésükkel és azzal, hogy rászállnak, csipkedik a sapkáját, a kabátját, hátha békén hagyja Csirit. Csak egy idő után vették észre, hogy a gazda nem is falatozik. Hanem bizony átölelte Csirit meleg kezeivel és lehelgette a lábát, hatalmas tenyerével a hátát is melengette. Addig-addig lehelgette a kisveréb lábait, amíg ki nem olvadt teljesen. A gazda megmentette Csiri piciny életét. Miután megmelegedett, Csiri elszállt, vele társai is. A gazda megkönnyebbülten nézett utánuk. Fejét csóválva gondolt arra, milyen meggondolatlan volt, hogy nem jutott eszébe, hogy téli eleséget nem szabad kiraknia a vaslugasra, mert a madarak este odafagynak.

Még az éjjel barkácsolt egy nagy és takaros madáretetőt fából és az eleséget abba tette. A kisveréb hálásan gondolt a gazdára, aki megmentette. A madárcsapatban és a faluban is körbejárt a hír, hogy Csiri megmenekült és hogy a tanyán vannak finom falatok bőséggel. Egész télen visszajártak eleségért és melegedni, tavasszal pedig a gazda kerti szökőkútjához jöttek fürdeni.

A kismadarak hálájuk jeléül pedig rengeteg gyom magot ettek meg minden egyes évben a gazda földjén.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

Őszi Feladatlap

Itt az ősz, újra indult nemrég az ovi és a suli is. :)

Ha szívesen játszotok így (is) a gyermekeitekkel, szeretitek hasznosan eltölteni velük a közös időt, akkor őszi feladatlapokat találtok itt:
https://www.panelli.hu/shop/feladatlapok-ovodasoknak/oszi-feladatsor-ovodasoknak/?fbclid=IwAR3TLX452-eDq4piIK5mSqS8i9anFC7HVzYjPmBnpK5I_aHuAIReaGqFQdU


Jó szórakozást!

Szeretettel:
Zsanna, a Mese tündér

(Nem fizetett reklám.)

16. mese: A szivárvány

Ezt a különleges és nagyon szép rajzot, illusztrációt Egri Kata, egy óvodás kislány készítette, ezzel a rajzával egy pályázaton is indult, melyen díjat kapott. A mostani mese az Ő rajza alapján született azért, mert Kata nagyon szereti az Egyszarvúkat és mindenkit/mindent, aki/ami a rajzán szerepel: a szüleit, a fagyit, a szivárványt, a perecet, a nagy pöttyös labdát, a felhőket és a Napocskát. 

Kata különösen szép, élénk, összeillő színeket használt, ügyesen kombinálva őket. Nagyon örülök, hogy Kata szeret rajzolni, mert ez igazán kreatív tevékenység és annak is, hogy kölcsön adta egy picit nekem a rajzát azért, hogy megihlessen. Mert ez a mese igazából kifejezetten Katának készült. Köszönöm, Kata! :)

A szivárvány

Késő ősz volt már, a hajnali nap vörösbe hajló narancs színe már beragyogott az ablakon át, kicselezve az elhúzott függönyt és selymes fénye lágyan megpihent a még alvó Kata fényes, szöszke haján. Kata még félig aludt, ilyenkor hétvégén volt idő kipihenni az óvodás hétköznapok fáradalmait, nem is kellett annyira korán kelni, aminek a szülei is nagyon örültek. Az évszak meglepően és szokatlanul meleg, inkább tavasziasnak mondható volt idén, ezért egy kis sétát, egy kisebb kirándulást is terveztek a közeli erdőben.

Kata békésen szuszogott a pihe-puha, rózsaszín paplan alatt, mely körbefonta melegségével egész éjszaka. Éjjel különösen szépet álmodott, bár mire teljesen felébredt, nem emlékezett pontosan, mit is, de nem bánta, hiszen kipihenten, jókedvűen ébredt, tehát biztosan szép álom lehetett… Mikor már teljesen kiszökött az álom a szeméből és úgy érezte, egy percet sem bír tovább aludni, mert olyan üdén kipihent, óvatosan kidugta a lábait a paplan alól. Egyik zoknija félig le volt csúszva, a másik pedig lejött a lábáról alvás közben, a paplan pedig maga alá rejtette. Gyorsan megkereste, visszahúzta őket, és papucsába bújva áttipegett a szüleihez. Bebújt közéjük és még egy kicsit összebújva ölelték egymást felkelés előtt. Végül a korgó gyomruk sürgetően figyelmeztette őket arra, hogy ideje lenne reggelizni.

Nemsokára ínycsiklandó illatok lengték be a konyhát, leültek, kicsit kócosan, de kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek reggeli közben, élvezve a finom falatokat. Kata vidáman iszogatta meleg kakaóját, amit csak anya és apa tudott neki ilyen finomra készíteni. A recept is megvolt hozzá: finom tej, igazi kakaópor, némi cukor és sok-sok Szeretet. Így volt igazán mennyei a kakaó!

Reggeli után közösen összekészülődtek, megmosakodtak, rétegesen felöltöztek, nehogy fázzanak majd a séta közben, majd szendvicseket és innivalót készítettek. Kata úgy döntött, vinné a kis hátizsákját is.

-És ha már így, késő ősszel süt a nap, muszáj napszemüveget is vinnem!-gondolta Kata, de nem tudott dönteni, hogy a pillangósat vagy a sima rózsaszínt vigye el magával. Ezért hát betette csinos lánykás hátizsákjába mind a kettőt. Még a Nap is elmosolyodott később, mikor meglátta Katát az egyik napszemüvegben sétálni, mert igazán jól állt neki. Illett napszőke hajához és a kabátjához is.

Nem kellett sokat utazni és elérkeztek az erdő széléhez. Ott volt egy kis büfé. Kata szeretett volna fagylaltot, mert a kedvence volt, ráadásul még az oviban is az volt a jele, de sajnos ősszel, a hűvös időben már nem lehetett kapni, nehogy meghűljenek a gyerekek. Mire Kata elszomorodott volna, már meg is csapta pici orrát a kürtőskalács és a rétesek ínycsiklandó illata. Vettek párat, kényelmesen elfogyasztották a közeli padon, közben gyönyörködtek az eléjük táruló panorámában, a hegyek és völgyek lágy kuszaságában.

Nemsokára útnak indultak. Láttak már éppen hervadó virágokat, pirosat, sárgát, kéket, de a legtöbb helyen már majdnem mindent belepett az ezernyi színben tündöklő, színpompás őszi avar. Volt még egész halványzöld, zöldes barna, egészen sötét barna is akadt, aztán még narancsos és bordó, és mindezek ezernyi árnyalata. Az erdő illata pedig teljesen elvarázsolta őket. Láttak csigát, sok piciny hangyát, ahogy apró morzsát cipelnek, fürge gyíkot, fára simuló selymes és már egészen száraz, fakó mohát is, megsimogatva nagyon lehetett érezni a különbséget a kétféle moha között. Aki szerette volna, megsimíthatta a fa kérgét vagy megölelhetett egy fát, mert ez a mondás szerint boldogságot okoz. Ahogy minden ölelés, főleg, ha szeretettel adják. De hát, másképp nem is lehet, igaz?

Szinte térdig, -no, talán mégsem-, inkább csak bokáig gázoltak az erdei avarban, és a fákról lehullott falevelek kedvesen zörögtek-zizegtek a lábuk alatt. Ha a szülei megengedték, markolhatott is belőle és feldobhatta, csak vigyázni kellett, ne álljon pont alá, mert különben a falevelek bizony játékosan ráhullottak volna a hajára, ruhájára és úgy még összetéveszthették volna őt az Avar Tündérrel, aki az erdő békéjére vigyázott, ám a kirándulók számára láthatatlan volt.

Találtak egy tisztást, ahol egy játszótér is volt, új fa játékokkal, sok időt eltöltöttek ott. Volt hinta, mászóka, és labdáztak is a nagy pöttyös labdával, amit elvittek magukkal. A gyerekek fogócskáztak egymással és a szüleikkel vagy ha a gyerekek egy kis időre eljátszottak közösen, a szülők beszélgetésbe elegyedtek. A padon ülve elfogyasztották a szendvicseiket és a frissítő innivalót is, közben nézték a virgonc bárányfelhők és a szél táncát az égen, találgatva, ki milyen érdekes állatot vagy formát fedez fel benne.

Hamar eltelt az idő a jó levegőn, igazán élvezték az együtt töltött időt kint a szabadban. Kissé szürke felhők kezdtek bekúszni az égre távolról, ezért ideje volt hazafelé indulniuk, hogy még a nagy zivatar előtt idejében hazaérjenek. Furcsa mód a Napocskát nem takarták még el, de ezt egy cseppet sem bánták.

Hamarosan, az erdei út végén, nagy meglepetésükre, találtak egy másik büfét is, ahol vettek finom perecet, ami akkora volt majdnem, mint Kata kis arca. Hát, ilyen nagyot még sosem látott! A perec puha volt és sok só volt rajta. A perecet maga elé tartva, Kata a lyukain keresztül még kukucskált is, és arra gondolt, hogy ez most olyan, mint egy óriási perec-szemüveg. Ezen vidáman felkuncogott.

Jókedvűen, teli hassal igyekeztek hazafelé, és még épp idejében érték el az otthonukat. Alighogy levették a kabátokat és kezet mostak, eleredt a kiadós őszi eső. A Nap még mindig vidáman mosolygott, így hamarosan megpillantották az eső és a Nap közös alkotását, egy csodaszép szivárványt is!

Előfordulhat, hogy ha valaki igazán szerencsés, akkor láthat egyszerre két szivárványt is, ami nagyon különleges, és igen ritka látvány. Legalább egyszer életében, az is lehet, hogy majd felnőtt korában, de mindenki lát egy ilyen csodát! A legendák arról is szólnak, hogy az Egyszarvúak a szivárványon lovagolnak, és attól lesznek olyan különlegesek és szépek, hogy áthaladnak rajta. Mivel a szivárványt képtelenség utolérni, ezért Egyszarvút is ritkán látunk rajtuk, mert a szivárvány olyan messze van, hogy emberi szem olyan messzire nem láthat. De vannak mesebeli Egyszarvúak, a képeken, a mesékben és a képzeletünkben. Az igazán aranyos gyerekeknek pedig őrzik az álmát és álmukban csillámos varázs puszit adnak, hogy szépet álmodjanak, majd reggel elillannak vissza, a felhők mögött megbújó szivárványra, ahol kedvükre ugrándozhatnak.

Kata erre gondolt, mikor a friss, tiszta erdei levegő és kimerítő séta után kissé fáradtan megvacsorázott, meleg, málnaillatú habfürdőt vett, majd az esti mese meghallgatása után, az aznapi kedves élményekre gondolva, mosolyogva álomba szenderült.

Mert tudta, hogy ma újra igazán szépet fog álmodni…

-A Szerzői jogokra való tekintettel Egri Kata rajza/illusztrációja valamint a https://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg Egri Kata szüleinek és a blog Szerzőjének engedélye nélkül. 

15. mese: A bátor Pille

Pille elég nagynak érezte már magát ahhoz, hogy egyedül meglátogassa a nagyszüleit. Csakhogy volt egy kis bökkenő. Elég messze laktak. Nagyon messze. Az erdőn túl, a Nagyréttől pár percnyi repülésre. Pillét féltették a szülei, de ő úgy döntött,  nekivág a könnyűnek éppen nem mondható útnak.
Lepkefalva gyönyörű hely volt, Pille itt élt a szüleivel és testvéreivel már azóta, mióta megszületett. Árnyas, öreg, kedvesen susogó fák ölelték körbe a piciny falvat, biztonságot adó apró odúkkal, melyek elköltözött kisállatok után maradtak üresen. Pille elhatározása nagy volt és úgy tűnt, a bátorsága is. Nagyon elszánt volt, úgy érezte, semmi sem tántoríthatja el. Sem óriási szél, sem az égető Nap, sem az eső vagy akár egy nagyobb vihar. Napos időre ébredtek aznap, mikor Pille a padlón álmodozva elhatározta, hogy hamarosan egyedül indul el, kicsit korábban, mint azt a családja gondolta. Szülei későbbre tervezték az utazást, a nagyszülők meglátogatását, mivel még itthon fontos teendőik voltak. Nem számítottak rá, hogy Pille pont most hozakodik elő ezzel a merész tervvel, hogy ő akkor egyedül is nekivágna. Úgy képzelték, jóval később jön majd el az idő, hogy lepkelányuk egyedül kalandozzon a világban. Bátyját szánták kísérőnek mellé az útra, de Pille hallani sem akart róla. Végül nagy nehezen megegyeztek, hogy elindulhat egyedül, de az egy teljes napig tartó úton a szembe jövő bogarakkal vagy ismerős pillangókkal hírt küld magáról az otthoniaknak, hogy megnyugodjanak, minden rendben van vele, nem történt baja vagy ne adj' Isten, nem szorul segítségre.
Barátai, mikor megtudták, mire készül, először nagyon meglepődtek, majd szorgalmasan le akarták beszélni róla. Távolabbi ismerősei közül olyanok is voltak, akik kicsúfolták, kinevették, hogy milyen buta, hogy ilyen veszélyes útra vállalkozik, ráadásul egyedül. Bár titkon irigyelték, mert nekik még annyi bátorságuk sem volt, hogy legalább megpróbálják, pedig az ő nagyszüleik is arrafelé laktak. Legjobb barátnője támogatta egyedül, igaz, hogy ő is nagyon féltette és eleinte szintén le akarta beszélni róla. Ám amikor látta, hogy Pille hajthatatlan, akkor már vele akart tartani, mondván, ketten mégiscsak biztonságosabb egy napnyi távolságra elindulni, mert mi van, ha valami történik Pillével? Hát, akkor kihez fordul segítségért?
Pille azonban megnyugtatta riadtan pislogó, szerinte túlontúl aggódó barátnőjét, és titkon nagyon jól esett neki, hogy legalább egyvalaki hisz benne és ha félve is, de támogatja a döntésében.
A többiek változatlanul piszkálták, cukkolták hetekig, amíg készült a hosszú útra. Megnézte az útvonalat, átbeszélték a szüleivel is, hogy pontosan merre is kell elindulni, és hol kell jobbra vagy balra kanyarodni és hányszor, nehogy eltévedjen. És persze azt is, mit kell tenni, ha eltévedne. Elmondták, hogy az a legbiztosabb, hogy ha bajba kerülne, akkor megkeresi az erdei patakot és ha azt követi, akkor az elvezeti majd a Nagyréthez. Madárka postával értesítették a nagyszülőket is, mikorra várható Pille érkezése, és abban maradtak, nagyapó majd kiröppen elé a Nagyrétre és onnan már együtt szállnak haza nagyanyóhoz.
Hamarosan elérkezett a nagy nap. Pille elbúcsúzott mindenkitől, azon igyekezett, hogy ne látszódjon rajta, mennyire indulna már és hogy mennyire nagyon izgul. Családja és barátnője lelkesen, biztatva integettek neki, mikor szárnyra kelt.
Az első órák könnyűek voltak, a hátszél segítségével Pille csak úgy suhant a levegőben. Kimondhatatlanul izgatott volt amiatt, hogy ez volt az első önálló útja. Szép idő volt, az időjós-bogárkák ezt is jósolták, tehát minden rendben ment. Néha valami zajt hallott a háta mögött, de mire megfordult, már abba is maradt és mivel nem fedezett fel maga mögött senkit és semmit, megnyugodva folytatta útját. Kis idő múlva azonban újra és újra hallotta maga mögött a zajt, ezért egy kicsit már kezdett nyugtalan lenni és félt is. Talán valaki el akarja kapni és meg akarj enni?-morfondírozott. Vigyázva, hogy ne legyen feltűnő, mire készül, a következő bokornál váratlanul vett egy éles, jobb kanyart és a bokor mögé került. Aki mögötte jött, erre biztosan nem számított, mert nagy sebességgel követte, de már nem volt ideje fékezni és nekikoppant egy fának.
Pille aggódva, óvatosan kikukkantott a bokor mögül. És nem hitt a szemének!
-Lilla, hát te meg mit keresel itt?! Te követtél engem?-kérdezte dühösen, megszeppent legjobb barátnőjét.
-Hát, aggódtam érted.-felelte bátortalanul a koppanástól még mindig kicsit szédelgő lepkelány.
-A szüleim küldtek?-vallatta szúrósan Pille.
-Jaj, dehogy! Tényleg nem! Önszántamból jöttem.
-Szóval mégsem hittél bennem, hogy meg tudom csinálni... hogy egyedül is képes vagyok elrepülni nagyiékhoz... olyan vagy, mint a többiek, csak ők még csúfoltak is!-vágott vissza mérgesen Pille.
Olyan dühös volt, hogy azonnal hátat fordított Lillának és tovább repült. Mérgében olyan gyorsan repült, hogy Lilla nem győzte szusszal, egyszerűen hiába akarta utolérni, nem sikerült.

Mikor Pillét a gyors száguldás teljesen kifárasztotta, lassított és megnyugodva pillantott hátra, majd elégedetten állapította meg, hogy barátnője nem bírta a tempót és lemaradt.
-Remélem, feladta és végre haza is megy ezek után.-gondolta Pille még mindig dühösen.
Egy kis moraj után azonban aggódva pillantott fel az égre. Sötét szürke, mérges viharfelhők közeledtek az égen. Pedig mára napos, bárányfelhős időt jósoltak a meteorológus bogarak Lepkefalván és az erdő szomszédos részein is. Valami búvóhelyet kellene találnia, nehogy megtépje a szárnyait a nagy szél, és főleg hogy ne tudja eláztatni. Nehezen, de talált egy kis rejteket, ahova behúzódhatott, amíg az óriási vihar elvonult, jóval hűvösebbet hozva magával, mint amilyen azelőtt volt. Pille határozottan fázott, sőt inkább vacogott.  Be szeretett volna takarózni egy száraz, biztonságos helyen. Például otthon. Vagy a nagyszüleinél. De még nagyon messze volt onnan. Visszamenni pedig egyáltalán nem akart. Ezt egészen biztosan tudta. Biztos volt benne, hogy azelőtt nem tér haza, míg nagyanyóékat meg nem látogatta. Összeszorította a száját, és bár még mindig didergett, de újra elindult, nekivágott a hosszú útnak. Akkor sem adom fel!-gondolta elszántan. Nem akart kudarcot vallani, és azt sem akarta, hogy otthon kinevessék, mert megfutamodott. Így is csúfolták, milyen lenne akkor így ezek után? Eldöntötte, hogy visszafordulásról szó sem lehet és kész. Azt viszont érezte, hogy nagyon kimerítette a rendkívül erőteljes, gyors repülés, a menekülés Lilla elől és még mindig nagyon fázott, ettől még kimerültebbnek érezte magát.
Hogy fogja így kibírni a még előtte álló hosszú utat?-tépelődött magában. Ám alighogy ezt kimondta, jobban mondva gondolta, meglátott egy fehér valamit az erdőben csörgedező patakban. Egy kishajó volt, papírból. Azonnal közelebb repült és jobban szemügyre vette. A vihar nem tépázta meg, tehát valami biztonságosabb, védettebb helyről fújhatta ki a szellő az erdő közepéből a patak gyorsabb részére. Egy sárguló falevél is belehullott, biztosan az egyik fáról eshetett le.
Pille fejében egy remek gondolat futott át. A patak az erdőn át pont a Nagyrét felé csörgedezik. Itt egy kishajó, amit biztosan pont neki fújt ide a szél. Rajta egy falevél, ami pont jó lesz takarónak, hogy az úton betakarózzon, pihenjen egy kicsit, amíg a kis papírhajó vidáman végig suhan a patakban, egészen a Nagyrétig. Ő ott kiszáll, találkozik nagyapóval és onnan már csak pár percre várja őket otthon nagyanyó. Annyira megörült, hogy ezt így kitalálta, hogy gyorsan meg is valósította.
Berepült a kishajóba, maga köré tekerte a még nem teljesen kiszáradt pompás színű falevelet és a szél szárnyán már csörgedeztek is tova a patakban, míg meg nem látta nagyapót, ahogy aggódva pásztázza a Nagyrétet és környékét, keresve Pillét.
Milyen nagy volt az öröm, mikor meglátták egymást! Pille útközben elmesélte, hogyan oldotta meg a számára nagy kihívást és feladatot, hogy egyedül, biztonságban érkezzen meg hozzájuk. Nagyanyó megnyugodva, büszkén hallgatta Pille beszámolóját, milyen csodákat látott az erdőben a kis fehér papírhajó fedélzetéről.
A visszafelé út már könnyebb volt, hiszen Pille éjszaka megpihent a lepke-nagyszülőknél és így újult erővel vághatott neki a hazafelé vezető útnak. Lilla iránti haragja is elszállt, mire hazaért és boldogan ölelték meg egymást vele és családjával az öreg fák árnyékában. Nagy vendégséget rendeztek, meghívták Lepkefalva apraját-nagyját. Szentjánosbogarak világították be a falvat a naplementében, vidáman táncoltak, beszélgettek. A mulatság boldog zsivaját messzire vitte a kora őszi hűvös szél.


-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

14. mese: Kismaci és a könyvek

Kismaci szomorúan ült a szobájában.

Kora ősz volt, estére már igencsak hűvös lett a szobában, ami ilyenkor, délután még fűtetlen volt. Ugyanis Kismaciék csak estére gyújtottak be, spórolni kellett a tüzelővel. Szívesen olvasott volna, de nem volt mit. Pedig imádta a képeskönyveket és a betűket. Olykor a postás hozott neki régi újságokat, azokat nézegette, ám néha a hidegtől elgémberedett kezével nehezen ment a lapozás. Még óvodás volt, de imádta a betűket. Testvérének szívesen betűzött, a kicsi kíváncsian hallgatta. Mamája sokszor ígérte, hogy kapnak majd egy-két könyvecskét, de sajnos, mindig közbejött valami fontosabb, amit be kellett szerezni. Így rendszerint ez elmaradt. És így volt ez már nagyon régóta.

Mama maci sokszor volt fáradt, ideges, leginkább attól, hogy mi kerüljön minden egyes étkezésnél az asztalra. Pedig sokat dolgozott, mióta újra munkába állt azután, hogy a legkisebb medve gyermek is bölcsődébe került.

Régebben jobb volt nekik, mert akkor Mama maci konyhán dolgozott, ismerték, szerették, ezért hagyták, hogy leginkább ő vigye haza a maradék ételt, rá tekintettel ritkán osztották el egymás között. Ott csak helyettesített,  majd amikor a másik macihölgy visszajött dolgozni, akinek a helyére felvették és más munkakör nem volt a végzettségéhez mérten, onnan elküldték. Egy ideig visszajárhatott, mert a többiek félretették neki ugyanúgy a maradékot, -a főnök megengedte-, de aztán a cég bezárt, így ez a lehetőség megszűnt. Azóta új munkája lett, de konyhára nem sikerült bejutnia, pedig "látszott rajta, hogy csontsovány, biztosan nem lopja az ételt"-mondta az egyik helyén a főnök, oda így került be.

Míg kitartott a pénzük, még valahogy elvoltak, de miközben munkát keresett, kevés pénze maradt és ezt igen megérezték otthon is. A férje és a nagyszülők már nem éltek, segítsége emiatt nem igen volt.

Szegényesek voltak a bútorok, még a nagymamáék hagyták rájuk, mikor felköltöztek a Mennybe. Olyan sok mindent szeretett volna adni a kis bocsainak, de sajnos az étel volt az első, amit meg kellett vennie, játékra és főleg könyvekre, amit a kis bocsok nagyon szerettek volna, már nem igen jutott. Sokszor ő sem igen evett, ha elosztotta a maradékot a bocsok között. Hát, ezért volt olyan vékony. Evés közben szeretettel nézte a csemetéit, és szomorúan gondolt arra, hogyan tudna könnyebb életet biztosítani nekik. Sok helyen kutatott munka után, még a bölcsődében is megkérdezte, ahova a kisebbik járt, hogy nem-e keresnek a konyhára új munkaerőt. Szerencséje volt, mert épp akadt munka, bár nem a konyhán, de legalább a kisebbik a közelében volt. Néha titokban megleste a csoport szoba üveges ajtaján keresztül, mit csinál, mivel játszik.

Legtöbbször babakönyveket nézegetett, el se nagyon mozdult a könyvespolc elől. A szíve ilyenkor elszorult, mert otthon nem igen volt egy könyvük sem. Pedig Mama maci régen szeretett olvasni, de a költözés után az a kevés is, ami volt, elveszett és azok sem gyerekkönyvek voltak, még a nagymamától kapták ajándékba. Mindig feszülten figyelt, nehogy észrevegyék, hogy a kisebb bocsot nézi.

Munkatársai hamar megszerették, mert szorgalmas volt, becsületes, sokat dolgozott. Így egy idő után a maradék ételt innen is hazavihette.

A Mackó bölcsőde vezetőnője régóta figyelte őt, de Mama maci ezt nem vette észre, annyira belefeledkezett vagy a csemete figyelésébe vagy a munkába, mert nem akarta, hogy esetleg emiatt innen elküldjék. Egy nap a vezetőnő, behívta magához Mama macit. Mamát a frász kerülgette, nem tudta, mit csinálhatott rosszul, pedig nagyon figyelt, azt gondolta, biztos valamit elrontott és most ki akarják rúgni. De jaj, akkor mi lesz velük, mire új munkát talál, mit fognak enni? Pár hónapja kuporgatott, hogy tudjon venni a kis pénzből a bocsainak valamilyen olcsó gyermekkönyvet, többet is. Ha elküldik, fel kell élniük a kis kuporgatott pénzt, és megint nem tud venni nekik könyvet. Néha szomorú volt, néha dühös. Hogy mindig közbejön valami és mindig elmarad a könyvvásárlás, pedig a macigyerekeknek annyira szeretett volna örömöt okozni!

Félve lépett az irodába, de kiderült, hogy a vezetőnő egyáltalán nem akarja kirúgni. Beajánlotta egy másik állásra, máshol. Egy ismerőse, egy idősebb, tehetős Mackó nagymama keresett jó ideje maguk mellé idősgondozót és házvezetőnőt egy személyben, de senki megbízhatót nem talált. Így a vezetőnő beajánlotta Mackó mamát nála, holnap reggel munka előtt várja egy bemutatkozásra, mert mindenképpen az alapján dönti el, megfelel-e a számára ajánlott posztra.

Mackó mama még idegesebb lett ettől, alig bírta a vacsorát  megmelegíteni, izgalmában korábban gyújtott be, mint szoktak, és egész éjjel szinte le sem hunyta a szemét, szüntelenül csak forgolódott.

Másnap izgatottan keltegette a kis bocsokat, be kellett érniük hamarabb a bölcsibe és az oviba, majd időben odaérni Mackó nagymamához. Nagy kapkodással és a szokásos reggeli nehézkes indulással, de megérkezett mindenki oda, ahova kellett.

Mackó mama rongyosra gyűrte a papírt, amelyre gondosan feljegyezte fáradt, remegő kezeivel a címet, ahova várták. Rettentően izgult, torkában dobogott a szíve, a gyomra görcsben volt már tegnap délután óta, nem is evett azóta, való igaz, izgalmában egy falat se ment volna le a torkán.

Mikor megtalálta a címet és meglátta a kastélyt, a döbbenettől majdnem elájult. Ilyen pompás helyet ő még sohasem látott. Egy lakáj bekísérte, miközben alig tudott menni nagy ámulatában. Hatalmas rezidencia volt, végeláthatatlan kerttel, mit kerttel, parkkal, puha, bársonyos pázsittal. Nem bírta ki, titokban leguggolt és megsimította, miközben a lakáj a kaputól bekísérte...

Egész személyzet gondoskodott az idős, úri Mackó házaspárról. Sokat beszélgettek, jobban megismerték egymást. Szigorúan, de kedvesen, barátságosan fogadták, ismerték a történetét.

Megbeszélték az elvárásaikat, majd megkérdezték, lenne-e kedve náluk dolgozni, megbecsült tagjaként a személyzetnek. Mackó mama nem jutott szóhoz, nagy nehezen rebegett el egy halk igent.

Mikor már azon kezdett izgulni, hogy ezután hogyan oldja meg a medve gyerekek elkísérését reggel és délután, kiderült, hogy bentlakásos munkáról lenne szó. Vagyis itt élhetnének egy takaros kis szobában a gyerekekkel, innen indulhatnának reggel és ide érkeznének délután.

Meg is mutatták a lakhelyet. Mackó mama ilyen kedves, takaros kis otthont még soha nem is látott, a könnye is kicsordult. Hát még mikor kiderült, hogy a kastélyhoz egy Könyvtárszoba is tartozik, ahova szabad bejárása lesz a bocsoknak is. Sokáig nem tért magához.

A maci gyerekek először nem hitték el, mikor elmesélte nekik, mi történt vele munka előtt. Csak akkor döbbentek rá, hogy ez tényleg nem álom, hanem valóság, mikor már a kis lakban csomagolták ki szegényes táskájukból a holmijaikat, amely olyan kevés volt, hogy egyetlen egybe is belefért.

Első éjszaka nem aludtak egy szemernyit sem, akkora volt az újdonság. A szobában meleg volt, puha volt a takaró, és nem volt dohos szagú. Volt meleg étel. Sok. Holnap innen mennek már a bölcsibe, oviba. És a legjobb, hogy délután és onnantól kezdve minden egyes nap bemehetnek a Könyvtárszobába körülnézni. Alig várták.

Délután szaladtak már a kerítéstől, pedig a lábuk alig bírta. A Könyvtárszobában pedig várta őket  Medve nagymama és nagypapa. Miközben a Mamájuk dolgozott a ház körül, a házaspár felváltva olvasott fel nekik. Vagy egymás mellett olvastak, és mindenki csendben lapozgatott vagy olvasott a rojtos, bársonyos szőnyegen, a Medve nagyszülők ölében vagy a karosszékben . Ez volt a csendes óra délután, a pihenő idő. Estére el lehetett kérni egy-egy könyvet az esti meséhez, de szigorú szabály volt: reggel vissza kellett tenni indulás előtt a helyére, nehogy elkallódjon.

Innentől kezdve, minden eddig elmaradt történetet és mesét pótoltak. Olvastak a Könyvtárszobában, a parkban, a kertben a fák alatt, a kis kerti tó mellett, az istállóban a lovaknak egy vödrön ülve, a kutyáknak a teraszon a napernyő alatt, a paplan alatt titokban éjszaka és egymásnak is.

Este pedig a Mama olvasott. Innentől kezdve minden nap.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

13. mese: A vas szívókájú boszorkatica

/Fotó: Jungle Creations/

/Illusztráció: Szeretet Mesék/

Boszorkatica a Kerekerdő legtávolabbi részében egy tó mellett éldegélt. Mióta csak az eszét tudta, magányosan. A tó vize hol mélyzöld volt, mint a boros palack, hol türkizkék, majd halványzöld. Télen befagyott, boszorkatica akkor felcsatolta fehér, kissé már megkopott korcsolyáját és lobogó szarvacskákkal rótta a köröket a tó vastag jegén.  Szívesen szánkózott télen, a közeli hegytetőről suhant lefelé vele a pirosra festett, tölgyfából készült szánkó, majd elérve a tó szélét, a jégen suhant tovább sebesen, míg lendületét vesztve meg nem állt a tó közepén vagy éppen a háza előtt. Onnan újra felment a hegytetőre, majd lesiklott újra és újra, míg teljesen ki nem merült. Tavasszal bodzát, málnát és csipkebogyót gyűjtött és finom szörpöt készített belőle. A közeli gyümölcsfákról leszedte a gyümölcsöket, epret is szedett, ezekből ínycsiklandó befőtteket, kompótokat főzött télire. Finom csalamádét, csemegeuborkát csinált a kis zöldséges kertjében saját maga termesztette káposztából, uborkából és répából. A zöldségekből isteni leveseket főzött, csak úgy az íze kedvéért is, majd mikor kissé meghűlt, jóízűen falatozott belőle. Télen sokkal melegebben ette, hagyta, hogy a hidegben elgémberedett tagjait átjárja, megmelengesse a fenséges, meleg leves. Nyáron rengeteg dinnyét evett, szinte nem is kívánt mást, esetleg néha egy ínycsiklandó, jól behűtött gyümölcslevest. Tavasszal csodálta a színpompás virágzó fákat, beszívta bódító illatukat, kedvtelve nézte a gyűjtögető méheket. Nyáron élvezte az árnyat adó fák lombjának susogását, ahogy a lágy szél játszott velük, próbálta megfejteni, mit üzennek. Sokat hűsölt az árnyékban, ha éppen nem a napellenzővel is felszerelt kicsi tutaján ringatózott a tavon, hallgatva a lubickoló halak halk csobbanását. Csak néha verte fel a nyugodt pihenést a békák kedves kuruttyolása, egyébként ők is békésen pihentek a tó lágy ölén lassan ringatózó hófehér, rózsaszín és korall színű tavirózsák nedves, hűs, zöld levelein. Sokat úszkáltak, szinte egész nap fejest ugráltak és estefelé sűrűn bele brekegtek a csendesülő, nyugovóra térni készülő erdőbe. Ősszel leveleket gyűjtött, nem tudott betelni az őszi erdő zörejeivel, az avar ropogásával, a hirtelen jött őszi esők összetéveszthetetlen, mámorító illatával. A bordó, narancs, zöld, sárga színpompa varázslatos különlegessége teljesen lenyűgözte hosszú erdei sétái során.

Kunyhóját erős fa gerendákból építette, kéményén télen játékosan szökött tova a füst. Házát kívül és erős kerítését is teljesen beborította a rengeteg színes, csíkos, pöttyös és tiri-tarka mézeskalács. Ezzel várta az eltévedt vándorokat, megszökött hercegnőket, elcsellengett vagy felfedező útra indult gyerekeket. De hosszú évek óta senki nem járt arra. Mindenki félt tőle, ugyanis az a hír járta, hogy félelmetes varázslatokkal átváltoztatja az arra tévedőket. Ezt ő is tudta, a kóbor szél szava elvitte hozzá is a híreket, amelyek róla terjedtek a közeli faluban.  Az erdő felénél egy már eléggé korhadt figyelmeztető tábla is jelezte az arra tévedőknek a rájuk leselkedő veszélyt. Ijesztő és hatásos volt, mert aki arra tévedt és véletlenül meglátta, fejvesztve hátrált és menekült még a környékről is. Emiatt a vasszívókájú boszorkatica egyedül élt. Esze ágában sem volt a faluba menni, nem mintha félt volna, inkább nem akarta senkinek sem bizonygatni, hogy ő nem is gonosztevő. Arra gondolt, a Sors majd úgyis elrendezi a dolgokat úgy, ahogy annak lennie kell.

Egyik nap a faluba egy vándor tévedt, egy fekete százlábú. Mivel messziről jött és csak átutazóban volt, végigjárta a falut, egy-két éjszakát megszállt a helyi fogadóban, majd tovább indult. Mivel ilyen kevés időt töltött itt, a falubeliektől nem volt alkalma a rémisztő pletykákról még csak sutyorgást sem hallani. És így nem tudhatott a figyelmeztető tábláról sem. Bár ha tudott volna róla, sem biztos, hogy ért volna valamit, ugyanis érkezése másnapját óriási vihar támadt a faluban és az egész környéken. Erős, haragos vihar jött, ömlött az eső, mindenki futott valami menedéket keresni, az erdőbe pedig ilyenkor természetesen nem merészkedett senki. Ezért nem is tudhatták, hogy a Boszorkatica-lakhoz vezető ösvény mellé felállított, veszélyt jelző tábla olyan korhadt volt már, hogy egy kisebb zivatar is már kidöntötte volna, nemhogy egy ekkora óriási erejű, tomboló vihar. A tábla már igen viseltes volt, karban sem tartották, mert nemigen merészkedett senki még odáig sem, ezért az időjárás a hosszú évek alatt igencsak megviselte, és alaposan elnyűtte az idő vasfoga. A mostani vihar pedig kifordította a helyéről, teljesen ledöntötte és ha ez még nem lett volna elég, a szomszédos fa óriási ágát is letörte, majd a viharos szél a földre dobta, pontosan úgy, hogy a kidőlt, veszélyt jelző táblát teljesen betakarta. A figyelmeztető tábla kissé megijedt mindettől, azonban igazából hálás volt, hogy nem a villám csapott bele.

Így hát, mikor a fekete százlábú az erdő feléhez érkezett, nem vette észre a vihar utáni állapotokban, hogy a táblát beborítja a leszakított, lombos faág és gyanútlanul tovább indult. Egy falubeli még látta, hogy tovább megy, épp a Boszorkatica-lak felé, de hiába kiabált utána, a százlábú nem hallotta meg. A falubeli fejvesztve rohant vissza a faluba és hamar elterjedt a hír, hogy a nemrég érkezett százlábú épp a vesztébe rohan az erdőben.

Időközben a százlábú természetesen rátalált a boszorkatica házára, aki szívélyesen betessékelte és megvendégelte egy igazán fenséges lakomával a fáradt, eltévedt vándort. Kellemesen elbeszélgettek, boszorkatica kedvesen marasztalta, hiszen nagyon örült a váratlan vendégnek. Pár napot eltöltöttek együtt, nézték a naplementét és napfelkeltét, ringatóztak a tutajon a tavon, bográcsoztak, késő estig beszélgettek, mielőtt nyugovóra tértek. Egyik nap, mikor már a bizalmába fogadta, boszorkatica még azt is megmutatta a százlábúnak, hogyan tud vidáman repkedni pitygang-seprűjén fel s alá. Vagy hogy vas szívókájával hogyan tud trombitálni este, jelezve a tavirózsáknak, hogy ideje becsukni a szirmaikat, mert este van.

Pár nap után azonban kiderült, hogy a százlábú a kedvenc világjáró útikalauzát valószínűleg a fogadóban felejtette. És valóban. A szoba asszony futrinka takarítás közben az ágy alá esve talált rá, de már csak akkor, mikor a százlábú tovább indult. Mikor kiderült, hogy valaki látta a százlábút a Boszorkatica-lak felé menni, szomorúan gondolt arra, hogy az útikalauz most már soha nem fog visszakerülni a gazdájához, mert a boszorkatica biztosan elvarázsolja az eltévedt vándort. Kishíján elájult, mikor egy nap újra meglátta a százlábút a fogadó recepcióján, ahol az elveszített útikalauza után érdeklődött. Futótűzként terjedt el a hír, hogy a fekete százlábú csodával határos módon sértetlenül visszatért boszorkaticától, még egy szőrszála sem görbült.

A falubeliek döbbenten és ámuldozva hallgatták a fekete százlábú kedves történeteit azokról a napokról, amelyeket boszorkaticánál töltött. Ketten voltak annyira bátrak, hogy elmentek a százlábúval, be az erdő felén túl, a tó mellé a boszorkaticához. És lám, ők is megtapasztalták, hogy igazából nem is rémisztő a katica és nem bántja őket. Ennek is hamar híre ment a faluban, és ezután rendszeresen nagy vendégségeket rendeztek boszorkaticánál, eljártak kirándulni, terméseket gyűjteni, télen szánkózni és korcsolyázni vagy éppen naplementét nézni. Aki a napfelkeltére is kíváncsi volt, ott maradt éjszakára vagy több napra boszokaticánál és együtt felejthetetlen élményekkel gazdagodtak, szoros barátságok köttettek.

Végül a vihar által kidöntött táblát felújították, ünnepélyesen felavatták és figyelmeztető tábla helyett a Boszorkatica-lak útjelző táblája lett. Innentől kezdve a boszorkatica soha többé nem volt magányos és mindenki boldog volt. Még az útjelző tábla is.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.