Mese illusztráció -Rajcsány András: Nagyi és a televízió című kedves meséjének illusztrációja

Rajcsány András egy 10 éves gyermek.
Ő írta azt a mesét, amely a vecsési Bálint Ágnes Mesefesztiválon díjat nyert, amelyhez ezúton gratulálok! :)

Az ő meséjét volt lehetőségem illusztrálni 2019. novemberében. :)

András meséjét elolvashatod itt:
http://meseles.hu/mese/rajcsany-andras-nagyi-es-a-televizio/

19. mese: Téli répa

Ezen a télen nem nagyon akart esni a hó, pedig a gyerekek már annyira várták. Minden nap ébredés után, kíváncsisággal vegyes vágyakozással húzták el a függönyt otthon az ablak elől, várva, hogy egyik reggel már a környéket belepő puha hótakaró látványa fogadja őket. Nagyon vágytak arra, hogy egymásba kapaszkodva szánkózzanak a közeli domboldalon úgy, hogy kötött sapkájuk bojtja csak úgy lobogjon a szélben, miközben szánjuk sebesen süvít lefelé, éles, kicsit csálé, néha igencsak kacskaringós csíkot húzva a frissen leesett, szikrázóan fehér, porhanyós hóban. Lesiklás közben egyikük mindig boldogan sikított, ha nagyon felgyorsult a szán, ha pedig egy kisebb bucka megdobta a suhanó szánt, élvezték, ahogy pillanatokra a levegőbe emelkednek, hogy utána tompán puffanjanak a roppanós hóban. Hol egyikük, hol másikuk ült elől a szánon, és aki elöl ült, az a szán zsinórját, a hátul ülő pedig az előtte lévő derekát markolta szorosan, nehogy menet közben leessenek. Bár ha a hátul ülő épp lepottyant, azonnal kihasználta az alkalmat egy kis hóban hempergésre.

Szerettek hógolyózni is, kezükkel kisebb-nagyobb golyókat formázni, kicselezni egymást, és jól telibe találni a nadrágjukat és kabátjukat a hógolyókkal. Minden találatot lelkes ujjongás követett, ami elvegyült a hógolyózápor elől épp visítva-kacagva menekülő társaik hangjával. Ruhájukon néha még hazafelé is ott csücsültek a hógolyók találta foltok nyomai, kesztyűik szinte csuromvizesre áztak a kezükben olvadó hógolyóktól. Néha a gyerekek saját maguk által készített, kisebb hóembert vittek haza, hogy a szüleik betegyék egy lavórba, majd vagy az erkélyen vagy a fűtött szobában kíváncsian és kissé szomorúan megnézzék, ahogy a kis hóember a benti melegben helyes kis pocsolyává olvad.

Korcsolyázni épp a múlt héten voltak, nemrég nyílt a szomszéd kerületben egy jégfolyosó, oda sötétedés után is lehetett menni csúszkálni. Voltak, akik gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan suhantak a jégen és voltak, akik most még kissé bátortalan siklással kezdtek neki a korcsolyázásnak, őket barátaik, szüleik segítették, hogy minél kevesebbszer essenek el. Ha a jégre huppantak, nagyokat kacagtak egymáson, és mielőbb próbáltak felállni, hogy feneküket ne fagyassza tovább a cudarul hideg jég. Volt olyan kisgyerek, aki nem csak azért próbált minél hamarabb felpattanni, ha elesett, mert érezte, hogy befagy a popója, hanem azért is, mert félt, hogy a mögöttük jövő, lendületben lévő korcsolyások végigkorcsolyáznak a kezein. De ettől nem kellett tartaniuk, mert ha valaki elesett, azt vagy nagyobb ívben kikerülték az éppen érkezők vagy sietve igyekeztek felsegíteni.

Kirándulni is szerettek hóban a gyerekek, a táj akkor olyan volt, mintha vastagon porcukorral szórták volna be odafentről a hegyeket, a domboldalt, a fákat és a bokrokat. A zúzmara különleges réteget vont az ágak köré, néhol jégcsapok is lógtak a fákról.  Az ég ilyenkor szinte fehér volt, a beszívott levegő pedig elképzelhetetlenül friss és hideg. Csodálkozva fedezték fel, hogy a kristálytiszta levegőben mindig kitisztult az orruk, ha épp előtte be volt dugulva. A hó halkabban vagy erősebben –lépéseik erősségétől függően-, ütemesen ropogott a talpuk alatt, friss nyomokat hagyva maguk után a hóban. A hegytetőn a látvány minden fáradtságért kárpótolta őket, amit a hegymenet közben éreztek. Hosszú percekig nézték az alattuk elterülő fákat, a háztetőkön megpihenő vastag hótakaró vakító fehérségét és csillogását, a kéményekből vidáman felszökő füst táncát. Ha felfelé menet fejükkel egy faágnak ütköztek, a rajtuk csücsülő hótömeg tompa puffanással pottyant a kabátjukra, de az is előfordult, hogy egy nagyobb mennyiség jeges-hideg zuhanyként esett a sapkájukra vagy az alatta kissé kikandikáló, meleg homlokukra. Ilyenkor mindig nevetve söpörték le magukról a havat.

Sosem szalasztották el az alkalmat, hogy a hegytetőn vagy egy tisztáson csináljanak hóangyalokat. Kinéztek egy hóval borított, teljesen érintetlen, tiszta helyet, és néha bizony nem bírták megállni, hogy az érintetlen hótakarón addig szaladgáljanak fel s alá, míg már egy ujjnyi hely sem maradt a lábnyomaik nélkül. Máskor, ha olyan tisztást találtak, ahol még nem járt rajtuk kívül senki sem, nagy levegőt vettek és hagyták, hogy háttal belehuppanjanak a hótakaróba, mint egy hideg, roppanósan puha paplanba. Kezeikkel olyan gyorsan kalimpáltak, hogy ha nem épp feküdtek volna, a hóangyalok egész biztosan felemelkedtek volna a kristálytiszta levegőbe. Még időben keltek fel, mielőtt nem teljesen vízhatlan ruhájuk átázott volna. Megfordulva vidáman hasonlítgatták össze a testsúlyuktól kissé lesüllyedt, hóangyalokat formázó hűlt helyüket, a sokféle vidám hóangyalt, amiből nem volt két egyforma és pont ez volt benne a legjobb, a legkülönlegesebb. Ha épp esni kezdett a hó a hegy tetején, fejüket hátra hajtva, szájukat nagyra tátva várták, hogy a kisebb-nagyobb hópelyhek apró, hideg cukorkákként hulljanak a szájukba és olvadjanak el szinte azonnal a nyelvükön. Így ettek havat, nem marokkal… Az ilyen kirándulások után otthon, kellemes meleg töltötte el pirospozsgás arcukat, mikor felengedett. Túrák után mindig meleg fürdőt vettek, hogy elfáradt és kicsit elgémberedett tagjaik megmelegedhessenek.

Az időjárás végül kegyes lett hozzájuk. Egy csoport kisgyermek hazafelé menet egy park mellett haladt el és hirtelen ötlettől vezérelve, a frissen hullott, porhanyós hóból közösen építettek egy hóembert. Igazán arányos, mondhatni helyes hóember lett és nem is olyan kicsi. Egyikük hazaszaladt a papája régi, fekete, posztó kalapjáért is, ami a hóember fejére került. Másikuk friss, roppanós, élénk narancsszínű, jó illatú sárgarépát hozott, az lett a hóember orra. Szemei, szája és hókabátjának gombjai különböző méretű kavicsokból, kövekből, termésekből lettek. A gyerekek sokáig csinosítgatták a hóembert, míg teljesen olyan nem lett, mint amilyennek elképzelték. Még hócsatáztak kicsit, csak úgy süvítettek a hógolyók a levegőben, mielőtt hideg és fehér nyomot nem hagytak hol a lányok, hol a fiúk kabátján és nadrágján. Hamarosan azonban ideje volt indulni haza. Mikor már a hazafelé igyekvő és egyre távolodó gyerekek lelkes csevegése is teljesen elhalkult, teljes csend ült a parkra. A hóember kedvesen nézte az apróbb és nagyobb hópelyhek táncát a levegőben, amelyek éppen répa orra előtt libbentek ide-oda. A hó rendületlenül esett, sok kis hópehely landolt a hóember éjfekete posztó kalapján, pár másodperc erejéig pihegve rajta, míg elolvadt, sok ezernyi pici, nedves foltot hagyva maga után. Kis idő múlva már hidegebbre fordult az idő, így a hóember kemény kalapja felé szállingózó hópelyhek már nem olvadtak el azonnal, hanem összegyűlve vagy külön-külön kedélyesen csücsültek le a fekete kalap tetején vagy a karimáján. A hóember gondolataiba merülve álldogált, mikor egyszer csak neszezést hallott a bokrok felől. Fejét nem fordította oda, csak szeme sarkából kandikált arra felé. Elhatározta, hogy nem mozdul, hanem kivárja, mi fog történni. Hamarosan halk ugrások roppanását hallotta éppen maga mellett. A váratlan látogató egy vakítóan fehér bundájú, rózsaszín orrocskájú, bájos nyuszi volt. A közeli erdő felől tévedt ide, éppen élelmet keresett, korgó gyomra hajtotta az istenien finom illat felé, amit már egy jó ideje érzett és követni kezdett. A nyuszi óvatosan közelítette meg a hóembert, és ágaskodva szimatolt felfelé, ahol a hóember orra volt.

-Hát, megvan! -gondolta ujjongva. –Micsoda gyönyörű répa! És micsoda illat! –itt már a szájában érezte a ropogós, friss répa máshoz nem fogható fenséges ízét. Aztán elszomorodott. -De hogy fogom megszerezni olyan magasról?-morfondírozott magában.

A hóember, mintha kitalálta volna a gondolatait, ráköszönt. Bemutatkoztak egymásnak. Hóember kedvesen lehajolt a félénk nyuszihoz, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. A nyuszi ösztönösen hátrahőkölt volna, de a répa illata fogva tartotta. Főleg mikor már ott volt az orra előtt, miután a hóember közel hajolt hozzá.

-Ó,  jaj! –gondolta a nyuszi. –Olyan éhes vagyok… Vajon hogyan kérhetném el ezt a répát a hóembertől? –gondolatait félbeszakította gyomrának olyan hangos korgása, hogy még talán a szállingózó hópelyhek is megálltak az esésben egy pillanatra.

A hóember még közelebb hajolt hozzá. A nyuszi nagyon félt, de pici orra észvesztő sebességgel szimatolt és szívta magába az ínycsiklandó répa összetéveszthetetlen illatát.

-Éhes vagy? –kérdezte a hóember. –Szereted a répát, ugye? Neked adom, jó?

A nyuszi nagy tapsi füleit még nagyobbra nyitotta, mert nem akart hinni a fülének. Hálásan és mohón fogyasztotta el a répát. És jól gondolta. Fenséges íze volt. Hálálkodva megköszönte a hóember kedvességét és integetve visszaugrándozott az erdőbe.

A hóember ismét egyedül maradt. Nem vették észre, hogy a gyerekek közül az egyik kisfiú lemaradt a többiektől és visszament, hogy még egyszer megnézze a hóembert, amit készítettek. Egy fa mögül lesve, akaratlanul is tanúja lett annak, mi történt a nyuszi és a hóember között. Gondolkodva indult hazafelé, mert tudta, anyukája már nagyon várja.

Mami éppen ebédet főzött, a levesnek valót készítette elő, miközben megbeszélték az aznap eseményeit. Levi nem tudta levenni a szemét a zöldségekről, amelyeket anyukája éppen pucolt és aprított. Volt ott karalábé, fehérrépa, zeller, krumpli és persze a legfontosabb, ami Levi érdeklődését felkeltette: a sárgarépák. Mikor anyukája egy kis időre átment a szobába, hogy kiteregessen, mert éppen végzett a mosógép a mosással, Levi gondolt egyet és a legszebb répát a zsebébe rejtette. Szólt az anyukájának, hogy egy kis időre át kell ugrania a barátjához, mert valamit nála felejtett, majd felkapta a kabátját és már kint is volt a kapun. Sietős léptekkel haladt a park irányába, fürge léptei nyomán roppanós bakancsnyomokat hagyva a rendületlenül szállingózó hóban. Mikor odaért, a friss répát felrakta a hóember arcára, így újra olyan lett, mint amilyen korábban volt. Elégedetten fordult vissza, hogy minél hamarabb hazaérjen.

Eközben otthon Mami, miután végzett a teregetéssel, visszament a konyhába, hogy folytassa a zöldségpucolást. Mikor a répákhoz ért, egy pillanatra megállt a kezében a zöldséghámozó. -Mintha öt sárgarépa lett volna… -gondolta magában. -most meg csak négy van…! Lehet, hogy pucolás közben falatoztam is, csak nem emlékszem? Ejj, az én koromban már annak is örül az ember, ha nem veszíti el a fejét… Sebaj, finom lesz így is a leves! –legyintett kedélyesen, majd folytatta a pucolást.

A finom ebéd után Levi sétálni hívta az anyukáját. A park felé vették az irányt. Mikor Mami meglátta a hóember sárgarépa orrát, azonnal tudta, hova lett az ötödik répa. Kérdőn nézett Levire, majd másodpercre pontosan egyszerre kacagtak fel. Mami azért titkon megkönnyebbült, hogy mégsem az emlékezetével van gond…

Tavaszig a havas időszakban sokszor tettek sétát a park felé és vittek közösen friss, ropogós sárgarépát a hóembernek, ugyanis a félénk, de annál éhesebb nyuszi újra és újra arra járt, a hóember pedig minden alkalommal odaadta neki friss répaorrát.

Ha télen, hóesésben orr nélküli hóembert látsz, gondolj arra, hogy a közelben egy nyuszi lehet, aki épp jóllakott…

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

18. mese: Télapó kabátja

Újra eltelt egy év, Télapónál reggeli után már nagy volt a sürgés-forgás. Az estére készülődtek, hogy  elvigyék a sok ajándékot a gyerekeknek az egész világon. Pontosan kellett elindulniuk, hogy legyen idejük egy éjszaka alatt mindenhová eljutni a sebes rénszarvasok húzta szánnal.

Halmokban érkeztek már november óta a levelek a gyerekektől, amikben rajzokat és kívánságokat küldtek a Télapónak. Még a borítékra is rajzoltak neki. Volt fehér, zöld, aranyszínű, rózsaszín, világoskék és piros boríték is. A manók gondosan kibontogatták, szétválogatták kívánságok szerint, listát is írtak. Még épp időben készítettek el és csomagoltak be gondosan mindent. Télanyó az utolsó simításokat végezte Télapó új ruháján. A réginek ugyanis az évek alatt a színe igencsak megkopott, ezért már ideje volt egy újat varrni, pedig Télapó igazán nem sokat hordta. Itt-ott pedig mintha kicsit szorította is volna, főleg pocak tájékon, ezért elhatározta, hogy az ünnepek után minden nap egy fél órát tornázni fog a manókkal. Télapó még ősszel megkérte Télanyót, hogy varrjon neki egy új ruhát, amikor felpróbálva a tavalyi ruháját, rájött, hogy bizony nem tudja összegombolni. A ruha annak rendje és módja szerint nagy precizitással és még nagyobb szeretettel el is készült, sehol sem szorított, nagyon kényelmes volt. A szőrme is vadonatúj volt rajta, új, fényes, fekete gombok kerültek rá. A sapka melegebb anyagból készült, mert minden évben egy picit hidegebb lett, -legalábbis Télapó így érezte. Kapott új csizmát is a frissen varrt ruhájához, lába kényelmesen szétterült benne, lábán a zoknija puha, piros és jó bolyhos volt. A manók olyan fényesre pucolták Télapó csizmáját minden évben, hogy saját, huncut kis arcukat is nézegethették benne titokban. Télapó megnyiratkozott, a szakállát is rendbe tette és rétegesen a ruhája alá öltözött, hogy ne fázzon a hosszú úton. A manók csoportosan pakolták fel a hatalmas zsákokat a frissen kitakarított szánra. A szerelő manók alaposan átnézték, nincs-e műszaki hibája, a garázsban lemosták és puha rongyokkal kifényesítették. A rénszarvasokat megetették, szőrüket megfésülték, agancsaikat feldíszítették, csengettyűiket a nyakukba akasztották. Minden csak úgy ragyogott az esti Holdfényben. A hó kisebb pelyhekben, de kitartóan esni kezdett, vékony rétegben bevonva a szán oldalát. Pár csibész hópehely megült Télapó vadonatúj sapkájának szélén.

Miután megvacsoráztak, Télapó egy rendkívül meleg, kockás takarót terített a lábára, három manót vett maga mellé, őket is betakargatta és útnak indultak. Télanyó integetett utánuk, látta, ahogy csilingelve elhaladnak a mosolygó, világító Hold előtt. Pontos tervük volt és listájuk, hogy hova mikor kell érkezniük, mennyi időt tölthetnek egy helyen az ajándékok becsempészésével. Sorban kipipálták, amikor mindent a helyére tettek, nehogy kimaradjon akár egy kis gyermek is. Szerencsére egészen jó időt fogtak ki. Nem volt vihar és az előrejelzések szerint nem is volt várható, csak a jövő héten. Már majdnem végeztek, egy erdőszéli kis ház volt az utolsó a listán, ahova egy kislánynak és egy kisfiúnak vittek ajándékot a fa alá.

A ház olyan hólepte volt, mint egy mézeskalács házikó, cukormázzal díszítve. Belopóztak a kerítésnél, és a hátsó ablakok felé vették az irányt. A teraszt keresték, mert a gyerekek szobájának ablaka éppen ott volt. Az ablaknyitó varázspor elhintése után az ablak zárjai kinyíltak.  Kissé nyikorogtak, ezért nagyon óvatosnak kellett lenniük. Nem nyitották túl nagyra, nehogy kihűljön a szoba. Télapó fellépett, hogy bemásszon. Már majdnem bent volt, mikor azt érezte, valamiért nem megy tovább. Ugyanis beszorult. Pont a hasánál.

- Ó, gondolhattam volna, hogy ez lesz! Már akkor, mikor az új övemet csak egy lyukkal arrébb tudtam becsatolni…! – és akkorát sóhajtott, hogy még a Karácsonyfa díszei is megremegtek és összekoccantak a szépen feldíszített fán.

A manók tolták, tuszkolták Télapót befelé, mert az idő sürgetett, amíg maradhattak, de a pocakja miatt nem mozdult se előre, se hátra. Ő is próbált segíteni a manóknak, a nagy erőlködésben még a szemüvege is bepárásodott. Közben a gondolatai is elkalandoztak, mert a házban nagyon kellemes meleg volt, a kandallóban pattogott a tűz. Ráadásul az egész kis házat körbelengte a fahéj és narancs illata, amely elkeveredett a cserepes fenyőfa összetéveszthetetlen és csodás illatával. Amikor a frissen sült mézeskalács aromája belekúszott az orrába, teljesen elgyengült. De a manók óvatos tologatása visszazökkentette a valóságba. A három kismanó kezdett megijedni, mert hamarosan kel fel a nap, nekik addigra már el kell hagyniuk a házat. Egyiküknek eszébe jutott, hogy talán a rénszarvasok segíthetnének, mégiscsak erősebbek, mint ők hárman együttvéve. Jó ötletnek tartották a javaslatot, ezért két rénszarvast kifogtak a szán elől és most már öten próbálták a beszorult Télapót bejuttatni a gyerekek szobájába, a lehető legkisebb zajjal.  Az ablak megint nyikorgott, és kezdett hideg is lenni, féltek, hogy a gyerekek véletlenül felébrednek. Ám szerencsére pár perc erőteljes tuszkolás és karácsonyi fohászkodás meghozta a várva várt eredményt. Télapó kiszabadult az ablakkeret szorításából és tompán puffant a gyerekszoba puha szőnyegén. Felállt, majdnem rálépett egy építőjáték darabjára, azután meg egy csipogóra, ami a háziak kiskutyájáé volt. Még idejében odébb tudott lépni, anélkül, hogy felébresztette volna a gyerekeket, majd megigazította a ruháját és a sapkáját. A manók beadogatták az ajándékokat, és bezárták az ablakot, hogy ne jöjjön be több hideg, a fűtést is picit feljebb vették, hogy a szoba visszamelegedjen. Télapó megsimogatta az alvó gyermekek fejét, elrendezgették az ajándékokat a szépen feldíszített, illatos fenyőfa alatt. A mézeskalács illata oda vonzotta a nappaliba Télapót és a manókat is. Ettek a gyerekek által kikészített süteményből, ittak a tejből, még almákat is találtak oda téve, amit a gyerekek az ott talált kis levélke szerint a fáradt rénszarvasoknak szántak. Ilyen figyelmességgel még nem találkoztak, szívüket megmelengette az a kedves szándék, hogy mindannyiukra gondoltak.

A kandalló előtt még melegedtek egy picit, belefeledkezve a látványba, de hamarosan az ablak alatt álló rénszarvas csengőjének csilingelése vissza zökkentette őket a valóságba. Indulniuk kellett, mielőtt a kedves háziak felébrednek. Kifelé már az ajtón mentek, hogy Télapó nehogy megint beszoruljon a vészesen nyikorgó és szűk ablakkeretbe. Varázsporral visszazárták az ajtót, majd befogták a szán elé a két rénszarvast. Az almákat betették a szánba, hogy majd otthon a rénszarvasok megehessék. Ellenőrizték a Karácsonyi Listát és amikor mindent rendben találtak, útnak indultak hazafelé. Télanyó az ablakból lesve már nagyon várta őket, mézeskaláccsal, bejglivel, meleg teával. A rénszarvasok mindegyike jóízűen rágcsálta a zamatos, piros almákat. Télapó átöltözött, és ekkor fedezte fel a szakadást az új kabátján, ami biztosan beakadt az ablakba, és ő észre sem vette a nagy izgalomban.  Már majdnem nagyon elszomorodott, de Télanyó kedvesen megnyugtatta, hogy holnap megvarrja úgy, hogy nyoma sem marad.  Azután kimossa és jövőre újra hordhatja. Hacsak… bő nem lesz rá addigra, mert ha tényleg minden nap tornázni szeretne a manókkal karöltve, még az is előfordulhat…

Télapó piros bársony köntösébe bújva, az Északi-sark legkényelmesebb karosszékében ülve pihente ki a nagy út fáradalmait. Segítői: Télanyó őmellé, a másik legkényelmesebb karosszékbe, a manók pedig a szőnyegre tett süppedős, pihe-puha, óriási párnákra telepedve és a lefekvő rénszarvasoknak dőlve, a finomságokat eszegetve, kissé fáradtan, de boldogan hallgatták a meghitt, karácsonyi dalokat.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

17. mese: Csiri és a téli eleség

Csiri már kisveréb korától kezdve nagyon szerette a hasát, viccelődtek is vele a társai és a cinkék, tengelicék, zöldikék is. Ha rájött az ehetnék, majdnem bármit megevett és képes volt lehetetlenül messzire is elrepülni, ha azt csiripelték, hogy nagy esély van valahol igazán finom falatokra bukkanni. Ilyenkor Csiri nem sajnált sem időt, sem fáradtságot, ha esélye volt sokat és ízleteset enni, főleg mióta igazán hidegek köszöntöttek be a környéken. Az utóbbi időben nehezen találtak eleséget, mert a ház, ahova korábban jártak társaival csipegetni, eladósorba került, a család végül elköltözött, így az ottani ennivaló szerzési lehetőségüknek is búcsút inthettek. A hideg beálltával gyorsan új helyet kellett keresniük, ha nem akartak nap mint nap éhesen nyugovóra térni.

Ám Csiri ma jó hírt hallott, társai azt csiripelték, hogy a falu szélén lévő tanyán bőséges ennivalót találhatnak. Nem sokat teketóriázott, míg a többiek még egymással beszélgettek, ő gondolt egyet és neki indult, hogy felfedezze a tanyát és környékét, hogy megtudja, milyen az a hely, mennyi esélye van sokszor teletömni a pocakját. Kissé átfázott éjjel, tegnap ugyanis kevés magot találtak, így csak félig tudtak jóllakni. Csiri elképzelte, hogy ezen az új helyen annyi de annyi magocska van, hogy biztosan pukkadásig falatozhatnak belőle egész télen és többé nem gyötri őket majd a mardosó éhség, és a hideg sem. Mindent beborított a hó, amerre szeme ellátott. A havas táj, mint egy hófehér, óriási, tiszta dunyha, úgy terült el a falun. Megpihent a tetőkön, ahol a kémény füstje vidáman szökött tova az ég felé.

No, itt biztosan jó meleg van és alaposan befűtöttek a háziak! -gondolta sóvárogva Csiri.
Az udvaron még a kutyaház tetejét is vastag hóréteg fedte, még a vizes tálkába is belefagyott a víz. A kutyaól viszont üres volt, mert gazdái ilyen hidegben bent tartották a kutyust az otthonukban, hogy ne a kinti házban fagyoskodjon a pokrócán. A kutya hálásan dőlt a kandalló melletti fotelnek, amiben egyik gazdája ült. Hallgatták a kedves dalokat, melynek dallamai körbe zsongták és betöltötték az egész házat. A tűz finoman pattogott, a parázs tüzes táncot járt a fahasábok között. A család vidáman társasjátékozott, finom süteményeket ettek, meleg teát, mézes tejet és kakaót iszogattak. A cicák a kanapén a gyerekek ölébe kuporodva doromboltak. A melegség és szeretet átjárta az egész házikót. A hangulatos lámpák fényei beragyogták a szobát. Csiri elüldögélt a párkányon egy darabig, nézve a családot, majd gyomra korgása figyelmeztette, hogy folytatnia kell az útját.

Kint a földeket is vastagon befedte a hófehér takaró, csak úgy szikrázott a szeme a látványtól. Az erdő szélén néha megpillantott egy-egy őzet a kis gidájával, látott szarvasokat és egy vaddisznó családot, ahogy a papa és mama után tipegtek a csíkos, virgonc kismalacok. Csiri nagyon éhes volt már. Sajnos, elmúltak a melegebb napok, mikor rengeteg gyom magot tudtak felcsipegetni. Remélte, hogy a faluszéli tanyán talál annyi eleséget, ami megtölti majd korgó pocakját nem csak most, de az egész tél folyamán is. Nagy öröm lenne számukra, ha olyan házat találnának újra, mint a korábbi volt, ahol a cinkékkel, zöldikékkel, és a tengelicékkel is megfértek egymás mellett, és bőven jutott magocska és szalonnabőr  mindenkinek. Ott védett helyük is volt, ahol csipegetés közben megmelengethették fázó kis testüket, ha nagyon átfagytak. A kisveréb közben meg is érkezett, már távolról kereste kicsi szemével, hol lehet az etető, a tanya melyik részén. Egészen nagy tanya volt, istállóval, takaros házzal. Itt is vidáman szökött tova a koromfekete füst a kéményből, fel-fel az égbolt felé.

A kerítésen egy kicsit megpihent, majd miután alaposan szemügyre vette a házat és az istálló környékét is és megbizonyosodott róla, hogy nincs veszély, közelebb merészkedett. Leszállt egy vascsőre, ami pont az eleség mellett volt. Igazából ez egy vaslugas volt, de most csupaszon állt a hideg időszakban. Ide volt kiaggatva az eleség. Csiri azonnal hozzálátott a falatozáshoz. Mohó csipegetését a Nap is mosolyogva figyelte, ahogy kibújt egy picit a felhők mögül. Nappal megolvadt a vaslugason a hó, és Csiri éppen ide szállt le. Kis pihenőkkel és melegedésekkel, Csiri sokáig falatozott, hosszú időre szerette volna csillapítani az éhségét. Örömmel gondolta, milyen jó hírt tud vinni madárka társainak a tanyáról. Csiri addig eszegetett, hogy észre sem vette, hogy közeledik az este. És ha jön az este, akkor újra még hidegebb lesz, minden lefagy. Arra gondolt, hogy ideje visszaindulni, hogy elvigye a hírt a többieknek. De ahogy el akart rugaszkodni, a lába nem mozdult, odafagyott a vascsőhöz, csapdába esett. Kétségbeesetten csiripelt, de nem volt senki a közelben.  Rájött, hogy a tanya gazdái nem gondoltak arra, hogy a vaslugas alja a földben van, és sötét színű is, ezért a földből és a Naptól is kapott meleget.  Így a vason nappal megolvad  a hó, estére meg ha egy kismadár odaszáll falatozni, hát bizony madarastól lefagy. Ha jön az éjszaka, gondolta, akkor még hidegebb lesz, teljesen meg fog fagyni. -gondolta rémülten.

Észre sem vette, hogy társai utána indultak, és egy közeli fáról, egy biztonságosabb helyről nézték, ahogy felfedezi a tanyát és környékét. Kíváncsian várták, milyen hírt hoz majd nekik, mennyi eleség van, mert hogy fedett hely az van, azt látták, de közelebb nem merészkedtek. Mikor észrevették, hogy Csiri lába odafagyott, megijedtek. Azon tanakodtak, hogyan segítsenek neki. De ha odarepülnek, ők is odafagynak és jön az éjszaka. A rémület eluralkodott a csapaton. Ekkor nyílt a ház ajtaja és a gazda az istálló felé vette az irányt. Megetette a lovakat, majd visszament a házba. Csiri szólni sem mert, nehogy észrevegyék. Kisvártatva a gazda újból kijött és a madáretető felé vette az irányt, a kezében egy kis vászon zsák volt, eleséget akart tenni a madáretetőbe. A kisveréb rémülten látta, hogy felé tart. Ő pedig képtelen elrepülni, mert a vascsőhöz dermedt pici lába nem mozdul. Szíve olyan hevesen dobogott, mint soha életében.

Társai a távolabbi fán is látták, hogy a gazda Csiri felé közelít. Pánikhangulat alakult ki a kis madarak között. Végül arra jutottak, meg kell menteniük valahogy Csirit, nem hagyhatják csak úgy magára! Ha a gazda bántani szeretné, akkor előtte velük kell megküzdenie! Szárnyra keltek, hogy minél hamarabb odaérjenek a madáretetőhöz. A gazda közben odaért és észrevette a halálra vált Csirit. Látta, hogy nem tud elrepülni, mert odafagyott lába nem engedi. A kisveréb most már rémülten csiripelt. Társai már a közelében voltak. Látták, hogy a gazda leejti a vászonzsákot, de olyan gyorsan, hogy az földet érve el is dőlt, és a finom magok gyorsan peregtek ki a vastag hótakaróra. Kesztyűjét levéve a gazda még közelebb ment, és a madárkák csak azt látták, hogy megfogja Csirit és odahajol hozzá.

-Elkapta Csirit! Megeszi! Megeszi!-kiáltották halálra váltan a cinkék, tengelicék és zöldikék.
Odaszálltak a gazdához és próbálták megzavarni a csivitelésükkel és azzal, hogy rászállnak, csipkedik a sapkáját, a kabátját, hátha békén hagyja Csirit. Csak egy idő után vették észre, hogy a gazda nem is falatozik. Hanem bizony átölelte Csirit meleg kezeivel és lehelgette a lábát, hatalmas tenyerével a hátát is melengette. Addig-addig lehelgette a kisveréb lábait, amíg ki nem olvadt teljesen. A gazda megmentette Csiri piciny életét. Miután megmelegedett, Csiri elszállt, vele társai is. A gazda megkönnyebbülten nézett utánuk. Fejét csóválva gondolt arra, milyen meggondolatlan volt, hogy nem jutott eszébe, hogy téli eleséget nem szabad kiraknia a vaslugasra, mert a madarak este odafagynak.

Még az éjjel barkácsolt egy nagy és takaros madáretetőt fából és az eleséget abba tette. A kisveréb hálásan gondolt a gazdára, aki megmentette. A madárcsapatban és a faluban is körbejárt a hír, hogy Csiri megmenekült és hogy a tanyán vannak finom falatok bőséggel. Egész télen visszajártak eleségért és melegedni, tavasszal pedig a gazda kerti szökőkútjához jöttek fürdeni.

A kismadarak hálájuk jeléül pedig rengeteg gyom magot ettek meg minden egyes évben a gazda földjén.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

Őszi Feladatlap

Itt az ősz, újra indult nemrég az ovi és a suli is. :)

Ha szívesen játszotok így (is) a gyermekeitekkel, szeretitek hasznosan eltölteni velük a közös időt, akkor őszi feladatlapokat találtok itt:
https://www.panelli.hu/shop/feladatlapok-ovodasoknak/oszi-feladatsor-ovodasoknak/?fbclid=IwAR3TLX452-eDq4piIK5mSqS8i9anFC7HVzYjPmBnpK5I_aHuAIReaGqFQdU


Jó szórakozást!

Szeretettel:
Zsanna, a Mese tündér

(Nem fizetett reklám.)

16. mese: A szivárvány

Ezt a különleges és nagyon szép rajzot, illusztrációt Egri Kata, egy óvodás kislány készítette, ezzel a rajzával egy pályázaton is indult, melyen díjat kapott. A mostani mese az Ő rajza alapján született azért, mert Kata nagyon szereti az Egyszarvúkat és mindenkit/mindent, aki/ami a rajzán szerepel: a szüleit, a fagyit, a szivárványt, a perecet, a nagy pöttyös labdát, a felhőket és a Napocskát. 

Kata különösen szép, élénk, összeillő színeket használt, ügyesen kombinálva őket. Nagyon örülök, hogy Kata szeret rajzolni, mert ez igazán kreatív tevékenység és annak is, hogy kölcsön adta egy picit nekem a rajzát azért, hogy megihlessen. Mert ez a mese igazából kifejezetten Katának készült. Köszönöm, Kata! :)

A szivárvány

Késő ősz volt már, a hajnali nap vörösbe hajló narancs színe már beragyogott az ablakon át, kicselezve az elhúzott függönyt és selymes fénye lágyan megpihent a még alvó Kata fényes, szöszke haján. Kata még félig aludt, ilyenkor hétvégén volt idő kipihenni az óvodás hétköznapok fáradalmait, nem is kellett annyira korán kelni, aminek a szülei is nagyon örültek. Az évszak meglepően és szokatlanul meleg, inkább tavasziasnak mondható volt idén, ezért egy kis sétát, egy kisebb kirándulást is terveztek a közeli erdőben.

Kata békésen szuszogott a pihe-puha, rózsaszín paplan alatt, mely körbefonta melegségével egész éjszaka. Éjjel különösen szépet álmodott, bár mire teljesen felébredt, nem emlékezett pontosan, mit is, de nem bánta, hiszen kipihenten, jókedvűen ébredt, tehát biztosan szép álom lehetett… Mikor már teljesen kiszökött az álom a szeméből és úgy érezte, egy percet sem bír tovább aludni, mert olyan üdén kipihent, óvatosan kidugta a lábait a paplan alól. Egyik zoknija félig le volt csúszva, a másik pedig lejött a lábáról alvás közben, a paplan pedig maga alá rejtette. Gyorsan megkereste, visszahúzta őket, és papucsába bújva áttipegett a szüleihez. Bebújt közéjük és még egy kicsit összebújva ölelték egymást felkelés előtt. Végül a korgó gyomruk sürgetően figyelmeztette őket arra, hogy ideje lenne reggelizni.

Nemsokára ínycsiklandó illatok lengték be a konyhát, leültek, kicsit kócosan, de kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek reggeli közben, élvezve a finom falatokat. Kata vidáman iszogatta meleg kakaóját, amit csak anya és apa tudott neki ilyen finomra készíteni. A recept is megvolt hozzá: finom tej, igazi kakaópor, némi cukor és sok-sok Szeretet. Így volt igazán mennyei a kakaó!

Reggeli után közösen összekészülődtek, megmosakodtak, rétegesen felöltöztek, nehogy fázzanak majd a séta közben, majd szendvicseket és innivalót készítettek. Kata úgy döntött, vinné a kis hátizsákját is.

-És ha már így, késő ősszel süt a nap, muszáj napszemüveget is vinnem!-gondolta Kata, de nem tudott dönteni, hogy a pillangósat vagy a sima rózsaszínt vigye el magával. Ezért hát betette csinos lánykás hátizsákjába mind a kettőt. Még a Nap is elmosolyodott később, mikor meglátta Katát az egyik napszemüvegben sétálni, mert igazán jól állt neki. Illett napszőke hajához és a kabátjához is.

Nem kellett sokat utazni és elérkeztek az erdő széléhez. Ott volt egy kis büfé. Kata szeretett volna fagylaltot, mert a kedvence volt, ráadásul még az oviban is az volt a jele, de sajnos ősszel, a hűvös időben már nem lehetett kapni, nehogy meghűljenek a gyerekek. Mire Kata elszomorodott volna, már meg is csapta pici orrát a kürtőskalács és a rétesek ínycsiklandó illata. Vettek párat, kényelmesen elfogyasztották a közeli padon, közben gyönyörködtek az eléjük táruló panorámában, a hegyek és völgyek lágy kuszaságában.

Nemsokára útnak indultak. Láttak már éppen hervadó virágokat, pirosat, sárgát, kéket, de a legtöbb helyen már majdnem mindent belepett az ezernyi színben tündöklő, színpompás őszi avar. Volt még egész halványzöld, zöldes barna, egészen sötét barna is akadt, aztán még narancsos és bordó, és mindezek ezernyi árnyalata. Az erdő illata pedig teljesen elvarázsolta őket. Láttak csigát, sok piciny hangyát, ahogy apró morzsát cipelnek, fürge gyíkot, fára simuló selymes és már egészen száraz, fakó mohát is, megsimogatva nagyon lehetett érezni a különbséget a kétféle moha között. Aki szerette volna, megsimíthatta a fa kérgét vagy megölelhetett egy fát, mert ez a mondás szerint boldogságot okoz. Ahogy minden ölelés, főleg, ha szeretettel adják. De hát, másképp nem is lehet, igaz?

Szinte térdig, -no, talán mégsem-, inkább csak bokáig gázoltak az erdei avarban, és a fákról lehullott falevelek kedvesen zörögtek-zizegtek a lábuk alatt. Ha a szülei megengedték, markolhatott is belőle és feldobhatta, csak vigyázni kellett, ne álljon pont alá, mert különben a falevelek bizony játékosan ráhullottak volna a hajára, ruhájára és úgy még összetéveszthették volna őt az Avar Tündérrel, aki az erdő békéjére vigyázott, ám a kirándulók számára láthatatlan volt.

Találtak egy tisztást, ahol egy játszótér is volt, új fa játékokkal, sok időt eltöltöttek ott. Volt hinta, mászóka, és labdáztak is a nagy pöttyös labdával, amit elvittek magukkal. A gyerekek fogócskáztak egymással és a szüleikkel vagy ha a gyerekek egy kis időre eljátszottak közösen, a szülők beszélgetésbe elegyedtek. A padon ülve elfogyasztották a szendvicseiket és a frissítő innivalót is, közben nézték a virgonc bárányfelhők és a szél táncát az égen, találgatva, ki milyen érdekes állatot vagy formát fedez fel benne.

Hamar eltelt az idő a jó levegőn, igazán élvezték az együtt töltött időt kint a szabadban. Kissé szürke felhők kezdtek bekúszni az égre távolról, ezért ideje volt hazafelé indulniuk, hogy még a nagy zivatar előtt idejében hazaérjenek. Furcsa mód a Napocskát nem takarták még el, de ezt egy cseppet sem bánták.

Hamarosan, az erdei út végén, nagy meglepetésükre, találtak egy másik büfét is, ahol vettek finom perecet, ami akkora volt majdnem, mint Kata kis arca. Hát, ilyen nagyot még sosem látott! A perec puha volt és sok só volt rajta. A perecet maga elé tartva, Kata a lyukain keresztül még kukucskált is, és arra gondolt, hogy ez most olyan, mint egy óriási perec-szemüveg. Ezen vidáman felkuncogott.

Jókedvűen, teli hassal igyekeztek hazafelé, és még épp idejében érték el az otthonukat. Alighogy levették a kabátokat és kezet mostak, eleredt a kiadós őszi eső. A Nap még mindig vidáman mosolygott, így hamarosan megpillantották az eső és a Nap közös alkotását, egy csodaszép szivárványt is!

Előfordulhat, hogy ha valaki igazán szerencsés, akkor láthat egyszerre két szivárványt is, ami nagyon különleges, és igen ritka látvány. Legalább egyszer életében, az is lehet, hogy majd felnőtt korában, de mindenki lát egy ilyen csodát! A legendák arról is szólnak, hogy az Egyszarvúak a szivárványon lovagolnak, és attól lesznek olyan különlegesek és szépek, hogy áthaladnak rajta. Mivel a szivárványt képtelenség utolérni, ezért Egyszarvút is ritkán látunk rajtuk, mert a szivárvány olyan messze van, hogy emberi szem olyan messzire nem láthat. De vannak mesebeli Egyszarvúak, a képeken, a mesékben és a képzeletünkben. Az igazán aranyos gyerekeknek pedig őrzik az álmát és álmukban csillámos varázs puszit adnak, hogy szépet álmodjanak, majd reggel elillannak vissza, a felhők mögött megbújó szivárványra, ahol kedvükre ugrándozhatnak.

Kata erre gondolt, mikor a friss, tiszta erdei levegő és kimerítő séta után kissé fáradtan megvacsorázott, meleg, málnaillatú habfürdőt vett, majd az esti mese meghallgatása után, az aznapi kedves élményekre gondolva, mosolyogva álomba szenderült.

Mert tudta, hogy ma újra igazán szépet fog álmodni…

-A Szerzői jogokra való tekintettel Egri Kata rajza/illusztrációja valamint a https://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg Egri Kata szüleinek és a blog Szerzőjének engedélye nélkül. 

15. mese: A bátor Pille

Pille elég nagynak érezte már magát ahhoz, hogy egyedül meglátogassa a nagyszüleit. Csakhogy volt egy kis bökkenő. Elég messze laktak. Nagyon messze. Az erdőn túl, a Nagyréttől pár percnyi repülésre. Pillét féltették a szülei, de ő úgy döntött,  nekivág a könnyűnek éppen nem mondható útnak.
Lepkefalva gyönyörű hely volt, Pille itt élt a szüleivel és testvéreivel már azóta, mióta megszületett. Árnyas, öreg, kedvesen susogó fák ölelték körbe a piciny falvat, biztonságot adó apró odúkkal, melyek elköltözött kisállatok után maradtak üresen. Pille elhatározása nagy volt és úgy tűnt, a bátorsága is. Nagyon elszánt volt, úgy érezte, semmi sem tántoríthatja el. Sem óriási szél, sem az égető Nap, sem az eső vagy akár egy nagyobb vihar. Napos időre ébredtek aznap, mikor Pille a padlón álmodozva elhatározta, hogy hamarosan egyedül indul el, kicsit korábban, mint azt a családja gondolta. Szülei későbbre tervezték az utazást, a nagyszülők meglátogatását, mivel még itthon fontos teendőik voltak. Nem számítottak rá, hogy Pille pont most hozakodik elő ezzel a merész tervvel, hogy ő akkor egyedül is nekivágna. Úgy képzelték, jóval később jön majd el az idő, hogy lepkelányuk egyedül kalandozzon a világban. Bátyját szánták kísérőnek mellé az útra, de Pille hallani sem akart róla. Végül nagy nehezen megegyeztek, hogy elindulhat egyedül, de az egy teljes napig tartó úton a szembe jövő bogarakkal vagy ismerős pillangókkal hírt küld magáról az otthoniaknak, hogy megnyugodjanak, minden rendben van vele, nem történt baja vagy ne adj' Isten, nem szorul segítségre.
Barátai, mikor megtudták, mire készül, először nagyon meglepődtek, majd szorgalmasan le akarták beszélni róla. Távolabbi ismerősei közül olyanok is voltak, akik kicsúfolták, kinevették, hogy milyen buta, hogy ilyen veszélyes útra vállalkozik, ráadásul egyedül. Bár titkon irigyelték, mert nekik még annyi bátorságuk sem volt, hogy legalább megpróbálják, pedig az ő nagyszüleik is arrafelé laktak. Legjobb barátnője támogatta egyedül, igaz, hogy ő is nagyon féltette és eleinte szintén le akarta beszélni róla. Ám amikor látta, hogy Pille hajthatatlan, akkor már vele akart tartani, mondván, ketten mégiscsak biztonságosabb egy napnyi távolságra elindulni, mert mi van, ha valami történik Pillével? Hát, akkor kihez fordul segítségért?
Pille azonban megnyugtatta riadtan pislogó, szerinte túlontúl aggódó barátnőjét, és titkon nagyon jól esett neki, hogy legalább egyvalaki hisz benne és ha félve is, de támogatja a döntésében.
A többiek változatlanul piszkálták, cukkolták hetekig, amíg készült a hosszú útra. Megnézte az útvonalat, átbeszélték a szüleivel is, hogy pontosan merre is kell elindulni, és hol kell jobbra vagy balra kanyarodni és hányszor, nehogy eltévedjen. És persze azt is, mit kell tenni, ha eltévedne. Elmondták, hogy az a legbiztosabb, hogy ha bajba kerülne, akkor megkeresi az erdei patakot és ha azt követi, akkor az elvezeti majd a Nagyréthez. Madárka postával értesítették a nagyszülőket is, mikorra várható Pille érkezése, és abban maradtak, nagyapó majd kiröppen elé a Nagyrétre és onnan már együtt szállnak haza nagyanyóhoz.
Hamarosan elérkezett a nagy nap. Pille elbúcsúzott mindenkitől, azon igyekezett, hogy ne látszódjon rajta, mennyire indulna már és hogy mennyire nagyon izgul. Családja és barátnője lelkesen, biztatva integettek neki, mikor szárnyra kelt.
Az első órák könnyűek voltak, a hátszél segítségével Pille csak úgy suhant a levegőben. Kimondhatatlanul izgatott volt amiatt, hogy ez volt az első önálló útja. Szép idő volt, az időjós-bogárkák ezt is jósolták, tehát minden rendben ment. Néha valami zajt hallott a háta mögött, de mire megfordult, már abba is maradt és mivel nem fedezett fel maga mögött senkit és semmit, megnyugodva folytatta útját. Kis idő múlva azonban újra és újra hallotta maga mögött a zajt, ezért egy kicsit már kezdett nyugtalan lenni és félt is. Talán valaki el akarja kapni és meg akarj enni?-morfondírozott. Vigyázva, hogy ne legyen feltűnő, mire készül, a következő bokornál váratlanul vett egy éles, jobb kanyart és a bokor mögé került. Aki mögötte jött, erre biztosan nem számított, mert nagy sebességgel követte, de már nem volt ideje fékezni és nekikoppant egy fának.
Pille aggódva, óvatosan kikukkantott a bokor mögül. És nem hitt a szemének!
-Lilla, hát te meg mit keresel itt?! Te követtél engem?-kérdezte dühösen, megszeppent legjobb barátnőjét.
-Hát, aggódtam érted.-felelte bátortalanul a koppanástól még mindig kicsit szédelgő lepkelány.
-A szüleim küldtek?-vallatta szúrósan Pille.
-Jaj, dehogy! Tényleg nem! Önszántamból jöttem.
-Szóval mégsem hittél bennem, hogy meg tudom csinálni... hogy egyedül is képes vagyok elrepülni nagyiékhoz... olyan vagy, mint a többiek, csak ők még csúfoltak is!-vágott vissza mérgesen Pille.
Olyan dühös volt, hogy azonnal hátat fordított Lillának és tovább repült. Mérgében olyan gyorsan repült, hogy Lilla nem győzte szusszal, egyszerűen hiába akarta utolérni, nem sikerült.

Mikor Pillét a gyors száguldás teljesen kifárasztotta, lassított és megnyugodva pillantott hátra, majd elégedetten állapította meg, hogy barátnője nem bírta a tempót és lemaradt.
-Remélem, feladta és végre haza is megy ezek után.-gondolta Pille még mindig dühösen.
Egy kis moraj után azonban aggódva pillantott fel az égre. Sötét szürke, mérges viharfelhők közeledtek az égen. Pedig mára napos, bárányfelhős időt jósoltak a meteorológus bogarak Lepkefalván és az erdő szomszédos részein is. Valami búvóhelyet kellene találnia, nehogy megtépje a szárnyait a nagy szél, és főleg hogy ne tudja eláztatni. Nehezen, de talált egy kis rejteket, ahova behúzódhatott, amíg az óriási vihar elvonult, jóval hűvösebbet hozva magával, mint amilyen azelőtt volt. Pille határozottan fázott, sőt inkább vacogott.  Be szeretett volna takarózni egy száraz, biztonságos helyen. Például otthon. Vagy a nagyszüleinél. De még nagyon messze volt onnan. Visszamenni pedig egyáltalán nem akart. Ezt egészen biztosan tudta. Biztos volt benne, hogy azelőtt nem tér haza, míg nagyanyóékat meg nem látogatta. Összeszorította a száját, és bár még mindig didergett, de újra elindult, nekivágott a hosszú útnak. Akkor sem adom fel!-gondolta elszántan. Nem akart kudarcot vallani, és azt sem akarta, hogy otthon kinevessék, mert megfutamodott. Így is csúfolták, milyen lenne akkor így ezek után? Eldöntötte, hogy visszafordulásról szó sem lehet és kész. Azt viszont érezte, hogy nagyon kimerítette a rendkívül erőteljes, gyors repülés, a menekülés Lilla elől és még mindig nagyon fázott, ettől még kimerültebbnek érezte magát.
Hogy fogja így kibírni a még előtte álló hosszú utat?-tépelődött magában. Ám alighogy ezt kimondta, jobban mondva gondolta, meglátott egy fehér valamit az erdőben csörgedező patakban. Egy kishajó volt, papírból. Azonnal közelebb repült és jobban szemügyre vette. A vihar nem tépázta meg, tehát valami biztonságosabb, védettebb helyről fújhatta ki a szellő az erdő közepéből a patak gyorsabb részére. Egy sárguló falevél is belehullott, biztosan az egyik fáról eshetett le.
Pille fejében egy remek gondolat futott át. A patak az erdőn át pont a Nagyrét felé csörgedezik. Itt egy kishajó, amit biztosan pont neki fújt ide a szél. Rajta egy falevél, ami pont jó lesz takarónak, hogy az úton betakarózzon, pihenjen egy kicsit, amíg a kis papírhajó vidáman végig suhan a patakban, egészen a Nagyrétig. Ő ott kiszáll, találkozik nagyapóval és onnan már csak pár percre várja őket otthon nagyanyó. Annyira megörült, hogy ezt így kitalálta, hogy gyorsan meg is valósította.
Berepült a kishajóba, maga köré tekerte a még nem teljesen kiszáradt pompás színű falevelet és a szél szárnyán már csörgedeztek is tova a patakban, míg meg nem látta nagyapót, ahogy aggódva pásztázza a Nagyrétet és környékét, keresve Pillét.
Milyen nagy volt az öröm, mikor meglátták egymást! Pille útközben elmesélte, hogyan oldotta meg a számára nagy kihívást és feladatot, hogy egyedül, biztonságban érkezzen meg hozzájuk. Nagyanyó megnyugodva, büszkén hallgatta Pille beszámolóját, milyen csodákat látott az erdőben a kis fehér papírhajó fedélzetéről.
A visszafelé út már könnyebb volt, hiszen Pille éjszaka megpihent a lepke-nagyszülőknél és így újult erővel vághatott neki a hazafelé vezető útnak. Lilla iránti haragja is elszállt, mire hazaért és boldogan ölelték meg egymást vele és családjával az öreg fák árnyékában. Nagy vendégséget rendeztek, meghívták Lepkefalva apraját-nagyját. Szentjánosbogarak világították be a falvat a naplementében, vidáman táncoltak, beszélgettek. A mulatság boldog zsivaját messzire vitte a kora őszi hűvös szél.


-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.