11. mese: Levi és Henry

Levi választotta Henryt egy boltban, sok-sok évvel ezelőtt. Igazából futóbicikliért mentek be, de a szép zöld, amit korábban kinéztek, éppen elfogyott és rendelni kellett. Családias kis játékbolt volt, az amúgy csendes külváros egyik, kicsit forgalmasabb részén, több más bolt mellett. A kicsi bolt kedvesen hívogató volt óriási kirakatával, ahol a rengeteg játék pihent és csalogatta oda a kíváncsi gyermekeket. A hatalmas kirakaton beömlő arany napsütés barátságos sárga fényével bevilágította az egész boltot.

Mivel az üzlet otthonos volt, pont ez volt az előnye is. Az éppen elfogyott futóbicikliből készségesen újra rendeltek és az ígérték, pár nap múlva meg is érkezik. Helyes kis hely volt, nem túl nagy, igazából inkább egész kicsi a bevásárló központokhoz képest. Hangulatos is, rengeteg fa játékkal, melyek illata körbelengett egész nap a játékok között. Még a sűrűn nyíló ajtón beszökő friss levegő sem tudta kikergetni ezt a kedves illatot. Levi sokat járt ide az anyukájával. Mindig volt valami alkalom vagy épp csak úgy erre jártak és bejöttek körülnézni. Ahogy az lenni szokott, bemenni egy játékboltba egy gyerekkel lehet üres kézzel, de kifelé már bizony szinte lehetetlen. Mert természetesen mindig akadt valami, ami még otthon nincs. Anya azt mondta akkor Levinek, hogy ne sírjon, hogy a futóbicikli később érkezik majd, de hogy ne legyen szomorú, választhat magának valamit, ami tetszik neki. De lehetőleg olyat, amilyen még tényleg nincs. Majd anya rájött, hogy ez elhamarkodott mondat volt, hiszen itt rengeteg olyan játékot láttak, amilyen nekik még nincs. Akkor meg nem fognak tudni választani, mert ez is kellene, meg az is. Kétségbeesve pillantott körül, várva a fejleményeket.

Levi ugyanis elindult, hogy körül nézzen a polcokon. Egyszerűen nem tudott betelni a temérdek játék látványával. A két és fél évesek pici, de kritikus szemével pásztázta a polcokat, már ameddig felérte azokat. Amelyiket nem, ott jelezte anyának, hogy fel kellene emelni, de gyorsan. Anyukája segített neki, többféle játékot megnéztek, alaposan körbe járták a bolt minden zugát, melyik játék jöhet szóba. Aztán Levi azt mondta, amitől anyát egyből kiverte a víz. Hogy neki mind kell. Merthogy egyik sincs még otthon. „Ebből újra sírás lesz…” gondolta rémülten Anya. Vett egy nagy levegőt, majd azt mondta: -Tudod, sajnos annyi pénzem nincs, hogy meg tudjak venni itt mindent, és otthon sem férne még el ennyi játék. És ha mindent elvinnénk, a nénik se tudnának mit eladni, kifogyna a készletük. De... nézzük át ezeket a játékokat még egyszer, biztosan találunk egy valamit, ami igazán különleges. (Magában persze sűrűn imákat mormolt, nehogy sírásba fulladjon a keresgélés, mert fogalma sem volt, akkor hogy fogja Levi figyelmét elterelni vagy megnyugtatni.)

És akkor Levi meglátott az egyik középső polcon, pont szemmagasságban egy kék elefánt mögött egy fa hernyót. Fa vonata már volt, amit össze lehetett akasztani, a mozdony mögött két vagonnal, rajta fa autókkal, volt rajta zsinór, pont a mérete, azt szokta is húzogatni maga után, mikor játszóra vagy sétálni mentek Anyával a környékre. Meg is csodálták mindenhol, mert senki nem húzott a gyerekek közül ilyet a környéken. És volt egy másik is, aminek a vagonjaiból pici fa pöckök álltak ki, azokra lehetett két kockát egymás tetejére húzni és menet közben, ha forogtak a vagonok kerekei, akkor forogtak a fa kockák is, amin betűk és képek voltak. Ezeket még építőkockázáshoz is használhatták.

A kis fa hernyó is ilyen húzogatós játék volt, mint a vonatai. Levi eldöntötte magában, hogy neki ez kell vagy semmi más. Anya fellélegzett. Levi csak úgy repült ki a boltból, maga mögött húzva a hernyót. Sietős fizetés után Anya ott rohant mögötte, hogy utolérje, így indultak hazafelé. Menet közben azt találgatták, milyen nevet adjanak neki. Náluk majdnem mindennek neve volt. A plüssöknek, fürdős játékoknak, még a mosógépnek is. (Ind.sit márkája után Dézi lett.) Azt tudták, hogy fiúnév kell, hiszen egy kisfiú még jó, hogy csak valami klassz fiúnevet kell, hogy válasszon újdonsült barátjának. Már csak a hernyó fiús színe miatt is. Akkoriban nagy Thomas a gőzmozdony mese rajongók voltak. Így a kis fa hernyó végül a Henry nevet kapta, az egyik szereplő után. Henry kedélyesen döcögött Levi után, rugós szarvacskái csak úgy lobogtak a feje tetején, végén a piros kis fagolyócska pedig huncut táncot járt ide-oda. A fa hernyó csak úgy suhant a göröngyös, néhol egyenetlen, buckás és nyár lévén elég forró betonon. Kerekei kedvesen zörögtek, finom fahangot adva séta közben, friss faillatot húzva maga után. Levi erősen markolta Henry sárga zsinórját, a hernyó pedig lelkesen zötyögve kis gazdája mellett, követte őt új otthona felé.

Levi nagyon szerette, ha Henry csíkot húz, mint a repülők, ezért mint a húzogatós fa vonataival, úgy Henryvel is minden egyes útjukba eső, nyári vagy őszi zivatar után maradt valamire való pocsolyán át kellett ám menni, mert Henry csak úgy vont aztán vizes kerekeivel dupla csíkot a betonra, amit a nyári meleg persze percek alatt felszárított. Az őszi sétákat Levi jobban szerette, mert akkor a Henry által húzott csíkok kevésbé hamar illantak el a langyos betonról, kivéve, ha a szél kicsit rásegített.

Átkelésnél fel kellett venni Henryt vagy legalábbis Anya megemelte, hogy nehogy egy autó elüsse és persze hogy időben átérjenek a zöld lámpánál is. Több zebrán is átmentek és minden zebránál fel kellett venni Henryt. Anya azt mondta, hogy ott, ahol hosszabb ideig zöld a lámpa, ott át lehet kelni úgy is, hogy Henry is gurul velük a zebrán át, de a rövideknél nem, mert fontos, hogy sérülések nélkül mindannyian haza érkezhessenek. A zebra előtt megálltak, körülnéztek még akkor is, mikor zöldre váltott a lámpa, hogy biztonságosan át tudjanak kelni.

Levinek nem volt ám olyan könnyű húzni és közben még egyenesen is tartani Henryt, minden figyelmével koncentrált. Anyának később ugrásra készen figyelnie kellett, mert egy alkalommal Henry kereke megakadt, így a zsinór kiesett Levi kezéből a földre. De a lámpa már villogott, sietni kellett, hogy átérjenek. Vagy olyan is előfordult, hogy Levi majdnem egy autó elé szaladt, mikor Henry kigurult az útra, ezért mindig belül ment a járdán, hogy ha Henry szabadon elgurulna, Anya még időben elcsípje. Anya azt mondta, sajnálná, ha Henrynek baja esne, de azt még jobban, ha Levinek lenne baja, ezért bármennyire is kedves nekünk egy játék, ha kikerül az úttestre, nem szabad utána szaladni, mert az autó elüthet. Henryből lehet venni újat, másikat, kisgyerekekből viszont nem. Ők megismételhetetlenek, különlegesek.

Így került a családba Henry és lett Levi kedves játéka hosszú évekre, friss fa illata sokáig belengte a gyerekszobát. A lakásban kezdetben a fa vonatok és Henry csak az előszobáig mehettek, hiszen koszos volt a kerekük, majd kitalálták, hogy alapos lemosás -de nem szétáztatás után- a szoba padlóján pihenhetnek. Télen ritkán jutottak ki, bár a hóban is kipróbálták, de ott nem gurultak igazán, elakadtak a nagy hóban. Ám mini hógolyókat lehetett rajtuk vinni, ha épp már olvadó félben volt a hó és az út közepén már eltakarították.

A fa vonatok idővel bekerültek a fa építőkockás dobozba és csak elmélyült vonatozásokkor kerültek elő, amikor a rajta lévő fa kockákból mindig másféle kaput vagy tornyot építgettek belőle Anyával. Henry viszont a polcra került, a könyvek elé. Megbecsült helye volt. Titokban Henry mindig figyelte Levit, hogyan játszik, milyen gyorsan nő. Többször költöztek, így Henry mindig gyors imákat mormolt, nehogy a dobozból kiessen és elvesszen út közben, mert el sem tudta képzelni, mi lenne vele Levi nélkül. De szerencséjére odafigyeltek rá, így ez nem történhetett meg. Minden új helyen a könyvespolc alsó, könnyen elérhető részére tette Anya, hogy Levi ne veszíthesse szem elől. Henrynek is kapóra jött ez, hiszen innen beláthatta az egész szobát és nézhette Levit, ahogy játszik és részese lehetett az eseményeknek. Innen nem mozdították el, csak akkor, mikor Anya hetente port törölt. Akkor őt is letörölgette, majd a tiszta polcra vissza tette. Henryt lomtalanításkor a frász kerülgette, mert Anya akkor is és néha sűrűbben is kitalálta, hogy át kell nézni a játékokat, és amivel nem lehet már játszani, mert törött, sérült -és emiatt baleset veszélyes-, vagy elfeledett, mert kinőtték, azokat vagy elajándékozzák vagy kidobják. Mikor Anya néha elmélázva felvette ilyenkor, Henry rémülten gondolt arra, hogy eljött az ő ideje is. De Anya mindannyiszor vissza is tette a helyére. Henry nem tudta, hogy nem volt szíve kidobni, Levi hiába nem játszott már vele régóta. Kedves emlék volt, ahogy együtt húzogatták a pocsolyákon át, és Anya mindig arra gondolt, majd az unokájának is megmutatja, amikor lesz, reménykedve, hogy Henry még nem mállik szét addigra. Talán a gyerekek még akkor is örülni fognak egy ilyen különleges, húzogatható kis pajtásnak. Henrynek évekig egy barátja is volt, egy szintén húzogatós fa tigris, négy narancs kerékkel. Tulajdonképpen az egész tigris narancs színű volt, kivéve persze a fekete csíkjait, még bajuszt is festettek rá és lehetetlenül kerek feje és füle volt. Csak a csíkokból lehetett tudni, hogy ő bizony egy tigris. Őt is ugyanott lelték meg, ahol Henryt. Ő volt Tigri-bigri. Az évek óta használt és elszakadt zsinórja helyett Anya egy idő után három, igazán fiús színű, szilikonszerű zsinegből font új húzó zsinórt. Klassz lett. Aztán Tigri-bigri teljesen szétmállott a sok pocsolyán átkeléstől, és darabokra hullott, így tőle el kellett búcsúzniuk. Anya később megbánta és fájó szívvel gondolt arra, hogy nem tette el emlékbe. De elhatározta, hogy minden fa játék boltban, ahol jár majd, addig keresi az újjászületett Tigri-bigrit, amíg rá nem talál.

Henry titokban éjszakánként már évek óta az alsó könyvespolcról merészen lehuppant a hosszú szálú, puha szőnyegre, majd odagurult Levi játékos dobozai elé, az ágya mellett. Nagy nehezen feljutott a legtetejére. Rászokott, hogy a könyvespolc helyett onnan, jóval közelebbről figyelje Levit, ahogy alszik. Néha felriadt és dermedten figyelte Anyát, ahogy éjszaka egyszer vagy párszor –attól függően elaludt-e a másik szobában vagy sem-, átjött betakargatni, megsimogatni és megpuszilni Levit. Henry hiába félt, mert Anya a félhomályban egyszer sem vette észre, hogy ő nem a megszokott helyén, a polcon figyel, hanem Levi ágya mellett, a dobozokon fekve őrzi az álmát.

De furfargos volt, mert hajnalban, még Anya előtt ledöcögött nagy erőfeszítések közepette a dobozok tetejéről, átgurult a szőnyeg zöld rojtjai között és felkúszott a könyvespolcra, hogy mire Anya felébred és jön, hogy keltse Levit, már újra a helyén legyen, minden feltűnés nélkül.

Így telt el pár év, Levi és Henry évek óta nem jártak kint, de az esti rituálé, Levi simítása, ha épp valamilyen könyvért nyúlt és a portörlés Anyával megmaradt.

És évek múlva eljött a pillanat, amire Henry várt: most nyáron, két hete újra sétálnak…  Egyik sétájuk alkalmával, mikor Henrynek még mindkét szarva megvolt, találkoztak egy igazi csigával is! Micsoda élmény volt! A csiga az út közepén haladt, félő volt, hogy eltapossák, ezért betették a közeli bokor tövébe. A második sétájukkor a Bábszínházas előadás felé Henry egyik szarvacskája letört, és kiderült, hogy nem javítható. De épp ettől lett ő is egyedi és különleges. Majd Anya újra festette három részes, megkopott, narancs színű fa pocakját, éjkék kerekeit és szép új, friss, élénk piros arcpírt is kapott. Lehet, hogy nemsokára az új Tigri-bigri is megérkezik…

-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

Hogyan mondjunk fejből mesét? 10 gyakorlati tipp

  

                                 

Valljuk be, nem egyszerű fejből mesét mondani. Sőt, néha kifejezetten nehéz, hiszen szülőként ezerfelé járnak a gondolataink, így inkább bele se fogunk, igaz?

Nézzünk pár gyakorlati tippet, hogyan érheted el, hogy te is tudj fejből mesét mondani:

1.
Az első és legfontosabb, hogy legyél legalább valamennyire kipihent. Ezt nem könnyű megoldani, tudom. Ha kicsit sikerül kiűríteni előtte a fejed, leengedni, mikor hazaérsz a munkából, akár ha elvonulsz egy 20 percre lecsendesedni, -ha előtte megbeszéled a gyerekekkel, hogy így lenne és elvannak egy kicsit magukban-, akkor az is segíthet átgondolni, milyen mesét mondanál.
De zakatoló gondolatokkal nem megy. Koncentrálj csak a majd kíváncsian pislogó gyermekedre és az elképzelt történetre.

2.
Ha van a gyermekednek egy kedvenc mesefigurája vagy mesehőse, egy hercegnő vagy egy szuperhős, akkor az ő életével kapcsolatban kitalálhatsz vicces történeteket.
Pl.: milyen nehezen viselte a hercegnő kislánykorában, hogy vannak szabályok, amiket be kellett tartania kis hercegnőként, hogy mégsem tehet meg mindent, amit szeretne, de közben sok olyan helyre eljuthatott, ahova szeretett volna, megismerhette a körülötte lévő világ sokszínűségét és ez mind előnyére vált, mire felnőtt és érett hercegnő lett belőle.
Vagy egy szuperhős hogyan kapta a szuper erejét és azt mire használta később, el kellett-e titkolnia a családja elől vagy tudhattak róla? Hogyan környékezte meg a gonosz és hogyan tudta mégis legyőzni úgy, hogy nem adta fel, hanem küzdött rendületlenül?

3.
Az aznap gyermekeddel történteket játékosan elmesélheted neki este, lefekvés előtt. Ebből még egy meghitt, kedves beszélgetés is kisülhet, és elmondhat neked olyan dolgokat, amelyeket talán magától nem mert vagy nem akart volna, de a mese hatására feloldódtak benne a szorongások ezzel kapcsolatban.

4.
Ha valami új dolog történt vele, veletek az elmúlt időszakban, vagy történni fog (beszoktatás, utazás, költözés, iskola kezdés, orvosi vizsgálat), arról is mesélhetsz neki, egy macit, egy kislányt vagy kisfiút -vagy épp őt magát beleszőve a történetbe. Ettől oldódhat a szorongása, ha esetleg fél és meg is tudjátok beszélni, ha kérdezget a témáról közben, ami tovább szőheti a történetet.

5.
Ha tudod, hogy napközben vagy este majd fejből szeretnél mesét mondani, próbálj felkészülni rá. Akár egy héttel előtte vagy napközben, ha van egy kis időd, átgondolhatod, megtervezheted fejben, miről is szóljon, kik legyenek a szereplők vagy éppen egy személyes, gyermekedről szóló mese legyen-e.

6.
Rendszeresen feljegyezheted, ha hirtelen beugrik egy ötlet, hogy legközelebb miről szeretnél mesélni és ha eljön az idő, csak előkapod és máris válogathatsz az ötletekből. (Milyen volt a hétvége, milyen volt a játszótéren, kikkel barátkozott össze, mivel játszottak legutóbb, minek örült nagyon, mi szomorította el.)

7.
Ötleteket adhat neked nem csak a gyermeke(i)ddel és a családoddal, de a környezetedben lévő kisgyermekes történések, események, konfliktusok, megoldandó helyzetek is. Ha tudatosan figyelsz ezekre és feljegyzed, előre kigondolod a megoldást, akkor nem csak a mese általi tanulságot vonhatjátok le közösen, de lehet, hogy ha később hasonló helyzet adódik nálatok is, már lesz is egy kész megoldásod, ami nagy előny. (Dackorszak, szobatisztaság, beszoktatás, játék kölcsön adása, iskola)

8.
Ha van egy kis én-időd este és nem vagy még nagyon fáradt, le is jegyezheted, amit mondani szeretnél majd a gyermekednek és akkor már rögtön lesz is egy felolvasandó mesétek is, ami rólatok szól, ami igazán személyes.

9.
Eltervezheted előre, mi az, amiről még semmiképpen nem szeretnél mesélni, mert kicsi hozzá, esetleg ijesztő lehet neki és mi az, amit hasznosnak tartasz beleszőni a mesébe. Kigondolhatod, milyen figuráktól ódzkodsz, amelyekkel nem szeretnéd, ha azonosulna vagy átvenné a viselkedését.

10.
Témák köré is kerekítheted a mesédet, amikor konkrét célod van vele, mégpedig az, hogy a mesén keresztül tereld és neveld. Döntsd el, mit szeretnél elérni a mesével? Nevelje vagy csak szórakoztassa őt? Tanulja meg az állatok szeretetének fontosságát, az udvariasságot, a játékosságot? Fedezze fel, hogy kitartónak lenni jó, megéri, mert a szorgalomnak meglesz mindig a gyümölcse? Hogy fordulhat hozzád, a családhoz, ha bármi emészti? Csak rajtad múlik.

Egy biztos. Akár fejből mondott mesét mondasz, akár felolvasol, az a meghitt pillanat örökre a tiétek lesz majd.
Ha pedig a felsoroltak ellenére úgy érzed, hogy neked sehogy sem megy a fejből kitalált mese, a fejből mesélés vagy a rögtönzés, akkor engedd el, nem baj. Akkor mesélj a gyermeke(i)dnek könyvből.

Csak mesélj rendszeresen, mert jó. :)



-A Szerzői jogokra való tekintettel a http://zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken  nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül. 

10. mese: Gólyaszerelem

Az új életem akkor kezdődött, amikor egy rettenetes, éles fájdalmat éreztem a szárnyaimban. Meglőttek. Annyira fájt, hogy hang sem jött ki a torkomon, hogy segítséget kérhessek a társaimtól. Igazából a többiek nem is tudtak volna segíteni, mindenki ijedtében olyan gyorsan repült el, amilyen gyorsan csak tudott, nehogy a vadászoknak esélyük legyen még valamelyiküket eltalálni. Én pedig ott maradtam egyedül a fájdalmammal, tehetetlenül, a szívem ijedtemben össze-vissza vert. Nem tudtam, mi tévő legyek. Megpróbáltam megmozdulni, hogy elmenjek, de az éles fájdalom, ami belém hasított, rögtön dermedtségre kényszerített. Egy idő után nem bírtam már elviselni a fájdalmat, akkor elsötétült előttem a világ. Most vége az életemnek, gondoltam, mielőtt belezuhantam a semmibe.

Melegségre ébredtem és valaki simogatott. Lassan kinyitottam a szemem. Először azt gondoltam, ez a mennyország, azután rájöttem, az nem lehet, mert egy ember hajolt fölém. Aggódva nézte, tudok-e mozogni. Hát, nem tudtam, minden apró mozdulat kínkeserves volt. A sebem nagyon fájt. Nem tudtam, mennyi idő telt el, amióta meglőttek, nem tudtam, mit akar tőlem ez az ember. Nagyon féltem tőle, megpróbáltam megmozdulni, elmenekülni, a fejemben csak az zakatolt, hogy el kell repülnöm, el kell repülnöm, mert ő is bántani fog… de az éles fájdalom, ami újra és újra belém hasított minden próbálkozásnál, megálljt parancsolt. Tehetetlenül feküdtem és vártam. Hol vagyok? Ő miért hozott ide? Vajon mit akarhat tőlem? A többiek már rég úton vannak Dél-Afrika felé, én pedig itt ragadtam.

De ez az ember nem mozdult mellőlem. Ellátta a sebemet, bekötözte, melegen tartott és féltőn, óvatosan simogatott. Adott ételt, gondoskodott rólam. Napok múlva, lassan megnyugodtam és rájöttem, nem fog bántani. Ő nem. Néha jöttek barátai, meglátogatták őt és engem is, Stjepannak szólították. Rám azt mondták, Malena. Kis idő múlva rájöttem, hogy Stjepan ezt a nevet adta nekem. Furcsa volt, de idővel megszoktam és igazából örültem neki. Úgy hallottam, hogy az emberek, ha nevet adnak egy állatnak, akkor szeretik és gondoskodnak róla. De szerettem volna gyorsan meggyógyulni, mert indulnom kellett a többiek után, még mielőtt beköszönt a hideg.

Telt-múlt az idő, a szárnyam nagyon lassan gyógyult. Pontosabban egyáltalán nem akart rendbe jönni. Mikor már tudtam mozgatni, próbáltam repülni, de nem sikerült. Rájöttem, hogy biztosan nem tudok már a többiek után menni, mert a szárnyam nem engedelmeskedik. Rémülten gondoltam arra, hogy soha többé nem tudok majd repülni. De ha nem tudok, mi lesz velem egyedül? Mit fogok enni? Hogy lesz társam, aki szeret? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Mikor tudatosult bennem, hogy minden próbálkozásom és Stjepan minden erőfeszítése ellenére sem fogok tudni soha többé repülni, magamba roskadtam. Napokig nem tudtam enni sem, Stjepan hiába kínált, kedveskedett, kérlelt. Az éhség azonban nagy úr, aki éhezett már, az tudja. Rájöttem, hogy valamiért életben hagyott a Sors és utamba vezette Stjepant, tehát élnem kell, dolgom van még itt a Földön. Várakozva figyeltem, hogyan alakul tovább az életem, miközben nagyon el voltam keseredve. Hogy felvidítson, Stjepan a garázsban berendezett nekem egy olyan fedett helyet, ami teljesen olyan volt, mint Dél-Afrika. Mintha ott lennék, ha már nem láthatom többet, ha már nem repülhetek oda többé. A legjobb egy akvárium volt, amelybe halakat rakott és halászhattam kedvemre. Így nem éreztem annyira kiszolgáltatva magam. Igazán hálás voltam neki mindenért. Hogy rám talált, befogadott, nem hagyott meghalni, hogy gondozott és próbált mindent megadni nekem, amire csak titkon vágytam, hogy ne érezzem annyira a repülés hiányát. Túléltem a hideget és mikor kitavaszodott, egy újabb meglepetés várt. Gazdám ölbe vett, hogy megmutathassa. Felvitt a tetőre és ott, akkor megláttam:  egy fészket épített nekem, ahol majd költhetek, ha eljön az idő. Nagyon megörültem, majd elbizonytalanodva arra gondoltam: de hogy lesz társam? Kinek kell majd egy szárnyaszegett, röpképtelen gólyalány? Folyton ez járt a fejemben. A hetek, hónapok elképesztő iramban követték egymást. Már hosszú idő óta így éltünk szeretetben Stjepannal.

Aztán jött egy újabb, meleg márciusi nap, éppen a tavaszi első napsugarak melegét élveztem, kényelmesen a fészekben. Egyszercsak suhogást hallottam, először azt gondoltam, képzelődöm. De nem. Szárnysuhogás volt. Egyre csak közeledett és közeledett, majd már egészen közelről hallottam a hátam mögül. Végül leereszkedett mellém. Mikor rápillantottam a gólyára, aki érkezett, tudtam, hogy elvesztem. A szemei megbabonáztak, percekig csak néztünk egymás szemébe, beleveszve az ismeretlen, mégis valahogy olyan ismerős, bizsergető érzésbe, ami hatalmába kerített. Ő hozzám bújt, olyan szorosan, mint még egy gólya sem soha.

Stjepan idővel őt is elnevezte, Klepetannak. Azt mondogatta, milyen szép pár vagyunk, összeillünk. Nehezen hittem, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy lehet társam, hogy boldogok lehetünk. A környéken a csodánkra jártak, sóhajtozva figyeltek minket, az idős nénikék szemüket törölgetve, a kisgyerekek sikongatva, mutogatva, ámulva nézték, ahogyan élünk. Mikor fiókáink kikeltek, párás szemmel figyeltem, ahogy Klepetan igazán gondoskodó apukaként repülni tanítgatta a kicsinyeinket. Úgy éreztem, ennél boldogabb már nem is lehetnék!

Eltelt a nyár, lassan jöttek hűvösebb idők. Észrevettem, hogy Klepetan nyugtalanabb lett. Rájöttem, hogy készülődik. Nem értettem, miért, hiszen olyan boldogok voltunk. Ijedten figyeltem, ahogy egyre hidegebb lett, elhessegettem minden bajlós gondolatot a fejemből. Azonban egyik reggel, korán, Klepetan rendkívül hosszan és erősen átölelt, majd elrepült. Mikor a szokásos idő múlva sem tért vissza, tudtam, hogy elindult. A többiekkel Dél-Afrika felé. Először úgy éreztem becsapott, a közös életünk, a felnevelt fiókák talán nem jelentettek neki annyit, mint nekem. De az nem lehet, Klepetan nem ilyen! Letörve aludtam el, napokig enni sem tudtam. Stjepan, hogy felvidítson, elvitt horgászni, hátha eltereli a gondolataimat. Nehéz szívvel múltak a hetek, hónapok. Később már a szép emlékekre gondoltam, az tartott életben.

Lassan -úgy éreztem, nagyon lassan-, kitavaszodott. Ültem a fészekben és mintha szárnysuhogást hallottam volna. Ilyen szárnysuhogás csak egyetlen egy van, ezer közül is megismerem!

Klepetan! Klepetan! –ujjongott a szívem. És valóban Ő volt. Hát, visszatért! Hozzám! Kimondhatatlanul boldog voltam! Ölelése semmit sem változott. Stjepan döbbenten nézett, mikor felfedezte mellettem a fészekben Klepetant, egyszerűen nem hitt a szemének. Sűrűn törölgette is szép hímzett zsebkendőjével, talán hogy jobban lásson.

Később, cseperedő fiókáinkat újra Klepetan tanította meg repülni. Az ősz közeledtével reménykedtem, hogy nem indul el újra. Félve láttam, hogy ismét készülődik. Ölelése szívszaggató volt. Megint napokig nem tértem magamhoz a szomorúságtól, ahogy a következő években sem, amikor újra és újra elindult. De szívem összes szeretetével vártam vissza Klepetant, mikor közeledett a tavasz és gondolatban vigyáztam rá. Stjepan legalább akkora izgalommal várta minden évben, mint én. És aztán eljött a nagy nap, a szárnysuhogás, ölelés, összebújás. Minden alkalommal, mikor végre meglátom a távolban Klepetant, fáradtan suhogó szárnyaival, örömteli szemeivel, repes a szívem és a félelmem tovaszáll, hogy nem láthatom soha többé. Klepetan kimerült tekintetéből mindig kiolvasom, hogy ő is szíve teljes szeretetével, idősödő szárnyai összes erejével indul útnak minden évben Dél-Afrikából, vissza hozzám.

Legutóbb több hét késéssel érkezett, ezért minden egyes napon Stjepannal feszülten, aggódva kémleltük az eget, mikor érkezik már, mikor hozza felénk a szél az összetéveszthetetlen szárnysuhogás bódító, örömteli hangját. Hűséges párom repül hozzám és értünk közel 8000 kilométert. A kerülő út egyre nehezebb számára és a többi gólya számára is, ahogy idősebbek lesznek, de a meleg áramlatok adta előnyöket kihasználva tudnak csak ekkora távokat teljesíteni. Aggódva gondolok rá, de hiszem, hogy szívem szeretetének ereje végig kíséri az úton, vigyáz rá oda és visszafelé is és megvédi minden veszélytől, ami rá leselkedik. Tudom, hogy viszi az ösztöne, ám miattam dacol az időjárással, az éhezéssel, a ragadozókkal és a vadászokkal, hogy újra meg újra viszont láthassuk egymást és együtt neveljük fiókáinkat minden évben.

A szíve évről évre újra hazavezeti hozzám, hiszen tudja, hogy hűségesen mindig csak Őt várom tántoríthatatlanul és a szeretetünk minden akadályt legyőz. Immár 17 éve.

Azt kívánom, ha eljön az idő és búcsúznunk kell a földi léttől, Klepetant ne út közben érje baj, hanem itt legyen mellettem a fészkünkben és együtt álmodjuk át magunkat a felhők fölé, ahol határtalan szerelmünk tovább él.

A mesét egy Horvátországban élő gólyapár igaz története alapján, Malena, a gólyalány szemszögéből  írtam.

A gólyapár megható, valós történetét elolvashatod itt:

https://magyarhang.org/eletmod/2018/07/19/horvat-golyapar-ad-lecket-szeretetbol/

2020. áprilisi hírek szerint: "2019-ben a hím megérkezése után nem sokkal elhagyta a fészket és többé nem tért vissza. A madárbarátok feltételezése: legyengülten érkezett, beteg lehetett, és -mivel nem tért vissza a fészekbe- feltételezések szerint elpusztult. :(
https://sokszinuvidek.24.hu/mozaik/2020/04/25/brodi-golya-vilaghiru-golya-malena-klepetan/

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

9. mese: A fa és a madárka

Fa egy erdő közepén állt már időtlen idők óta. Legalábbis így érezte. Szerette, hogy nincs egyedül, sokat susogtak a többi fával, ha szeles idő volt, szélcsend idején pedig maguk hajladoztak, rezegtették a leveleiket, így beszélgettek egymással. Télen, levelek híján nehezebb dolguk volt, akkor inkább recsegtek az ágaikkal, a fiatalabb csemeték inkább nyikorogtak, sután, viccesen hajladoztak.

Hosszú-hosszú évtizedek óta, mióta Fa az eszét tudta, így éltek és ő ezt bizony nagyon szerette. Együtt várták az első hópelyheket, aztán a tavasz közeledtét, a virágba borulást, rügyezést. Nap jó barátjuk volt, hozott egy kis melegséget, lágy, langyos szellőt, kacagó, habos bárányfelhőket, ha arra volt szükségük. Lengedezve hűtötték magukat a nyári forróságban akkor, mikor a furfangos Szél játszva fújkálta őket, csiklandozva leveleiket és ágaikat, majd Vihar, Eső és Zivatar kegyes segítségével alkalomadtán szomjazva, mohón, jólesően szívták magukba a nedvességet. Ősszel kissé szomorúan búcsúztak el a száradó, lehulló leveleiktől, majd csupaszon várták újra türelmetlenül az első csilingelő hópelyheket vagy jégcsapokat, hogy ágaikra telepedjenek. Szerették ezt az állandó, megállíthatatlan, biztonságot nyújtó körforgást.

Egy nap az erdő lakói éppen csoportosan susogtak valami nagyon fontos dologról, mikor egyre inkább erősödő zaj ütötte meg az erdő lakóinak kérges fülét. Először kíváncsian, várakozón, majd egyre izgatottabban, kicsit félve néztek mindannyian először egymásra, majd a hang irányába, mely bizony csak közeledett. Ilyen zajt még sosem hallottak errefelé. Ez a táj és az erdő békés volt, ezért szerették a kirándulók is, akik rendszeresen erre jártak vagy sátoroztak. Áldották is az árnyékot és a kristálytiszta levegőt adó fákat, hűsöltek a fa tövében, hallgatták a madarak énekét, a fakopáncs kopogását, a szellő lágy zúgását. Száraz, leesett ágaikból tábortüzet raktak, szalonnát sütöttek, zsírját pihe-puha, házi kenyérre csöpögtették, éhesen befalták, közben vidáman daloltak.  Az erdő fái is szerették ezt a hangulatot, a békés emberek meghitt zaját. Most ez az idegen és hirtelen zaj rettentően megijesztette őket.

Hamarosan kiderült, hogy a lármát a közeledő munkagépek zaja okozza. Emberek érkeztek, sokan, több géppel. Megbeszélést tartottak, majd nekiveselkedtek és elkezdték a munkát. A fák legnagyobb rémületére az emberek valamiféle építkezésről beszéltek, hogy az kezdődik itt, ezért kell a hely. A fák nem értették. Ha kell a hely, akkor itt nincs, miért ide jöttek? Aztán rádöbbentek, miután egyiküket elkezdték kivágni, hogy a hely kérdést úgy akarják megoldani, hogy az az ő életükbe kerül. Rémülten susogtak a fák, de senki sem hallotta meg őket, a fejszék csattogása és a láncfűrész kegyetlen zúgása minden segélykiáltást elnyomott. Az erdőben élő állatok riadtan menekülőre fogták, szállt, rohant mindegyikük, amerre látott és tudott. Ekkora riadalom még a legnagyobb viharok idején sem volt, mivel az erdőben mindenhol akadt egy odú, egy lyuk, egy zegzug, ahol a kis állatok otthonra, oltalomra találtak. Mire az óriási zaj elült és a gépek mind elmentek, -teherautóik megrakva a kivágott fákkal-, az erdőből semmi nem maradt. Csak egyetlen árva fa.  Őt talán azért hagyták életben, mert nem tartották még elég idősnek a kivágáshoz és a tervezett park első fájának szánták. Fa még mindig nem tért magához, sokkos állapotban volt. Minden olyan hirtelen történt, hogy egész hirtelen tört rá ez a bénító ijedtség. Mi lesz most vele? Mi lesz a többiekkel? És az állatok? Csak ő maradt. Körbenézett, kéregszíve belesajdult a látványba. A többieket elvitték, örökre. Bánatában, mint hatalmas könnyeket, hullatta nap nap után a leveleit, amelyek búsan peregtek a földre. Szíve csak zakatolt, zakatolt, és nagyon nehezen, csak napok, hetek múltán tudott megnyugodni valamelyest, de ha körbenézett vagy reggel álmából ébredt, mindig rettentően elszomorította a látvány. Pedig remélte, hogy ez csak egy rossz álom volt, egy rémálom. De nem. A kivágott fatörzsek látványa mindannyiszor szíven ütötte, mikor ráébredt, hogy kedves rokonaiból, barátaiból, ismerőseiből csak kivágott fatörzsek maradtak. Fa várta a sorsát, nem tudta, mi lesz vele. Pár nappal később egy iszonyatos erejű vihar a maradék törzseket is kiszakította a helyéről. Ezek után Fa, ha lehet, még jobban elkeseredett.

Ahogy telt-múlt az idő, jobb ötlete nem lévén, folytatta életét, várva a sorsát, hogyan alakul. Nagyon hiányoztak neki a többiek, kimondhatatlanul magányosnak érezte magát. Egy ilyen mély elmélkedés közepette valami zajt hallott a távolból. Mintha susogás lett volna. De nem, csak a szél játszik vele, gondolta. Aztán még egyszer hallotta. Rájött, hogy amit hallott, az nem susogás, hanem suhogás. Szárnysuhogás! A hang irányába fordította megmaradt lombkoronáját. Egy nehezen repülő, ereje végén lévő madárka repült egyenesen feléje.

Végül kimerülten leszállt az egyik ágára. Madárka nem értette, hova tűnt az erdő, hiszen legutóbb, mikor itt járt, rengeteg fa volt még itt. Fa szomorúan mesélte el, mi történt. A madárka is szomorú volt, hiszen rájött, hogy akkor rokonai a fakivágás közben valószínűleg elmenekültek. A kismadár látva Fa mérhetetlen bánatát, szomorú szemeiben a magányosságát, megígérte neki, hogy vele marad. Barátságot kötöttek. Madárka fészket épített Fa egyik ágán, ott aludt jó időben. Mikor hűvösebbre fordult az idő, Fa az odújában adott kényelmes, meleg otthont Madárkának. Madárka minden reggel és este dalolt neki, sokszor napközben is és ettől fogva együtt várták az évszakok változását, nézték az ébredő és a lenyugvó Napot, élvezték a langyos Szellő simogatását, a Szivárvány látványát. Esős, Viharos időben régi történeteket meséltek. Igazán megszerették egymást.

Így teltek a hónapok kettecskén. Aztán egy nap, Fának hirtelen összeszorult érzékeny kéreggyomra, mert újra azt a bizonyos rémisztő hangot vélte hallani a távolból. Madárka is rémülten dugta ki a fejét a fészkéből. Ijedten kapaszkodtak egymásba. Fának sajnos igaza lett. Ismét munkagépek jöttek, sokan. Mint azon a bizonyos borzalmas napon. Reszketve várták a sorsukat. Az egyik munkagép menet közben pont Fa mellett ment el, egy kiálló része majdnem súrolva Madárkát, amitől ő úgy megijedt, hogy rémülten bújt ki Fa öleléséből és fejvesztve próbált elhajolni a munkagép elől. Fa utána kapott, hogy megnyugtassa. Madárkát többször is  majdnem eltalálták, a fészkét kis híján leverték. Nem tudták, mi lesz, de rendületlenül egymásba kapaszkodtak.

A gépek meg voltak pakolva és üresek is jöttek. Fa meg volt róla győződve, hogy most érte jöttek. Őt is kivágják, mint a többieket korábban! De akkor is csak figyeltek. Majd döbbenten azt látták, hogy a Vihar által kicsavart fatörzseket összeszedik és felpakolják a teherautókra. Majd ásni kezdtek. Fa és Madárka összenéztek. Ásnak? De minek? Mit akarnak itt megint? Aztán meglátták a teherautókon a karókat és a facsemetéket. Ezek az emberek most arról beszéltek, hogy mégsem lesz építkezés, hanem facsemetéket ültetnek minden kivágott fa helyére, hogy sok-sok idő múlva újra egy erdő lehessen belőlük, kristálytiszta levegővel, árnyakat adó fákkal, kedves állatokkal, békés kirándulókkal. Azt mondták, szép zöld erdő lesz, fákkal, bokrokkal, cserjékkel, állatokkal, zajokkal, illatokkal. Fa majdnem kiugrott a kérgéből, Madárka pedig a tollaiból örömében. Az emberek sokat dolgoztak és mikor végre elkészültek, odébb álltak. Újra csend lett, csak az új kis facsemeték susogtak izgatottan. Madárka hirtelen megtörte a csendet: -Fácskám, el kell mennem elintézni valamit, de hamarosan visszajövök!-ezzel elrepült.

Már esteledett, Fa nagyon aggódott, mi lehet Madárkával. De közben tudta, hogy ha a kismadár azt csiripelte, hogy hamarosan jön, akkor az úgy is lesz. És lám, egyszer csak susogást hallott. Felkapta a fejét …akarom mondani lombját. De rájött, hogy csak a fiatal csemeték susognak. Búsan hajtotta volna le a lombját, de akkor újra hallotta! Csak nem??? Szárnysuhogás? Mit szárnysuhogás! Szárnysuhogások hada! Ez hallatszott a távolból. Mire minden fa abba az irányba fordult, már látták a kis madárcsapatot, élükön Madárkával, akik Fa és a fiatal  facsemeték felé szálltak lelkesen. Fa ujjongott, hogy kis barátja visszatért. Kiderült, hogy az új erdő hírét elvitte messzebbre lakó barátainak, akik egy erdőtűz miatt éppen új otthont kerestek maguknak.

Fa és Madárka szeretettel ölelték át egymást. Ahogy a facsemeték cseperedtek, úgy népesedett be újra lassan a fiatal erdő újabb és újabb lakókkal: madarakkal, rovarokkal, kis állatokkal, közepén a bölcs Fával, fészkében Madárkával.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

8. mese: A falánk molylepke

Molli egy vidám molylepke volt. Egy erdő széli házikóban élt, szép, virágokkal teli mező szomszédságában, egy igen kedves család szekrényében, már évek óta. A városból menekült ide, mert egyre kevesebb ennivalója volt, zavarta a nagy zaj, a tömeg, a rohanás. Na és a patyolat tisztaság. Születése óta egy sikeres ügyvédnő finom eleganciával berendezett otthonában élt. Akkor döntött a végleges költözés mellett, mikor az ügyvédnőnek új bejárónője lett és Molli folyton elcsúszott a tükörsima padlón és a patika tisztaságú polcokon is. A bejárónő igen precíz volt, nem úgy, mint az elődje. Minden ragyogott állandóan a tisztaságtól. Sehol nem volt egy ragacs, egy folt, egy régi kötött pulcsi, még egy icipici porcicácska sem. A szekrényben csupa selyem holmi sorakozott, csúsztak, túl illatosak voltak és Molli nem kedvelte a luxus ételeket, az igazi hagyományos konyhára esküdött.

Egy idő után nem talált egy fogára való falatot sem a szekrényben, mert a ház asszonya Molli egyre ritkább kóstolgatásainak nyomán támadt apró lyukak miatt bosszankodva sokkal sűrűbben selejtezte ki a holmijait, mint korábban.

Így hát, Molli egy napon elhatározta, hogy új otthont keres távol a várostól és itt hagyja az ügyvédnő hófehér, patyolat tiszta, bacilusoktól és régi, ízletes ruháktól mentes, túlfertőtlenített otthonát.

Bepakolt a kis bőröndjébe, felkerekedett és meg sem állt addig, míg a várost már csak nagyon messziről is éppen csak hogy látta, ha hátra pillantott. Megérkezett egy csendes kisvárosba, mint később kiderült, inkább faluba, ahol kiszemelt magának egy takaros fa házikót. A kertben lévő fán telepedett le és egy ideig figyelte a háziakat, ugyanis biztosra akart  menni, hogy jó helyet választ. Csak miután meggyőződött arról, hogy tényleg kedvesek, vidámak, akkor fogta a kis bőröndjét és repült óvatosan beljebb. Felfedezte a házat, körbejárta a szobákat, megnézte, hogy hol, milyen szekrények vannak és végül úgy döntött, hogy a háziasszony szekrényében telepedik le. Kipakolt, azután a nagy utazás után kimerülve nyugovóra tért az egyik, reggelire kiszemelt puha pulcsin.

Idővel belakta a szerényt, megszokta a takaros kis otthont, megkedvelte a háziakat, ennie is volt mit bőven, sőt! Itt volt mindenféle ruha, amire a foga fájt: régebbi kedvenc darabok, közepesen használt, kinőtt, alig használt, sokat mosott, de jó állapotban lévő, és vadonatújak is, nem győzött válogatni. A vadonatúj ruhákon a friss lyukak felfedezését a ház asszonya velőtrázó sikollyal nyugtázta. Molli ilyenkor kicsit szégyellte is magát, de szégyenérzeténél nagyobb volt az étvágya.

 A családban folyton cserélődtek a ruhák, mert a gyerekek nőttek, az anyuka is szeretett vásárolni, egyedül a dédinek voltak igazán régi, de tiszta ruhái, aki szintén a családdal élt. Molli imádott itt élni és imádott -valljuk be- …enni. Igazi kis falánk molylepke volt. Mindenevő. Mert hát nem csak a ruhákba evett bele, hanem a család maradékaiba is, ha néha ebéd után vagy a kerti piknik után a háziak lepihentek és nem pakolták össze azonnal étkezés után a megmaradt finomságokat.

Egy idő után változatosságra vágyott, ezért a család összes ruháját felfedezte. Legjobban a gyerekek ruháit szerette, mert azok között akadt a legtöbb régebbi, kinőtt, bár nem elnyűtt darab, és bizony ezek igazán zamatosak voltak. A legkevésbé mára a dédi ruháit szerette, főleg azóta, hogy a dédi egyik kedvenc blúzába evett bele pár héttel ezelőtt, mire a dédi fogta magát és a mezőn szedett levendulát betette a ruhái közé. Hát, Molli annak nem bírta a szagát, felfordult tőle a gyomra, így dédi szekrényét onnantól fogva elkerülte. Az ottani ruhái így onnantól megmenekültek, aminek a dédi nagyon örült. Molli kevésbé, hiszen kevesebb ruhadarabból mazsolázhatott, válogathatott kedvére.

Az utóbbi időben Mollival igencsak elszaladt a ló, mert eddig sem evett keveset, de mostanában egyre többet és többet kívánt és fogyasztott is el. Utána persze mindig lelkiismeret furdalása volt és megfogadta, hogy visszafogja magát, mert azon kívül, hogy a kedvenc szoknyája nem jött már rá, egyre nehezebben is mozgott. Sokkal lassabban tudott csak repülni, egyre fáradtabbnak érezte magát, rosszul aludt, fájt a dereka, úgy érezte, be van rozsdásodva. Ettől aztán még rosszabb kedve lett. Hogy felvidítsa magát, megint evett, mert közben nem gondolt semmi másra, csak a sok finom falatra és ez okozott számára leginkább boldogságot. De csak egy ideig.

Ahogy teltek a hetek, azon kapta magát, hogy hiába próbál, nem tud kiszállni ebből az ördögi körforgásból. A mozgást is elhanyagolta, pedig régen, még az ügyvédnő otthonában rendszeresen emelgette a parfümös üvegeket, sokat nyújtott, néha jógázott is, hogy jó erőnléte megmaradjon.

Ma éppen megint egy ilyen szomorúbb napja volt, és éppen a tükör előtt repült el. Eddig nem esett útba, jó ideje a rövidebb úton, a nappali ablakon szállt ki a kertbe, nem az előszoba felől, ahol a tükör volt. Először elrepült mellette, majd megtorpant és visszarepült. Kikerekedett szemmel nézte magát. Ez ő lenne a tükörben? Hova lett a híresen vékony dereka? A formás lábai? Most húsos volt mindenhol. Ijedten repült ki a verandára, ahol leült a lépcsőre. Miközben alig ocsúdott fel a meglepetéstől és azon morfondírozott, mitévő legyen, pillantása a szárítókötélre vándorolt. A háziasszony nemrég teregetett ki, finom illat szállt a mező felé a kertből, ahogy a frissen mosott ruhákat szárította a szél, melengette a nap. Meglátta a kiterített ruhákat és összefutott a nyál a szájában. Majd egyszer csak megcsapta az orrát valami finom illat. Most vette csak észre, hogy a kertben otthagyták a délutáni piknikből maradt finomságok maradékát. Itt már nem bírt magával, nem bírt ellenállni ennek a sok finomságnak, hát neki esett. Felfalta a piknikből megmaradt gyümölcsöket, a dinnyét, az almát és még a körtét is, pedig azt nem annyira szerette. Megitta az összes üdítőt, megette a megolvadt fagyit, még a dédi kint felejtett szalagos szalmakalapjába is bele evett. Egyszerűen nem bírta abba hagyni, mert a finom illat emlékeztette a szárítókötélen száradó friss, tiszta ruhákra. Evett az anyuka kedvenc új sárga felsőjéből, az apuka kék nadrágjából, megette a kisfiú piros zoknijainak sarkait, megrágott egy óriás piros kötött csizmát, amiről utólag kiderült, hogy abba szokta hozni a gyerekeknek az ajándékot a Mikulás. Kiharapta a kisfiú alsónadrágját, az anyuka edényfogó kesztyűjét, a kislány új szoknyáját, legvégül pedig a kockás konyharuha közepét is befalta. Itt már úgy érezte, kidurran, muszáj leülnie, így nehézkesen leheveredett a veranda tövébe, mozdulni is alig bírt.

Ahogy így szusszant egyet, arra repült egy lepke és a közelében leszállt egy virágra. Ahogy leszállt a virágra, a szárnyait összecsukta. Molli ezen úgy meglepődött, hogy megszólította:

-Szia, Molli vagyok, egy ruhamoly. Te miért csukod össze a szárnyaidat, ha leszállsz? Ki vagy te?

-Szia, Liliána vagyok, fecskefarkú lepke, hiszen láthatod, elég feltűnő és szép vagyok. A hamis szem rajtam kék és piros, ami az álcám is.

-Én nem vagyok olyan színes, nekem el kell bújnom a házban, nehogy megtaláljanak, nem lehetek feltűnő. De én széttárom a szárnyam, ha leszállok, te miért csukod össze?-kérdezte Molli.

-Mint mondtam, én fecskefarkú lepke vagyok, ezért összecsukom a szárnyam, ha leszállok, te pedig molylepke vagy. Nem vagyunk egyformák. De miért ülsz itt kint, rosszul vagy?-kérdezte kedvesen Liliána.

-Pihenek, nagyon tele ettem magam, mozdulni is alig bírok. -sóhajtotta szomorúan Molli.

-Igen, láttam az előbb, mikor errefelé repültem, hogy szinte mindent felfaltál. Hogy bírsz egyszerre ennyi mindent megenni? Nem leszel rosszul? –kérdezte Liliána.

-Á, ne is mondd, most is rosszul vagyok, annyit ettem. De egyszerűen nem bírok ellenállni a sok finom falatnak. Ám pont ma megláttam magam a tükörben… -mondta szomorúan Mollli. –Olyan dundi lettem, csúnyának érzem magam. Fáradt vagyok, nehezen mozgok, erőtlen vagyok és semmihez sincs kedvem, ha erre gondolok, csak enni, újra és újra. Te pedig olyan szép karcsú vagy…! –nézett a másik lepkelányra szomorúan és irigykedve.

-Köszönöm, Molli! Tudod, -kezdte Liliána –fél éve pontosan így éreztem magamat én is. Semmit nem mozogtam, sokat ettem, minden búmat-bajomat evésbe fojtottam. Végül elegem lett és elhatároztam, hogy változtatnom kell, mert igenis jól akarom magamat érezni a bőrömben. Nem akartam egy újabb fogyókúrát, új életet akartam! –mesélte lelkesen. –Minden héten 3-4 napot mozgok, ha csak 20-30 percet is. Néha nagyon nehéz elkezdeni, de utána mindig megdicsérem magamat, mert olyan jólesően elfáradok és boldognak érzem magam. Szoktam nem csak edzés után, hanem csak külön is nyújtani, kellemes zenére és azóta a lábaim, a szárnyaim is könnyebben mozognak. Nem csak jógázom, hanem nyújtok is, néha futok, extra gyorsan repülök, többféle sportot kipróbáltam, és amelyik kedvemre való volt, azokat váltogatom, hogy ne legyen unalmas. Eleinte minden nap mozogtam, de azt olvastam, hogy kell a pihenő nap is, hogy az izmok is pihenhessenek.

-Én eszek mindent, amit szeretek –folytatta a lepkelány. –Úgy döntöttem, nem akarok megvonni magamtól semmit. Csak kis adagokat eszem, többször egy nap. És amióta mozgok rendszeresen, sokkal jobban érzem magam. Nem kell ám lemondani a finomságokról, amit szeretsz, de esetleg ehetnél te is kisebb adagokat és akkor nem éreznéd magad ennyire erőtlennek, főleg ha mellette kicsit tornáznál is. Iszom este citromfű teát, és levendula olajjal párologtatok, hogy megnyugodjak és jobban aludhassak. Sok folyadékot iszom, Szoktam néha egy napot böjtölni, de azt nem nagyon bírom, így inkább zöldség vagy gyümölcsnapokat tartok. Iszom néha egy hónapig csalánteát, az kitisztítja a vért. Ezek a kis változtatások nekem nagyon sokat segítettek. Esetleg próbáld ki, nálad is beválik-e, ha így most nem jó neked és meglátod, kis idő múlva újra telve leszel energiával, frissebbnek érzed majd magad. -javasolta a kecses lepke.

-Köszönöm a tanácsaidat, még átgondolom…-felelte Molli töprengve.

-Nekem most tovább kell repülnöm, Molli, minden jót kívánok Neked! Ha legközelebb erre járok, ígérem, meglátogatlak, jó?-búcsúzott el Liliána.

-Minden jót Neked is, Liliána, vigyázz magadra! Szerencse kísérjen utadon!-felelte neki. -És köszönöm! -kiáltott utána Molli. Még sokáig integettek egymásnak, ahogy Liliána egyre távolodott.

A kis lepkelány a teraszon estig töprengett azon, amit Liliána mondott és igazat adott neki. Az utóbbi időben valóban egyre erőtlenebbnek és gyengébbnek érezte magát, talán még depresszióba is esett. Mikor beesteledett, berepült a házba, majd a szekrénybe, még vacsorázni sem bírt, úgy teleette magát. Egész éjjel forgolódott, nem aludt jól. Reggel új elhatározásra ébredt. Összeírta a terveit, életmódot akart váltani.

Másnap reggel kitakarította a fekhelyét, eléggé el is fáradt. Elővette a kedvenc szoknyáját és a ruháit, amelyek már nem jöttek fel rá. Elhatározta, hogy újra szeretné ezeket hordani és mindent meg is fog tenni azért, hogy jobban érezze magát kis molylepke testében. Írt egy edzéstervet, melyik nap milyen mozgást szeretne végezni, bejelölte a pihenő napokat is és olyan eltökélt volt, hogy be is tartotta, a nap végén pedig kipipálta a felírt és teljesített feladatokat. Egyik nap 10 guggolást csinált, utána felüléseket végzett, a következő edzésen súlyzóként emelgette a gyerekek zoknijait a szekrényben és a könnyített fekvőtámasszal próbálkozott. Mikor megerősödött, már a felnőttek zoknijait használta.  A harmadik alkalommal nyújtott, „tokától bokáig” –ahogy viccesen magára gondolt.

Figyelt, hogy ne egyen kipukkadásig, hogy nagyokat tudjon repülni a mezőn, ám nem ment még túl messzire. Szívesen meditált és jógázott is az erősítő gyakorlatok mellett, a mozdulatokat pedig az anyukától leste el, mikor kikukkantott esténként a szekrényből. Lassan, fokozatosan megerősödött, frissebbnek érezte magát, kevesebb ételt kívánt, sok friss vizet ivott. A dédi szekrényében lévő levendula illata sem zavarta már annyira, de azért elkerülte. Rosszkedve szép lassan elmaradt, kipihenten ébredt reggelente.

Legközelebb, mikor Liliána ősszel újra arra felé repült, alig ismert rá, ugyanis Molli teljesen megváltozott. A kis molylepke lány örömmel mutatta neki a kedvenc szoknyáját, amibe újra belefért.

Repültek is két nagy kört a mezőn, miközben felhőtlenül beszélgettek, ahogy ezután mindig, amikor Liliána meglátogatta.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

7. mese: Peti nyuszi és a Húsvét

Nyuszi mama Nyuszi papával és három fiukkal éldegéltek a Nagyerdő egy csendes zugában, épp a kis patak mellett.

Húsvét reggelén kiadósan megreggeliztek, majd közösen leszedték az asztalt. Nyuszi mama elmosogatott, Nyuszi papa pedig szárazra és fényesre törölgette a frissen elmosott tányérokat, evőeszközöket. Eközben a fiúk a szobájukban készülődtek. Nyuszi mama  bekiáltott a konyhából a fiúk szobája felé: -Peti, Palkó, Patrik! Gyertek, gyerekek, válasszátok ki, melyik virágvízzel indultok meglocsolni a nyuszilányokat, hamarosan ideje indulni!

Palkó és Patrik egyből felpattant, fürgén ugráltak ki az ebédlőbe. Peti csak sompolygott kelletlenül, ugyanis nem szerette a Húsvéti locsolkodást. Nagyon nem. Semmi izgalmasat nem talált benne. Sőt, inkább csak bosszantotta, hogy el kell mennie megint locsolkodni, mikor annyi minden mást szeretett volna inkább csinálni. Répát rágcsálni a mezőn elterülve, kavicsokat dobálni a patak vizébe és nézni, ahogy gyűrűzve lesüllyednek vagy sétálgatni, nézelődni az erdőben. De a szokás az szokás, Nyuszi mama és papa nem engedtek, ragaszkodtak hozzá, hogy a fiúk válasszák ki a virágvizeket és induljanak el a nyuszilányokhoz.

-Petikém, úgy látom, nincs jó kedved, gyere, válassz, melyiket szeretnéd?-simította meg a fejét a mamája.

-Nekem mindegy, úgysem akarok menni!-sóhajtotta bosszúsan Peti.

Közben két testvére már meg is előzte, Palkó a nárciszosat, Patrik pedig a rózsásat választotta, így Petinek végül a jázmin illatú jutott. De hát neki úgyis mindegy volt, menni úgysem akaródzott, el is tervezte, hogy ugyan elindul, de majd lemarad a testvéreitől,  másfelé kanyarodik el és kellemesen fogja eltölteni a napot, nem holmi locsolkodással.

El is indultak, Palkó és Patrik siettek előre, Peti szándékosan lemaradt, majd mikor testvérei már messze jártak, letért egy másik ösvényre és ott bandukolt tovább. A jázminos virágvizet csinos üvegcséjével együtt egy elágazásnál hetykén behajította egy bokor mögé, majd jókedvűen fütyörészve szökkent tovább. Kis kerülővel kiért a mezőre, előtte szerzett pár répát a szomszéd kertjéből, útközben azokat rágcsálva, majd a répaevés végeztével a selymes, mélyzöld fűben elterülve nézegette a felhőket az égen, szinte egész nap heverészett. Utána elbandukolt a patakig, ott kavicsokat dobált, sétált erre-arra, nézte a harkályokat, mókusokat, szóba is elegyedett velük. Végül már érezte, hogy késő délután lehet, így elindult hazafelé.

Mikor visszatért a hazafelé tartó ösvényre, összetalálkozott testvéreivel és a barátaikkal, akik mind jókedvűen, dicsekedve mutogatták egymásnak a nyuszilányoktól kapott, csodaszép színes és mintás hímes tojásaikat. Látszott rajtuk, milyen örömmel töltötte el őket  a nyuszilányok öröme, hogy őket is meglocsolják és nem hagyják elhervadni.

Ezt hallva Peti lelassította lépteit és megint lemaradt. Azon morfondírozott, vajon mit fog mondani a mamájának, kiket locsolt meg? De hát, tojások sincsenek nála, így biztosan kiderül, hogy nem locsolkodni volt. Főleg, hogy a jázmin illatú virágvizet is eldobta a mező felé menet, így még az sem volt nála. A testvérei észrevették, hogy lemaradt, odamentek hozzá és kérdezgették, neki hány tojást sikerült kapnia a locsolkodásért. Végül észrevették, hogy Petinek egy sincs. Először meglepődtek, majd viccelődtek vele, hogy Nyuszi mama megdorgálja majd, ha kitudódik, hogy mindenfelé járt megint, csak épp locsolkodni nem. Végül ott hagyták, mindenki haza indult.

Peti lehajtott fejjel bandukolt tovább, léptei egyre lassabbak lettek, ahogy közeledett a szülői házhoz. Nem tudta, mitévő legyen, nem szerette volna, ha Nyuszi mama szomorú lenne. Ahogy így morfondírozott, megszólalt egy vékony, kedves hang a háta mögött:

-Miért nem voltál locsolkodni?

Peti megpördült és egy csinos nyuszilányt pillantott meg, sárga masnival a bal füle mellett. Elpirult.

-Nem szeretem a Húsvétot, nem tudom, hogy kell locsolkodni, szégyellős is vagyok és van jobb dolgom is, mint lányokat locsolgatni, nehogy elhervadjanak.-mondta.

-Jó, jó, értem. De hallottam, hogy a többiek mulattak rajtad, mert egy hímes tojást sem kaptál. Hogy mész így haza, mit fogsz mondani?-kérdezte a nyuszilány.

-Majd kitalálok valamit, törődj a magad dolgával!-vetette oda Peti.

A nyuszilány megdöbbent, majd gondolt egyet és azt mondta:

-Én szeretem a Húsvétot és rengeteg tojást festettem, mindenki a csodájára járt! Mindig szokott maradni is belőle, mert sokkal többet festek, mint amennyi elfogyna. Én adok neked párat, hogy ne kerülj bajba, ha hazamész.-felelte kedvesen a nyuszilány.

-De nem tudlak meglocsolni, mert nincs virágvizem. Elvesztettem.-füllentette Peti.

-Nem baj, akkor is adok neked, csak kísérj haza, kérlek.-kérte a nyuszilány.

Peti beleegyezett. Útközben mindenféléről beszélgettek. Nusi, mert így hívták a kedves nyuszilányt, elmesélte, hogy imád festeni, felnőtt korában festő lesz. Hamar elszaladt az idő, megérkeztek Nusiékhoz. A nyuszilány megkérte, várjon kint, majd pár pillanat múlva megjelent 5 igazán csodálatos hímes tojással. Olyan szépek voltak, amilyen szépet még Peti sosem látott. Megköszönte a tojásokat és elindult hazafelé. Mikor hazaért, kicsit félve, de mégis büszkén mutatta meg szüleinek és testvéreinek a hímes tojásokat, amiket kapott. Mindenki ámuldozott és együtt örültek a locsolkodásaikért kapott hímes tojásoknak. Palkó és Patrik először meglepődve néztek össze, honnan lett Petinek hirtelen 5 hímes tojása, mikor nemrég még egy sem volt, de jó testvérekhez híven, nem árulták be Petit. Nyuszi mama az ebédlőasztal közepére tette a csodaszép hímes tojásokat egy díszes cseréptányérra. Következő nap Nyuszi mamáék büszkén mutogatták a nyuszi rokonoknak, akik meglátogatták őket.

Peti másnap reggeli után elkéredzkedett Nyuszi mamától, arra hivatkozva, hogy fontos dolga akadt. Fontos, bizony. Sietett, megkereste a tegnapi útelágazásnál a bokor mögé hajított jázmin illatú virágvizet és izgatottan kopogtatott be Nusihoz, hogy meglocsolja, nehogy elhervadjon az a kedves nyuszilány. Peti a nyuszilány húgait és édesanyját is meglocsolta. Nusi őszinte öröme mindenért kárpótolta.

Attól kezdve elválaszthatatlan jóbarátok lettek és Peti nem utálta többé a Húsvéti locsolkodást.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.

6. mese: Játéknyuszik

Bogi egy ideje nagyon szerette a nyuszikat, jobban mondva mindent, ami nyuszis. Nyuszis volt a mamusza, a hálóinge, a törölközője, majdnem minden ruhája, a képek a szobája falán, az ágyneműje, még a hajcsatja is. Sőt, a szülei valahogy azt is elintézték neki, hogy nyuszi lehessen az oviban a jele. Legalábbis ő így hitte. Igazából ez a kis jel volt még szabad és egyetlen férőhely volt már csak az oviban, mikor a szüleivel ebbe a városba költöztek.

Szóval Bogi mostanában rajongott a nyuszikért és bár voltak plüss nyuszijai szép szerével, még egy szép nagy, hófehér nyuszi is, amit a nagymamájától kapott tavaly karácsonyra, mégsem volt elégedett. Többet akart. Egy igazi nyuszit. Kapóra jött, hogy közeledett a Húsvét, jóval előtte már kérte a szüleit, hogy vegyenek neki egy igazi hófehér nyuszit ajándékba. Szülei elgondolkodtak, jó ötlet-e, de azután Bogi annyira kérlelte őket, könyörgött, sőt már szinte fulladásig hisztizett, hogy végül engedtek neki.

Bogi türelmetlenül várta a Húsvétot, még tojásfestés közben is csak arra tudott gondolni, hogy hány óra van még addig, míg megkapja az ajándékát. Alig várta, hogy a locsolkodó kisfiúk végre hazamenjenek, alig figyelt rájuk. Mikor elcsendesedett a ház, hazamentek a vendégek, a szülei kérték, hogy csukja be a szemét. Bogi izgatottan azonnal eleget tett a kérésüknek, valójában hetek óta annyira készült erre, hogy alig kellett valamikor is párszor kérlelni, mint korábban, hogy tegyen rendet a szobájában, vagy készülődjön a lefekvéshez, mindent szinte azonnal megcsinált, csak a szülei lássák, mennyire igyekszik és akkor biztosan teljesítik, amit kért.

Bogi behunyt szemmel már elképzelte, milyen szép is lesz a nyuszi, akit kap. És igaza lett. Remegő kézzel bogozta ki a masnit a nyuszis dobozon, amiben valóban egy igazi, apró, remegő orrú, megilletődött, pihe-puha hófehér szőrű, gombszemű nyuszika pihegett.

Ujjongott örömében, szülei is elégedettek voltak, hogy látták az örömét. Megbeszélték, hogyan kell gondozni, hogy együtt adnak neki enni, közösen tisztítják ki a helyét, mit szabad ennie és mit nem. Bogi boldog volt. Onnantól minden nap játszott a nyuszival, nevet is adott neki, bár a szülei azt mondták, hogy egy ideig nem igen lehet tudni, hogy kislány vagy kisfiú a nyuszi, az csak később derül majd ki. Boldogan nézte, hogyan rágcsálja a füvet és a répát a nyuszika, irtózva nézte, ahogy bogyózik. Az ágya mellől pont rálátott a kis nyuszi fekhelyére, ha este a szobájában félig nyitva hagyta az ajtót, és boldog volt, hogy megkapta, amire vágyott.

Aztán egy nap, reggel hiába szólongatta a nyuszikát, ő nem ugrált az ágya körül, ahogy eddig. Rohant a szüleihez, hogy valami történt, mit csináljon? Szülei megnézték a nyuszit és azonnal látták, hogy nagy a baj. Sietve azonnal elindultak az állatorvoshoz.

A váróban még rajtuk kívül két család ült szintén nyuszikkal, csak egyiküknél barna, másikuknál egy éjfekete nyuszi volt. Beszédbe elegyedtek, Beni, az egyik kisfiú elmesélte Boginak, hogy ők igazából a nagymamához indultak látogatóba, és útközben sétálva lettek figyelmesek egy elhagyatott nyuszira, akit valószínűleg kidobhattak egy ideje, mert nagyon rossz bőrben volt ő is. A harmadik nyuszi is elég nyúzottnak tűnt, pedig őt is otthon gondozták, és ő is Húsvéti ajándékként érkezett a másik kislányhoz, Bernihez. Megbeszélték, hogy a váróban megvárják egymást, hogy megtudják, minden rendben lesz-e a nyuszikkal.

A doktor bácsi, akit Elemér doktornak kellett szólítani, szomorúan, szigorúan összevont szemöldökkel, rosszallóan csóválta a fejét. Sajnos nem volt egyedi eset, ezért számított rá, hogy Húsvét után pár héttel ismét megsokasodik a rendelőjében a lebetegedett, életveszélyes állapotban lévő nyuszik száma. Ők vagy a nem megfelelő gondozás miatt betegedtek meg vagy pedig azért, mert egyszerűen a sok probléma miatt, amit a nyuszik ellátása okoz, a nyuszikat egyszerűen utcára tették, kidobták. Beni talált nyuszijának nagy szerencséje volt, hogy Beni a családjával éppen arra járt és sikerült a hetek óta az utcán ázó-fázó és éhező nyuszit észrevenniük és orvoshoz juttatniuk.

Elemér doktor szemrehányóan nézett a szülőkre, majd kifejtette, hogy a nyuszik nem játékszerek, nem helyes tartásuk, a dögönyözések, életveszélyes állapotba sodorják őket, sokszor bele is halnak a nem megfelelő táplálásba, a kéretlen szeretgetésekbe, nyomogatásba. Azt javasolta, hogy inkább az Állatkertben nézegessék az állatokat a gyermekekkel, ahol megfelelő ellátásban részesülhetnek, hiszen ők is élőlények, kedvtelésből nem szabad kockáztatni egyik állat életét sem.

Mindhárom beteg nyuszi igen rossz állapotban volt. Sajnos, Berni nyusziján már nem tudott a doktor bácsi segíteni, hiába volt otthon gondozott nyuszi, el kellett altatni. A másik két nyuszi pedig hosszabb kezelésre szorult. Elemér doktornak sikerült meggyőzni a szülőket, hogy Bogi otthoni és Beni talált éjfekete nyusziját bízzák az Állatkert gondozóira, a kezelést pedig ott folytatják majd. Ott pedig bármikor meglátogathatják őket nyitvatartási időben.

Berni barna nyuszijától közösen, sírva vettek búcsút és megígérték, hogy többet nem kérnek igazi nyuszit Húsvétra, a szülők pedig biztosították Elemér doktort, hogy nem teljesítik többé az ilyenfajta kéréseket, nehogy egy újabb nyuszinak essen baja.

Bogi hazaérve sietve kutatta át a faragott játékos ládikáját, a mélyén megtalálta a nagy, hófehér, selymes plüssnyuszit, amit a nagymamájától kapott. Szomorúan ölelte magához, és letörve gondolt a nyuszi mennyországba költözött nyuszira.

Mielőtt  álomba szenderült, megfogadta, hogy vele bizony soha de soha nem fog többé előfordulni ilyesmi és egész életében nagyon fog vigyázni az állatokra.

-A Szerzői jogokra való tekintettel a https//zsannakepesmese.blogspot.com/ blogban található tartalmak része vagy egésze egyéb helyeken nem jeleníthető meg a Szerző engedélye nélkül.